| "L´héritage n´est jamais un donné; c´est toujours une tâche."1 |
A Debreceni Irodalmi Napok témáját a szervezõk így határozták meg: "Merre tart az irodalom(tudomány)?" Erre a kérdésre közvetlenül nem tudok válaszolni. Részben azért nem, mert legalább két témakört érint, másfelõl azért sem, mert magában rejti annak elõrelátását, milyen irányban is fog megváltozni az, amit irodalomnak szokás nevezni. Kötve hiszem, hogy ma sokan léteznének Magyarországon olyanok, akiknek áttekintése volna a világ különbözõ részein megjelenõ költõi, prózai vagy drámai mûvekrõl. Nemcsak azért, mert az intézményes föltételek nem teszik ezt lehetõvé, hanem azért sem, mert még magának az irodalomnak a fogalma is lényegesen megváltozhat a közeljövõben. Amióta az "összehasonlító költészettan" és a "kultúraközi hermeneutika" szószólói már a különbözõ földrészek irodalmának együttes vizsgálatát igénylik a tudóstól, mind több bírálat éri azokat, akik csak a nyugati irodalmakat ismerik.
Az irodalmi kánonnak ilyen határozott kitágulása Magyarországon még nagyon kevéssé érezhetõ. Ha igaz, hogy a keleti irodalmak merõben különböznek a nyugatiaktól, amennyiben lényegük nem "utánzó" (mimetic), hanem "érzékekre ható, kifejezõ" (affective-expressive), és amennyiben Horatiusnak Arisztotelészéhez képest másodlagos öröksége a hagyományos japán szemlélettel ellentétben "sokkal inkább az olvasóval foglalkozik, mint a költõvel",2 akkor megfogalmazható a kérdés, vajon lehetséges-e, s ha igen, akkor miként az úgynevezett nyugati és távolkeleti kultúrának egymáshoz közelítése. Hogyan lehetne ez utóbbinál a hatástörténet szempontjait érvényesíteni, és volna-e értelme annak, hogy az európai nyelveken írott mûveket tõlük lényegében idegen távlatból is megközelítsük. Nyelvünk elszigeteltsége miatt különösen nagy fogyatékosság a magyar irodalom összehasonlító vizsgálatának jelenlegi elhanyagoltsága. Az úgynevezett nyugati és magyar irodalomtudomány hazai képviselõinek kevés köze van egymáshoz, nemzeti költészetünk szakértõi között pedig jószerivel nincs olyan, aki valamely nem nyugati örökségnek is alapos ismerõje volna. Ha egykor Németh László teljes joggal vetette Babits szemére, hogy "munkájában nagy segítség az az axióma, hogy amit õ nem ismer, az nem lehet európai irodalom",3 napjainkban fokozottan igaz, hogy legjobb irodalmárainknak is rendkívül egyéni elképzelése van arról, mi is tartozik az úgynevezett világirodalomhoz. Persze, némelyek e nehéz helyzetbõl úgy próbálnak szabadulni, hogy kizárólag magyar nyelvû irodalomban gondolkodnak. A huszadik század végén már aligha menthetõ az ilyen bezárkózás.
Annyi bizonyos, a kánon kiterjesztése éppúgy az irodalom mibenlétének átértelmezését teszi szükségessé, mint az ismeretet továbbító közegek átalakulása, a számológépek fejlõdése, mely óhatatlanul meg fogja változtatni mind az irodalomnak, mind a tudománynak irányát. Átalakulóban van kép és szöveg viszonya, a szûkebb értelemben vett írást különbözõ közegeket fölhasználó (multi- és intermediális) tevékenység váltja föl, mely az alkotásban és a befogadásban egyaránt "a vonalszerûség válságát" idézi elõ.4 Kérdésessé válik az eredetiség, mind az úgynevezett szépirodalomban, mind annak magyarázatában. A mûalkotások vizsgálója "valamely képtárt felügyelõ teremõr (Aufseher) szerepét" öltheti magára, kinek "arra kell figyelnie, hogy az ablakokon a függönyök megfelelõen legyenek szét- illetve összehúzva, abból a célból, hogy a hagyomány csekély számú nagy mûve a véletlenül betévedõ látogatók számára valamennyire tisztességes megvilágításban részesüljön."5
Elõtérbe kerül a véletlenszerû és kitágulnak a tudományközi vizsgálódás lehetõségei. A mû többé nem azonosítható tárgy, sõt a könyv mindenhatósága is kétségessé válik. A legújabb irodalom élesen fölveti a kérdést, tulajdonképpen mi is tekinthetõ mûalkotásnak, és a múlt fölülvizsgálata mind több példát szolgáltat arra, hogy eltünõdjünk azon, vajon a "mû" értelmezését nem kell-e fölváltanunk a szöveghalmazok párbeszédének vizsgálatával. Ez a folyamat máris elkezdõdött, következményeit azonban jelenleg még nehéz volna megjósolni. La Rochefoucauld maximáitól vagy Lichtenberg aforizmáitól a szótár- és dobozregényekig számtalan példa igazolhatja, hogy "szervesség helyett elrendezés (Arrangement)"6 az értelmezés tárgya. Akár lehet beszélni posztmodern irodalomról, akár nem, a huszadik század végén a szövegközöttiség kultuszának a következtében sok az olyan alkotás, mely összeszereléshez (assemblage, bricolage) hasonlít, amennyiben szerkezete nem feleltethetõ meg olyan célelvû folyamatnak, mely a fölcsigázott várakozástól annak kielégítéséhez vezet. Ha Gilbert Sorrentino Mulligan Stew (1979) címđb, különbözõ szövegekbõl összevágott regényében, Kemenes Géfin László Fehérlófia címû még befejezetlen költeményében, Temesi Ferenc szótár-regényében vagy Farnbauer Gábor Az ibolya illata (1992) címû szövegszerkesztõvel készített prózai kötetében hiába volna zárt építkezést keresni, akkor utólag azoknak a véleménye is hitelét veszti, akik hasonlóan célelvû szerkezetet kértek számon például Pound legjelentõsebb és leghosszabb lélegzetû költõi alkotásában vagy esetleg a Prae-ben. A Finnegans Wake arra figyelmeztet, hogy korántsem vehetjük magától értetõdõnek, hogy valamely szövegnek eleje s vége van. A múltban a szerzõ gyakran mûfajt választott, mintegy szerzõdést kötött az olvasóval. A Bevezetés a szépirodalomba már úgyszólván megközelíthetetlen könyv, legalábbis abban az értelemben, hogy határai alig körvonalazhatóak.
A szövegközöttiség jogainak elismerése az értelmezésre is vonatkozik. Ha valaki például azt a kifogást fogalmazza meg jelenlegi széljegyzeteimmel szemben, hogy részleteiben nem eléggé kifejtett, csakis azt válaszolhatom, az itt szóba hozott kérdések némelyikével másutt alaposabban foglalkoztam. Ezúttal nem a részletek kidolgozását, hanem kérdések fölvetését tekintem célomnak, hiszen egy vita elindítására kértek föl. Az önmagában zárt gondolatmenet eszméje mellesleg éppúgy túlhaladottnak bizonyulhat, mint a hasonló mûalkotásé. Nem tartom egészen magától érftetõdõnek, hogy az irodalmárnak ugyanolyan fölépítésû tanulmányt kell készítenie a dobozregény és az intermediális tevékenység korában, mint amilyen értekezést írtak Zola pozitivista kortársai. Az is nyilvánvaló, hogy az itt érintettek egy részét mások vizsgálták meg tüzetesebben - ezzel indokolható a gyakori hivatkozás. Magától értetõdik, hogy az irodalmárnak nemcsak pályatársaival kell vitatkoznia, de saját korábbi tevékenységét is célszerû felülvizsgálnia. Az a szöveg például, melyet 1988-ban Balassa Péter fölkérésére írtam Esterházy fõ mûvérõl, korábbi tanulmányaim gúnyos kiferdítéseként is felfogható.7 Ezúttal is törekszem saját korábbi állításaimnak módosítására.
