megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Újraértelmezések : Esszék - irodalomról. Budapest : Krónika Nova K., 2000

Szegedy-Maszák Mihály

  A huszadik század végén a magyar olvasók többsége magától értetõdõnek tekinti, hogy valamely írói alkotásról csakis világirodalmi mûveltséggel lehet érvényes értelmezést adnunk. Legjobbjaink már a tizenkilencedik században sürgették a nemzetközi összehasonlítás szükségességét. "Minél jobban tágult látköröm, minél több mûremekkel ismerkedem meg a világirodalomban: annál jobban meggyõzõdtem, mi hiányzik a mi költészetünkben" - írta Arany Nagykõrõsrõl Csengerynek, 1856. június 23-án.³ Ez a hiányérzet fontos szerepet játszott a máig legjelentõsebb magyar irodalmi folyóirat létrehozásában. A Nyugat olyan hagyományt teremtett, amely napjainkra kötelezõ érvényûvé vált. Akarva-akaratlanul, egyet értve vagy vitázva, mindnyájan az örökösei vagyunk. "Kritik der Geschicte ist immer nur Kritik der Gegenwart" - ahogyan a bölcselõ mondja.⁴ Tényleges tapasztalatunk, irodalomértésünk elválaszthatatlan attól, hogy a Nyugat utáni korszakként érzékeljük helyzetünket a történetiségben. Utókorként egyrészt a hatástól szorongás (anxiety of influence) jellemez bennünket, másfelõl a hiteles hagyományhoz kapcsolódás azt is magától értetõdõvé teszi, hogy helyesbítjük az örökölt kánont.

  Milyen világirodalmi értékrendet hagyott ránk e folyóirat? Ezúttal nyilván csak néhány szempontot lehet megjelölni e kérdéskör vizsgálatához. Sem a kritikatörténeti, sem a Nyugat címû folyóirattal foglalkozó átfogó igényû kutatásokkal nem kelhetek versenyre, csakis Babits és Kosztolányi mûveirõl írt korábbi tanulmányaim néhány tágabb összefüggésére próbálok rávilágítani. Az adott keretek szûkössége miatt a tekintélyes szakirodalomra nem hivatkozom, legföljebb azoknak mondhatok jelképes köszönetet, akikkel rendszeres vagy alkalmi beszélgetéseket folytathattam a Nyugat nemzetközi vonatkozásairól. Barta János, Cs. Szabó László, Gyergyai Albert, Illyés Gyula, Kassák Lajos és Sõtér István tanácsait igyekeztem megfogadni.

  Kizárólag az összehasonlító vonatkozások távlata indokolja, hogy öt egységre osztottam az anyagot: az elsõ évfolyamot afféle mintavételként, míg a világháború elõtti, az 1914 és 1919 közötti idõszakot, valamint a húszas és harmincas éveket a szerkesztési elvek megváltozása alapján különítettem el. Az idegen nyelvû irodalom mellett a társmûvészetek szerepeltetését is figyelembe vettem, mert ez elválaszthatatlan a folyóirat nemzetközi látókörétõl.

Az elsõ évfolyam

  Jellemzõ, hogy a legelsõ számban, közvetlenül Ignotus "Kelet népe" címû beköszöntõje után olasz idézetet is tartalmazó esszé olvasható Elek Artúrtól, Arturo Graf költészetérõl, a "Figyelõ" rovatban pedig Bányai Elemér Meltzl Hugó tevékenységével foglalkozik. Ez utóbbi méltatással a Nyugat ahhoz a kezdeményezéshez kapcsolódott, amelyet az 1877 és 1890 között Brassai s Meltzl szerkesztette, világviszonylatban elsõ összehasonlító irodalomtörténeti folyóirat jelentett.

  A Nyugat korai évfolyamaiban a német nyelvû irodalom szerepelt a legnagyobb súllyal. A tizennegyedik számban például Lukács Rudolf Kassnerrõl közölt tanulmányt, Bárdos Artúr pedig németül idézte Ibsent, sõt Shaw Ibsenrõl írott munkájának is a német fordítását tette bírálat tárgyává. A rendszeres német nyelvû idézetek elárulják: a folyóirat munkatársai föltételezték, hogy olvasóik tudnak ezen a nyelven. Nemcsak Lukács, de Hatvany is szüntelenül német idézetekhez folyamodott, és az összehasonlításokban is a német nyelvû kultúra számított irányadónak - Szilasi Vilmos Hofmannsthal dicséretével kapcsolta össze a görög mûvészet jellemzését és Balázs Béla Kerr idézésével rajzolt arcképet Maeterlinckrõl. A színházi bírálatok java is a német nyelvterülethez kötõdött: Lengyel Menyhért a berlini színházi életrõl tudósított, Hatvany Reinhardt rendezése alapján értelmezte Hofmannsthal Der Tor und der Tod címû egyfelvonásosát, Balázs Béla pedig a berlini Hebbeltheater Strindberg-vendégjátékára hívta föl a figyelmet. Az elsõ évfolyamban viszonylag kevés jel mutatott arra, hogy a szerzõk a német közvetítés kiiktatásával törekednek más irodalomnak megközelítésére - Fenyõ Miksa Rétif de la Bretonne-ról írott cikke a kivételek egyike.

  Lehet-e azt állítani, hogy a folyóirat a divatos századvéget népszerûsítette? Ha azt a két részes tanulmányt tekintjük kiindulópontnak, amelyben Fenyõ Miksa a Nietzschével foglalkozó szakirodalmat veszi számba, aligha jogos e bírálat, más cikkek viszont indokolttá teszik az ilyen minõsítést. Színi Gyula "A ´mese´ alkonya" címû nevezetes eszmefuttatásában a hivatkozások egytõl-egyig idegen szerzõkre, a közelmúlt s a jelen elbeszélõire vonatkoznak s a gondolatmenet Wilde-nak egy Gide által följegyzett példázatával ér véget. Ugyancsak Wilde-ról értekezik Színi "A boulevard" címû párizsi beszámolójában. Mielõtt azonban arra következtetnénk, hogy a Nyugat túlértékelte a századforduló némely alkotásait, érdemes leszögezni, hogy a különbözõ vélemények közötti ellentmondás kezdettõl fogva jellemezte a folyóiratot - Szász Zoltán például majd harminc lapos tanulmányt szentelt annak bizonyítására, hogy Wilde mûvei nem igazán jelentõsek, tehát rendkívüli hatásuk nem magyarázható mûvészi értékek alapján.

  Inkább talán úgy lehetne fogalmazni: az induló Nyugat nem mindig segítette olyan mûvek jelentõségének a fölismerését, amelyeket az utókor a késõbbiek szempontjából határozottan kezdeményezõ erejûnek lát. Wilde súrú emlegetése éles ellentétben áll azzal, hogy a folyóirat harminchárom éves története során soha nem kerített sort Henry James tevékenységének jellemzésére, ki döntõ szerepet játszott mind az európai s észak-amerikai irodalom egymáshoz kapcsolódásában, mind a tizenkilencedik s huszadik századi regény közötti furdulatban, különbözõ kultúrák szembesítõjeként és a realizmussal s naturalizmussal szemben kibontakozott ellenhatás kezdeményezõjeként - a nézõpont szerepének bonyolítása, a regény nyelvi megalkotottságának és öntükrözõ jellegének kiemelése révén -, s kivel a Pallas Lexikon 1895-ben megjelent kötete érdemben foglalkozott. A folyóirat munkatársai nem vették észre az észak-amerikai irodalom alakulásának meghatározó irányait - nemcsak a XX., de a XIX. századra is vonatkozhat ez az állítás -, még Babits is mindvégig magától értetõdõen az európai irodalom részeiként fogta fel az Újvilágban angol nyelven írott mûveket. Másfelõl az sem hallgatható el, hogy a Nyugat eleinte hézagot akart pótolni, hiányokat megszûntetni, s ezért is a fejlõdéstörténeti értelemben vett félmúlt értékelését tekinthette elsõdleges föladatának. A legelsõ számban Szász Zoltán azt igyekezett bizonyítani - mai szemmel reménytelen erõfeszítéssel -, hogy a közvélemény félrevezetõ, mert Sully Prudhomme igenis nagy költõ volt, a másodikban két terjedelmesebb tanulmány elsõ része olvasható: Hatvany Taine leveleirõl, Balázs Béla pedig "A tragédiának metafizikus teóriája a német romantikában és Hebbel Frigyes" címmel értekezett, a harmadikban "Üldözött symbolumok" címmel Elek Artúr ahhoz a tizennégy évvel korábbi esszéhez fûzött megjegyzéseket, amelyet Jules Lemaître a Solness építõmester párizsi bemutatója alkalmával írt. Ignotus fordítóként is inkább a tegnap ízlésének tett eleget, amikor Verlaine, Keller s Byron átültetésére vállalkozott. A tizedik szám "Figyelõ" rovatában olvasható vitacikke azt sejteti, hogy értékrendjével a munkatársak egy része nem tudott azonosulni. Hatvany hibáztatta Zolát, hogy Hugo örökségét tekintette kiindulópontnak, ahelyett hogy Stendhal, Mérimée s Flaubert kezdeményezéseihez kapcsolódott volna. Ignotus megvédte Zolát, ám kettejük vitája arra figyelmeztet, kezdettõl fogva egymástól eltérõ irodalomszemléletek feszültsége jellemezte a folyóiratot, melyek közül az utókor a saját változó távlatából hol egyiket, hol másikat vélheti korszerûbbnek.

