megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Újraértelmezések : Esszék - irodalomról. Budapest : Krónika Nova K., 2000
Mérleget készíteni az éppen véget ért évszázad magyar történelmérõl nagy igényû, merész és úttörõ vállalkozás. Bármilyen áttekintéseket készítsenek mások a jövõben, akármilyen más távlatból értékeljenek a késõbbi történészek, nem változtathatnak azon a véleményen, hogy Romsics Ignác Magyarország története a XX. században címû munkája (Budapest: Osiris, 1999) lényegesen hitelesebb képet ad tárgyáról, mint a korszak rövidebb-hosszabb szakaszával foglalkozó korábbi kézikönyvek.
A teljességen s a kiegyensúlyozottságon kívül számos olyan részletre is lehetne hivatkozni, amely az értelmezés önállóságát bizonyítja. Néhány kiragadott példát említve, Klebelsberg oktatási elveit a szerzõ a jelenleg vagy eddig közkeletûnél kevésbé elõnyösen, Hóman felfogását viszont kedvezõbben ítéli meg; a megszokottnál is erõteljesebben hangsúlyozza az elsõ bécsi döntés "etnikai korrektségé"-t (244), és meglehetõsen szigorú ítéletet fogalmaz meg az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerzõdés magyarországi hatásának minõsítésekor, azt állítván, hogy az etnikai határmegállapítás kivihetetlenségének tudomásul vételével Szekfû s Bibó "Révai Józseffel kerül közös platformra" (301).
Ilyen sok adatot feltüntetõ kézikönyvnél kicsinyesség volna hiányokat vagy helyesbítéseket szóba hozni. Ha nem tévedek, szinte alig fordul elõ nyomdahiba, ami rendkívüli lelkiismeretességre enged következtetni, mind a szerzõ, mind a kiadó részérõl. A törzsszöveget kiegészítõ idõrendi áttekintés alaposan tájékoztat, ezért haszonnal forgatható, és a névmutató is pontos. Az apróbb helyreigazítások megtételére többnyire a politikai esemény-, gazdaság- és társadalomtörténet szaktudósai hivatottak. A magam részérõl csak a mûvelõdéstörténeti vonatkozások értékelésére lehetek hivatott, ezért a továbbiakban jórészt velük foglalkozom. Elöljáróban legföljebb azt tenném szóvá, hogy a névmutató szerint hat alkalommal említett Chorin Ferenc nem egy, hanem két személy. Az apa - kinek pályája "egy hazai rabbi családból ívelt fel tüneményes gyorsasággal" (55) - 1842 s 1925 között élt. 1944-ben, a német megszálláskor az õ fiát tartóztatták le (261), ki 1879-ben született s 1964-ben, az Egyesült Államokban halt meg.
Romsics Ignác nem olyan történetíró, aki hosszasan töpreng szakmájának elvi alapvetésén; távol áll tõle a történelembölcselet. Alkatára nem jellemzõ az olyan kérdések iránti érzékenység, amelyeket Burckhardt, Droysen, Gadamer vagy akár Collingwood és Hayden White vetett föl. Olvasójától természetesen nem lehet elvenni a jogot, hogy munkájának elméleti alapföltevéseit próbálja kikövetkeztetni, ha például ilyen állításával szembesítõdik: "a Monarchia, s ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása nem véletlenek következménye, hanem egy organikus folyamat eredménye volt" (101).
Az ehhez hasonló kitételek is bizonyítják, hogy nem létezik olyan történetírás, melynek mélyén nem rejtõznek elõítéletek. Mint minden történész, Romsics is a jelen távlatából ítél. Az 1874. évi XXXIII. választójogi törvénycikkrõl például ezt állapítja meg: "Akkor, amikor megszületett, ez a törvény még nem volt olyan korszerûtlen, mint amilyenné a késõbbiekben vált, s mint amilyennek ma is látjuk" (18).
A könyv kimondott vagy burkolt értékeléseihez legtöbbször a szegényparasztság sorsának alakulása adja a fõ szempontot. Némi túlzással akár azt is mondhatom, Romsics Ignácot egy többek által elképzelt, ám soha meg nem valósult népi Magyarország eszménye vezeti a minõsítésben. Józanságát bizonyítja, hogy tisztán látja, egyszer s mindenkorra elveszett lehetõségrõl van szó. Talán Kovács Imre szemlélete áll a legközelebb hozzá, de természetesen nem feledi, hogy bármennyire is vonzó lehet számára e felfogás, sosem volt esély arra, hogy e parasztpárti államférfi kibontakoztassa elképzeléseit.
