megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen : Csokonai K., 1998

Szegedy-Maszák Mihály

Mû és kánon

  A korábbi évszázadokban - hozzávetõlegesen a tizennyolcadik század végéig - némely mûvészetekben fõként a kortárs alkotások álltak a figyelem középpontjában. A régebbi idõszakok emlékei ezzel szemben inkább csak afféle "idézet" szerepét játszották, s a mûvek felújításából jórészt hiányzott a megértés eredendõ történetisége. Különösen a zenére, de bizonyos mértékig talán még az irodalomra is vonatkoztatható ez az észrevétel. Fölvetõdik a kérdés, vajon nem érezhetõ-e a jelenkorban némi visszafordulás e korábbi szokáshoz, nem figyelhetõ-e meg annak a történeti tudatnak a háttérbe szorulása, melynek hatása oly döntõ módon érvényesült a tizenkilencedik- huszadik századi kultúrában.

  Része lehet-e Kemény Zsigmond bármelyik mûve valamely kánonnak? A kánon mindig rejt magában történetietlen vonatkozást, mintegy felejtetni igyekszik, hogy a mûvészi érték korántsem idõtlen. Félek, magyar nyelvû alkotásnak kevés esélye lehet arra, hogy szerves részévé válhassék annak, amit nyugati kánonként szokás emlegetni. A romantika idején kialakult nemzeti kánonok könnyen elveszíthetik érvényüket a mai világban észrevehetõ egységesülés következtében, ha pedig ez így van, akkor számolni kell azzal a lehetõséggel, hogy A rajongóknak a legtöbb olvasó szempontjából inkább történeti a jelentõsége és csak némelyek számára jelenthet mûvészi értéket. A kettõ természetesen nem állítható szembe úgy, ahogyan azt Babitstól Horváth Jánosig oly sokan képzelték, teljes azonosságukat mégsem merném föltételezni. Nemcsak Platón örökségének távlatából, nem kizárólag abból az értékõrzõ föltevésbõl kiindulva lehet különbséget tenni történeti s mûvészi érték között, hogy egyfelõl létezik a mûvészi anyag története, másrészt "a mûalkotás zárt világ, mikrokozmosz"². A történetiség aligha választható el a nevelõdéstõl, a mûvésziség viszont - akár az alkotó, akár a befogadó felõl nézzük - ellenállást tanúsíthat a közösségivel szemben. A kultúra elõfeltétele ugyan az alkotó tevékenységnek, de nem azonos vele. Sok elavulhat a romantika örökségébõl, de ez a különbségtevés aligha veszítheti érvényét. "A mûvészet nem kultúra (...). A kultúra hordozója megmunkál, képez, ápol, kiépít, utal a mûvészetre, (...) hisz a történelemben és pozitivista. A mûvészet hordozója statisztikai értelemben társadalomidegen, alig tud arról valamit, ami elõtte s utána van, csak a saját belsõ anyagának él, gyûjti a hatásokat s addig szívja mélyen magába õket, míg nyugtalanná vált anyaga nem kényszerül arra, hogy fölszínre törjön. A mûvészet hordozóját egyáltalán nem érdekli a terjesztés, a felszíni hatás, a fogadtatás, a kultúra."³

  Igaz, a dekonstrukció hirdetõi kétségbe vonják központ s peremvidék megkülönböztetésének létjogosultságát, ám a nemzetközi kánon ennek ellenére mind jobban megmerevedik. Nehéz volna bizonyítékot találni arra, hogy közmegegyezés eredményérõl van szó. Sokkal inkább igazolható a kulturális intézmények, sõt az üzleti szempontok szerint alakuló piac szerepe ebben a folyamatban. Nem annyira az olvasók értékítélete, mint inkább a nyelvek elterjedtsége, a könyvtárak, a kiadók, az oktatás és a tömegtájékoztatás intézményei döntik el, mi is számít "világirodalomnak".

  Harold Bloom, a Dekonstrukció és kritika címmel mintegy negyedszázada kiadott kötet⁴ egyik szerzõje, A nyugati kánonról írt könyvében huszonhat szerzõ mûveire korlátozta az általa megõrzendõnek vélt örökséget s angol nyelvû szövegekkel azonosította a tovább hagyományozandó szövegek többségét.⁵ Bármennyire is szûkítõnek véljük az ilyen elgondolást, vele szemben már aligha lehetnek esélyei az olyan eszményeknek, mint például a nemzeti klasszicizmusé, ahogyan azt egykor Horváth János körvonalazta. Kemény munkái ugyan látszólag közel álltak e kánon központi részéhez, aligha lehet felednünk, hogy Horváth nem írt jelentõs tanulmányt róluk, ezért írásban megfogalmazott értelmezés sem segithetné e korábbi elképzelés fönntartását.

  Korszerûnek lehet-e tekinteni A rajongókat? A történelmi regény kétségkívül nagyon kényes mûfajváltozat. Kiváltképp akkor, ha a történés és az elbeszélés idejét hosszabb idõköz választja el egymástól - nem hatvan év, mint a Waverley s más sikeres mûvek esetében. A maiaktól nagyon különbözõ igényeket támaszthatott vele szemben a tizenkilencedik századi magyar közönség. Igaz, a jelenkorban is elképzelhetõ, hogy az olvasó történeti tudatának megerõsítését véli megtalálni Kemény Zsigmond mûvében, de az olvasóknak alighanem csak kisebb része érezheti, hogy olyan közösséghez tartozik, melynek emlékezetét döntõen meghatározza az erdélyi fejedelemség szellemi öröksége. Ha viszont arra gondolunk, hogy a posztmodernség eszményének védelmezõi kétségbe vonják a mûvek öntörvényûségét, akkor történetírás és regény egymásba játszatása bajosan minõsülhet idõszerûtlennek. Nemcsak ez indokolhatja Kemény mûvének újraértelmezését, de az is, hogy amennyiben a mûalkotás nem munkaeszközhöz, hanem játéktárgyhoz hasonlit - mint arra már Kant és Schiller is igyelmeztetett -, a vele folytatott párbeszéd elvileg végtelennek tekinthetõ, s így az ismételt olvasás általánosabb tanulsággal is szolgálhat, amennyiben a befogadás természetét is megvilágíthatja.

  Mûvek befogadásakor nem annyira megfigyelek, mint inkább párbeszédet folytatok. "Értelmezõ és az értelmezés tárgya azért nem képes elkülönülni egymástól, mert a tárgyat - miközben értelmezi - imagináriusan maga az interpretáció hozza létre sajátmaga számára."⁶ Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat. Sosem állíthatom, hogy megértettem valamely mûvet, mert az nem jelenlét, hanem történés. Ha megtaláltam üzenetét, egyúttal el is veszítem azt, amikor kiszakítom valamely összefüggésrendszerbõl és másikba helyezem. Annyiban vállalhatónak is tartom a dekonstrukciót, amennyiben az nem egyéb, mint "az új összefüggésrendszerbe helyezés szüntelen mozgása".⁷ Ebbõl nem következik, hogy "minden kritika költészet prózában",⁸ s az értelmezett és értelmezõ szöveg közötti különbségnek efféle tagadását nem is fogadom el. Még akkor sem, ha tudomásul veszem, hogy a szövegközöttiség általános érvényének tudatosodása immáron kérdésessé teszi, van-e értelme egyetlen irodalmi szöveget boncolgatni. Annyi bizonyos, hogy a helyi szövegmagyarázás és a nyugati hagyomány megtestesüléseinek értelmezése feszültségbe került egymással, és a magyar kultúra jövõjének szempontjából végzetes tévedés volna, ha nem vennénk tudomást errõl.

  A magyar regény hagyományát úgy képzelem el, ahogyan Yves Bonnefoy a francia festészetét körülírta: "a szellemnek olyan lehetõsége, mely a saját logikája szerint alakult ki" (c´est développée).⁹ Aligha tagadható, hogy a magyar regényírásban meglehetõsen kevéssé lehet érzékelni a hagyomány folytonosságának a tudatát. Nyitott kérdés, mennyiben vezethetõ vissza e megszakítottság, hagyománykiesés az 1948 utáni évtizedek rombolására. Annyi valószínû, hogy ennek következményei is hozzájárultak ahhoz, hogy megváltozott a magyar regény szerepköre.