  Nem lehet egyértelmûen olyan korabeli alkotások túlbecsülését kifogásolni, amelyeket mai szemmel kevésbé fontosnak vagy kifejezetten másodlagosnak minõsítünk, bár tagadhatatlan, hogy Bródy Miksa Shakespeare-hez foghatónak tüntette föl Gerhart Hauptmannt, mások pedig e német írónál sokkal jelentéktelenebb szerzõket részesítettek figyelemben: Laczkó Géza a Tharaud-fivéreket, Szász Zoltán Henry Bernsteint, Ignotus Morris Rosenfeld verseinek szentelt hosszabb esszét, Elek Artúr pedig Henry Bataille, Maurice Donnay, Georges Porte-Riche és François de Curel színmûveit dicsérte. Mielõtt sietõs következtetést vonnánk le a könnyen bölcs utókor nevében, nem szabad elhallgatni, hogy olykor a legújabb irodalom legeredetibb mûvei messzemenõen szakszerû mérlegelésben részesültek. Fenyõ Miksa nem ismertetést, de önálló tanulmányt szentelt a "Törless növendék"-nek.

  Esszé és tanulmány ellentéte - mely olyannyira jellemzõvé vált a Nyugat késõbbi évfolyamaira - már a kezdettõl fogva érezhetõ volt. A mûfaji kettõsséget színvonalbeli különbség keresztezte, s ezért nehéz általánosságban nyilatkozni az értekezõ szövegekrõl. A hatodik számban található Elek Artúr cikke d´Annunzio drámáinak hatásáról és Lukácsé Novalisról. A különbség csak kisebb részben adódik abból, hogy Elek inkább törekedett tanulmányszerûségre, míg a késõbb Vasárnapi Kör néven ismertté vált mozgalom képviselõi ez idõben mûvészetnek tekintették az értekezõ prózát. Balázs Béla "Dialógus a német romantikáról" címû szövege is közelebb áll Walter Pater esszéihez, mint az érvelõ fejtegetéshez. Füst Milán elsõ közleménye Peter Altenbergrõl s Kosztolányié Swinburne-rõl tárgyszerûbbnek nevezhetõ, nem szólva az olyan cikkekrõl, amelyek kifejezetten a szakirodalommal foglalkoztak: Biró Lajos elõbb Shaw, majd Plehanov Ibsen-könyvével vitatkozott, Laczkó Géza pedig Barbey d´Aurevillyvel foglalkozó könyvrõl nyilvánított véleményt.

  Arra a kérdésre, érzékelhetõ-e tudatos megkülönböztetés egyes irodalmi irányzatok között a Nyugat elsõ évfolyamában, nehéz volna igen-nel válaszolni. Politikai elkötelezettségnek viszont kimutathatók a nyomai. Kéri Pál Anatole France szocializmusáról értekezett, Kúnfi Zsigmond Marxot magasztalta, Salgó Ernõ pedig a nemzetiesség megnyilvánulásaként tûzte tollhegyre Barrès egyik könyvét. Az eszmei hovátartozás mellett a fordíthatóság foglalkoztatta leggyakrabban az irodalommal foglalkozó közlemények szerzõit. Ignotus az "Also sprach Zarathustra" Wildner Ödön készítette magyar változatát szakszerûen mérlegelte, s amikor "A fekete zongora" címmel Ady híres mûvének ürügyén a költészet értelmességérõl elmélkedett, Arany Jánost Shelley-vel állítván szembe, azt állította, hogy "a pontos értelmû" vers lefordíthatatlan, ellentétben a "csakis az érzékekhez szóló muzsika" költészetével, mert "a fogyatékos értelmet" könnyebb más nyelvre átmenteni. Némileg már az 1908-ban megjelent fordítások elõrevetítették az átköltésrõl a késõbbiekben folytatott viták hevességét. "Mellõztem benne mindazt, ami nekünk ma érthetetlen, idegen. Mellõztem a kényszeredett klasszikus versformát." Heltainak e szavai a Lüszisztraté-ból készített próbafordításáról szöges ellentétben állnak azokkal a szinte tudós alapelvekkel, melyeket Telekes Béla a Mizantróp fordítását megelõzõ mûhelytanulmányában fogalmazott meg.

  Fönntartás nélkül megállapítható, hogy az elsõ évfolyam megteremtette azt a hagyományt, amelynek alapján a Nyugat a nemzetközi látókörû polgári kultúra megteremtõjévé vált. A társmûvészeteknek is jelentõségükhöz méltó teret adott. A képzõmûvészeti rovat kiemelkedõ munkatársa, Lengyel Géza tudósított Gallén-Kallela budapesti kiállításáról, Bermudezné arcképének megvásárlásakor elemzést készített Goya festményérõl és szakbírálatot is közölt Werner Sombart Kunstgewerbe und Kultur címû könyvérõl. A zenei rovatot Csáth Géza tette hasonlóan magas színvonalúvá, ki szintén többféle mûfajban alkotott maradandót: a budapesti bemutató alapján írt d´Albert Tiefland címû dalmûvérõl s jellemképet rajzolt Puccinirõl.

Az elsõ korszak (1909-1914)

  Az elsõ világháborúig a Nyugat lényegében zavartalanul bontakoztatott ki egy olyan világirodalmi mûveltségeszményt, amely már az elsõ évfolyamban érvényesült. Annyiban még túl is lépte a korai számokban körvonalazott kereteket, amennyiben olykor bölcseleti kérdésekkel is foglalkozott: Lánczi Jenõ "Modern metafizikusok" (1909) címû tanulmányában Paulsen, Haeckel, Ostwald s Mach nézeteit hasonlította össze, majd önálló közleményben ismertette Mach Erkenntnis und Irrtum címû könyvét, 1912-ben pedig Szabó Dezsõ William James, Elek Artúr Croce nézeteit mérlegelte. A tájékozódásban folytatódott a német nyelvterület elsõdlegessége. Balázs Béla még akkor is német jeligével indított, ha könnyû francia színdarab pesti elõadásáról számolt be, s Hatvany német fordítás alapján értekezett Sapphoról. E nyomasztó túlsúly késztette Babitsot arra, hogy síkra szálljon a német szellem ellen, éspedig már az ismert Lukács-bírálat elõtt, 1909-ben, Michel Bréal Pour mieux connaître Homère címû könyvének ismertetését használta föl arra, hogy bírálatát adja "azon irodalmi babonaságoknak, amelyekkel a magyarra is átokként nehezülõ körmön font német elméletezés valósággal terrorizálta a tûnt század irodalmi közvéleményét."