A történész méltányosságáról tanúskodik, hogy miközben a demokrácia eszményét vallja, nagyra értékel egyáltalán nem demokratikus államférfiakat. Tisza István grófot - Adyval ellentétben - "tragikus hõsnek" láttatja (70). Akár el is lehet tûnõdni azon, nem rejlik-e a magyar politikai kultúra lesújtó bírálata olyan könyvben, mely leginkább Tisza Istvánnak s Bethlennek tulajdonít határozott elgondolást. Könyvének sajátos jelleget ad, hogy miközben baloldalinak vélt értékek távlatából értékel, legjobban két olyan államférfit becsül, aki a történelmi nemességbõl származott.
Abban is sejthetõ ellentmondás, hogy a tárgyilagos hangnemet esetenként már-már indulatos kiszólás töri meg. Föl lehet tenni a kérdést, ha "öncsaló mítosz"-t emlegetünk a századforduló gazdaságának jellemzésekor (39), s késõbb is "a milleniumi Magyarország görögtüzes és csalóka illúzióktól terhes világá"-ra utalunk vissza (229), vajon a Monarchia világának megszépítésének jogos bírálatát nem párosítjuk-e Bibó felfogásának túlzottan fönntartás nélküli elfogadásával.
Az olvasónak az lehet a sejtése, mintha Romsics Ignác hallgatólagosan föltételezné, hogy az általa használt nyelv átlátszó. Semleges, értékmentes beszédmód nem létezik. Legföljebb arról lehet szó, hogy a szerzõ nem mindig számol szavainak esetleges hatásával. Gondolatmenetének maradéktalan megértését nehezítheti néhány fogalom nem teljesen egyértelmû használata. Nem egészen világos például a magyar és magyar nyelvû vagy az izraelita és zsidó minõsítés viszonya. Az is elõfordul, hogy a megfogalmazás kissé talányosnak látszik. "A mozgalomhoz tartozás természetesen nem minden esetben jelentett megingathatatlan ideológiai elkötelezettséget" (363). Nem könnyû eldönteni, mennyi a gúny az úttörõmozgalomnak ilyen jellemzésében.
Önértelmezéstõl tartózkodó történetíró esetében az anyag tagolásából lehet következtetni a jórészt hallgatólagos elõföltevésekre. Romsics Ignác nyolc szakaszra osztja tárgyát és a megszakítottságot emeli ki Magyarország huszadik századi történetében. Az Elõszó-ban a történetmondás és az idõrend mellõzését jelenti be. Az egyes szakaszok keresztmetszetszerû bemutatása némileg az Annales-kör ösztönzésérõl árulkodik.
Az így kijelölt föladatnak kétségkívül megfelel a számszerû adatok roppant gazdagsága, mely tárgyszerû elfogulatlanságot sugall és egyúttal elfödi vagy legalábbis leplezi a történetíró elfogultságait. A választott megközelítés elõnye fõként a gazdaság és a társadalom jellemzésében érzékelhetõ. Következetesen nem tudja érvényesíteni a szerzõ - az 1956 októberében kitört forradalomról szóló VI. fejezet egészében történetmondó jellegû s másutt is találhatók hasonló részletek. Sõt, a rendszerváltást ismertetõ záró fejezet is jórészt események idõrend szerinti elrendezését követi.
Mint minden módszernek, ennek is vannak hátrányai. Mindenekelõtt az, hogy olykor ismétlésre kényszeríti a szerzõt, más alkalmakkor pedig a fejlõdés korábbi jelenségeihez azután kell visszatérnie, miután azoknak következményeit már taglalta, s így nem mindig könnyû fölismerni az egyébként fontosnak tartott oksági összefüggéseket. További kérdés, vajon a rendelkezésre álló számadatokat mennyire tekinthetjük megbízhatónak. Különösen érvényes e szempont olyan idõszakokban, amelyekben a közvéleményt félretájékoztatták az ország helyzetérõl. Az is szóvá tehetõ, hogy a keresztmetszetek egyes részleteikben az állóképszerûség kísértését rejtik magukban. Amikor például a két háború közötti "kisnemesi eredetû miniszterek számarányá"-ról olvasunk (230), megfogalmazható a kérdés, vajon nem érdemes-e különbséget tenni a kései Ferenc József-korabeli és a lényegesen korábbi nemesek között. Hasonlóan bizonytalan történeti körvonalai vannak "a mindenkori politikai baloldal" (322) megjelölésnek.