Merre tart az irodalom? Erre az eredeti kérdésre kizárólag szélesebb nemzetközi áttekintésû irodalmár tudna kielégítõ feleletet adni. "Minél mélyebbre néz az ember, annál inkább szertefoszlik (verschwindet) az értékelésünk - a jelentés nélküliség (Bedeutungslosigkeit) közelít!" - mondja Nietzsche,8 és a föltett kérdés elég nehéz ahhoz, hogy eszembe jussanak az õ szavai, s visszarettentsenek attól, hogy bármiféle általános érvényû válasszal kísérletezzem. Ha nem csalódom, jelenleg csak töredékes tudósításokat olvashat a magyar olvasó arról, miféle irányzatokat lehet érzékelni a külföldi irodalmakban. Egyetlen példára hivatkozva, nem tudom, vállalkozott-e már magyar irodalmár arra, hogy választ keressen a kérdésre, mennyiben módosíthatják a fiction - nonfiction megkülönböztetést olyan nagy figyelmet keltett áltörténelmi regények, mint Wolfgang Hildesheimer Marbot: Eine Biographie (1981) címû könyve, az O Ano da Morte de Ricardo Reis (1985), melyben a portugál José Saramago Pessoa egyik elképzelt költõtársának történetét fejezi be, a Die letzte Welt (1988), melyben az osztrák Christoph Ransmayr a számûzött Ovidius keresését a római költõ mûveinek értelmezésével párosítja, vagy a Shri Lankában született Michael Ondaatje mûve, a The English Patient (1992), mely a líbiai sivatag kutatójaként és német kémként ismert Almásy László grófra vonatkozó forrásmunkák fölhasználásával készült. Valószínûnek tartom, hogy a jelenkor irodalma, a felfokozott szövegközöttiség a mûfajok mibenlétére, sõt az irodalom szerepére vonatkozó eddigi föltevések módosítására kényszerítheti az irodalmárokat, de ezeknek meghatározására nem lehet módom, mert nincs összképem arról, miféle változások észlelhetõk a kortárs irodalomban.
Legföljebb a föladat átfogalmazására vállalkozhatom. Tétova eszmefuttatásom nyilvánvalóan olyan elõföltevéseket rejt magában, amelyeket sokan nem osztanak. Csakis a kölcsönös türelem jegyében remélhetek eszmecserét, mert rögeszméim föladása a jellegtelenség vállalását vonná maga után. "A hiedelmek között mindig szûk marad a kapu" - ahogyan Derrida mondja.9
Három részletkérdés vizsgálatára próbálok sort keríteni, remélve, hogy ezáltal talán a címben megfogalmazott talány megfejtéséhez is adhatok némi segítséget. Elsõként a magyar irodalomtudomány további alakulásának néhány kívánatos irányát próbálom kijelölni, majd a magyar s világirodalom, nemzeti s nemzetközi távlat viszonyáról, végül pedig tudomány és oktatás összefüggésérõl szólok. Meggyõzõdésem ugyanis, hogy az irodalmi örökség fönntartása nagyrészt a nevelés intézményein múlhat. Olyan hermeneutikai közösségnek a megteremtését vélem kívánatosnak, amelynek tagjait egyik bölcselõ pályatársam így jellemezte: "önmaguk végességének és történetiségének tudatában, egymással dialogikus viszonyban állnak, egymás iránt nyitottak, tudják és akarják egymást meghallani".10
Négy cél elérését vélem különösképp sürgetõnek.
Az elsõ azoknak a fogalmaknak a felülvizsgálata, melyek a legutóbbi másfél-két évszázadban határozták meg a gondolkodást az irodalomról. Olyasféle fogalomtörténeti tanulmányokra volna szükség, amilyeneket Reinhart Koselleck készített a munkatársaival. Megírásukhoz képet kellene alkotni arról, milyen irányok is léteztek az irodalomtudományban a közelmúltban és mennyiben érzékelhetõ örökségük a jelenben. Itt csakis jelzésekre van módom.
Hogyan is körvonalazhatók a magyar irodalomszemléletben a legutóbbi évek során végbement változások? Az 1960-as és 70-es években a szövegközpontúság vált az élenjáró magyar irodalmárok eszményévé. Noha voltak hazai elõzményei e kezdeményezésnek, némely nyelvterületekhez - éspedig nemcsak nyugatiakhoz - képest jelentékeny lemaradást kellett behozni. Az akkori fiatal nemzedéknek két csoportja próbálkozott a szakma megújításával. Halász Elõd tanítványai közül Kanyó Zoltán az egyszerû formák vizsgálatára összpontosította figyelmét, Bernáth Árpád és Csúri Károly pedig a lehetséges világok elméletétõl merített ösztönzést a lírai és elbeszélõ mûvek vizsgálatában. Budapesti nemzedéktársaik bizonyos mértékig az MTA Irodalomtörténeti Intézet Nyírõ Lajos vezette Elméleti Osztályának korábbi eredményeihez is kapcsolódhattak, de fõként Hankiss Elemér, Németh G. Béla és Szabolcsi Miklós példájából indultak ki, tehát az angolszász új kritika, a német költészetértelmezés és a francia strukturalizmus eredményeit igyekeztek hasznosítani. Eleinte egyes mûvek magyarázatát tartották fõ céljuknak, szövegelemzésre törekedtek. Arany János A lejtõn címû költeményérõl készített dolgozatom elsõ változatáról - mely lényegében azonos a megjelent szöveg utolsó tizenöt lapján található elemzéssel - Németh G. Béla joggal mondotta, hogy a brabanti csipkeverésrõl is lehetett volna értekezni ilyen módon. Jellemzõ, hogy annak idején bizonyos örömmel fogadtam ezt a minõsítést.
A hatvanas-hetvenes évek fordulójának áttörési kísérlete nem vagy alig sikerült. A szegedi iskola jórészt német irodalommal - Böll, Hofmannstal és Trakl szövegeivel - foglalkozott és külföldön fejtett ki számottevõ tevékenységet, ezért hazai kisugárzása nem volt igazán jelentékeny. Bonyhai Gábor, aki kapcsolatot teremthetett volna a két csoport munkája között, sajnálatosan kevés tanulmányt írt és utóbb szakmunkák igényes fordítására összpontosította figyelmét. A budapesti "szövegmagyarázó mûhely" viszonylagos kudarca több okra vezethetõ vissza. A hivatalos politika a marxizmus egyeduralmát, a közönség egy része a nemzeti kánon érvényességét látta veszélyeztetve, és a magyar esszéisták illetve irodalomtörténészek mereven ellenálltak e törekvéssel szemben, továbbra is az élménybeszámoló, a beleérzés illetve a pozitivista adatolás hagyományához ragaszkodtak. Az újítók képzettsége egyenetlen volt, Ujhelyi Mária és Veres András kivételével egyáltalán nem rendelkeztek bölcseleti iskolázottsággal, és Fónagy Iván, valamint Petõfi S. János külföldre távozása után nem találtak olyan nyelvészre, akinek tevékenységébõl ösztönzést meríthettek volna.
Németh G. Béla munkásságának történeti súlyát többek között az adja meg, hogy megszabadította a magyar irodalomtudományt Lukács kései esztétikájának bénító hatásától. A budapesti bölcsészkaron 1965-tõl tanító irodalomtörténész 1968-tól vezette azt a versértelmezõ kört, mely szakmai ellenzéket jelentett a marxista bölcselõ köréhez képest. E történeti poétikai munkaközösség felfogását összegezte utólag Horváth Iván, azt állítván, hogy Az esztétikum sajátossága "az egy és oszthatatlan valóság (tudományos, mûvészi vagy köznapi) visszatükrözését állítja, éspedig ugyanabba az egyetlen valóságba való visszatükrözését, hogy tehát még ez az elmélet is meggyanúsítható legyen némi platonikus ihletéssel."11 Lukács egykori tanítványai mindazonáltal nagyon sokáig nem tudtak szabadulni mesterük vonzóerejétõl. Heller Ágnes 1970-ben olyan tanulmányt jelentetett meg, mely még mindig megválaszolatlanul hagyta a kérdést, mitõl megfellebezhetetlen érvényû a marxista értékrend. "Fennállásához föltételeznünk kell, hogy lehetséges egyetemes nézõpont. Mint amilyent Istennek tulajdonít a zsidó-keresztény tanítás"12 - ahogyan Veres András írta. Kulcsár Szabó Ernõ szerint Lukács marxista mûveinek öröksége még késõbb is hatott néhány egykori követõjének munkáiban. Radnóti Sándornak például azt vetette szemére, hogy "inkább szellemi helyzetünk átpolitizáltságával, mintsem történeti vonatkozásaival szembesít," "elsõrendûen szociális jelentéssel értelmezi a mûvek világra-vonatkozását," értekezéseiben "a kételynek nincsen nyoma," és ítéleteire általában jellemzõ, hogy "a poétikai közlemények igazságtartalmát illetõen egyik esetben sem a szövegek minõsége lesz mérvadó, hanem ellenkezõleg: a befogadó igazsága felõli méltányolhatóság dönt a kritikai igenlés vagy elutasítás dolgában."13
Azt a vitát, melyet Lukács követõi s a strukturalista ösztönzésû irodalmárok folytattak egymással, természetesen a másik fél oldaláról is lehet értelmezni. E föladat elvégzése nyilván másokra hárul. Legföljebb sejthetem, hogy a szövegmagyarázókat elsõsorban bölcseleti-esztétikai képzetlenségük miatt lehet bírálni.