  Hol beszélhetünk korszakváltásokról? Kemény építkezõ, az idõt a célelvûség jegyében tagoló vagy Mikszáth mellékcselekményszerû, az ötlet által irányított írásmódja áll-e közelebb a mai olvasóhoz? Mielõtt elhamarkodva válaszolnánk e kérdésre, nem árt emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Flaubert és Henry James egyaránt kíméletlenül mûvészietlennek vélte az anekdotikus regényt, a mûfaj nyugati történetírói pedig egyértelmûen úgy fogják fel e bírálatot, mint elõrelépést azon az úton, mely a ponyvaregénytõl a költészettel egyrangú elbeszélõ próza felé vezet.¹⁰ A fejezetcímek megléte Dickens, Thackeray, Jókai vagy akár Mikszáth regényeiben kétségkívül összefügg a szerkezet szakadozottságával, míg ugyanezeknek a hiánya Keménynél éppúgy a vonalvezetés ívét is hivatott kiemelni, mint Flaubert, Fontane vagy James mûveiben. Az elõbbi négy szerzõnél, sõt Dosztojevszkij mûveinek többségében a retorikus kiemelés elválaszthatatlan az anekdotikusságtól illetve a betétszerûségtõl, s egyes részletek - mint például "A pünkösdi király" az Egy magyar nábob-ban vagy a "Legenda a Nagy Inkvizítorról" a Karamazov testvérek-ben - szinte önmagukban is olvashatók. A Madame Bovary, A rajongók, az Effi Briest vagy a A galamb szárnyai ezzel szemben azt várja az olvasótól, hogy az egésznek a megtervezettségét kövesse figyelemmel. Természetesen nem állítható, hogy valamely író egész életmûvében következetes képviselõje lett volna akár a laza írásmódnak, akár a gazdaságos szerkesztésnek. A félkegyelmû például alighanem közelebb áll ez utóbbi eszményhez, mint az Ördögök vagy A Karamazov testvérek, hiszen fölépítését ugyanúgy egy végsõ jelenet határozza meg, mint Kemény mûvénél. Rogozsin és Miskin találkozása az ágy mellett, amelyben a meggyilkolt Nasztaszja Filippovna teste fekszik letakarva, nemcsak végkifejlet, de egyúttal központ, amelybe a cselekmény szálai összefutnak, akár a szombatosoknak Pécsi Simon által összehívott gyûlése, az a tömegjelenet, mely Kassai Elemér megöletését és a mozgalom véres fölszámolását hozza magával.

  A fejlõdéstörténeti elhelyezést megnehezíti, hogy az egyes korszakok megkülönböztetése általában értékmozzanattal keveredik. "Az öntörvényûség elõtti, öntörvényû és öntörvényûség utáni mûvészet hármasságáról" utóbb Jauß is elismerte, hogy "napjainkra kérdésessé vált", pedig õ korábban használta e megkülönböztetést.¹¹ Nem lehet vitatni, hogy a megértés létezési módjától elválaszthatatlan a történetiség, csakhogy a különbözõ olvasókban más és más történelem képzete él.

  A festmények vagy bútorok, sõt az épületek értéke is általában együtt nõ a korukkal, a magyar regényekrõl viszont ez aligha mondható el. Nem idegenebb-e Fáy, Jósika, Eötvös vagy akár Kemény legjobb mûve a mai magyar közönség legnagyobb részétõl, mint valamely kortárs amerikai regény? E fogas kérdésnek a megválaszolásához olvasásszociológiai kutatásokra volna szükség. Ilyenek hiányában legföljebb saját egyéni tapasztalatomra támaszkodva annak a megvilágítására törekedhetem, mennyiben olvasom másként A rajongók-at, mint például Brett Easton Ellis American Psycho (1991) címû könyvét. Ha azt szeretném kideríteni, miben különböznek a befogadás föltételei, milyen nehézségeket kell leküzdenem, milyen mértékig szükséges másik kultúrába áthelyezõdnöm s hol is van a befogadás küszöbe egyik illetve másik esetben, elõször is azt állapíthatom meg, hogy A rajongók-at már többször, különféle kiadásokban olvastam és korábbi értelmezéseit is jórészt ismerem. Az American Psycho sokkal késõbb került kezembe s a róla szóló szakirodalomról alig van fogalmam. Az sem elhanyagolható eltérés, hogy természetesen tudatában vagyok, hogy ez utóbbi esetben az olvasóknak sokkal szélesebb köréhez tartozom, melyben a népszerû kultúrának a könyvben szerepeltetett termékeit összehasonlíthatatlanul jobban ismerik, mint én. Míg A rajongók esetében a tizenhetedik századi Erdély s a tizenkilencedik századi Magyarország visszahozhatatlansága minõsülhet az értelmezést meghatározó tényezõnek, addig az American Psycho olvasásakor hátrányban vagyok a közönség nagy részével szemben, mert nem tudom magamban fölidézni Hollywood némely termékeit vagy zeneszámokat, amelyeknek közismertségét a könyv magától értetõdõnek tekinti.

  Másfelõl viszont hasonlóságokra is lehet hivatkozni. A New Yorkban élõ szerzõ története olyan színhelyeken játszódik, amelyeket jórészt ismerek - mi több, az 1980-as évekbõl is, amikor a könyv eseményei játszódnak. Az American Psycho nyelvét sem találhatom lényegesen nehezebbnek A rajongók- énál, hiszen írásmódja mellékjelentésekben szegény. Az amerikai és magyar elbeszélõ próza hagyományairól is van némi elképzelésem és a két könyvben szereplõ "valódi" nevek tulajdonosainak pályafutásáról is. Tudom, hogy Donald Trump roppant gazdag enber; magam elé idézhetem az általa megrendelt épületek egyikét-másikát; emlékezhetek arra, miként szerepelt a képernyõn, mint ahogyan olyan híradásokra is, melyek elõzõ s jelenlegi házasságára vonatkoztak - ugyanúgy, ahogyan I. Rákóczi György idõsebb fiának vagy Kemény Jánosnak késõbbi sorsáról is vannak ismereteim.

  Mindezek a hasonlóságok mégsem adnak megnyugtató választ a kérdésre, összemérhetõ-e egyáltalán a két regény. Az alaktani vizsgálódás inkább különbségeket, mint hasonlóságokat mutatna ki - az amerikai könyvben az egyes szám elsõ személyû elbeszélés és a jelen idõ a kitaláltság hatását erõsíti, s a fölhalmozott jelenetek nyitva hagyott sora éles ellentétben áll a magyar regény célelvû építkezésével -, de ezek nem dönthetnék el, olvassa-e egymást a két mû. Legföljebb valószínûsíthetnék annak a lehetõségét, hogy A rajongók s az American Psycho két olyan paradigmához tartozik, amelyeket nem lehet összeegyeztetni egymással. Másként fogalmazva: nagyon nehéz volna megjelölni, miben is segítheti az egyik regény elolvasása a másikét. Amennyiben A rajongók az apokaliptikus kereszténységrõl, sõt általában katasztrofista világfelfogásról szól, aligha nevezhetõ kevésbé idõszerûnek, mint az American Psycho, mely talán úgy is olvasható, mint Sade örökségéhez kapcsolódó szatíra azoknak életmódjáról, akik a fogyasztást egyedüli, kizárólagos értékként ismerik és ezért az erõszaknak legkegyetlenebb módjaitól sem riadnak vissza, mert számukra "csakis a gonosz állandó" és "egyedül a fölszínben találhat valaki értelmet"¹² - a két könyv olvasóinak köre azonban minden bizonnyal csak alkalomszerûen találkozhat egymással. Nehezen hihetõ, hogy léteznék olyan kánon, amelynek mûfajilag ennyire különbözõ két könyv a részét alkothatja.

  Az amerikai könyvet azért veszem a kezembe, hogy tudjam, mi is számít napjainkban regénynek a legnagyobb nyelvterületen. Miért olvasom újra Kemény Zsigmond alkotását? Nincs kizárva, be kell érnem annak megállapításával, hogy a posztmodern kor tagadja a remekmûvek létét. Ha egyszer nem különböztethetõk meg a legszélesebb körben mértékadónak tekintett alkotások, teljes nyugalommal foglalkozhatom azzal, ami érdekel. A mûalkotás nyilvánvalóan csakis hatása révén létezhet, ennek pedig éppúgy van tér-, mint idõbeli kiterjedése. Nehezen megválaszolható kérdés, kik is az olvasók, akik eldönthetik valamely írói teljesítmény értékét, mert mást jelent eredeti nyelven illetve fordításban megismerni valamely szöveget, sõt az sem közömbös, hogy a szóban forgó nyelv milyen mértékben sajátja az olvasónak. Mivel nem bizonyos, hogy csakis az eredetiben olvasás jogosíthat föl érvényes ítéletre, legalábbis nem egészen magától értetõdõ, hogy valamely magyarul írott szöveg egyedül az anyanyelvi olvasók véleménye alapján "világirodalmi" jelentõségûnek nyilvánítható.