Ekkora anyagot átfogó munkánál magától értetõdik, hogy nem minden szakasz és terület áll egyformán közel az elemzõhöz. Az elsõ világháború elõtti világban Romsics Ignác kevésbé otthonosan mozog, mint a két háború közötti évtizedekben, amelyeknél saját alapkutatásaira, jelentõs korábbi munkáira támaszkodhatott. Az 1920-ban aláírt békeszerzõdés elemzésében feltûnõ, hogy Trianon történeti indokoltságát nem tudja maradéktalanul megadni, így már-már egy kiszolgáltatott országot ért sorscsapásként kénytelen felfogni. A Rákosi-idõket egyértelmûen a magyar történelem legsötétebb korszakaként taglalja. Sõt, az 1945 utáni évekrõl szóló fejezet is rendkívül nyomasztó olvasmány, még akkor is, ha egyes részletei még teljesebb kifejtést is kaphattak volna. A Tildy vejének sorsára tett utalást például az olvasónak kell kiegészítenie, és a kultúra megnyomorításának, a polgári mûveltség fölszámolásának adalékai is bõvíthetõk Lukács György és jelentéktelenebb kommunisták gyászos szerepének megvilágításával. Az a megállapítás is némi kiegészítésre szorulhat, hogy a Rákosi-kor "fél évtizede alatt a moziba járás általánosan elterjedt tömegszórakozássá vált" (370), illetve hogy "legtöbben a Szabad Népet vették és olvasták" (371), mert a szovjet filmeket nem önszántukból nézték meg a tanulók ezrei s az MDP lapját sokaknak kötelezõ volt ismerni. Árnyalatnyi szépítést követünk el, ha az 1949 és 1956 között kétszeres Kossuth-díjas írók névsorával a korszak kultúrpolitikáját bélyegezzük meg, hallgatva arról, hogy Illyés is kétszer részesült e jutalomban, 1948-ban s 1953-ban.
Ezeknél a fejezeteknél vetõdik föl a kérdés, vajon egyformán megbízhatónak tekinthetõk-e a dokumentumok. Okvetlenül hitelt kell-e adni például Rákosi visszaemlékezéseinek? Kisebb mértékben még a Kádár-korszak közvéleménykutatásainak értékelésénél is szóba hozható a hitelesség szempontja.
Az 1956 utáni Magyarország viszonylag kedvezõ megítélésén érezni lehet, hogy olyan kutató készítette el a mérleget, aki társadalmi rétegek fölemelkedését látja ebben az idõszakban. Nyilvánvalóan más szemmel tekint vissza ezekre az évekre az, akit ifjúkorában az osztályidegen, majd a polgári, nem marxista világszemlélet bélyegével illettek. Magától értetõdõnek tekintem mindkét látószög történeti létjogosultságát, és nem tagadom, hogy kisebb mértékig a Monarchia értékelésére is vonatkoztatható a távlatnak efféle különbözõsége; ha valaki úgy tudja, hogy elõdei élvezték az akkori fölemelkedés elõnyeit, inkább hajlamos megszépíteni e múltat.
A nézõpontok viszonylagosságának elismerése mellett kockáztatom meg a föltevést, hogy a könyv kissé elnézõen bánik az 1956 utáni évtizedekkel. Ellentmondás sejthetõ abban, hogy míg egyrészt sokszor elfogadja a hivatalos számadatokat, másfelõl az "úgynevezett" jelzõ gyakori használatával látszat és való feszültségére enged következtetni. Túlzottan rózsás színben tûnik föl Kádár "pragmatizmusa" és "az egyház és állam kapcsolatának normalizálódása" (414). Kevés szó esik az egyházak belsõ bomlasztásáról, a Kádár és Guizot közötti párhuzam pedig az olvasó eszébe juttathatja, hogy a francia államférfi szellemi teljesítményt is magáénak mondhatott, hiszen történetíró is volt. Az emberek beletörõdésének tudomásul vételekor is tekintetbe vehetõ a kényszer, mely bizonyos lehetõségek eléréséhez MSZMP-, KISZ-tagságot, társadalmi munkát vagy építõtábori részvételt kényszerített a fiatalokra. Az ügynökség vagy az öncenzúra személyiségromboló hatása is lényeges tényezõ volt az 1960-as és 1970-es évek magyar világában. Elképzelhetõ, némely kérdések fölvetése még ma is kényesnek tetszhet, de aligha kapunk maradéktalanul teljes képet a Kádár- rendszerrõl, ha megkerüljük õket. A rendszerváltást higgadtan vázoló végsõ fejezetet már nem jellemzik a fölértékelések vagy szépítések, legföljebb néhány apró túlzással lehet találkozni. Ha emlékszünk Amalrik jóslatára, aligha igaz maradéktalanul, hogy a Szovjetunió összeomlását "senki sem sejtette elõre" (523), és a Nemzeti Alaptanterv méltatása is kissé indokolatlannak vélhetõ, ha figyelembe vesszük a vele szemben megfogalmazott sok kifogást.