Az egyes mûvek történeti poétikai értelmezése, melynek hívei mozgalomszerûen léptek föl Lukács esztétikájával szemben, Az el nem ért bizonyosság (1972) megjelenésétõl mintegy másfél évtizedig számított ösztönzõ erejûnek. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára azután újabb tájékozódás vált érezhetõvé: a szövegközöttiség és a szövegösszefüggés (intertextualitás és kontextualitás) került a figyelem középpontjába. Megfogalmazódott a fölismerés, hogy mindig az értelmezõ tulajdonít egységet valamely szövegnek, ezért nem könnyû különbséget tenni metaforikus és nem metaforikus nyelvhasználat között. A strukturalistának nevezhetõ korábbi szakasz egyes képviselõi mind több fenntartással viseltettek az alaktani elemzéssel szemben - megfogalmazván a következtetést, hogy valamely szöveg csakis akkor minõsülhet mûvészi hatásúnak, ha az olvasó a mûvésziségre vonatkozó elõzetes föltevéseivel közelít hozzá -, mások viszont ellenálltak az újabb kísértésnek és így a hatástörténet távlatából kissé maradinak minõsültek. Jól érzékelte e kettõsséget A strukturalizmus után címû 1992-ben megjelent tanulmánygyûjteményben Odorics Ferenc,14 és nem egészen alaptalanul fogalmazta meg 1994-ben Nemes Péter budapesti egyetemi hallgató a vádat: a könyv nem azt adja, amit a címével ígér, hiszen kevéssé teszi meg a továbblépést a strukturalizmushoz képest. E jelentékeny késéssel megjelent kötet mindazonáltal elõre vetítette a kilencvenes években bekövetkezett változást, amennyiben nyitást kezdeményezett a társtudományok irányában. Horváth Iván generatív grammatikai érdeklõdése után Kálmán C. György munkái a beszédmûveletek körébõl, majd Bezeczky Gábor tanulmányai a metaforáról egyértelmûen jelezték, hogy a magyar tudósoknak ismét tudományközi vizsgálódásra kell vállalkozniok.
Az igazi fordulatot Barta János egykori tanítványa, Kulcsár Szabó Ernõ illetve az a fiatal nemzedék hajtotta végre, melynek tagjai közül egyesek az õ példáját követve a hermeneutika, mások viszont vele ellentétben a dekonstrukció irányában tájékozódtak. Noha ez utóbbi irányzatnak magyar befogadása olykor - mint Orbán Jolán könyvében15 - Derrida túlértékelésével járt együtt, más alkalomkor pedig - például a Kármán József kisregényének szentelt ülésszak16 néhány elõadásaiban - a világ nyitottságának, a jelek végtelen egymáshoz kapcsolódásának, vagyis a végsõ jelentett tagadásának gondolata, a gondolkozás, érzékelés és cselekvés összemérhetetlen formáiról szóló föltevés és az alkotó félreolvasásnak az eszménye, a szövegen kívüli s belüli, valamint a tudomány és nem tudomány, nyelv és metanyelv közötti különbség megszüntetése, a föltevés, mely szerint "a megkülönböztetést ´elsõdleges´ szöveg és ´magyarázata´ vagy tartozéka (accompagnement) között" kitörli az, amit "végtelen nagy (immense) szövegnek" lehet nevezni,17 az "anything goes" ismeretelméleti anarchizmusa18 inkább csak ürügyként szolgált mulatságosan megírt alkalmi szösszenetek közlésére - e két irány fiatal hívei mindazonáltal üdvösen zavarják irodalomszemléletünk maradiságát. Tevékenységük nyomán talán el lehet majd kerülni azt a veszélyt, amelyet Bonyhai Gábor joggal vélt súlyosnak, amikor a nyolcvanas évelk végén így érvelt: "A mindmáig sok pozitivista hagyományt õrzõ irodalomtörténet észrevétlenül a maga képére formálja a recepciótörténetet, ezt a konkrét és egészen sajátos esztétikai és történeti gondolatrendszert, és saját elõítéleteivel közeledve hozzá, empírikus szociológiát szeretne benne látni."19
Derrida munkáiból teljesen hiányzik a nyelvi megszervezettségnek, gazdaságosságnak és tömörségnek az a szigorúsága, mely Heidegger szövegeit jellemzi. A logocentrizmus szenvedélyes bírálójának rendkívüli termékenysége kétségkívül a bõbeszédûség, sõt az üresjárat kockázatával jár, ellenfelei viszont mintha nem vennék a fáradságot, hogy elolvassák a munkáit. Vitázó hangneme tapintat vonatkozásában Marxot juttatja eszembe, az általa bíráltak viszont olykor egyszerûen nem hajlandók tudomást venni kifogásairól. Searle például a közelmúltban újra megismételte korábbi betû szerinti (literal) és metaforikus jelentés szembeállítását,20 nem érzékelvén, hogy Derrida pontosan e megkülönböztetés vitathatóságára figyelmeztetett.21 Jauß hermeneutikáját lényegesen kevésbé érzem sebezhetõnek, azt viszont kétellyel fogadom, ahogyan kijelöli a korszakfordulókat.22 Oly korban, mely elengedhetetlennek tartja, hogy Európa határainál messzebbre tekintsünk, nehéz olyan paradigmaváltásokat elfogadni, amelyeknek meghatározásakor viszonylag kevés irodalmat vettek figyelembe - még az angol nyelvû kultúrát sem mérlegelték alaposabban, nem is beszélve a szláv nyelvterület jelenségeirõl.
Nem vitás, hogy a magyar tudomány továbbfejlõdése szempontjából döntõ fontosságú lehet a hermeneutika és a dekonstrukció párbeszédének minél szabadabb kibontakozása. A Gadamer és a konstanzi iskola illetve a Derrida nyomán haladó irodalmárok talán ösztönzést kaphatnak egyfelõl a bölcselet tanulmányozóitól, Wittgenstein és Heidegger szakértõitõl, így Nyíri Kristófnak a szóbeli, írásos, valamint a gépi közlésrendszerek által továbbított hagyományt vizsgáló tanulmányaitól, valamint Fehér M. István hermeneutikai és Neumer Katalin nyelvjátékokkal foglalkozó munkáitól,23 másrészt a kognitív nyelvészettõl, amely elfogadja, hogy a jelentéstani szerkezet nem egyetemes, de nyelvhez kötött, és tudomást vesz "az anyanyelvi beszélõk (befogadók) egyedi nyelvi-történeti meghatározottságáról (mindenkori nyelvi horizontjáról)".24 Az így megújuló stilisztika jól illeszkedik a nyelvi megnyilatkozásokra irányuló vizsgálódások nemzetközi összefüggésébe.
Az irodalomtudomány nyelvének átalakításában fontos szerepet játszottak némely folyóiratok. A Helikon vagy az Athenaeum fordításokkal, a Literatura s az Alföld a fiatal nemzedék elméleti tanulmányainak közreadásával, a Nappali ház vitacikkekkel, a Holmi fõként igényes bírálatokkal járt az élen. Folytatni lehetne azoknak a sajtótermékeknek a sorát, amelyeknek szelleme éles ellentétben áll olyan kiadványokkal, amelyek továbbra is a pozitivista irodalomtörténetírás örökségéhez kapcsolódnak, a szerzõ személyének azonosságában keresik a megértés kulcsát, elméleti iskolázatlanságról tesznek tanúságot és egyáltalán nem látszanak törõdni a tudomány nemzetközi irányzataival.