  A mûveknek viszonylag igen szûk körét leszámítva aligha lehet nemzetközi közmegegyezést föltételezni, sõt abban sem lehetünk bizonyosak, hogy valamikor létezett ilyesmi. A régebbi idõszakok olvasói annyival kevesebb irodalminak tekinthetõ szöveget ismerhettek, hogy a múlt semmiképpen nem igazíthat el a jelenben. Talán megkockáztatható az észrevétel, hogy míg a korábbi idõszakokban a különbözõ értelmezési közösségek nem okvetlenül tudtak egymás létezésérõl, ma sokkal valószínûbb a kölcsönös érintkezés, de ez nem zárja ki nagyon különbözõ értékrendek egyidejûségét. Bármely hozzáférhetõ mû megérdemelheti az átértelmezést, hiszen "az élõk halnak meg; akik írnak, azoknak megadatott a fönnmaradás".¹³ Egy mû magyarázata mindig szükségképpen lezáratlan, s valami csakis akkor tekinthetõ mûalkotásnak, ha át lehet értelmezni. Akár hiszek a kánonok érvényében s fönntarthatóságában, akár nem, ez a kiinduló föltevés mindenképpen indokolhatóvá teheti A rajongók újraolvasásását.

  Más okra is lehet hivatkozni. Korábbi tanulmányaimmal illetve Kemény Zsigmonddal foglalkozó könyvemmel ellentétben ezúttal a regény elsõ kiadásának¹⁴ szövegét veszem alapul. Ez a két részre tagolt, négy kötetben megjelent változat több olyan önellentmondást árul el, amely nyomdahibával éppúgy magyarázható, mint a szerzõ figyelmetlenségével - a fejedelemné távoli rokona kezdetben Serédi, utóbb viszont Szeredi, Szõke Pista fia elõbb Elemér, majd Endre néven szerepel. Az ilyen apró hibák mellett súlyosan esik latba, hogy ez a kiadás volt az egyetlen, melyet még maga a szerzõ is láthatott, hiszen a késõbbi sajtó alá rendezõk már mind Gyulai Pál kiigazításaihoz alkalmazkodtak s így aligha tekinthetõk maradéktalanul hitelesnek.

Történet és vonalszerûség

  A könyv alcíme "Történeti regény", a Második részben viszont "beszélyünk"-re (III. 51.) utal a szöveg. Ez a kettõsség kizárja annak a lehetõségét, hogy Kemény Zsigmond tudatosan el akarta volna egymástól különíteni A rajongók s a "beszélyfüzér"-nek nevezett Ködképek a kedély láthatárán mûfaját. Inkább arról lehet szó, hogy a "beszély" általánosabb fogalomra, általában történetmondásra (Erzählung, narrative, récit) utal. A Czuczor Gergely és Fogarasi János szótárában olvasható meghatározás is ezt a föltevést igazolja. Az 1862-ben megjelent elsõ kötetben a következõ szócikk található:

  "BESZÉLY (...). 1) Általán valamely történt dolognak elõadása, elbeszélése. 2) Müvészeti ért. költõi elbeszélés neme, melynek tárgyát valamely újdonság, adoma stb. teszi, s melyet az elõadó vagy iró sajátságos, kedveltetõ modorban öszveszõve a szépészet szabályai szerint érdekessé tesz a hallgató, vagy olvasó elõtt."¹⁵

  A beszédtevékenység nem annyira követi, mint inkább megteremti az eseménysor vonalát. Erre figyelmeztetnek az elbeszélés önértelmezõ metaforái. A történetet a szereplõk következtetik ki, így például Dajka János Bodó Klára sorsát próbálja megfejteni:

  "A püspök elakadt. Nem akará kisérni a fonalat. Szégyelte önmagától a szavakat, melyek már ajkain lebegtek." (III. 55.)

  Önmagát viszi-e elõre a történet vagy irányítóra enged következtetni? A szereplõk különbözõképpen válaszolnak erre a kérdésre. Akik már a kezdet kezdetén úgy hiszik, "a koczka elvetve van", (I. 5-6.), egyéni akaratok érvényesülését keresik az események alakulásában, amikor azt találgatják, hogyan döntenek I. Rákóczi György fõemberei, "mit fõznek benn a tekintetes és nagyságos rendek" (I. 14-15.). A fejedelmi palota elõtt ácsorgók kérdik ezt egy lovagtól, akirõl azt képzelik, a tanácskozásról jön. Ugyanez a metafora késõbb is visszatér, amikor Szeredi ezt súgja szemszédjának Kassai István beszéde alatt: "Mindent kifõzött már vele a fejedelem; és minket csak a föltálalásra hivtak meg. (...) - Nem barátom, a megkóstolásra is, és ínyünkön sokáig fog izleni a trakta" - feleli Kemény János (I. 53.).

  Minden szereplõben más történet él. Ennek az alapföltevésnek a jegyében olvasandó Kassai Istvánról, hogy "szõtte tovább csendes elmélkedéseit" (IV. 6.). Míg Szeredi Kassainak tulajdonítja az irányítást, addig Kassai arról van meggyõzõdve, hogy éppen Szeredi "vegyiti", "keveri a kártyát" (III. 113, 126.). A regény nem egyetlen, de több egymástól lényegesen különbözõ értékrendet teremt, a szereplõk más-más távlatból szemlélõdnek, az idõ érzékelése egyéntõl s helyzettõl függõen viszonylagos.

  A vonalszerûség célelvû elõrehaladást sugall, de ez hamis, megtévesztõ látszatnak bizonyul. A történelem útvesztõhöz hasonlít, kacskaringókkal teli a "vallásháború, mely annyiszor látszott bevégezettnek, s tört ki mindig ujabb erõvel és dühhel" (I. 3.). A cselekmény több ágra szakad; egyidõben vagyunk különbözõ helyszíneken, mivel az elbeszélõ leteszi az egyik fonalat, hogy fölvegye a másikat. Érték s értékelés ellentétbe kerül egymással s ugyanaz a történet ismétlõdik. "- Átok van a megbélyegzetten és családján; pedig a megbélyegzett néha ártatlan (...). Régi történet s mindig uj!" - jelenti ki a "beteg asszony", Pécsi Simon testvére, az egykor kegyetlenül kivégzett Géczi András özvegye (I. 85.). A történetmondó szembesíti egymással az "akkor" és a "most" világát, és egyiket sem láttatja jobbnak a másiknál. A vonalszerû folytonosság megszakad - hol ismétlõdéssel, hol oly módon, hogy hézag keletkezik. Kassai Elemér, a fõszereplõ átadja Bodó Klárának Szõke Pista levelét. A nõ elolvassa férjének üzenetét. Sem Elemér, sem az olvasó nem tudja, mi áll a levélben; csak késõbb válik ismertté a szövege.

  Mivel a történetnek több szála van, az is elõfordul, hogy az elbeszélõ önkényesen vágja el a fonalat, hogy értelmezzen, az elõtér eseményeit a háttérben játszódó történés régebbi fejleményeivel hozza összefüggésbe. "Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell visszatérnünk" - állapítja meg (I. 99.), arra emlékeztetvén, hogy az idõrendi egymásutánt olykor érvényteleníti az oksági összefüggés. Az is elõfordul, hogy egyes szereplõk annyira a jövõ esélyeivel vannak elfoglalva, hogy a jelent nem folyamatszerûen, de szakadozottan érzékelik. Gyulai Ferenc, a törtetõ, ki csakis a saját elõmenetelét segítõ mozzanatokra figyel, "a változásokra biztos elõjel" fürkészõje (III. 105.), az éjszakai eget vizsgáló Pécsi Simon pedig az égitestek mozgásából próbálja leolvasni az emberi sorsokat. A csillagképek mozgása afféle kicsinyített tükör (mise-en-abyme), a történet egészére vonatkozik, s ennyiben töri meg a vonalszerûséget.