  A német nyelvûség közvetlen s közvetett hatása ugyan utóbb csökkent a folyóiratban, az észak-amerikai irodalom félreértése viszont szinte kísértetiesen elõre vetíti a késõbbi évtizedeket. Schöpflin 1910-ben Mark Twaint nevezte az elsõ amerikai írónak, mondván, hogy Poe s Longfellow nem igazán amerikai, Bret Harte elbeszéléseiben pedig csak az anyag az, "a feldolgozás módja azonos az európai angol irodaloméval." Egy évvel késõbb azután Babits határozottan kijelentette, hogy Poe angol költõ volt, a következõ években pedig egyedül Upton Sinclair tevékenységének többszöri méltatásában vetõdött föl az amerikai irodalom sajátszerûségének a gondolata. Csak zárójelben jegyezném meg, hiszen ezúttal nincs mód bõvebb kifejtésre, hogy Babits föltehetõen az angol nyelvet kevéssé ismerõ Baudelaire értelmezésén keresztül ítélte meg Poe munkásságát, s felfogása szöges ellentétben állt angolszász kortársainak, T. S. Eliotnak vagy akár Aldous Huxleynak álláspontjával, melynek általános elfogadottságát bizonyítja, hogy még az Eliot romantika ellenes örökségét megtagadó Harold Bloom is így vélekedik 1988-ban kiadott könyvében: "Az olyan olvasó, kit mélyen érdekel az angolul írott költészet legjava, nem becsülheti sokra Poe verseit."⁵

  Az amerikainál lényegesen több szó esett az orosz irodalom különösségérõl, ám ebben a vonatkozásban érdemes megjegyezni, hogy Gorkijnak - ki a húszas évektõl a folyóirat egyik legtöbbet dicsért szerzõje volt - Az anya címû regényérõl egyértelmûen elmarasztaló bírálatok jelentek meg. "Világszemléletnek ez kissé primitív, emberismeretnek pedig egyoldalú, hiányos" - írta róla Nagy Lajos, Sinkó Ervin pedig "mûvészileg is silány"-nak minõsítette e könyvet.

  Bármennyire is igaz, hogy a folyóirat eleinte jobbára a nyugat-európaival azonosította a világirodalmat, hiba volna azt hinni, hogy teljesen elhanyagolta Magyarország szomszédait. 1913-ban adták közre Constantin Pavel "Hatások a román irodalom fejlõdésében" címû tanulmányát. Ugyanebben az évben jelent meg Emil Isaac "Új románság" címû írása, melyet közvetlenül a háború kitörése elõtt követett ugyanennek a szerzõnek bírálata Octavian Goga Domnul notar címû színmûvérõl. Szavai hibátlan mûvészi érzékenységrõl, de politikai tekintetben vagy nem túlzottan jó elõrelátásról, vagy õszintétlenségrõl tanúskodtak: "Kétségtelen, hogy Goga darabja érdekes, figyelemre méltó munka, mert színpadra viszi a vezércikket, s a bukaresti színpadon mondatja el a parasztokkal Scotus Viator vádjait. Ezektõl fázni nincs oka a magyarságnak, mint ahogy mi románok se vettük túlkomolyan Az elnémult harangok-at, amelyekben (sic!) a legintelligensebb román is puliszkát vacsorázik, s szidja a magyarok istenét."

  Nem könnyû egyértelmûen megállapítani, mennyiben adott hiteles képet a folyóirat a kortárs irányzatokról. Az 1911. évi 8. szám a Charmides címû hosszabb költemény Babitstól származó fordításával kezdõdött, mintegy megerõsítve azokat a magasztalásokat, amelyekkel a folyóirat korábban halmozta el Wilde-ot. Ugyanebben az évben egy japán szerzõ Tolsztoj-tanulmánya mellett Ambrus Zoltán hét folytatásos, "Tolsztoj és kritikusai" címû beszámolója is azt a véleményt erõsíthette, hogy a Nyugat továbbra is szívesen fordult a közelmúlthoz, sõt a következõ évbõl Elek Artúr cikke akár megkésettségre is enged következtetni, hiszen a Parnasse azóta teljesen elfeledett költõjérõl, Alphonse Lemerre-rõl szól. Szabó Dezsõ Laforgue- s Corbière-tanulmánya viszont már arra emlékeztethet, hogy Stevens, Pound s T. S. Eliot is éppen ezeknél a költõknél keresett ösztönzést, és Szép Ernõ Claudel-fordításai, a Modern Könyvtár köteteinek ismertetése, valamint Ady Karl Krausról írott cikke egyértelmûen az újság iránt megnyilvánuló igényt bizonyítják.

  1910-ben szembesült elõször a folyóirat az avant-garde-dal. Babits olyan kiadványnak alapján vádolta meg eredetietlenséggel a futurizmust, melyet Marinetti sajátkezû ajánlásával küldött el a magyar folyóiratnak: "Au directeur de Nyugat hommage sympathique de Poesia." Két évvel késõbb Balázs Béla is elutasította az elsõ avant-garde mozgalom termékeit: "Nem érdemes vitatkozni velük. Túl könnyû." A változás Szabó Dezsõnél következett be. A Le futurisme címû kiadványt még õ is eléggé csúfondárosan ismertette, a Le monoplan du pape címû szabadversrõl azonban már tárgyszerûbben írt, Lucciano Folgone Il canto dei motori címû alkotásának bírálatát pedig így rekesztette be: "Minden iránynak megvannak a furcsaságai, s a fiatalság, merészség és erõ vadságaiban, félrecsigázásaiban is szimpatikus." 1913 elején azután nagyobb igényû tanulmány elkészítésére vállalkozott. Igaz, "A futurizmus: az élet és mûvészet új lehetõségei" úgy is felfogható, mint távolodás a Nyugat képviselte modernségtõl, de az avant-garde iránt tanúsított rokonszenv nemcsak nála, hanem Kosztolányinál is érzékelhetõ - ezzel is lehet magyarázni, hogy Babits és Kosztolányi szemlélete között nõtt a távolság a késõbbi években.

  A folyóirat világirodalmi tájékozódásának jellemzése elválaszthatatlan e két költõ felfogásának viszonyától. Közös érdeklõdésükrõl tanúskodik, hogy Kosztolányi után Babits is értekezést közölt Swinburne-rõl. Az õ szövege hosszabb s már nem a "Figyelõ" rovatban, de az 1909. évi harmadik szám élén olvasható. A két írásmûben vannak hasonlóságok; mindketten más költõkhöz mérik Swinburne-t. A különbség mégis lényeges. Babits azt állítja az angol költõrõl, hogy "legjobban hatott rá Baudelaire (sötét-vörös) erótikája." Kosztolányi korábbi cikkével mintha éppen cáfolni akarná e föltevést. Elismeri, hogy Swinburne csodálta Baudelaire-t, de így folytatja gondolatmenetét: "Azt mondják, hatott is rá. Én nem hiszem. (...) Azt hiszem, hogy Swinburne Baudelaire-ben magát szerette és magát bámulta, papiros-álmaiba vért érzett bele s magába hasonította, átformálta s végig élte a saját módja szerint". Kosztolányi elsõ, 1909-ben megjelent Rilke-tanulmánya azt sejteti, õ ugyanúgy sajátmagát kereste a német nyelvû költõben, ahogyan Swinburne Baudelaire-ban. Babits álláspontja nem teljesen mond ellent a hatás pozitivista felfogásának, Kosztolányié viszont rokon azzal a hermeneutikai hagyományban legalábbis Droysen óta ismert, ám csakis a strukturalizmus után döntõ hatásúvá lett szemlélettel, mely szerint a késõbbi is hat a korábbira, mert a múlt csak annyiban ismerhetõ meg, amennyiben létezése a jelenben is folytatódik. Babits hajlamos volt adottnak s öröknek vélni valamely mû értékét, Kosztolányit az foglalkoztatta, ki s mikor becsül egy alkotást sokra vagy kevésre. A Magyar irodalom címû 1913-ban írt tanulmány szerzõje "sui generis világirodalmi érték" létezését tételezte föl, Esti Kornél majdani megalkotója viszont már korai éveitõl az értékek viszonylagosságát, tehát változékonyságát sugallta - ami természetesen nem tévesztendõ össze az értékelés egyéni voltának gondolatával.