A magyar irodalomtudomány második föladataként a nemzeti örökség átrendezését említeném. A tizenkilencedik század olyan irodalmi mûveket emelt a kánon törzsanyagává, amelyek a nemzeti múlt nagy eseményeihez kapcsolódtak. A kommunista mozgalom is a maga szempontjai szerint válogatott - így került elõtérbe például Juhász Gyula vagy Tóth Árpád életmûvébõl egy-egy olyan költemény, amelyet 1919-hez lehetett kapcsolni. Az 1950-es évek hivatalos politikája egyszersmind ki is zárt alkotásokat a hagyományból. Ezeknek egy része utóbb ismét fölértékelõdött, de némely esetek - Herczeg Ferenc vagy akár Márai Sándor értékelésének bizonytalanságai - azt bizonyítják, hogy a hosszabb elhallgatás nyomát nehéz vagy egyenesen lehetetlen eltüntetni. A mû ugyanis kizárólag megõrzõi révén létezhet. "Ámde ha egy mû nem talál megõrzõkre, nem talál rájuk közvetlenül úgy, hogy azok megfelelnének a mûben történõ igazságnak, akkor ez semmiképpen nem jelenti (heißt), hogy a mû a megõrzõk nélkül is mû."25
A politikai szempontok elfedhetik a mûvészi értékelést. A Jónás könyve értelmezése a tankönyvekben egyetlen sor kiemelésére egyszerûsödött, és az Édes Anna olykor Kosztolányi más alkotásainak rovására kapott dícséretes minõsítést. Míg korábban hajlamosak voltunk egy-egy alkotást pusztán azért becsülni, mert Erdélyben, a Felföldön avagy a Délvidéken készült, újabban egyre több kísérlet történik arra, hogy a kisebbségi és a magyarországi mûveket egyazon mértékkel mérjék. Sütõ András munkásságának méltatásában sokáig szerepet játszott a gondolat, hogy a nemzeti kánon folytonosságát a határon kívülrekedt író következetesebben tudja képviselni, mint magyarországi pályatársai. Napjainkra ez a felfogás már kissé vitathatónak számít. 1994 júliusában Csíkszeredán a Bolyai Nyári Akadémia egyes tanár résztvevõi Tamási Áron, 1995 októberében pedig a Protestáns Szemle Zilahon megrendezett estjén a helybeli értelmiség képviselõi Sütõ némely alkotásainak szigorúbb megítélését sürgették. Lehet azzal érvelni, hogy amennyiben egyetlen egységes magyar irodalmat tételezünk fel, csakis egyféle mérce alkalmazható. A megváltozott szellemet tükrözi, hogy Szirák Péter a nemzetközi tájékozottságú Grendel Lajos mûvein kéri számon a korszerûséget.26
Még nehezebb a nyugati magyar szerzõk tevékenységének értékelése. Nemcsak azért, mert õk sokszor közelebb kerültek a nyugati irodalmak irányzataihoz, hanem azért is, mert a több évtizedes távollétnek olykor velejárója lehet, hogy a nyelv némileg idegenszerû lesz. E két tényezõnél még nyomósabban esik a latba, hogy a számûzetésben élt szerzõnek sokszor alig volt közönsége, így könyveik hatás- és befogadástörténete igencsak szakadozott. A nyugati magyar irodalom szinte külön szakterületté vált, és egyáltalán nem bizonyos, hogy valaha is az egységes magyar irodalomtörténet szerves részévé alakulhat át. Meg nem történt hatást nehéz, vagy talán nem is lehet pótolni.
Természetesen az anyaországban is változott az értékelés távlata. A hetvenes-nyolcvanas években Németh G. Béla s tanítványai a tragikum illetve az irónia jegyében értékelték át a múltat, majd Kulcsár Szabó Ernõ fölhívta a figyelmet az olyan felfogás egyoldalúságára, mely szerint "jelentõs mûalkotás elsõsorban a léttel - és a létezés meg- kerülhetetlen tragikumával - való reflektált alkotó szembesülésbõl születhet",27 miközben a posztmodern szemszögébõl rendezte újra a huszadik századi magyar irodalmat.
Nincs teljesen kizárva, hogy a legutóbbi évek már ezt a szemléletet is kissé a múltba helyezték. Ha nem csalódom, jelenleg inkább bizonytalanság, mintsem határozott irány jellemzi a magyar irodalmat. Nyitott kérdés, miféle újabb szempont lehetne érvényesíthetõ. Annyi bizonyos, hogy a korábbi példák tanúsága szerint a magyar irodalomra vonatkozó ismereteink idõhöz kötöttek. Ábránd volna abban hinni, hogy egyszer s mindenkorra kijelölhetõ a remekmûvek sora. Az is igaz, hogy a magyar irodalmárok többsége nem kíséri figyelemmel fiatalabb pályatársainak munkáit, sõt talán a fiatalabb irók tevékenységét sem. Nem alaptalan a vád, hogy "a vitriolba mártott kritikusi tollhegy leginkább fiatal szerzõkben akad meg, mintha az idõsebb kollégákat, akik mesterfokon ûzik a ´semmizést´, védené a kor és a köz tisztelete; õk már annyit ´semmiztek´, hogy biztos komolyan gondolják."28
A magyar irodalomtudomány harmadik lehetséges feladatát a nemzetközi légkör megváltozása indokolja. Az utóbbi években világszerte erõsödött az igény az összehasonlító, sõt egyenesen tudományközi vizsgálat iránt. Közülük az elõbbi nemcsak különbözõ nyelvû irodalmakra irányul, hanem a társmûvészetek együttes vizsgálatának igényével lép föl - ezért illetik olykor az "interarts studies" elnevezéssel -, az utóbbit pedig általában "cultural studies"- ként emlegetik. A társmûvészetek közül különösen a zene történészei közeledtek az irodalomtudomány irányzataihoz. Carl Dahlhaus megkülönböztetése, sõt szembeállítása elemzés és értékítélet között ugyan felülvizsgálatra szorul,29 de figyelemre méltó, ahogyan a zenetörténet alapjait a heremeneutika távlatából fogalmazta meg,30 mint ahogy a zenei szemiotikának az a törekvése is általános tanulsággal szolgál, mely egyetlen színpadra szánt zenemû egyetlen elõadását úgy értelmezi a szöveg, a zene, az elõadás és a rendezés szintjén, hogy közben a helyes és félreértelmezés mibenlétére, pontosabban a kettõ szoros kapcsolatára próbál fényt deríteni.31
J. Hillis Miller, ki az ötvenes-hatvanas években a tematikus iskola legismertebb amerikai képviselõje volt, majd a posztstrukturalizmus egyik lkövetkezetes híve lett, a "cultural studies"-t a dekonstrukció szerves következményének és szükségszerû utódjának tekinti.32 Kathleen L. Komar, a UCLA egyetem tanára a közelmúltban így határozta meg a tudománynak e jelenkori irányát: "A kultúra vizsgálata nyelvek sokaságára, etnikumokra, valamint a szakterületeknek szélesebb körére terjed ki, vagyis arra, amivel az egyes nyelveknek és irodalmaknak szentelt tanszékek nem foglalkozhatnak."33 A kultúraközi vizsgálódás különbözõ lehetõségeit mérte föl az a két nemzetközi ülésszak, melyet 1995. május 26-án és október 9. és 11. között a New York University Casa Italiana nevû intézményében illetve a pekingi egyetemen rendeztek meg. A "Historical Understanding of Literature", "Dialogue et malentendu des cultures" illetve "Cultural Dialogue and Cultural Misreading" címû elõadássorozat résztevõinek többsége a meg- és félreértés szoros egysége mellett érvelt, szakított azzal a pozitivista hagyománnyal, mely szerint a földrajzi közelség indokolja az összehasonlítást, és annak a jegyében fogalmazta meg állításait, hogy a közeli sokszor távolinak bizonyul és megfordítva. Hasonló végkövetkeztetésre jutottak az Európai Akadémia (Academia Europaea) 1995. évi krakkói találkozójának résztvevõi, Alaine Touraine francia szociológus "Nation, nationalism and citizenship" címû elõadásának34 vitájában.
Tagadhatatlan, hogy a tudományközi vizsgálat könnyen válhat szakszerûtlenné, ám térhódítása világszerte olyannyira gyors, hogy a magyar irodalmároknak is szembe kell nézni e kihívással. Mi több, magának az irodalomnak az átalakulása, a mûvészeteknek, így például képnek illetve hangnak és leírt szövegnek egymáshoz közeledése, a különbözõ közegeknek egymáshoz kapcsolódása kényszeríti ki az irodalomtudománynak ilyen irányú kiterjesztését. Nemcsak Joseph Kosuth munkássága, de Erdély Miklósé vagy Tandori Dezsõé is arra enged következtetni, hogy túl kell lépni a szövegközöttiségen, sõt még a Psyché vagy a Bevezetés a szépirodalomba is igényli szöveg és kép viszonyának vizsgálatát. A döntõ kérdés az, mikor magyarázza a szöveg a képet vagy megfordítva, és mikor lehet a kettõ kölcsönhatását, sõt esetleg feszültségét, ellentmondását föltételezni.