  Az önértelmezés olyannyira rányomja bélyegét a regény írásmódjára, hogy a történés két ága is felfogható úgy, mint öntükrözõ metafora. "Remény és félelem közt viradt" - olvassuk az elsõ fejezetben (I. 7.), és az udvar és a székesegyház, a világi és egyházi hatalom, Kassai István "itélõmester" és Dajka János püspök szembeállítása béke és háború, élet és halál válaszútjaként fogalmazódik meg:

  "S most az egész a czímertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó csoda-állathoz, valami kétfejü óriásgyík vagy teknõsbéka- fajhoz hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás ellen vannak fölingerelve. (...) Az udvarba nézõk t.i. többnyire dühös mérséklettek, míg a szószékhez tekintõk csaknem kivétel nélkül mind dühös túlzók. Azoknak zöld remény, ezeknek fekete gyász szinében tünik fel a kirendelt vallásháboru" (I. 10.).

  Az ellentét egyik változata szellemi és testi erõfeszítés feszültségét állítja föl, mely egyúttal látszólagos és valódi érték, külsõlegesség és belsõ gazdagság kettõsségét is magában foglalja mellékjelentésként: "György urfi, a nagy gondolkozó, ha lóra pattant, csakhamar az ablakba csõdité az egész nõvilágot; míg öccse Zsigmond urfi, a szorgalmas ifju, másnak alig tartaték, mint oly fõrangu iródeáknak, ki a betüvetés helyett hasznosabb, s helyzetéhez méltóbb dolgokra frordíthatná a drága idõt" (I. 17-18.). A két fivér ironikus összehasonlítása azoknak a szembeállításoknak a sorához tartozik, amelyek egyszerre biztosítják a regény zártságát és nyitottságát - az olvasó tájékozottságától függõen. Az elsõ lapokon béke és háború között kell választania Erdélynek. A döntés az utolsó lapokig halasztódik. Olyan olvasó érzékeli a háború elindításának végzetes következményeit, akinek van fogalma II. Rákóczi György csúfos bukásáról.

  A fölépítés nagyvonalúságát bizonyítja, hogy a cselekmény különbözõ szálai éppen az Elsõ rész végén, tehát a regény közepén találkoznak. A Második kötet utolsó elõtti fejezetében a Pécsitõl távozó Szõke Pista véletlenül találkozik a nagybátyjához igyekvõ Elemérrel, sõt feleségével, Klárával is. A zárlat meglepetés, és így újabb várakozást kelt. Kassai István unokaöccsét várja. Helyette Szõke Pista jelentkezik nála. "A kém meghalt; a szökött jobbágy áll elõtted" - mondja (II. 189.). Az emberi én nem egységes. Szerepekre hull szét - mint Gyulai Pál, ki egyszerre független értelmiség és a fejedelem kegyence, tehát a hatalom kiszolgáltatottja, Kolostory Albert, aki két nõ között hányódik s egyszerre kíván polgár és fõnemes lenni, Jenõ Eduárd, ki éppoly joggal nevezhetõ kegyetlenkedõ zsarnoknak, mint fölvilágosult népboldogítónak, vagy Barnabás diák, akinek egyik arca angyalra, a másik ördögre vall.

  A mérsékeltek s a túlzók egyaránt "dühösek". Ez a ritkított szedéssel kiemelt minõsítés arra figyelmeztet, hogy az ellentétek látszólagosak. A Második rész idegen és barát szembeállítását rombolja le. Klára megtalálja a férjét, de az idegenként viselkedik. Magához tér az ájultságból "s ime vele egy idegen van, egészen ismeretlen arcza, s az arczon részvéttel és fájdalommal, melyet régi barátainknál keresünk" (III. 1.). Élet és halál ellentétét is megkérdõjelezi a történetmondó Géczi Andrásné temetésének látomásszerû megjelenítésében. Ennek a részletnek azok a szavak alkotják a legfontosabb részét, amelyek szerint "a halottat a rohadt élõk csõdülete látszott nyomról nyomra üldözni" (II. 67.).

  A vonalszerûség a regény második felében is szerepet játszik, amennyiben a szereplõk többsége a lezármazás vonalának hosszúsága alapján értékeli az egyént. Pécsi Simon errõl próbálja meggyõzni a lányát: "Gyulai pártában hagy téged, mert a család- régiségrõl nem sokkal tart kevesebbet, mint Pécsi Deborah. (...) Oh Deboráhm! a család régisége silány elõitélet annak, ki rá nem vágyik" (IV. 35-36.).

  Szavai egyúttal azt fejezik ki, hogy a minõség nem hordozójában rejlik, az értékelõ ruházza fel vele a dolgokat. "Falvaink nagy részét a nép még a régi tulajdonos nevéhez köti. Idegenek vagyunk sajátunkban. Deborah! az üstökös néha belép a bolygó égitestek körébe; de azért nem tartozik a zodiacus rendszeréhez. Ott volt, ragyogott, eltünt! Erdélyben az uj családok nem vernek mély gyökeret" (IV. 43-44.).

  Lehet, a folytonosságnak ez a fölértékelése azzal magyarázható, hogy a történet "a polgárisodás határszélén" (I. 32.) játszódik. A regény világában a szokás erkölcse gyõz a független személyiséggel szemben. Még az ironikus zárlat is ezt igazolja, hiszen Báthory Zsófia mintegy hozzá kényszeríti Gyulai Ferencet Pécsi Deborah-hoz. A család régisége egyszer s mindenkorra megszabja az egyén helyzetét. A fejedelemné távoli rokona, Szeredi, ki gyakran a közvélekedés szócsöve, azért nézi le Pécsi Simont és Kassai Istvánt, mert mindkettõ újgazdag: hiányzik mögülük a leszármazás folytonossága. Pécsi szûcs-, Kassai erszénykötõ mester fia. Deborah és Elemér kapcsolatának azért kell megszakadnia, mert két alacsony származású ember nem köthet egymással olyan házasságot, amelyet a nemesség tiszteletreméltónak, érvényesnek fogad el. Mindkét kancellár visszaélt a hatalmával; a fukar Kassai és a pazarló Pécsi voltaképpen egymás tükörképe. I. Rákóczi György is a folytonosság jegyében gondolkozik, hiszen György fiát szeretné utódjaként látni, s nyomasztja a tudat, hogy "a rendek a szabad választási jogot bálványozzák" (IV. 4.). Báthory Zsófiát is azért szemelte ki fia számára, hogy a lényegesen régibb család fényt adjon a sajátjának. II. Rákóczi György késõbbi sorsa mintegy a kívánság hiábavalóságát bizonyítja. Kassai Istvánt is hasonló ábránd élteti: a regény Elsõ része azzal zárul, hogy örökösévé kívánja tenni Elemért, s a Második rész e vágy meghiúsulásával ér véget.

  Nem kétséges, hogy a regény szövegében a címszó makacs ismétlõdése teremti meg a legerõsebb folytonosságot. A szombatosok többször is rajongóknak neveztetnek (III. 72, 122, 124.), de hiba volna azt hinni, hogy csakis rájuk vonatkozik e minõsítés. A legelsõ elõfordulás egyáltalán nem kapcsolható vallási mozgalomhoz. Sokkal általánosabb az értelmezés: olyan állapotra utal, mely látszólagos értékekhez kapcsolódik. "Maga az uralkodó fejedelem aligha részesült volna e rajongásig felhangolt kedélyüek ekkora kimélyében" - olvassuk I. Rákóczi György idõsebb fiának bevezetõ jellemzésében (I. 18.). Néphangulatról esik szó, mely fékezhetetlennek bizonyul. Az elbeszélõ Dajka János püspöknek "izgató modorát" (I. 5.) is okolja azért, hogy a tömeg indulata fölkorbácsolódik.

  "A püspök ur szenvedélyesen szónokol.
  Soha nagyobb hangja s közönsége nem volt.
  A templomba tódult nép ifja és véne mély áhitattal, sõt azon sötét rajongással hallgatja, mely a hitujítás korszakának jellemvonásához tartozik" (I. 11.).