  A szövegközöttiség kétféle megközelítése a fordításról alkotott kétféle vélekedéssel függ össze. Babits mûhelytanulmánya, a "Dante fordítása" (1912) tartalmi s formai hûség követelményét állította fel. Leplezett bírálat is észlelhetõ abban, ahogyan a Commedia fordítója három évvel korábban Kosztolányi nyelvét dicsérte Maupassant verseinek magyar változatában, és Tóth Árpád is érzékeltetett egy árnyalatnyi fönntartást, amidõn 1914-ben így jellemezte a Modern költõk szerzõjét: "Nem a szavakat ülteti át: inkább az egyes költõk költõi eszközeit figyeli meg és alkalmazza újra." Az elõzõ évben közölte a folyóirat Kosztolányi fordításában A hollót, mely éles vitát váltott ki. Elek Artúr Szász Károly, Lévay József s Pásztor Árpád átköltésével vetette össze a szöveget s "Kosztolányi interpretálásának önkényességérõl" értekezett, dicsérve Pásztor Árpádot, "akinek a ´Holló´ tartalom tekintetében leghívebb fordítását köszönhetjük". Válaszában Kosztolányi így érvelt: "azon a versen, ami a Nyugatban megjelent, nemcsak Poe neve szerepel, hanem az enyém is." Az átköltés nem tolmácsolás, de értelmezés, mely éppúgy járhat le-, mint fölértékeléssel. Jó angol versbõl lehet rossz magyar vers, és ennek az ellenkezõje is igaz.

  A fordításról szóló vita mintegy kölcsönhatásban bontakozott ki azzal az eszmecserével, mely magyar s világirodalom viszonyának meghatározására irányult. Schöpflin Aladár a Bánk bán 1911-es berlini bukására keresett magyarázatot. Azzal érvelt, hogy a múlt értékeire csakis a jelen értékeinek elismertetése után lehet ráirányítani a külföld figyelmét. A következõ évben Szabó Dezsõ a The Cambridge History of English Literature magyar vonatkozású tévedéseinek fölsorolása után a magyar irodalomtörténészeket kárhoztatta, amiért nem igyekeztek tájékoztatni a külföldet. Ennél is élesebben fogalmazott a Schöpflin cikkét nem sokkal követõ bírálatában, mely Barabás Ábel Goethe-könyvének egy részletét a következõ módon taglalta: "´Petõfi a világirodalom legnagyobbjai közé tartozik.´ Ez a régi vigéckedés a Mokány Bercik és vicinális Peturok magyarságával. Petõfi költõi ereje kétségtelenül elsõrangú irodalmi jelenség. De ennek a második lépésnél félbemaradt pályának erõpróbáit odatolni a világirodalom legnagyobb alkotásai közé: ostobaság, vagy ízléstelenség."

  Két évvel e cikk megjelenése után közölte a folyóirat Ignotus "Világirodalom" címû elõadását, mely eredetileg a Népmûvelõ Társaságban hangzott el, 1913. augusztus 11-én. Talán néhány mondatot is elég idézni annak sejtetéséhez, hogy Ady, Babits vagy Kosztolányi aligha fogadta egyetértéssel Ignotus gondolatmenetét. Elhamarkodottság volna egyszerûen rövidre zárásnak minõsíteni szavait, hiszen súlyos kérdéseket érintenek: "A nemzetek találkoznak a gyarmatosításban, (...) a darabok már eleve és szándékosan úgy vannak írva, hogy Kopenhágában is megértsék az emberek és Nápolyban is (...). Az emberi s a polgári viszonyok ma már mindenütt egyformák. (...) az a Budapest, mely kezd egy város lenni Párissal és Münchennel, éppúgy nem teremthet merõben elütõ irodalmat, mint ahogy Páris sem igen terem ma már olyat, melyet úgy, ahogy, ne lehetett volna megírni Pétervárott is (...). A kozmopolita fejlõdés ugyan elkövetkeznék akkor is, ha sok értéknek pusztulásával járna. De való s a tapasztalat eddig azt bizonyítja, hogy semmi igaz értéknek nem kell vele pusztulnia, sõt a legtöbb jobban érvényesülhet a nagy terület nagy feltételei közt, mint a szûk terület elzárkózásában. (...) egy a világpiac számára dolgozó világmûvészet kezdetei mutatkoznak".

Az elsõ világháború és a forradalmak évei (1914-1919)

  A világháború megzavarta a Nyugat önállóságát és fölszínre hozta az addig némileg rejtett ellentmondásokat a különbözõ munkatársak nézetei között. Ignotus fogalma a világirodalomról magában rejtette a nyelvi egységesülés eszméjét, melyet a hadüzenet után Balázs Béla a következõképpen egyértelmûsített, "Paris-e vagy Weimar" címû eszmefuttatásában: "A német könyvpiac a világirodalom börzéje, mert a német kultúra az egyetlen, melynek másféle kultúra iránt érzéke van. (...) ha németország (sic!) most gyõz, akkor jó idõre fordító éhségének mi a szövetségesek leszünk egyetlen tápláléka." Alighanem ehhez az érveléshez kapcsolódott a következõ év elején Schöpflin, ki "Magyarok és németek" címmel egy képzeletbeli német embernek a szájába adta a magyarokhoz intézett szózatát: "Ebben a háborúban összeforrottunk, felismertük egymást (...). Ennek pedig lehetetlen, hogy ne legyen következménye a megértésre való törekvés a kultúra összes területén."

  Feltûnõ a politikai él Laczkó Géza "A francia lélek keresztmetszete" címû, az 1915. évi elsõ számban megjelent értekezésében is, mely így összegzi a francia nemzet jellemét: "E szétszórt vonásokat egy képbe foglalva, elõttünk áll az önzõ ember, akinek pénz, pozíció, család, szerelem, társadalom csak arra való, hogy saját személyét kiemelje a többiek fölé." Két számmal késõbb Szabó Dezsõ a francia kultúra elárulásával vádolta meg pályatársát. "Kétszeresen fájtak e sorok nekem: mert a franciákról adtak ilyen képet s mert Laczkó Géza tette azt s ezzel mintha közösen töltött ifjuságunkon rugott volna egyet." Az év második felében hasonló vitát váltott ki Molnár Antalnak az a cikke, melyben Debussyt eredetietlenséggel, Wagner s Muszorgszkij utánzásával vádolta meg. Nincs kizárva, hogy Molnár - ki a világháború elõtti években egy sor cikket írt a német zenérõl és Schönberg, sõt Berg s Webern zenéjét is méltányolta - meggyõzõdésével összhangban vélte másodlagosnak a francia zeneszerzõ munkásságát. Pontosan nem lehet megállapítani, kikre is célzott a zeneíró, amikor 1916 elején visszautasította azoknak a "debussysták"-nak érveit, kik "a feléig elhamvadt divatlángtól még mindig lázasan égve gondolkoznak prófétájukról", legföljebb sejthetõ, hogy Bálint Aladárra s Csáth Gézára gondolt, akik Debussy 1910-ben megrendezett budapesti fölléptekor illetve két évvel késõbb értékelték a kor legjelentõsebb francia zeneszerzõjének mûveit. Tagadhatatlan, hogy 1915-ben még Babits "Itália" címû eszmefuttatásának is volt politikai felhangja: "Mióta Magyarország megtalálta helyét Ausztriában - kedves vagy nem kedves füleinknek, de tény, hogy megtalálta - megszûnt az olasz-magyar rokonszenv minden lényeges politikai oka. (...) Egy ilyen nemzet - egy ilyen vezérrel - mint az olasz s d´Annunzio - katona-e s félni kell-e tõle?" Hasonló idõszerûség Kosztolányi "Baudelaire és a belgák" címû három fordítással összekapcsolt cikkének is tulajdonítható, sõt annak az 1916 elején közölt ismertetésének is, melynek élén ez a cím áll: "Egy nagyon szomorú könyv". Ebbõl a közleménybõl megsejthetõ, milyen nehéz helyzetben találta magát a francia irodalom csodálója a háború alatt. Anatole France Sur la voie glorieuse címû kötetében Kosztolányi olyannyira szépnek találta a régi francia karácsonyok megidézését, hogy egy részletet le is fordított a könyvbõl, a háborús elkötelezettségét viszont ellenszenvvel fogadta: "Õ, aki valaha a világtörténelem elõtt bélyegezte meg az ártatlanok börtönõrét, most leírja: ´szent Oroszország´."