A jelen ezúttal is átminõsíti a múltat: nemcsak Kassák többirányú tevékenységét kellene egységben értelmezni, de például azt is, miféle kölcsönhatás érvényesült kép és szöveg között a reformkori vagy a tizenkilencedik s huszadik század fordulóján megjelent kiadványokban. A külföldi példák sokasága - Blake festett költeményei, Dickens és Verne regényei, például "Phiz", azaz Hablot K. Browne acélmetszetei a The Posthumous Papers of the Pickwick Club szövegéhez, Pierre Louys és a rajzoló A. Calbet Aphrodite (1986) és Lęda (1898) címû kötete, Arthur Rackham elõször 1899-ben közreadott színes képei Charles és Mary Lamb Shakespeare-meséihez, Virginia Woolfnak testvére, Vanessa Bell által tervezett könyvei, Arno Schmidt terjedelmes mûve, a Zettels Traum (1970), Robbe-Grillet munkái közül a fényképész David Hamiltonnal együtt készített Ręves de jeunes filles (1971) illetve a Magritte festményei alapján írt regény, a La belle captive (1975) vagy az angliai születésû, Kanadában élõ Nick Bantock képes levélregényének kötetei, a Griffin & Sabine (1991), Sabine´s Notebook (1992) és The Golden Mean (1993) - ösztönzésül szolgálhatnak arra, hogy a magyar irodalomban is több figyelmet szenteljünk annak, mennyiben is módosítja a szöveg olvasását a hozzá társuló képi elem. Aki az elsõ kiadásban olvassa Balázs Béla Játékok vagy Testvér ország címû kötetét, aligha vonhatja ki magát Bánffy Miklós, Berény Róbert illetve Kozma Lajos rajzainak hatása alól. Azoknál a reformkori verseknél, amelyek valamely zsebkönyvben - például az évente kiadott Emlény lapjain - jelentek meg legelõször, érdemes volna megvizsgálni, vajon a szöveg értelmezése szempontjából nem lényeges-e tekintetbe venni a mellette közölt metszetet. Ismeretes, hogy Petõfi 1844. áprilisában Barabás Miklós rajzához készítette Vándorélet címû költeményét, s e mûve fontos szerepet játszott életképszerû írásmódjának kialakulásában.
Természetesen azt sem szabad felednünk, hogy a rossz kép sokszor árthat is irodalmi mûvek fogadtatásának. A huszadik század elején nemcsak szöveg és rajz kölcsönhatását lehet föltételezni - például olyan szecessziós könyvek esetében, mint A régi ház, melynek elsõ kiadása Batthyány Gyula gróf rajzaival jelent meg -, de olykor jelentõs mûvek zavaró félreértelmezésével is kell számolnunk. A Mikszáth nevével fémjelzett Magyar Remekírók vagy a Radó Antal szerkesztette Remekírók Képes Könyvtára silány képekkel bocsátott közre nagy regényeket, verseket és színmûveket, sokat ártva ezzel az irodalomnak.
Aligha tagadható, hogy kép és szöveg viszonyának megváltozása veszélyeket is rejthet magában. Kései önéletrajzában Henry James említi, hogy kisgyerekkorában a rajzok alapján képzelte el Dickens regényalakjait. "Számomra talán inkább Cruikshank, mint Dickens mûvének látszott" - írja az Oliver Twist-rõl.35 Mallarmé 1898 januárjában a következõ nyilatkozatot adta a Mercure de France kérésére: "Semmiféle illusztrációra nincs szükség. Mindennek, amit egy könyv fölidéz, az olvasó képzeletében (l´esprit) kell végbemennie. Ha viszont fényképpel váltják föl, akár mozinak is helyt adhathatnak, melynél kép és szöveg folyamatszerûsége (déroulement) megannyi kötetet elõnyösen válthat föl."36 Nehéz, sõt kényes kérdés, mennyiben módosítja illetve rombolja az irodalmi mû értelmezését, ha vetitõvászonra viszik a történetet. Lehetséges, Vajkay Ákos jellemét a közönség egy része akkor is Páger Antallal fogja társítani, ha olvassa a regényt. A bökkenõ ott van, hogy a mozi és a képszalag ki is szoríthatja az olvasást. Nem helyes, ha az irodalmár nem vesz tudomást e jelenségrõl.
A magyar irodalomtudománnyal szemben támasztható elsõ három igénybõl következik a negyedik, mely a nemzeti s összehasonlító irodalomtudomány viszonyát érinti. Miként is helyezhetõk el a magyar nyelvû alkotások nemzetközi összefüggésrendszerben? A kérdés kényességét durva példával lehet a legjobban érzékeltetni: Vajon található-e gondolati eredetiség például Bessenyei munkásságában? Nem lehet-e úgy jellemezni a tevékenységét, mint érzékeny választ a nyugati fölvilágosodás bizonyos kihívásaira? Másfelõl viszont elegendõ-e a magyar irodalom jellemzéséhez valamely idegen irányzatra hivatkozni? Nem bizonyultak-e fölszínesnek némely kísérletek arra, hogy a magyar irodalmat nemzetközi folyamat részeként taglalják? Nem téves-e a föltevés, hogy a kisebbnek nevezett irodalmak késésben vannak és nem egyebek a nagyobbnak tekintett irodalmak lenyomatainál?
Aranyról 1972-ben megjelent tanulmányomnak és Kulcsár Szabó Ernõ A magyar irodalom története 1945-1991 címû, 1993-ban kiadott könyvének némileg hasonló volt a visszhangja. Jelenleg úgy látom, e két értekezésnek éppen a legsebezhetõbb alapföltevése sikkadt el a vitában. Mindkét esetben a korszerûség, a világirodalom vezetõ irányzataihoz kapcsolódás szolgált viszonyítási pontként. "Es klang so alt, und war doch so neu". Egy korábbi munkámban Hans Sachs orgonamonológjának e szavait idéztem annak bizonyítására, hogy nem könnyû egyértelmûsíteni a viszonyt régi s új között.37 Az igazán nagy alkotó hihetõleg egyszerre újító és maradi. A kezdeményezõ erejû Tristan s a szándékoltan és mély értelemben hagyományõrzõ Meistersinger bemutatóját mindössze három év választja el egymástól. A példa nyilván minden mûvészetre érvényesíthetõ. Magyar és nem magyar irodalom viszonyának megítéléséhez felül kell vizsgálnunk régi s új fogalmát, pontosabban azt, miként jellemezhetõ az összefüggés idõbeli meghatározottság és értékelési távlat között. A romantika felõl nézve maradinak bizonyulhat Ungvárnémeti Tóth László költészete; Weöres Sándor újszerûséget látott benne. Ha egyszer a nyelvi megnyilatkozásnak lényegébõl fakad, hogy mindig idézésként is felfogható, kérdésessé válik az újszerûség (a modern) egyetemesítõ eszménye.
Egy alkalommal kísérletet tettem arra, hogy megjelöljem a nyugat-európai romantikának néhány olyan sajátosságát, amely a magyar irodalomban alig található meg. A városi létforma bírálata, bölcselet és irodalom kölcsönhatása, a lélektan féltudományos elõzménye és a vallásos megújulás a nyugati romantika leglényegesebb sajátosságai közé tartozik, de legföljebb nyomaiban mutatható ki a reformkori magyar kultúrában.38 Két másik példára is utalhatnék. Ha egyszer a személytelenségre törekvõ, vallási értelemben hitetlen Mallarmé tevékenységében kell látni a szimbolizmus lényegi megnyilvánulását, vajon segíti-e Ady politikai vagy istenes verseinek, én-kultuszának megértését a hivatkozás erre az irányzatra. Az "Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga" magatartás nemcsak távol áll Mallarmé eszményétõl, hanem a romantikus örökségnek éppen azzal a részével hozható összefüggésbe, amelynek tagadása a szimbolisták fõ mûvészi törekvése volt. Hasonlóan nehéz eldönteni, lehet-e posztmodern írásmódról beszélnünk ott, ahol a fogyasztók társadalmának elõnyei vagy hátrányai alig ismertek. Vallás, haza és család mind kétesebb színben tûnik föl Esterházy munkáiban, de mégsem tagadható, hogy a Termelési-regény, sõt a Bevezetés a szépirodalomba lapjain is viszonyítási értékként szerepel. Ha létezik posztmodern helyzet, ilyen hagyományos értékekkel aligha hozható összhangba.