  A bevezetõ fejezetek egyszerre sugallják a tömeg szenvedélyének irányíthatóságát és ellenõrizhetetlenségét. Csulai, az udvari káplán már a lengyel trónon látja II. Rákóczi Györgyöt, s az õ "rajongó beszéde" (I. 22.) idézi elõ azt a tömeghangulatot, amelyet az elbeszélõ ezekkel a szavakkal jellemez: "a bõsz álmokat történetekké hazudó képzelõdés, mely a néplázadások karvezetõje szokott lenni, és csalfa állítások által vérfagyasztó bünöket nemz s az aljasra az erény álarczát vonja, - kezdé szemfényvesztõ játékait ûzni" (I. 23.).

  A szombatosok egyrészt "névrontás"-t követnek el (III. 129.), amikor átkeresztelik a városokat és az embereket, másként nem elfogadott módon olvassák az Írást. Az értelmezõ távlatától függ, mennyiben tekinthetõ félremagyarázásnak ez az olvasási mód. Az a tény, hogy Kassai Elemér is "rajongó"-nak bizonyul, amennyiben bálványozza Pécsi Deborah-t, arra enged következtetni, hogy a regény címe általában az indokolatlan értékelésre is célozhat. A szombatosok értelmezési módja azonban nem minõsül egyértelmûen elítélendõnek, hiszen olykor éppen az eretnek üldözõi kapják a "rajongó" jelzõt. A többség véleménye egyébként is önellentmondásos. "- Mi a szombatosok kiirtását akarjuk!" - ordítják egyesek, "de akarjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát is" (I. 70.). Ez a gyûlölet a másként gondolkozó kisebbség ellen irányul, s így annak a lehetõsége sincs kizárva, hogy a "rajongás" azoknak a csúfneve, akik az akarat szabadságában hisznek, vagyis szembeszegülnek a vak kényszerrel. Szõke Pistának a szombatosság az emberméltóság érzetét adja. "Minden, minden szellemi elmerül!" - mondja keserûen (II. 31.) arról a világról, amelyik ki akarja törölni a mozgalmukat.

  A szombatosok létformája kétszeresen kitalált világ. "Elõre megjegyezzük, hogy itt semmit sem kell valódi értelemben venni" - figyelmeztet a történetmondó Pécsi Simon és Jaskó Pál jelenetének elején (I. 122.). A rajongók közé tartozni annyit jelent, mint külön nyelven beszélni. Ezt a beszédet Pécsi sem érti. Egyes szám harmadik személyben szól a mozgalom híveirõl. A Jaskó Pál szónoklatának utolsó mondatát követõ elbeszélõi megjegyzés félreérthetetlenül érezteti, hogy az egykori kancellár idegennek érzi magától a mozgalom szellemét:

  "Bizonyára minden igaz szombatos örömtõl repesõ szivvel fogja a pallost megcsókolni, mely õt a vértanuság dicsõségében részeltetendi.
  Pécsi Simonra e rajongás kedvetlenül hatott" (I. 126.).

  Deborah atyja tétovázó, kétkedõ alkat, ki rövid idõn belül megváltoztatja nézõpontját. A regény utolsó nagy jelenetében - mely Kassai Elemér halálával végzõdik s így végkifejletnek ("dénouement") tekinthetõ - elõbb "rajongó"-nak bélyegzi a szombatosok papját, az öreg Kádárt (IV. 108.), majd elfogja a bizonytalanság: "Hátha õ csakugyan látnok? Hátha a választottak rejtélyes adományával bír?" (IV. 122.). Az õ értékelése mutatja legjobban, mennyire lehetetlen véglegesnek mondani a címben szereplõ szó jelentését. Mivel a jövõ kiismerhetetlen, nem lehet eldönteni, õrült-e a rajongó avagy jós. Ma fundamentalizmusnak nevezzük azt a jelenséget, amelyet a regény kettõs arcúnak tüntet föl.

Jellem és értelmezés

  E kettõsség nyilvánvalóan a történetmondó helyzetének vátozékonyságából származik. Az elsõ fejezetekben a beszélõ a történet befogadójával együtt sétál, vagyis lényegében a vezetõ szerepét játssza. Mindketten tanúi az eseményeknek. Értelmezésük szüntelenül változik, mert az értelmezett világ nyitott: "nézelletünk a meglepetés ingerével röpked ide-oda, uj meg uj benyomásokat fogadva el és soha be nem telve általok" (I. 8-9.).

  Eleinte azt lehet hinni, hogy a névtelen elbeszélõ és társa, a történetbefogadó afféle néma s láthatatlan kísérõje a szereplõknek, de hamarosan kiderül, hogy az értelmezett s az értelmezõ világa nem különíthetõ el egymástól. Érvényét veszíti külsõ és belsõ, szó szerinti és átvitt értelem szembeállítása. A tömeg természeti erõhöz hasonlít és megfordítva:

  "Különbözõ irányban vastag erek törtek a népcsoportból ki, s ágaztak a piaczon végig, oly egyénekbõl szõve mindig s mindig tovább, kik nem találták ámolygásra csábítónak a légmérséket, és hangyagyorsasággal siettek haza.
  Nem is volt csoda.
  Mert már most a Maros völgyén zúgva száguldott végig az alszél, s mig a könnyü katangot és száraz ágakat tánczoltatá, s mig a fehér és csillámos hóhasábok élérõl vékony lemezeket szeldelt le, hogy az utárkok körül uj hófuvatagokat alkosson, addig a Kecskekõ és kákovai hegygerinczek vihartömlõibõl is kiszabadult egyegy légroham, s Gyula-Fehérvárra huzódva, a fejedelmi palota ablakai elõtt kezde fütyölni, a házereszekrõl a vékonyabb jégcsapokat dobálá az ácsorgó utcza-gyerekek nyakába, s a hol csak szintén a várba fölrepkedõ róna-széllel találkozék, tüstént össze-sivalkodott vele, s aztán ketten küzdve kigyódzó örvényt furtak a légkörbe, vagy tölcsérekben forgaták mindazt, mit az utczáról, a kocsmák czégéreirõl, és a lekapott süvegek daru- és kerecsen-tollaiból hirtelen magukhoz ragadhattak" (I. 24-25.).

  A közvetett belsõ magánbeszéd lehetõséget ad arra, hogy bizonytalanná váljék a határ a szereplõ s az elbeszélõ nyelve között. Az elbeszélõnek korlátozott a tudása. A feltételes mód, a "tán" s az "úgy tetszik, mintha" (I. 76.) nyomja rá bélyegét az Elsõ kötet VII. fejezetére, mely a "beteg asszony" hálószobájában játszódik s így éles ellentétet alkot az elõbb idézett tömegjelenettel. Térben sõt idõben is rendkívül szûk a távlat. Nem tudjuk, mi történt korábban, s ezért a jelen talányosnak tûnik fel. "Látszik, hogy azon pillanatok, miknek tanui nem voltunk, rendkivül hatottak kedélyére" - olvasható a beteg ápolójáról (I. 75.). Az elbeszélõ azért emeli ki az egyidejûséget, hogy a szereplõi távlatok különbözõségére emlékeztessen - mint késõbb is megannyiszor, így például abban a részletben, amely szerint Jaskó Pál a szombatosok diadalára gondolva lép ki Pécsi Simon házából: "A szent férfiu ily ábrándokkal érkezett a nagy piaczra épen akkor, midõn az óriás alaku herold büszkén lépdelt ki a fejedelmi palotából, hogy a szombatosok ellen hozott végzést felolvassa" (I. 128.).

  A jellem mások értelmezéseitõl függ. Erre emlékeztet Pécsi Simon, lányához intézett szavaival: "Soha pártütés nem forgott eszemben, s mégis félig lázítónak tartottak" (IV. 39.) A minõsítés általában késéssel követi az eseményeket, mert a tudat korántsem azonnal érzékel és a képzelet is jelentékeny mértékben hozzájárul a végeredményhez. Jól megfigyelhetõ ez az utólagosság azokban a jelenetekben, amelyek két szereplõ elválásával érnek véget:

  "Elemér rég ment ki a házból, s már lakására is negérkezheték, ha oda akart; azonban Deborah az elüzött ifju lépéseit hallá a tornáczlépcsõ kövezetén. Oly lassú, oly kisérteti nesz volt ez, mintha a vékony föveny fölött õszi szél járna, s a sulytalan parányokat söprené tovább, tovább" (II. 55.).