  Az 1916. évi 20. szám már üres lapokkal jelent meg. Míg korábban legföljebb a franciából vagy angolból készített mûfordítások jelezték, hogy a folyóirat nem volt hajlandó kirekeszteni az ellenséges oldalon harcoló országok kultúráját, ettõl kezdve már mind több közlemény jelent meg hiányosan a hatósági tiltás miatt. 1917-ben Ady cikke, a "Charles Baudelaire él" még csak burkolt formában érzékeltette a francia szellem nagyságát, a következõ évben Kodály megemlékezése Debussyrõl már nyílt szembenállást hirdetett a német kultúrával szemben, amidõn "sokkal magasabbrendû"-nek minõsítette a Pelléas szerzõjének zenéjét Richard Straußénál. Babits fordításaival s tanulmányaival is a béke eszményét emelte a magasba: elõbb Bacchylides békedalát közölte, majd "Kant és az örök béke" címû tanulmányát.

  A politikai helyzethez alkalmazkodás ékes bizonyítékaként 1917-tõl megszaporodtak az orosz vonatkozású közlemények. A Dosztojevszkij s az orosz forradalom kapcsolatát firtató cikkek arra a kérdésre kerestek választ, mennyiben lehet összefüggés a XIX. századi orosz irodalom s a cári rendszert felváltó mozgalmak között. 1919-ben a közvetlen tájékoztatást a közvetettség váltotta fel, sõt érezhetõvé vált a hatósági ellenõrzés. A 7. szám folyóiratszemléjében Földi Mihály Lunacsarszkij Verhaerenrõl írt esszéjét ismertette, a rákövetkezõben pedig Fenyõ Miksa a következõ jegyzetet fûzte "Dosztojevszkij" címû szemlecikkéhez: "Ez az írás már ki volt szedve, amikor Lukács György népbiztos világos, becsületes, tehát megnyugtató kijelentése e kérdésben a Vörös Ujságban megjelent."

A húszas évek

  Ha folytonosságot keresünk az 1914 elõtti s 1919 utáni Nyugat között, inkább megtalálhatjuk a zenei, mint az irodalmi közleményekben. Tóth Aladár 1920-ban megjelent tanulmánya Beethovenrõl egyenes folytatása Csáth Géza zeneszerzõkrõl készített jellemképeinek, bírálatai pedig Jász Dezsõ hasonló mûfajú cikkeinek hagyományát folytatták. A korabeli hangversenyélet gazdagsága lehetõvé tette, hogy rendkívül magas mércével mérjen; egyetlen számban Mascagni s Erich Kleiber, Friedman és Huberman hangversenyérõl, Sauer 75. budapesti fölléptérõl adott számot, miközben Edwin Fischer mûvészetét értékelte legtöbbre. Példáját alkalmankint mások is követték: Szabolcsi Bence a Pelléas budapesti bemutatóját mérlegelte, François Gachot Sztravinszkij zenéjérõl, Nagy Lajos Titta Ruffo éneklésérõl készített jellemzést. A népszerû kultúra sem maradt említetlenül, hiszen Lányi Viktor, majd Ignotus Pál operettekkel foglalkozott, és többen is törekedtek a közönség történeti ismereteinek bõvítésére - Hammerschlag János a hangszeres kíséret nélküli reneszánsz mûvekre irányította a figyelmet, Kázmér Ernõ pedig jelentõségéhez méltó módon búcsúztatta az 1928-ban meghalt Janáèeket. Mindent összegezve a zenei rovat a mûvészet összehasonlító szemléletére nevelt, és arról igyekezett meggyõzni a közönséget, hogy a kultúra megítélésében csakis egyetlen, egységes, nemzetközi mérce lehet irányadó.

  Ugyanezt a szellemet erõsítette az új rovat, mely a mozival foglalkozott. A munkatársak szüntelenül emlékeztettek mozgókép s irodalom szoros kapcsolatára. Hevesy Iván szenvedélyesen fürkészte színház és mozi kapcsolatát, Conrad Veidt IV. Henrik-alakítását vagy Elisabeth Bergner mûvészetét elemezve, megjegyezvén, hogy a Donna Diana Balázs Béla készítette szövege "nagyon gyenge". Lang, Lubitsch vagy Murnau mûveinek értelmezésekor éppúgy nem német jellegzetességeket keresett, mint ahogy Kassák és Kállai Ernõ is a mozgókép általános vonásaira összpontosította figyelmét szovjet alkotások esetében. Volt e megközelítésnek hátránya is. Az amerikai mozi megítélésében nemcsak Harsányi Zsolt bizonyult értetlennek, amikor az Újvilág történetére vonatkozó tájékozatlansága miatt "áttekinthetetlen zagyvaság"-nak nevezte Griffith Intolerance címû alkotását, de még Hevesy is, ki ugyan a rendezést és a befogadást tekintette irányadónak a mozgókép alkotásainak megítélésekor és nagyra becsülte a "szimbolikus vonatkozásokat" Buster Keaton mûveiben, nem vette észre, hogy e nagyszerû mûvész rendszeresen az amerikai kultúra közhelyeit gúnyolta ki - például John Ford Hevesy által is elemzett vadnyugati történeteinek kifordítását adta a Go West-ben.

  Az irodalomban a görög-római kultúrához visszatérés bizonyult a legalkalmasabb módnak arra, hogy érvényesüljön a nemzetek fölötti eszmény. Korábban a Nyugat keveset törõdött a klasszikus ókor örökségének ápolásával. 1920-ban Kallós Ede saját bevezetésével közölt egy részt egy névtelen ógörög szerzõ munkájából, "A magasztosság az írómûvészetben" címmel, Nagy Zsigmond pedig kétszer is jelentkezett Horatius fordításaival. A következõ években elõfordult, hogy a szám görög fordítással kezdõdött - Szabó Lõrinc Theokritosz XV. idilljét, Babits Szophoklész Oidipusz király címû tragédiáját szólaltatta meg magyarul, majd az 1925. év 18. számában jelent meg Babits röpiratszerû értekezése, az "Új klasszicizmus felé".

  A fiatal nemzedék föltétlen tisztelettel viseltetett Babits iránt, de nem kapcsolódott a bölcseleti igényû tanulmányszerûséghez. Gyergyai Albert, ki már 1920-ban írt a hetvenötéves Spittelerrõl, majd két folytatásban Flaubert-rõl, François Mauriac mûveivel foglalkozó tizenkét lapos írását Babitsnak ajánlotta, ám egyáltalán nem követte elõdjének írásmódját. Végkövetkeztetés megfogalmazása helyett legtöbbször három ponttal fejezte be esszéit - akár Proust nagy regényét, akár Moissi Hamlet-alakítását, akár Colette könyveit méltatta. Nem akart tudományos igénnyel föllépni, távol állt tõle az elmélet s a fogalomalkotás. 1962-ben egy másodéves egyetemi hallgató okvetetlenkedõ kérdéseire válaszolva, így jellemezte a húszas években a Nyugatban közölt írásait: "az esszé, nálam, egy jobbhíjján való mûfaj, mivel nem vagyok költõ, se elbeszélõ, esszé-formában mondom el, amit mondani akarok, vagy mondani érdemesnek tartok, holott versben vagy zenében talán megfelelõbb volna."