Az eddig elmondottak alapján magyar és világirodalom viszonyának megítélése látszik a legnehezebb kérdésnek, ezért érdemes megkülönböztetett figyelemmel foglalkozni vele. Mindenekelõtt fölmerülhet a gyanú, hogy e szembeállítás már nem tekinthetõ korszerûnek. Ha e kettõsség nem tartható fenn eddigi formájában, akkor a magyarországi tudomány intézményeit a kor változó szellemének megfelelõen kellene átalakítani. A magyar irodalmárok csakis akkor kapcsolódhatnának be a nemzetközi eszmecserébe, ha a világirodalom - magyar irodalom illetve modern és nemzeti filológia kettõsség egyaránt megszûnnék a tudományban és az oktatásban. Jelenleg e változásnak semmilyen föltétele nincs adva. Modern filológusaink többsége alig vesz tudomást a magyar irodalomtörténetírás alakulásáról, a nemzeti értékek védelme viszont olykor azzal jár együtt, hogy hátat fordítunk a külföldi jelenségeknek. Magyar irodalmáraink csakis akkor kapcsolódhatnának be a nemzetközi tudományba, ha léteznék olyan Magyarországon szerkesztett idegen nyelvû folyóirat, mely párbeszédet folytatna más országok szakembereivel.
Aligha feledhetjük, hogy a nemzeti irodalom eszménye csak a tizennyolcadik század második felében jött létre. Rousseau állította, hogy az irodalmi mûnek az a föladata, hogy "megerõsítse a nemzet jellemét," ("de renforcer le caractčre national")39 és az õ hatására vezette be Herder a köztudatba a szembeállítást szerves és utánzó kultúra között. A Nemzeti hagyományok ezt a felfogást tette meg annak az irodalomszemléletnek alapjává, melyet még Horváth János is magáénak vallott. A magyar irodalom önelvû magyarázatának elavulásához a régebbi és újabb irodalom viszonyának megváltozása is hozzájárult. Ennek okai közül legalábbis három jól elkülöníthetõ: a huszadik század elõrehaladtával a Nyugat elindítását követõ évtizedek mûvei átrendezték a kánont, sokat kiszorítván a korábbi alkotások közül; az 1948 utáni évtizedek hagyományrombolását utólag már nem lehetett helyrehozni; végül az úgynevezett nemzeti klasszikusok egy része hozzáférhetetlenné vált a nagyközönség számára, amikor megszûnt az állami támogatás, mely módot adott ki nem fizetõdõ mûvek kiadására.
Mindezt tetézte, hogy nemzetközi irányzat is hozzájárult a kánon megváltozásához. Napjainkban az Amerikai Egyesült Államoktól Kínáig érzékelhetõ, hogy az egyetemeken az összehasonlító tanszékek kerülnek elõtérbe az egyes nemzetek kultúrájával foglalkozó tanszékek rovására. Az egységesülés föltartóztathatatlannak látszik, ezért hiba volna figyelmen kívül hagyni. A magyar közönségnek jelentõs része olvas idegen irodalmat, és a hazai tudósoknak foglalkozniuk kellene azzal, mennyiben különbözik az anyanyelvû, fordított illetve más nyelven olvasott mûvek értelmezési módja. Olyan fölmérésekre volna szükség, amelyekbõl megtudhatnók, milyen arányban olvas valaki magyar és nem magyar mûveket. Annyi kétségtelen, hogy a közönség nemcsak a nemzeti irodalom alkotásait viszonyítja egymáshoz, és az egyre táguló távlat átértékelésre ösztönöz. Az eredeti és a fordítás nyelve közötti távolság is szerepet játszhat abban, mennyire hozzáférhetõ valamely irodalom. Nyelvünk viszonylagos elszigeteltsége különösen indokolja, hogy figyelmet szenteljünk a fordíthatóság és fordíthatatlanság mibenlétének és fokozatainak.
A múltban többször elõfordult, hogy valamely magyarul írott alkotás világirodalmi rangját hangsúlyoztuk. Amennyiben fölismerjük, hogy egy szövegnek immanens értéke nem lehet, valószínûnek tartható, hogy a magyar olvasó szava nem elégséges világirodalmi rang eldöntésénél. A külföldi közönség igényeit viszont mi magyarok aligha állapíthatjuk meg. A Corvina Kiadó régebben mintegy rá akart tukmálni egyes mûveket a külföldi olvasókra. A hatás nem mindig felelt meg a várakozásnak, arra figyelmeztetvén, hogy ugyanaz a mû már korántsem ugyanaz a mû, ha más igényekkel közelítenek hozzá.
Mivel a magyar irodalom nem ismert széles körben, kívánatosak látszik, hogy minden szakemberének legalább egy másik nemzeti irodalom egészérõl áttekintése legyen. A nemzeti örökség fönntartása szempontjából végzetes tévedés volt az egyszakosság bevezetése egyetemeinken, hiszen nehezítette annak a lehetõségét, hogy a magyar és nem magyar mûveket egymással kölcsönhatásban szemléljük. Tovább nõtt a távolság a magyar és nem magyar nyelvû irodalom olvasása között. A több szakos fiataloknál a magyarul, idegen nyelven és fordításban olvasás kölcsönhatása megkönnyíti a befogadás föltételeinek és küszöbeinek érzékelését. Világszerte egyre általánosabb a fölismerés, hogy csakis olyan olvasónak lehet hiteles értékítélete, aki rendszeresen olvas anyanyelvén, idegen nyelven és fordításban. E háromféle tapasztalat együtt alkotja az irodalomértést.
Nagyonis elképzelhetõ, hogy a nemzetközi kánon nem a különbözõ nemzeti hagyományok összegezõdéseként, hanem a legelterjedtebb nyelveken írott mûvek mind általánosabb elismertségének eredményeként alakul ki. Ezt látszik bizonyítani például Harold Bloomnak az a terjedelmes munkája, melyben huszonhat szerzõ alkotásaival azonosítja a nyugati kánon törzsanyagát. A tizenkét angol-amerikai íróval szemben mindössze három-három képviseli a francia, német-osztrák és spanyol illetve latin-amerikai kultúrát, az olasz, orosz, norvég s portugál örökség jelentõségére pedig egyetlen költõ illetve regényíró emlékeztet. A sort egy kétnyelvû alkotó egészíti ki, az ebbõl a szempontból angol-francia Beckett. Könyve függelékében a Yale egyetem világszerte ismert tanára közli azoknak a mûveknek a jegyzékét, amelyeket a nyugati kánon kiegészítõ részeinek tekint. A magyar irodalomból a következõ három címet szerepelteti:
Attila József: Perched on Nothing´s Branch, Ferenc Juhász: Selected Poems és László Németh: Guilt.40
Az elsõ cím nyilvánvalóan a Peter Hargitai készítette válogatásra céloz, mely eredetileg 1987-ben jelent meg,41 a következõ évben megkapta a Landon Translation Prize from the Academy of American Poets nevû díjat, majd 1989-ben újabb kiadást is megért. A második említett válogatás tulajdonképpen annak a kötetnek a fele, mely 1970-ben a Penguin Modern European Poets sorozatban látott napvilágot, s melynek másik - Bloom válogatásából kimaradt - része Weöres Sándor válogatott költeményeit tartalmazza. Az egyetlen prózai alkotás, melyet Bloom érdemesnek talált arra, hogy szerepeltesse a jegyzékében, a Bûn 1966-ban közreadott angol fordítása.
Lehet elrettentõ példának minõsíteni ezt a döntést, mint ahogy azzal is érvelhetünk, hogy Bloom nem egyéb igencsak túlértékelt esszéírónál, kinek üzleti érzéke és termékenysége messze felülmúlja gondolati mélységét, de hiba volna nem venni tudomást arról, hogy a legnagyobb nyelvterület egyik leghíresebb irodalmára ezt a választ adta a kérdésre, mi is veendõ fel a magyar irodalomból a nyugati kánonba.
Magyar irodalom címû nevezetes tanulmányában Babits már 1913-ban megfogalmazta az igényt, hogy irodalomunkat kívülrõl is kell szemlélni. Nem csekély keserûséggel állapíthatjuk meg, hogy az amerikai irodalmár ilyesféle igényt érvényesített. Bizonyára ismer más olyan mûveket is, amelyeket eredetileg magyarul írtak, de az angol fordítás alapján nem tartotta õket említésre méltónak.