  Általánosan elterjedt vélemény, hogy Kemény regényeiben a jellemek nincsenek eszményítve. Ennek az a magyarázata, hogy a szereplõk egymás változó távlatainak függvényei. A titkon eredeti, azaz római katolikus felekezetéhez ragaszkodó Báthory Zsófia úgy látja, hogy "megromlott nép közt", "eretnek udvarban" kénytelen élni (I. 43.). Gyulai Ferenc "a vélemények rabja" (II. 144.), s még a fõszereplõ jelleme is oly módon tevõdik össze a regény különbözõ részeiben megfogalmazott tulajdonságokból, hogy az összkép sem egyértelmûnek, sem kifejezetten elõnyösnek nem mondható. Korán kiderül Kassai Elemérrõl, hogy a szavaknak nem mûvésze, külsõ vonásai pedig az elbeszélõ szerint "szoros értelemben szabályosak nem voltak" (I. 107.). Amikor Deborah szakít vele, a fõhõs "fásult" lesz (II. 71.) s "közönnyel" viseltetik a világ dolgai iránt (II 74.), nagybátyja hátsó gondolatainak megsejtése után pedig "félelmetes undorral" kezd az öregúrra gondolni (II. 87.). Kassai István elsõ személyû belsõ magánbeszédében a regény fõhõse olyan minõsítést kap, amelyet a regény második fele teljes mértékben hitelesít:

  "- Nem akarnám, hogy Elemér még tiszta lelkiismerete foltot kapjon. Nem az a nagy ész õ, ki a dicsõség babérlombjaival befedhette az üreget, mely jóhiszemüségében támad. (...) Az egyenes utról le-letévedt középszerüség minden becsét lehullatja magáról". (II. 112-114.).

  A rajongók világában az emberi tetteknek nincs önértékük. A regény szüntelenül arra emlékeztet, hogy "mind a cselekedet, mind a cselekvõ kitalált".¹⁶ Ha nem egyik szereplõ minõsíti a másikat, hanem a történetmondó értelmez, a kijelentés általában kétértelmû. Miért vonzódik Kassai István Elemérhez? Eszközként akarja-e fölhasználni a fiatalembert saját politikai céljainak elérésére avagy saját magányát kívánja enyhíteni, amikor közeledést vár unokaöccsétõl? A válasz egymásnak ellentmondó felfogások lehetõségét sugallja: "Egyaránt lehetett a fukar táglelküséget szeretetnek vagy ravasz számításnak magyarázni" (II. 107-108.). Minden szereplõ máshonnan, más szögbõl tekint a másikra, s a szöveg állandóan a távlatok viszonylagosságát érzékelteti: "Deborah talán Kassai Elemér kevésbé urias külsõje által lõn Gyulai felé hajlítva; Zsófia talán épen e külsõnek férfias és komolyabb jelleme miatt lõn kedvezõtlen elõvéleménnyel Gyulai iránt. Melyiknek volt igaza? nem ide tartozik. Mind ketten helyzetök szempontjából néztek Gyulaira és Elemérre." (II. 140.).

  A szereplõk lankadatlanul figyelik egymást. Báthory Zsófia attól retteg, hogy kitudódik a titka, azaz valaki észreveszi a fejedelmi udvarban, hogy csak színleg tért át protestáns felekezetre. Szõke Pista Pécsi Simon, Fridrik mester Szõke Pista után kémkedik. Kassai István "fürkészõ, éles szemekkel" vizsgálja a vele társalgót s "lélektani következtetés" jellemzi (IV. 11-12.). Emberismeretét tanúsítja, ahogyan Pécsi Deboráh-t jellemzi Elemérrel folytatott beszélgetése során: "Feledd el Elemér, Deboráht! ne gondolj rá! E hajadont a természet bûbájjal ajándékozta meg, dölyffel és érzéketlen szivvel; apja vére és példája. Hóditani tud, boldogítani nem" (II. 103.).

  Mivel a távolság állandóan változik a szereplõk között, viszonyuk nem egyértelmû. A látszólag közelállók ugyanakkor idegenek. Bodó Klára feleségül ment Szõke Pistához, de a férjérõl keveset tud, hiszen még a valódi nevét sem ismeri. Pécsi Simon megrõkönyödéssel veszi észre, hogy tulajdon lánya mennyire más világban él. A kapcsolatok kértértelmûsége jut érvényre abban az ironikus nyelvben, amelyet Kassai István használ - amikor például az unokaöccsének vele szemben tanúsított magatartását minõsíti:

  "- Köszönöm, Elemér! szólt fél gúnnyal és fél bókkal Kassai. Igen le vagyok kötelezve, Elemér! a te gyöngéd, a te kimélyes, a te engedékeny nézetedért" (II. 97.).

  A szavak értelmezése mindig a közvetlen szövegösszefüggésnek van alárendelve. A címszó állandó jelentése is bizonytalanná válik abban a jelenetben, amelynek az alamizsnaosztó Pécsi áll a középpontjában. Ez a részlet egyúttal azt a hiedelmet is cáfolja, mely szerint Kemény következetesen hitványnak tünteti föl a tömeget. A felkapaszkodott fõúr azt látja, hogy valaki vén koldusnõnek adja a neki juttatott pénzt: "Pécsi hirtelen feltárta a kocsiajtót, s néhány körmöczit dobott az ajándékozóhoz. A csillogó aranydarabok épen ennek lába elébe hullottak. Rá se tekintett e csába kincsre, pedig avult ruhája volt; de a helyett gúnyos mosollyal fordítá szemeit Pécsire. (...)
  Ki lehet õ?
  A fõur homnlokára sötét felleg vonult.
  - Rajongónak kell lennie! Gyilkosommá is lehet! Bizonyosan a szombatosok gyülölõje!
  Pécsi visszább vonult hintójába, és sokáig, sokáig nem látta, mi történik körüle.
  Õt lehangolá az önérzet elsõ nyilatkozása; mert zaklatott kedélye veszélyesnek vélte azt, kit nem vethetett meg.
  Pedig az önérzõ férfiu a jámbor asztalos volt, ki a szombatosok elleni kitörés alkalmával mindent tõn a Pécsi Simonra és Deboráhra fölingerült tömeg csillapítása miatt" (II. 68-69.).

Jellem és azonosság

  Az eszményítés hiányával magyarázható, hogy A rajongók szereplõi nem egyértelmûsíthetõk. Önmozgásukat kevéssé korlátozza az elbeszélõ, ezért minõsítésük jórészt az olvasó ítéletétõl függ. "Mit érez most?" - kérdezi a történetmondó Pécsi Deborah bemutatásakor (I. 80.), s a választ nekünk kell megtalálnunk. A lány "sürü fátyol" védelme alatt megy nagynénjéhez (I. 84.), de anélkül próbál hazatérni. Ismeretlenként érkezik; visszafelé az utcai tömeg azonosítja. A "beteg asszony" Deborah tükörképe. Az álomban és emlékezésben élõ Géczi Andrásné erre ébreszti rá unokahúgát, amikor így szól hozzá: "Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly ünnepelt és majdnem olyan szép. Nézz arcomra!" (I. 84.). Ez az elsõ jel, mely arra mutat, hogy a hõsnõ nincs megbékélve önmagával, "belsõ meghasonlást" érez (II. 54.). A hóba tiporja Kassai Elemér arcképét, s önmegszólító magánbeszéde elárulja, hogy voltaképpen kettõs tudata van. "Szeretném, ha kevesebbet tartana a világ rólad, Deborah, s te többet tarthatnál magadról!" (II. 56-57.). Ezek a szavak vezetik be azt a jelenetet, melynek õ az egyedüli szereplõje.