  Gyergyainak köszönhetõ, hogy a francia prózáról sokoldalúbb képet kapott a magyar közönség, mint bármely más irodalomról. Nem az õ szándékosan nyitott esszéi, hanem a közhelyes vagy elnagyolt kijelentésekkel telített közlemények képviselik a folyóirat értekezõ hagyományának kevéssé szerencsés részét. Hihetõleg az alapítvány iránt tanúsított kegyelet indokolhatta, hogy 1929-ben Farkas Zoltán fordításában közölték Baumgarten Ferenc hagyatékából "A XIX. század regénye" címû fejtegetést. Ebben a Faust "drámai formában felépített regény"-ként szerepel, miközben Balzac s Dickens kihagyását egy jegyzet azzal indokolja, hogy õk "a regényt nem mélyítették világnézeti költészetté. (...) Flaubert regényei Balzac romantikus társadalmi ábrándjainak és Dickens optimista-polgári korlátoltságának legkegyetlenebb leálcázásai." A könnyeden odavetett állítások némelyeknél a beleérzés szavaival vagy az örök értékek semmitmondó emlegetésével párosultak. "Fölösleges, mint a mi nemzedékünk. Õ legalább tudja magáról" - írta Mohácsi Jenõ Joseph Roth Die Flucht ohne Ende címû regényének hõsérõl. "Meleg köszöntés jár neki." Így összegezte Harsányi Zsolt a véleményét Binét Menyhért versfordításairól. "Swift aktualitása örökéletû," - állította Dánielné Lengyel Laura, - "mint maga az emberi nyomorúság, szenvedés, - és megváltás után való kínzó sóvárgás."

  Az elsõ háború s Trianon után kegyetlen idõszerûséggel vetõdött fel magyar s világirodalom viszonya. A távolabbi múltra vonatkozó tanulmányok több sikerrel foglalkoztak e tárggyal, mint a jelenrõl szóló esszék. Király György meggyõzõen érvelt a magyar irodalom nyugati vonatkozásai mellett, "Zrínyi és a reneszánsz" címmel, az 1924-ben megjelent Babits-szám viszont többnyire csak semmitmondó állításokat tartalmazott; Elek Artúr mindössze két lapos, "Babits Mihály és Dantéja" címû cikke éppúgy kevés önállóságot árult el, mint Reichard Piroska másfél lapos szösszenete "Babits angol tanulmányai"-ról vagy Kürti Pál hasonlóan kurta jegyzete "Az Ágoston-tanulmányról". Móricz már 1921-ben arra emlékeztetett, a "Figyelõ" rovatban "Világirodalom felé" címmel közölt írásában, hogy a magyar irodalom csakis kiváló fordítások révén válhat a világirodalom részévé. Figyelmeztetésének elõször négy év múlva lett foganatja, mikor Schöpflin azért kárhoztatta Hugo Matzner Ady-fordításait, mert arról gyõzte meg a német olvasót, hogy Ady Heine nyelvén írt. 1926-ban azután Gachot is hasonló értékítéletet fogalmazott meg Térey Sándor Párizsban kiadott fordításáról: "ez a bemutatás inkább csak árt Adynak". A továbbiakban a magyar próza fordításait is bírálat érte; Mohácsi Jenõ például "idegenszerûséget", "csaknem valami magyarosat" talált az Édes Anna Stefan Klein készítette német változatában.

  A magyarból átültetett mûveknél a célszöveg, az idegenbõl készített fordítások esetében viszont általában a forrásszöveg számított irányadónak. 1924-ben Babits tizennyolc pontban összegezte a Shakespeare-fordítás alapelveit, föl sem vetve a kérdést, vajon nem lehet-e értelmezés függvénye az eredetinek nevezett szöveg azonosíthatósága. Ez az eszmény lényegében különbözik attól, ahogyan Kosztolányi a célszöveg elsõdlegességét hangsúlyozta, már 1919-ben, amidõn Horváth Henrik Neue ungarische Lyrik in Nachdichtungen címû gyûjteményének ismertetésekor Novalist idézte a nyelvtani, mitikus és travesztia-szerû átköltésrõl, egyfelõl eredeti s fordítás szembeállíthatóságát és elkülöníthetõségét, másrészt a fordítás fogalmának azonosíthatóságát s egységességét tagadva, majd egy évvel késõbb, újrafordításokat és vitát eredményezõ, "Tanulmány egy versrõl" címû értekezésében. A többség mindvégig elhatárolta magát az õ álláspontjától, ám véleménye mégsem maradt hatástalan. Szabó Lõrinc már 1920-ban elismerte, hogy némely "keresztezõdések"-nél "lehetetlen megállapítani, hogy hol kezdõdik a fordítás és hol kezdõdik az eredeti", hat évvel késõbb Karinthy fordítás és eredeti költészet kölcsönhatását hangsúlyozta Kosztolányi munkásságában, Laziczius Gyula pedig arra hivatkozva védte meg Bérczy Anyégin átköltését Bonkáló Sándorral szemben, hogy valamely fordítás értékét a cél- s nem a forráskultúra alapján kell meghatározni.

  Trianon s a rendkívül sok idegenbõl készített fordítás együtt késztette Babitsot arra, hogy intse a kiadókat, inkább a magyar írók mûveinek, mintsem nyugati regényeknek a terjesztésével foglalkozzanak. Két évvel az õ fölhívása után, 1925-ben Nagy Lajos olyan heves támadást intézett "Idegen regények garmadái" ellen, hogy két kiadó is magyarázkodásba fogott, mennyire nem kifizetendõ magyar szerzõ alkotásának a kinyomtatása, és a társadalom meghasonlásával mentegette a közönség elfordulását a hazai szerzõktõl. A vita különféle értékelések feszültségére, piac és mûvészet, idegen s nemzeti kultúra összeütközésére irányította a figyelmet.

  Más jelekbõl is arra lehet következtetni, hogy a húszas években a közönség egy része némileg elbizonytalanodhatott magyar s nem magyar irodalom viszonyának megítélésében. A nemzeti értékek védelme olykor az idegen kultúra lebecsülésének tévútjára vezetett. Az irodalomértés történetietlenségbõl származó zavarát szemlélteti Móricz áttekintése az 1923. év Shakespeare-elõadásairól. E három folytatásban közölt beszámoló szerint a Vízkereszt "operett", a Hamlet "ifjúsági darab", A vihar címû színmûben "ott lebeg a véghetetlen kifáradás, a csömör és unalom nehéz párája", a Macbeth-rõl pedig azt tudjuk meg, hogy a nézõ a boszorkányok által kimondott "buta szavak" hallatán alvásra kényszerült. Nemcsak Móricz értetlenségérõl lehet szó, hiszen a folyóirat más közleményeiben is érzékelhetõk a Shakespeare-értelmezés fogyatékosságai. 1926-ban Kárpáti Aurél 16 lapos tanulmánya "Hamlet tragikumá"-ról egyetlen hivatkozást nem tartalmazott az eredeti szövegre, egy évvel késõbb pedig Schöpflin "lazán szerkesztett és egyenetlenül kidolgozott darab"-nak minõsítette a Szeget szeggel-t.

  Egyfelõl a világirodalom sokkal több teret kapott a folyóiratban az elsõ világháború elõtti idõszakhoz képest, másrészt a külföldi szerzõk megválogatását bizonyos aránytalanság jellemezte. Freud és Bergson, Thomas Mann, Stefan Zweig, Wells, Gide és Gorkij szerepelt legsûrûbben. Thomas Mann s Gorkij többször is küldött kéziratot a Nyugat számára, Az Artamonovok magyar változatát az 1926. évfolyam tizennyolc folytatásban közölte, Gide-nek pedig három kisregénye is a Nyugatban jelent meg elõször magyarul. Tagadhatatlanul érvényesült bizonyos irányzatosság. 1920-ban Szabó Dezsõ Tanulmányok és jegyzetek címû gyûjteményérõl írva Király György arra kérte az olvasót, "az egész kötetet tegye el fölvágatlanul a könyvei közé". E vélemény elfogultsága azért is kifogásolható, mert a kötet több világirodalmi tanulmánya elõször a Nyugatban jelent meg. Közlemények sorát lehetne idézni annak igazolására, hogy a folyóirat többnyire elzárkózott az avant-garde irányzatok ismertetésétõl és az is némi aránytalansághoz vezetett, hogy Gyergyain kívül egyetlen munkatárs sem akadt, ki állandóan figyelemmel kísért volna valamely nemzeti irodalmat, õ pedig a La Nouvelle Revue Française prózaíróira összpontosította a figyelmét. Továbbra is készültek olyan fordítások, amelyek a skandináv vagy orosz eredeti helyett német szöveget vettek alapul, és elszigetelt kísérletektõl eltekintve - Komlós Aladár 1926-ban érdemének megfelelõen méltatta a Svejk-et - kevés kezdeményezés történt a környezõ országok vagy más földrészek irodalmának számbavételére. Reményi József Clevelandbõl jószándékú, de többnyire szakszerûtlen, sõt esetleges tudósításokat küldött észak-amerikai könyvekrõl.