E legutóbbi részlet már ahhoz a területhez vezet, amelynek értékelésében az irodalmárnak is lehet illetékessége.
Romsics Ignác rendkívül sokoldalú nemzetközi összehasonlításokhoz folyamodik a gazdaságot tárgyaló alfejezetekben. A társadalom, az életmód s mûvészetek kérdéseinek is nagy figyelmet szentel, de ebben a vonatkozásban sokkal kevésbé idézi föl a nemzetközi összefüggéseket. Lehet kevesellni, hogy az 1910-es években a Klasszikus Regénytár kötetei "mindössze 10-14 ezres példányszámot értek el" (95), de célszerû volna hasonló lélekszámú olvasóközönséggel összevetni a magyart.
Rendkívül figyelemre méltó, hogy a történész nemcsak a magas, de a népszerû kultúrával is foglalkozik. Az is tanulságos, ahogyan mûalkotásokat használ történeti összefüggések szemléltetésére, ám az ilyen megközelítés veszéllyel is járhat. Elõször is nem szabad felednünk, hogy a mûalkotás nemcsak, sõt elsõsorban nem történeti dokumentum. Ha annak tekintjük, nem a mûvészileg - s egyúttal mûvészettörténetileg - legsúlyosabb alkotásokat helyezzük elõtérbe. Mûvészi (esztétikai) értékelést természetesen nem volna helyénvaló várni a történésztõl. Csakis a történeti elhelyezést lehet vitatni. Emlékezései második - A gótikus ház címû - kötetét Herczeg Ferenc azzal a megállapítással zárja, hogy az õ világa az elsõ világháborúval véget ért. E fanyar beismerés inkább eligazít, mint az a kijelentés, hogy "az irodalmi establishment megtestesítõjévé már az 1920-as években Herczeg Ferenc lépett elõ" (206). Említett könyvében Herczeg hangsúlyozza, mennyire igaza volt Mikszáthnak s Tisza Istvánnak, amidõn sötéten látta a történelmi Magyarország jövõjét. Ennek a kötetnek s a Nyugat értetlenségét keserûen hangsúlyozó Az élet kapuja címû áltörténeti példázatnak alapján nem igazán célszerû állítani, hogy Herczeg "véletlen szerencsétlenségnek" tartotta Trianon-t (237). A húszas évek maradi irodalmában - Klebelsberg, Horváth János, Szekfû vagy akár Hankiss János szemében - már nem Herczeg, hanem Tormay Cécile számított irányító egyéniségnek, aki nem az 1918-19-rõl szóló Bujdosó könyv-vel "alapozta meg hírnevét" (206), hiszen az Emberek a kövek között (1911) néhány éven belül öt idegen nyelvû kiadást ért meg, s A régi ház (1914) címû önéletrajzi családregény, a pesti német polgárság magyarosodásának története megkapta az Akadémia Péczely-díját és hamarosan kilenc nyelven jelent meg.
A szellemi élet történeti összefüggéseinek megítélésében a Kádár-korszakról írt fejezetben is található kisebb aránytalanság. Nincs utalás arra, hogy az 1960-as években az Akadémia Irodalomtörténeti Intézete elutasította Lukács György felfogását a nem történeti értelemben vett realizmusról. E vita fényében a magyarul 1965-ben Az esztétikum sajátossága címmel kiadott rendszerezés - mely Romsics Ignác könyvében Lukács "nagy mûve"-ként föltétlen dicséretet kap (465) - már keletkezésekor elavultnak bizonyult. A Pártközpont ugyan kísérletet tett arra, hogy irányadónak fogadtassa el Lukács nézeteit, s 1972-ben elvette a Kritika címû folyóiratot az Intézettõl, de a külföldi irodalomelmélet hatását már nem lehetett meggátolni. A magyar irodalomtudomány és bölcselet olyan irányokban fejlõdött az utóbbi évtizedekben, hogy e szakmák mai képviselõi legföljebb elmarasztaló éllel hivatkoznak Lukácsnak e mûvére.
A felsorolt példák azt sugallják, hogy talán az eszmetörténet alaposabb kidolgozása biztosíthatná a kiinduló pontot ahhoz, hogy összhang teremtõdjék a társadalom és a mûvészetek folyamatszerû bemutatása között. Persze, nyitott kérdés, vajon a mûvészetek s akár az eszmék alakulásáról lehet-e fogalmat adni a történetmondás háttérbe szorításával.