Mi lehet az oka a magyar irodalom csekély ismertségének? Többféle magyarázatra is lehet gondolni. Liszt és Bartók mûveit világszerte számon tartják, Vörösmarty és Arany illetve Ady, Babits és Kosztolányi alkotásait viszont inkább csak magyar nyelvterületen becsülik. Érdemes volna eltûnõdni, vajon a nevezett írók munkásságának a két zeneszerzõ tevékenységéhez képest kevesebb mûvészi érték tulajdonítható vagy másféle érvelésnek kellene helyt adni, például arra lehet hivatkozni, hogy az irodalmárok nem tettek eleget a magyar irodalom külföldi megismertetéséért. Nincs kizárva, azért nem, mert nem beszélnek közös nyelvet nyugati pályatársaikkal.
Merre is tart napjainkban az irodalom vizsgálata? Ha visszatérünk e kérdéshez, mindenekelõtt azt kell leszögezni, az irodalmárnak éppúgy az értelmezés a hivatása, mint a színésznek, az énekesnek vagy a zongoramûvésznek. A kiváló színész vagy énekes Hamlet vagy Wotan szerepében válik emlékezetessé, a jelentõs mûvészettörténész Michelangelo értelmezésében hoz újat, a nagy karmesternek vagy zongoristának a Don Giovanni vagy a Hammerklavier szonáta jelent erõpróbát. Kocsis Zoltán jelenleg bizonyára mindenkinél jobban érti Bartók zongoramûveit, ám kérdés, vajon elégséges alap lett volna-e a legnagyobb huszadik századi magyar szerzõ alkotásainak tolmácsolása ahhoz, hogy a világ zongoramûvészeinek élvonalába emelkedjék. Amikor a közelmúltban azt a nyelvész által megfogalmazott ötletet támogattam a Magyar Tudományos Akadémián, hogy a doktori fokozatot olyanok kapják, akiknek tanulmányaiból idegen nyelven, sõt külföldön is megjelentettek, Bodnár György arra hivatkozott, Kemény Zsigmondról írt könyvemet nem adták volna ki másutt, mint Magyarországon. Teljesen igaza van; ez a munkám nem is számít a nemzetközi tudományosság szempontjából. Nincs kizárva annak a lehetõsége, hogy csakis akkor válhat igazán jelentõssé valamely irodalmár, ha olyan alkotók munkáinak értelmezésére is vállalkozik, mint például Shakespeare, Goethe vagy Baudelaire. A külföld aligha fogadja el olyan értelmezõnek az értékítéletét, akinek munkássága a magyar irodalom méltatására korlátozódik. Lukács György nemzetközi hírnevét nemcsak a marxizmus kisugárzása tette érthetõvé, hanem az is, hogy németül írt és képes volt érdemlegeset mondani például Scottról az angol nyelvû olvasónak. Más kérdés, hogy tudtommal soha nem próbálkozott magyar alkotás elismertetésével.
Túlzás nélkül állítható, hogy az utóbbi években erõsen csökkent azoknak a magyar irodalmároknak a száma, akik részt vesznek nemzetközi vállalkozásokban. A legidõsebb nemzedék számos tagja több nyelven is tudott érintkezni külföldi pályatársakkal, a következõ korosztály tagjainak egy részérõl viszont nem mondható ugyanez, hiszen abban a korszakban volt fiatal, amikor alig volt lehetõség a nyugati nyelvek elsajátítására. Noha a jelenlegi fiatalok nyelvismerete ismét kiváló, a külföldi folyóiratok és könyvek hiánya mégis végzetes módon akadályozza a tudományos vizsgálódást és az oktatást. Roppant szerencsétlennek tartom, hogy a nem Budapesten élõ irodalmárnak sokszor a fõvárosba kell utaznia, ha el akar olvasni némely tudományos közleményeket. Nem éppen megnyugtató, hogy az irodalomtudomány nélkülözhetetlen alapmunkái az ország egyetlen közgyûjteményében sem találhatók meg, mint ahogy az sem menthetõ, hogy nincs olyan nemzetközi bolt, ahol a fiatalok kezükbe vehetnék a szakkönyveket - az Atlantis nevû színvonalas áruda választék tekintetében nem hasonlítható össze például azzal a hatalmas, többszintes intézménnyel, amely Helsinkiben mûködik. Mivel ma lényegesen kevesebb lehetõség adódik arra, hogy magyar irodalmár nemzetközi ülésszakra utazzék el, a szakma külföldi kapcsolatai szegényesebbek, mint egy-két évtizeddel ezelõtt. Nincs alkalom a megmérettetésünkre, s ez bezárkózás, magunkba fordulás veszélyét rejti magában. Nagyon ritkán esik meg, hogy Magyarországon élõ szakember kapcsolódni tud az irodalomtudomány nemzetközi vitáihoz, hiszen nemcsak vidéken, de még Budapesten sem lehet módja arra, hogy szemmel kísérje a szakirodalmat.
A gazdasági helyzet mindazonáltal nem lehet egyedüli oka annak, hogy irodalomtudományunk távlata inkább beszûkült, mintsem kitágult a legutóbbi években. A bölcselet, sõt a történettudomány magyar mûvelõi sikeresebben mûködtek együtt külföldiekkel. A tudósok nemzetközi kapcsolatainak alakulását rendkívül hátrányosan érintette, hogy míg a történészek és irodalmárok világszerte közeledtek egymáshoz az elmúlt évtizedekben, nálunk ugyanekkor a két szakma elhatárolódása volt jellemzõ. A történettudomány képviselõit kihagyták a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságból, az idegen történészekkel együtt készített nemzetközi kötetekbõl viszont hiányzik a szorosabb értelemben vett szépirodalom szakszerû mérlegelése. Ez utóbbira példa az a New Yorkról és Budapestrõl szóló könyv, amelyben a kései tizenkilencedik és korai huszadik század magyar irodalma kizárólag történeti forrásként szerepel, nem pedig úgy, mint a történelem része.42
Míg a nyugati világban a hermeneutika és a dekonstrukció az irodalomhoz közelítette a történetírást - Reinhart Koselleck, Hayden White, sõt akár Derrida munkásságában is megfigyelhetõ ez az elmozdulás -, addig Magyarországon ilyen közeledésnek még a nyomát is nehéz volna fölfedezni. Ott egyre általánosabb a fölismerés, hogy a történelem minden értelmezésben benne rejlõ kitalálás eredménye, itt viszont sokan továbbra is kizárólag társadalmi, lélektani vagy egyenesen politikai forrásként olvasnak irodalmi mûveket. Tankönyveink zöme ezt az elavult álláspontot képviseli, és a szakirodalomban még mindig döntõ a szövegmagyarázatnak az a módja, mely az írói alkotásokat tanító célzatnak felelteti meg vagy életrajznak rendeli alá. Nem érvényesül az alapelv, mely szerint a történeti és mûvészi érték csakis egymással kölcsönhatásban határozható meg. "A mûvészet mint alkotás (Stiftung) lényegében történeti. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a mûvészetnek a szó külsõleges értelmében története van (...). A mûvészet abban a lényeges értelemben történeti, hogy alapját veti meg (gründet) a történelemnek."43
Az 1948 utáni négy évtizedben a magyar irodalom olyannyira ki volt szolgáltatva a politikának, hogy aligha lehet csodálkozni, ha az 1990-es évek közepén szerepzavarban szenved. Akkor szerezheti vissza a saját illetékességi körét, ha átalakítják az oktatást. A jelenlegi tankönyvek sem az alap-, sem a középfokú oktatásban nem teszik lehetõvé, hogy az irodalmat mint irodalmat ismertessék meg a fiatalokkal. A nemzeti alaptantervvel szemben is alapvetõ szakmai kifogások hozhatók fel. Súlyos hibának tartom, hogy a 8. évfolyam végén kötelezõen ismertnek tekintendõ mûvek sorában "a világirodalom néhány alkotása", valamint "Kosztolányi egy-két mûve" szerepel, mert e homályos megfogalmazásokat nem lehet egyértelmûsíteni, és azt sem hiszem megengedhetõnek, hogy a 10. évfolyam végén számonkérhetõ olvasmányok között Az ember tragédiájának mindössze részletei vannak föltüntetve. Csakis vidékies bezárkózásra ösztönözhet olyan követelményrendszer, amely szerint a tizenhatáveseknek nem kell egyértelmûen megismerkedniük valamely tizenkilencedik vagy huszadik században írt külföldi regénnyel. Az sem helyeselhetõ, hogy a nemzeti alaptanterv mellõz olyan irodalmi alkotásokat, amelyek Erdély vagy a Felföld örökségének részei.