Az utolsó évtized

  A zeneélettel s a mozival foglalkozó rendszeres és szakszerû bírálatok megszakadása lényeges veszteséget jelentett a harmincas években. Tulajdonképpen a képzõmûvészetre is vonatkozhat e megállapítás, ha eltekintünk Hoffmann Edit 1936 és 1941 között megjelent sorozatától, melyben nagy festõk - Tintoretto, Altdorfer, El Greco, Rembrandt, Rubens s Renoir - jellemképét rajzolta meg. Osváth halála után a Nyugat a szó szorosabb értelmében véve irodalmi folyóirattá vált, amennyiben nemcsak a társmûvészetek, de a bölcselet is háttérbe szorult. Babits és Dienes Valéria továbbra is Bergson mûveit magasztalta, s legföljebb kivételes alkalommal esett szó más gondolkodókról - ha Szilasi Vilmos Husserlrõl közölt tanulmányt, Joó Tibor Bartók György Kant etikájával foglalkozó könyvét bírálta, Spengler magyarul kiadott munkáját értékelte vagy a Discours de la méthode megjelenésének háromszázadik évfordulójára emlékezett.

  Az utolsó évtizedben a Nyugat világirodalmi vonatkozásai bizonyos mértékig kettõs látásra engednek következtetni. Egyfelõl Babits európai irodalomtörténetére kell hivatkoznunk, melynek két részlete elõször a folyóiratban jelent meg, a bevezetés 1934-ben, a munka második felének két fejezete 1935-ben. A sok méltatás többsége meglehetõsen keveset mondónak bizonyult és olykor Babits téveszméit ismételgette - így Schöpflin azt hangoztatta, hogy "föltétlenül igazat kell neki adni, mikor például Dickensnek magasan fölébe emeli Thackerayt". Csak ketten vállalkoztak érdemi bírálatra: Turóczi-Trostler József, ki "igazságtalannak" nevezte az Ószövetség kirekesztését a világirodalomból és szóba hozta Heideggert, akirõl Babits nem tett említést, valamint Gyergyai, ki kétségbe vonta, hogy az irodalom hanyatlott volna, továbbá sérelmezte a nemzeti jelleg lebecsülését, az Európán kívüli kultúrák elhanyagolását és az angol irodalom túlértékelését. Az 1934. júliusi számban Babits lényegében véve visszautasította a bírálatokat, ragaszkodván ahhoz az állításához, mely szerint az irodalom a mai korban "mérhetetlenül elhanyatlott."

  Babits ugyanúgy örök értékû remekmûvekben gondolkodott, mint késõbb Gombrich vagy Northrop Frye. Hume-hoz hasonlóan nem számolt annak a lehetõségével, hogy a különbözõ korszakok nem ugyanazt a Homéroszt becsülték.⁶ Olyan nemzetközi kánon eszményének a fönntartására törekedett, melynek a nemzetek fölötti görög-latin kultúra alkotja a törzsanyagát. Ezzel a szándékkal értekezett Euripidészrõl s Horatiusról "Könyvrõl könyvre" címû rovatában s bocsátotta közre Amor sanctis címû himnuszgyûjteményét. Noha több tanulmány kapcsolódott e megnyilatkozásaihoz, a folyóirat világirodalmi vonatkozásai egyre inkább függetlenedtek a szerkesztõ elképzeléseitõl. 1932-ben huszonhét külföldi szerzõ küldött szöveget a Nyugat negyedszázados évfordulójára. A névsorban éppúgy akadt Nobel-díjas, mint olyan szerzõ, akinek mûvei már akkor sem számítottak jelentõsnek, azóta pedig teljesen feledésbe merültek. Noha megengedhetetlen torzítás volna személyi kapcsolatok körével azonosítani a folyóirat világirodalmi látókörét, tagadhatatlan, hogy bizonyos egyenetlenség jellemezte a válogatást. A francia mellett a német nyelvû irodalom bemutatása vallott következetes átgondoltságra, Turóczi-Trostler jóvoltából - jellemzõ, hogy negyedszázad hallgatás után õ irányította ismét a figyelmet Musil tevékenységére, "A német próza útja" (1935) címû áttekintésében. Történtek kezdeményezések a kánon tágítására: 1934-ben Kassák Céline magyarul megjelent regényérõl, Hevesi András Gottfried Benn, majd a következõ évben Raymond Roussel munkásságáról, 1940-ben Komor András Radnóti Miklós és Vas István Apollinaire- válogatásának egyoldalúságáról értekezett. A szomszéd népek kultúrája is egyre gyakrabban került szóba - Erdélyi József román népballadát méltatott, Kázmér Ernõ Èapek, Fejtõ Ferenc Krleža munkáit dicsérte -, Kosztolányi haiku-, majd Weöres Gilgames-átköltései nyomán pedig más földrészek irodalmára is terelõdött figyelem.

  E kései évfolyamok roppant sokoldalúságát az angolszász irodalmakra vonatkozó cikkek hiányos ismeretanyaga s hibás értékelése csorbította. Vernon Duckworth Barker külföldi tudósító általában élménybeszámolót adott. Cikkei hangnem tekintetében Török Sophie szépelgõ ismertetéseihez álltak közel, ki Ursula Parrott Ex-feleség címû regényének méltatásakor a "De gustibus non est disputandum" szellemében az "úgy érzem" szókapcsolathoz folyamodott, J. B. Priestley írásmódját pedig így jellemezte: "Mer észrevenni és mer írni." Az utókor olykor hajlamos Szerb Antalt tenni felõssé David Garnett s Aldous Leonard Huxley túlbecsüléséért, holott a Lady into Fox címû ötletes, mulatságos kisregényt elõször alighanem Schöpflin nyilvánította irányzatot meghatározó alkotásnak 1930-ban, Huxley megítélésében pedig mások is tévedtek, így a Point Counter Point-ot magasba emelõ Magyar Bálint, vagy Cs. Szabó, ki 1937-ben öt részes eszmefuttatásban igyekezett bizonyítani, hogy "Huxley Proust, Gide es Woolf mellett a negyedik legjelentõsebb újító a XX. századi regényben."

  Az angolszász irodalom értelmezését meghatározta az avant-garde-dal szemben tanúsított idegenkedés, a Nyugat esszéíróinak értékõrzõ felfogása. 1940-ben Halász Gábor "A realizmus titka" címmel ennek az irányzatnak föltámasztásáért dícsérte Steinbecket, s egy évvel késõbb Nagypál István is azt állította, "a korhangulat visszatért a szürrealizmustól a realizmusba", miközben az Ulysses elavulásáról s a Finnegans Wake befejezhetetlenségérõl értekezett. Érvelése emlékeztet egyfelõl a késõbbi vulgármarxistákéra, másrészt Reményi Józsefnek Faulkner-rõl 1933-ban írt cikkére, mely a Light in August címû regényt "lelkileg halott s idegileg bomlott író megnyilatkozásá"-nak minõsítette.