A haladás köztudottan másként értelmezhetõ a társadalom s a mûvészetek történetében. A Magyarország története a XX. században címû könyvtõl természetesen nem lehet számon kérni, hogy fogalmat adjon az emberi alkotó tevékenység alakulását mozgató belsõ feszültségekrõl. Az irodalmár mindazonáltal kifogásolhatja, hogy a Nyugat címû folyóirat négy nemzedékhez tartozó s nagyon eltérõ szemléletû munkatársai egységes irányzat képviselõiként szerepelnek, amibõl csakis az következhet, hogy ennek az irányzatnak mibenlétérõl vajmi kevés derül ki. Lukács György munkásságának nemzetközi jelentõsége adott tényként van feltüntetve, anélkül, hogy szó esnék pályájának ellentmondásairól, különbözõ munkáinak, sõt pályaszakaszainak eltérõ súlyáról. A Tanácsköztársaságról is teljesebb kép alakulna ki, ha említés történnék szocialista politika s mûvészet, Kun Béla s Kassák szembekerülésérõl. A történetiség az írói s mûvészi alkotásoknak is sajátossága; értelmezésük s értékelésük változásoknak van kitéve.
Minden összefoglalás szükségképpen szakmunkákra támaszkodik. A kötetet záró "Irodalmi kalauz" régi ellentétre emlékeztet. A gazdaság-, társadalom- s politikatörténeti kutatásokból Romsics Ignác tökéletes biztonsággal válogat. Ugyanez nem mondható el a mûvelõdéstörténetrõl. A XIX-XX. század fordulójára jellemzõ "irodalmi irányzatok iránt érdeklõdõknek" például aligha célszerû Szerb Antal s Farkas Gyula félévszázadnál is jóval régebbi munkáit ajánlani (620).
Több évtizedes örökség, hogy mi irodalmárok nem ismerjük a gazdaság-, társadalom- s politikatörténet eredményeit, a szaktörténészek viszont elavult forrásokra hivatkoznak az irodalom tárgyalásakor. Az érem egyik oldala, hogy az irodalmár roppant sok ábrándjának cáfolatát találhatja meg Romsics Ignác könyvében. Másfelõl az is igaz, hogy olyan kifejezésekkel szembesítõdik, amelyek az õ szakmája felõl nézve már érvényüket veszítették. Nem sok indokoltsága van olyan minõsítéseknek, mint "népi-nemesi klasszicizmus" (86), Bródy naturalizmusának "forradalmi" jellege (89), mint ahogyan Ady írásmódjának ez a meghatározása is meglehetõsen sebezhetõ: "úgy írt, mint Baudelaire és Verlaine" (91).
A bölcselet számottevõ képviselõi közül Böhm Károly, Zalai Béla vagy Popper Leõ, a lélektan mûvelõi közül Ferenczi Sándor, az elbeszélõ Petelei István, a Cholnoky-fivérek s Csáth Géza, az irodalmár Péterfy Jenõ nevének hiánya sejtetheti, hogy a szellemi élet vonatkozásában nem igazán korszerû forrásokat használt a könyv szerzõje. Csakis ezzel magyarázható, hogy Herczeg tevékenysége nagyobb teret kap, mint Kosztolányié, Illyés munkásságáról bõvebb tájékoztatást kapunk, mint József Attiláéról, a magyar szecesszió tárgyalásakor nincs említve a Gödöllõi Mûvésztelep és Thoroczkai Wigand tevékenysége, a Zsolnay-család gazdasági szempontból is jelentékeny pécsi gyára, a festõk közül kimarad Mednyánszky László, Gulácsy Lajos, Vaszary János, miközben szó esik a "Rudnay-tanitvány Kurucz D. István" mûvészetérõl (500) - egyébként anélkül, hogy Rudnay szerepelne.
Minden kiemelkedõ szellemi teljesítmény megláttat olyan célokat, amelyeket csakis további erõfeszítésekkel lehet elérni. Romsics Ignác munkája egyrészt sürgetõ feladatként jelöli ki történészek és irodalmárok szorosabb együttmûködésének, a kétféle beszédmód közelítésének szükségességét, másfelõl szembesít bennünket azzal a kérdéssel: magára ismerhet-e a huszadik század végének Magyarországa a száz évvel korábbiban.
A könyv egyik nagy érdeme, hogy tudatosítja olvasójával: egyik esetben sem bizonyos a megoldás lehetõsége.