  "Az ember valóságos Narcissus; mindenekelõtt sajátmagát tükrözi vissza" - olvasható Goethe egyik regényében, s aligha véletlen, hogy ugyanebben a mondatban a "Folie" szó is elõfordul, mely egyszerre jelent foncsorozást és féleszûséget.¹⁷ Nem lehet teljesen kizárni annak a lehetõségét, hogy Kemény Goethe mûvétõl is ösztönzést merített, amikor Pécsi Deborah önmarcangoló tépelõdését a tükör képével egészítette ki: "Tekintetét véletlenül az átelleni tükörre veté, s a drága velenczei üveg, melynek hûségéért annyi pénzt fizettek, nem akart neki hizelegni. Sápadt, dult, sötét vonásokat vert vissza" (II. 57.). A lelkiismeret afféle jellem a jellemben, és Deborah számára nincs megnyugvás. "Most meghasonlásban vagy magaddal s helyzeteddel" - veti lánya szemére Pécsi Simon (IV. 41.), és ez a megjegyzése voltaképpen arra utal, hogy a hõsnõ gõgje voltaképpen kisebbrendûségi érzést leplez. Ki van szolgáltatva egy olyan férfiúnak, aki õt nem szereti. A képzelgésben keres menedéket. "Lábainál térdelve képzelte Gyulait, s hallá saját hangját, midõn az ifjut nevetve utasítja vissza" (II. 147.). Kassai Elemér bálványozza õt, de a lány véglegesen szakít vele, méghozzá oly módon, hogy parancsa meghazudtolja a Deborah külsõ megjelenésébõl sugárzó tisztaságot: "Majdnem sátáni gõggel és gúnnyal voltak e szavak ejtve" (II. 47.). A szerelmi viszonyok ironikus kifordítását adja a regény, amennyiben nem Kassai Elemér, de Gyulai Ferenc veszi észre Deborah lelki romlottságát. Ezért keres ellenképet abban a Bodó Klárában, aki végülis elérhetetlennek bizonyul: "nem üzhette ki elméjébõl azon gondolatot, hogy (...) alig lehetne az öreg Pécsi számára kedvezõbbet óhajtani, mint Klárát egyetlen leányul és örökösül" (IV. 3.).

  Hasonló belsõ ellentmondás voltaképpen Pécsi Simontól sem idegen. Deborah véleménye, mely szerint a "tudós, és mély felfogásu atyja, a tisztes õsz, bizonyos tekintetben végre is gyerek, ki az õ vezetésére szorul" (II. 150.), egyszerre mindkettejük jellemét beárnyékolja. Pécsi Simon meggyõzõdése szerint az "égi testek változó fénye, a bujdosóknak egymáshozi helyzete" az emberek viszonyához hasonló (I. 106.). A csillagzatok képe azt hivatott hangsúlyozni, hogy a jellem személyek kölcsönhatásának a függvénye. Ahogy a csillagok állása szüntelenül változik, úgy módosul az emberek kapcsolata egymáshoz. Az eget kémlelõ aggastyán az emberi viszonylatok esendõségére következtet. "Barátaimból lesznek gyilkosaim!" - vonja le a következtetést (II. 178.). Meggyõzõdése a regény világán belül hitelt nyer azáltal, hogy mások is elismerik az egyének kapcsolatainak szüntelen átalakulását. Mikóné például így oktatja Deborah-t: "Egy jobb nemzetség sincs Erdélyben, mely a lefolyt ötven év alatt esküdt ellensége ne lett volna a másiknak; de a sebeket, melyeket az atyák meghasonlása metszett, többnyire az ivadékok szerelme hegeszté be" (II. 51.).

  Pécsi Simon csakis az árnyoldalát látja ennek az állandó változékonyságnak. Borúlátását a rossz lelkiismeret teszi érthetõvé. Deborah-nak tett vallomása szerint azért nem tud megbékélni magával, "mert alacsony származásom mellett hatalomra törekvém, s mert ismeretek után szomjazó lelkemet kincscsel akartam kielégiteni" (IV. 41.), ám ez a beismerés legalább annyira leplezi, mint amennyire föltárja szégyenérzetének okát. Az elbeszélõ már a regény elején tudatja, hogy voltaképpen sokkal súlyosabb teher nyomja a lelkét: elõször õ vezette be a honesta custodiá-t, vagyis a perbe fogatás nélküli elzáratást. Ezért is hárítja el némely fõurak ajánlatát, amikor azok összeesküvésre szólítják föl. Midõn elõsorolja kifogásait, a nemesség képviselõi arra emlékeztetik, hogy nemcsak múltbeli zsarnokoskodása, de jelenlegi óvatossága alapján is ahhoz válik hasonlóvá, akitõl éppen különbözni szeretne: "Mi ezen aggodalmakat Kassai uramtól is hallottuk: válaszolák az urak gunyosan" (IV. 47.).

  Pécsi személyiségének önellentmondásait testvérének, Géczinének a temetése világítja meg a legélesebben. "Szégyelte az élõ rokont ismerni; a holtat büszkén vallá magáénak" (II. 60.). E megállapítás szerint Pécsi ugyanúgy színlel, mint a lánya. Azért rendez gazdag temetést, hogy saját vagyonát fitogtassa, mint ahogy Deborah is azért idegenedik el Kassai Elemértõl, mert Gyulai Ferencet szereti. Mindketten álarcot viselnek, és egyikük sem vallja be tettének valódi indítékát.

  Az alakoskodás még a mellékszereplõkbõl sem hiányzik. A más felekezetre illetve vallásra áttértek kettõs értékrendre vannak kárhoztatva, s értelmezés kérdése, melyiküknek tulajdonítható õszinte bûntudat illetve kegyetlen számítás. Báthory Zsófia látszólag református, valójában katolikus hitû; Zülfikár, azaz Bene Antal, a nagy hatalmú csauz saját véleménye szerint "ámbár az izlámra tért át, szivében hû evangélikus naradt" (III. 41.). A személyiség széttöredezettsége még nyilvánvalóbb annak esetében, aki a szombatosok körében szárdisi angyalként ismert és a világi életben Laczkó Istvánnak hazudja magát, holott nem egyéb szökött jobbágynál, kinek Szõke Pista a neve. Miután Kassai István kiengedi a börtönbõl, le kell vennie álarcait. Felesége idegennek érzi, és arra a következtetésre jut, hogy férje jelleme megfejthetetlen titok. Elõbb "kénytelen volt valami mélyen ható, valami rejtélyes és bõsz történetben keresni ezen rögtöni átalakulás okát" (II. 13.), majd azt kénytelen megállapítani, hogy "férje egész magaviselete talányok szövedékébõl áll" (II. 15.). Kassai István korlátnok szerint Szõke Pista "egyszerre akar gaz és becsületes lenni" (IV. 23.), és e lényeglátó megjegyzés magában rejti a regény egyik alapvetõ kérdését: felelõs lehet-e tetteiért a változó személyiség. "Igen, én Judas Iscariotes vagyok" - mondja a származását leplezõ férfi magában (III. 36-37.), s ténylegesen vállalja a kémkedést. Tudathasadása a végzettel folytatott küzdelem alakját ölti. "Még a fát is odahagyják levelei a hideg õszi szél lehelletére!" - mondja feleségének (II. 19.), majd ekként összegzi kiábrándultságát: "öltözzék zsákba és hintsen hamvat fejére az, ki a szabadakaratról tud a világ nagy szolgaságában álmodni. (...) Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet mutatja meg képét" (II. 31.).

  A regény harmadik részében található Szõke Pistának az elsõ személyû magánbeszéde, melyben a jellem olvasható jellel azonosítódik. Nem utalt, de nyelvi képzõdmény. Ez a meggyõzõdés teszi indokolttá a szökött jobbágyból szombatos vezetõvé lett férfi érvelését: "arczomra az Isten ezt irta: kém. A szó arczomon van, tagadhatatlanul ott. (...) mi a bûn? A mi arczodra van irva Szõke Pista" (III. 37-38.).

  Pécsi Deborah-hoz hasonlóan Szõke Pista is a tükörbe néz és arcáról olvassa a saját jellemét. "Millió betû! A sátán tele irta képemet" - állapítja meg (III. 38.), s ezt a kijelentését azzal a korábban tett nyilatkozatával összefüggésben kell értelmezni, mellyel azt hangsályozta, hogy a tapasztalás elválaszthatatlan a bûntõl: "- Mit tudja a te tapasztalatlan szived, Klára, hogyan támad a bûn, s hogyan szívta táplálékát gyakran épen azon nedvbõl, melybõl a büszke erény virít?" (II. 20.)