  Nemcsak a francia vagy német, de az olasz vagy orosz irodalom esetében sem lehet olyan felületességen érni a folyóirat értekezõit, mint az angol nyelvû mûvek ismertetésekor. Rosti Magdolna a Virginia Woolffal foglalkozó elsõ cikkében, 1930-ban regényként említette a Monday or Tuesday címû elbeszélésgyûjteményt, kilenc évvel késõbb pedig Schöpflin azt állította a To the Lighthouse eseményeirõl, hogy "két-három óra alatt" történnek, holott e regény cselekménye körülbelül egy évtizedre terjed ki. Ennél is fölületesebb Zilahy Lajosnak az állítása, melyet az 1933-ban "A mai Amerika" címmel tartott Nyugat-ülésszak alkalmával tett: "Egyetlen amerikai írót nem ismerek, aki szellemi mélységben megközelítené akár az orosz, akár a francia, akár valamelyik más európai irodalmat. Egyetlen nagy írójuk van, aki amerikai értelemben vett nagy író, Sinclair Lewis". Nagyon érthetõ, hogy Steiner Árpád, a New York városi Hunter College tanára levélben fordult a folyóirathoz, s Amerika nem ismeretével vádolta meg annak munkatársát. Míg a többi irodalom esetében a bírálók általában saját értekezõ nyelvet alakítottak ki, az angol s amerikai mûvek ismertetõi jobbára cselekményvázlatot adtak, anekdotizáltak vagy tárcaszerû írásmódhoz folyamodtak. A megfelelõ értekezõ nyelv hiánya okolható azért is, hogy néhány jelentõs világirodalmi vonatkozású könyv méltánytalan vagy félrevezetõ elbánásban részesült: a Hétköznapok és csodáknak Schöpflin "tarthatatlan elmélet"-et, A mai francia regénynek Hevesi András "szociológiai látás"-t tulajdonított, Somlyó György pedig Sõtér István Francia szellem a régi Magyarországon címû munkáját a "geometrikus rendszerezés" miatt marasztalta el, kifogásolván, hogy "az adatok néhol szinte megemészthetetlenül felgyûlnek, összetorlódnak, mint a folyón a jég, hogy nem bírja vinni tovább az áradat".

  A fölszínes írásokkal élesen szembeállíthatók azok a közlemények, amelyek érvényes ítéleteket fogalmaztak meg az angol nyelvû irodalmakról. 1933-ban Németh Andor Yeats The Sorrow of Love címû költeményének 1893-ban és 1933-ban megjelent változatát összehasonlítva a mû önazonosságának és befejezettségének a fogalmát tette kérdésessé, Hamvas Béla pedig 1930-ban máig érvényes módon értelmezte az Ulyssest, egy évvel késõbb pedig már azt a készülõ mûvet is, melyet az utókor Finnegans Wake címen ismer, miközben fönntartásokkal szólt a Huxley által mûvelt "véleményregény"-rõl és nehézkességgel, árnyalatlansággal vádolta Dreiser Amerikai tragédiáját. Igaz, a líráról kevesebb szó esett a folyóirat kései évfolyamaiban, de ezen a területen is akadt elsõrendû kezdeményezés, például Halász Gábor két folytatásos értekezése "Az újabb angol líráról", mely a késõn fölfedezett Hopkins mellett T. S. Eliot s Auden munkásságáról adott hiteles képet.

  Babits mindvégig arra törekedett, hogy a világirodalmat a magyarral egységben szemlélje. Utódai nem tudták elérni ezt a rendkívül magas célt. Legjobban a fordítás elmélete s gyakorlata árulkodott világ- s magyar irodalom egymáshoz illeszthetõségének akadályairól. 1930-ban jelent meg Kosztolányinak az a két fejtegetése, mely az elsõ világháború elõtt Ignotus által meghirdetett nemzetköziség ellenpárját fogalmazta meg, s egyenesen azt állította: a könnyen fordítható mûvek nem értékesek. A "Lenni vagy nem lenni" s "A magyar nyelv helye a földgolyón" hatása végigvonul a Nyugat utolsó tíz évfolyamán. "A franciák nemcsak, hogy nem várnak bennünket tárt karokkal, de még csak nem is kíváncsiak ránk" - írta Párizsból Gara László 1930-ban, három évvel késõbb pedig Laczkó Géza küldött cikket a francia fõvárosból ezzel a címmel: "Miért nem kell Párizsnak a magyar irodalom?" Részint arra hivatkozott, hogy a magyar irodalom nem eléggé eredeti - Schöpflin hamarosan a Bánk bán példáján próbálta megvizsgálni e vád jogosságát, Waldapfel József forráskutatásaira támaszkodva -, részint a fordítások gyarlóságát emlegette. Egy sor közlemény bizonyította a magyar mûvek idegen nyelvû változatának sikertelenségét: Gachot Fóti Lajos francia, Szalatnai Rezsõ Bohumil Müller cseh, Somlyó György René Bonnerjea angol nyelvû Ady-válogatásának fogyatékosságait elemezte, Schöpflin A fáklya Lengyel Emiltõl származó s az Alfred A. Knopf nevû nagy amerikai kiadónál megjelent változatát minõsítette elhibázottnak, Gyergyai a Timár Virgil fia Sauvageot, Turóczi Trostler Az ember tragédiája Mohácsi Jenõ készítette fordításáról bizonyította be, hogy erényei ellenére sem kielégítõ. "Két nyelv határán mozognak, de egyik nyelv géniusza sem ihleti meg õket." 1938-ban Turóczi Trostler ezzel a végkövetkeztetéssel zárta a Csongor német fordításainak összehasonlító vizsgálatát.

  Hasonló szellemet képviseltek az idegenbõl magyarra fordított szövegeket mérlegelõ kiváló tanulmányok. Devecseri Balogh Károly Martialis-kötetével szemben volt elégedetlen, Illyés a Georgicon második énekének Marót Károly fordította szövegét, Turóczi Trostler Feleki Sándor Lenau-átköltéseit találta rossznak. Komor András kihagyásokért rótta meg Kemény Katalin Rabelais-kiadását, Nagy Zoltán fölösleges jelzõket és határozókat sérelmezett Franyó Zoltán Louise Labé-válogatásában, Erényi Gusztáv pedig azt a tanulságot vonta le a Goethe-fordításokból, hogy "Méltó magyar Faust-fordításnak még csak ezután kell megfogannia egy kongeniális költõ agyában." A legérdekesebbnek a fordítástörténeti érvelések bizonyultak. Turóczi Trostler Goethe Iphigeniajának Kis János, Csengery János és Babits, Kosztolányi a Téli rege Szász Károly és sajátmaga készítette változatát, Kardos László Tóth Árpád, József Attila és Szabó Lõrinc Villon-értelmezését vetette össze, Halász Gábor Vergilius s Catullus újabb fordításait boncolgatta, Rónay György pedig Babits, Kosztolányi s Tóth Baudelaire-felfogásának különbözõségérõl elmélkedett.

  Lassanként mind többen jutottak arra a fölismerésre, hogy a fordítónak benne kell állnia a célszöveg hagyományában, a különbségtevés eredeti s fordítás között az irodalom lényegéhez tartozó szövegközöttiségnek a függvénye, s magyar és világirodalom viszonyát is ennek a tágabb összefüggésrendszernek a keretében kell újragondolni. Az a tény, hogy e föladat máig elvégzendõ, mindennél ékesebben bizonyítja annak az örökségnek a rendkívüli súlyosságát és idõszerûségét, melyet a Nyugat hagyott az utókorra. A folyóirat munkatársainak elõrelátására enged következtetni, hogy különös nyomatékkal töprengtek azon, miként teremthetõ összhang magyar s világirodalom szempontjai között. Igaz, néha vakvágányra jutottak, ám e tévedések is tanulsággal szolgálhatnak, amennyiben éreztetik, mennyire képtelenség könnyû megoldást találni. A Nyugat értekezõ prózájának erényei s fogyatékosságai, sõt munkatársai tájékozódásának hiányai is máig éreztetik hatásukat - Henry James kései regényeit például azóta sem fordították s ez prózánk megújulásának egy lehetséges forrását tette hozzáférhetetlenné. Nincs kizárva, hogy Ignotus jóslata nemzetek fölötti kultúráról egyszer félelmetes valósággá válik. A Kosztolányi által hirdetett nyelvhez kötött viszonylagosság eszménye hosszabb távon aligha adhat védelmet nemzeti kultúránk számára, de emlékeztethet arra, hogy a magyar irodalom külföldi elismertetéséhez az eredeti szövegekhez való hûség hangoztatásával nem lehet eljutni: csakis valamely nagy nyelv jelentõs költõje gyõzheti meg a nem magyar olvasót Vörösmarty, Arany, Ady vagy József Attila nagyszerûségérõl. A mûvelõdés világszerte tapasztalható egységesülése indokolja, hogy választ adjunk a kérdésre, miként is menthetõ át a magyar irodalom java az utókor számára. A célhoz vezetõ úton sok az akadály, az idõ pedig rövid. Komoly elszánást, nemzeti s idegen értékek iránti elkötelezettséget egyaránt igénylõ törekvésünkben a Nyugat szellemének ébren tartása lehet a fõ támaszunk.