  A rajongók szereplõi közül Szõke Pista példázza legfeltünõbb módon a személyiség egységének a hiányát. "- Árnyéka vagyok annak, ki voltam,... testemnek sorvadt darabja, lelkemnek ördögi része jött hozzátok" (IV. 122.). Az egykori szombatos vezetõ tulajdon sorsának töredezettségét fejezi ki e metaforával, Komjáthi Anna udvarmesterné viszont személyének alárendeltségét, függõségét juttatja kifejezésre, amikor így fordul Báthory Zsófiához: "- Én nagyságodnak csak árnyéka vagyok" (III. 165.). A puszta szerep másutt is egyértelmû a személyiség föladásával. Bodó Klárának éppen a udvarmesternõt kell helyettesítenie Kassai István látogatásakor. Látszólag emelkedik, valójában eredeti énjének fokozatos föladására kényszerül, amikor Laczkó Istvánnéból elõbb palotahölgy, majd rápolti földbirtokosné lesz. A végpont még ennél is távolibb. Gyulai Ferenc így számol be errõl Báthory Zsófiának:

  "- Az a nõ, kit fenséged ismert, nem él többé. Találtam Rápolton egy özvegyet, ki betegeket gyógyított, alamizsnát osztott, gyermekeit tanítá, szõrruhát hordott" (IV. 200.).

A realizmus önellentmondásai

  Mennyiben lehet A rajongók összetett jellemeit összefüggésbe hozni a tizenkilencedik századi realizmussal? Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ehhez az irányzathoz sorolható regények írója a krónikás, a történetíró, a szociológus és az erkölcsi nevelõ rokonának tekinthetõ. Ezt az ideáltípust azonban történeti folyamattal kell összefüggésbe hozni, melynek során a realizmus állandóan újrafogalmazta magát - elõbb a romantikához, majd a mûvészet a mûvészet kultuszához képest. A rajongók szerzõje annyiban közel állt Balzac vagy Trollope realizmusához, hogy komolyan vette a részletek hitelességét, kerülni igyekezett az érzelgõsséget és olyan elbeszélõt szerepeltetett, aki közel kívánt állni a történet föltételezett befogadójához. Jókaihoz képest Kemény sokkal inkább rokonítható annak a "modern regényíró"- nak az eszményével, akinek célkitûzését Trollope így jelölte meg: "Mellékcselekmények (episodes) nem fordulhatnak elõ a regényben. Minden egyes lapon olvasható bármely mondatnak, szónak a történet elmondását kell elõremozdítania"¹⁸ Ez a leírás azonban nem ad kielégítõ fogalmat A rajongók írásmódjáról. Amennyiben igaz, hogy a huszadik század elején a mûfajt a "lélektan elmélyítése" (radikale Psychologisierung) és a "játékos öntükrözés" irányában fejlõdött,¹⁹ akkor lehetséges azzal érvelni, hogy Kemény mûve mindkét változást elõrevetítette.

  A rajongók legalábbis két lényeges vonatkozásban különbözik a realista eszménytõl. Nem fogalmaz meg egyértelmû erkölcsi tanulságot és írásmódja nem emlékeztet az átlátszó nyelvre. A Viktória kor regényei társadalmilag hasznos munkára neveltek s ennyiben építõ szerepet kívántak játszani a közösségben. Ahogyan Trollope írta, "a regényírónak - ha van lelkiismerete - ugyanazzal a céllal kell elmondania prédikációit, mint a lelkésznek", és mûvében "a nyelvnek átlátszónak (pellucid) kell lennie, hogy a jelentés erõfeszítés nélkül jusson el az olvasóhoz".²⁰ Másszóval ez ûannyit jelent, hogy a realista regényíró szerint "a történetnek az ad hitelt, hogy igazsága olyan történeti, társadalmi, emberi valóságnak felel meg, amely a föltevés szerint nyelven kívül létezik",²¹ vagyis "létezik nyelv elõtti én vagy jellem, és ennek változásai torzítás nélkül kifejezhetõk, tükrözhetõk vagy lemásolhatók a nyelv segítségével".²²

  Aki tanító szándékot olvas ki A rajongók-ból, félreérti a regényt. Nyelv és nyelven kívüli megkülönböztetésére sem ad alapot a könyv. Érvényteleníti külsõ sors és belsõ jellem kettõsségét, hiszen olykor a tudatot szerepelteti felszínként és a külsõ megjelenést azonosítja a lélekkel. A jellem és az arc azonosítását jól példázza a fejedelemasszony és Laczkó Istvánné elsõ találkozásának jelenete. Mikor Lorántfi Zsuzsanna a Dajka János püspöktõl kapott hamis tájékoztatásra utal, Bodó Klára így tiltakozik:

  "- Asszonyom! ki mondotta, hogy hûtlen volnék?... Szent istenem! úgy nézek-e én ki?" (III. 63.).

  A személyiség, tudat, jellem, erkölcs nem megnyilvánul a tekintetben; sokkal inkább az arc, taglejtés maga a jellem, ahogyan a másik ember olvassa. Az ilyen értelmezések nem nevezhetõk igaznak vagy hamisnak, mert nincs mihez mérni érvényességüket. A szereplõk egymást olvassák. A tekintet, mozdulat és taglejtés ezért játszik kitüntetett szerepet a szövegben. Amidõn Laczkónét bevezetik a fejedelemné udvarának nemes hölgyei közé, elõször az tûnik föl Bodó Klárának, hogy az udvari személyzet "jelekkel is beszél" (III. 69.).

  A véletlen irányítja-e a cselekményt avagy az okozatiság ebben e regényben? Végzetszerû vagy indokolt Kassai Elemér sorsa? Szerb Antalnak volt-e igaza vagy Sõtér Istvánnak? Ha olyan választ akarunk adni, mely nincs ellentmondásban A rajongók szövegével, csakis arra következtethetünk, hogy a regény kétségbe vonja e szembeállítás létjogosultságát. A történetmondó megengedõ hangnemben szól a szabad akaratról, és azt sejteti, hogy nem szándék vagy cél ad értéket valamely cselekedetnek vagy jellemnek. A regény azt látszik sugallni, hogy "a cél s az eszköz értelmezés, mely révén valamely történésnek némely mozzanatai kitüntetett hangsúlyt kapnak más mozzanatok rovására, mely utóbbiak egyenesen a történés zömét alkotják".²³

  A jellem azonosságát legalábbis két tényezõ teszi kétségessé. Egyrészt eldöntetlenül marad a szabad akarat kérdése:

  "- Az Isten szine elõtt nem mindig az a valódi bûnös ki megbotlott: szólt Klára. A nyíl öl-e, vagy az a kéz, mely czélzott? Ah! hisz az embernek szabadakarata van!" (III. 22.).

  A második tényezõ a szereplõk jellemvonásainak ellentmondásaira vezethetõ vissza. A legtöbb szereplõ hol ártatlannak, hol bûnösnek mutatkozik, a fõhõs személyiségére pedig az eldöntetlenség nyomja rá bélyegét. "Örökös kétség közt hányatom, s nincs szivemben erõ merészebb elhatározásokra" - állapítja meg magáról egyik magánbeszédében (III. 23.).

  A szombatosok mozgalma arra emlékeztet, hogy az emberi természet nincs maradéktalanul összhangban az értelem törvényeivel. A történelmi regény mintegy ürügyként szolgál a felvilágosodás észelvûségének bírálatára. A jellemek önellentmondásai nemcsak a regényíró lélektani érdeklõdését árulják el, de egyúttal értékviszonylagosságot is sejtetnek. Az emberi természet rejtélyes megosztottságának sugalmazásával Kemény ugyanúgy a romantika örökségéhez kapcsolódott, mint utóbb Dosztojevszkij. Szõke Pista és Pécsi Deborah töredezett személyisége az orosz író alakjainak megformálásával rokon. A rajongók világára is jellemzõ, hogy "minden kettõs színben jelentkezik(...), és az embert örökké fenyegeti a veszély, hogy az egyiket felcseréli a másikkal".²⁴ A szombatosok mozgalma némi rokonságot árul el az Ördögök lapjain szerepeltetett titkos társasággal: mindkettõnek tagjai a személyiség teljes föláldozásával akarják megváltani a világot.

  Felelõs-e az ember cselekedeteiért? Mivel a történés mozzanatainak nincs önértéke, az értelmezõ távlatán múlik, hogy történnek-e a dolgok a szereplõvel vagy õ hajtja végre tettét. A regény nem ad alapot általánosításra, nem mond ki "utolsó szót" a végzetszerûségrõl illetve a szabad akaratról. Bodó Klára kérdése: " szerencsétlenség-e a neve vagy bûn?" (II. 17.) olyan eldöntetlenséget fogalmaz meg, amelyet a regény mindvégig felodatlanul hagy.

  Ez az eldöntetlenség okozza azt a nyitottságot, amely újraértelmezésre ösztönözheti A rajongók olvasóját.