Egyetemeink átalakítása nem enged átgondolt elképzelésre következtetni. Egyrészt az észak-amerikai credit system-hez alkalmazkodtunk, másfelõl a német Habilitation-eljárást vezettük be. A hatékonyság és a kultúra egyetemének e házassága nem mondható szerencsésnek. Az egyetemek általában háromféle tevékenységet folytatnak: tudományos vizsgálódást, oktatást és ügyintézést. A közelmúlt egyértelmûen e legutóbbit helyezte elõtérbe, ami óhatatlanul szellemi igénytelenséghez vezet. Jó példa erre a hallgatói értékelés, amelyet már több felsõoktatási intézményben is figyelembe vesznek. Ez az amerikai mintájú eljárás fogyasztóvá lépteti elõ a diákot, amennyiben az õ megelégedettségét ismeri el az oktatói munka mércéjeként. Félreértés ne essék, nem az értékelésnek, még kevésbé a fiatalok véleményének a létjogosultságát vitatnám, csak azt, hogy a minõség mennyiségként mérhetõ, vagyis az a legjobb tanár, aki a legnépszerûbb vagy esetleg a legjobb osztályzatot adja. Az ismeretek elsajátítása erõfeszítéssel is jár, a hallgatói közmegegyezés ezzel szemben kényelmességet is tükrözhet.
Az irodalmár szakmája idõigényes és nem kifizetõdõ tevékenységgel jár. Minél több mûvet kell ismernie és újraértelmeznie, a lassú és ismételt olvasásra pedig aligha lehet módja akkor, ha szüntelenül jelentéseket ír, üléseken, kerekasztalokon és bizottságokban vesz részt, pályázatokat, beszámolókat és alkalmi fölszólalásokat készít. Inkább teremthet értéket olyan tudós, aki el tud mélyülni, azaz átvitt értelemben otthont épít, mint aki állandóan úton van, mert a gyors tájékozódás, állandó kirándulás, az átváltás egyik divatról a másikra könnyen vezethet fölszínességhez. Szellemi értelemben az otthon az ember halandóságának egyenes következménye. Újraolvasásra, azaz értékek védelmére kötelez. Sachs kijelentése az újszerûség viszonylagosságáról mélyebb értelmet ad a következõ állításnak: "Nem azért lakunk valahol, mert építkeztünk; sokkal inkább annyiban építünk, amennyiben lakunk valahol".44 Ha valaki Kosztolányi szellemét igyekszik képviselni, aligha lehetnek kétségei afelõl, hogy "minden lényeges és nagy onnan ered, hogy az embernek hazája van és gyökere valamilyen hagyományban."45
Az Amerikai Egyesült Államokban egyre többen emelik föl a szavukat az ellen, hogy az egyetemeket üzleti vállalkozŕ1sként mûködtetik. A New Literary History 1995. nyári száma például ennek a szemléletnek a kíméletlen bírálatára vállalkozik. Nálunk most pontosan ez a felfogás kerül érvényre, amikor az oktatók s hallgatók arányát alkalmazzák mérceként. Durván fogalmazva, nem az a baj, hogy sok az oktató a magyar egyetemeken, hanem az, hogy akad olyan tanár, akinek szakképzettsége hiányos és elavult. Kegyetlenség az oktatók megrostálására vállalkozni. Ha viszont valaki tényleg úgy gondolja, hogy csökkenteni kell a számukat, egyedül a szakmai fölkészültség lehet a válogatás alapja. A közelmúltban végrehajtott felsõoktatási létszámcsökkentésben nem vagy legalábbis nem mindig érvényesült ez a szempont. A nyolcvanas évek végére némely társadalomtudományok egyetemi oktatása olyan akacsony szintre hanyatlott, hogy elõször meg kellett volna vizsgálni a szakmai színvonalat, s csak azután érvényt szerezni az egyetemi önállóság elvének. Jól tudjuk, mennyire vitatható a tudományos minõsítettség hitele, de még a formai követelmények sem érvényesülnek, ha munkásság nélkül és kandidátusi értekezés alapján neveznek ki egyetemi tanárt, miközben nem részesül ebben a címben olyan tudós, aki többszáz lapos monográfiára kapott akadémiai doktori címet. Mindaddig üres szó marad a felsõoktatás korszerûsítése, amíg továbbra is érvényesül a fordított kiválasztás.
Tekintettel arra, hogy a magyar oktatóknak a megélhetési nehézségek miatt már korábban sem maradt sok ideje önmaguk továbbképzésére, a mennyiségi szemlélet tovább fogja rontani a minõséget. Magyarországon a jelenlegi körülmények aligha teszik lehetõvé, hogy egy irodalmár hosszabb távú célt tûzzön maga elé és évekig nagyobb lélegzetû munkának szentelje idejét. Tarlékainkat föléltük és könnyen saját korábbi ötleteink ismételgetésére kényszerülünk.
Nagy hiba, ha némely vezetõk olyan országok oktatási szerkezetét tekintik mintának, amelyekben az anyagi és társadalmi körülmények merõben különböznek a hazaiaktól. Az Egyesült Államokban az egyetemi tanárnak semmiféle más pénzkeresõ tevékenységet nem kell folytatnia, s idõrõl-idõre fizetett szabadságot kap, hogy könyvet írjon. A magyar egyetemi oktatók többsége viszont egyszerre több felsõoktatási intézményben dolgozik, és így óráinak száma is magasabb. Akár a magam példájára is hivatkozhatom. Magyarországon ebben a félévben hetente hatféle tananyagot oktatok, nem számítva a doktori foglalkozásokat; az Indiana Egyetem félévenként kétféle óra megtartását igényli. A könyvek hozzáférhetetlensége és az elfoglaltságok sokfélesége teljesen lehetetlenné teszi, hogy az irodalmat színvonalasan tanítsák a magyar egyetemeken.
Ha valaki arra hivatkozik, az egyetemnek az a föladata, hogy a piacgazdaságban részvételre készítse föl a fiatalokat, teljesen figyelmen kívül hagyja a történeti tudományok belsõ lényegét. Klebelsberget távlati célok vezették egy Trianon utáni országban, melynek helyzete aligha volt kedvezõbb a jelenlegi Magyarországénál. Manapság nehéz volna nyilvánvalónak vélni, hogy a kulturális vezetést hasonlóan távlati célok vezetik. A legjobb úton vagyunk afelé, amit a huszadik század egyik nagy gondolkodója több, mint félévszázaddal ezelõtt a tudományos tevékenység üzemszerûségének nevezett és a következõképpen írt le: "A tanult ember (Der Gelehrte) eltûnik. Olyan kutatónak adja át a helyét, aki vállalkozásokban vesz részt. (...) Otthon már nincs szüksége könyvtárra. Egyébként is szüntelenül úton van. Tanácskozásokon szerepel és üléseken ad elõ. Megbízásokat kap kiadóktól. Ez utóbbiak határozzák meg, milyen könyveket kell írni."46
A ilyen eszmény technikushoz, alkalmazotthoz illik, nem történészhez, bölcselõhöz vagy irodalmárhoz. A szövegszerkesztõ programok elterjedése egyébként is rombolhatja a szellemi tudományok önállóságát, amennyiben a természettudományos kísérlethez hasonló tevékenységre, meghatározott terv végrehajtására és adott eljárások alkalmazására csábít, amellett hogy tagadhatatlan elõnyöket biztosít, sõt kitágítja a vizsgálódás lehetõségeinek körét, különösen pedig átalakíthatja az oktatást. A számológépek máris érezhetõen hozzájárultak az olyan összehasonlító vizsgálódások elterjedéséhez, amelyek nemcsak elõsegítik minden kultúra nyelvi és etnikai különösségének a kiemelését, de egyenesen módot adnak arra, hogy akár a legkisebb kultúra is hozzáférhetõvé váljék. A szövegszerkesztõ az írásmódot is átalakítja; a magam tapasztalatából arra következtetek, hogy háttérbe szorul a vonalszerû elõrehaladás, és a szöveg viszonylag hosszabb ideig lehet a készülés állapotában. A gyorsan fejlõdõ közlési eszközök mindazonáltal veszélyt is rejthetnek magukban. Egyfelõl nemzetközivé szürkíthetik a kultúrák sokféleségét, másrészt egy szintre helyezhetik különbözõ korok eltérõ minõségû alkotásait, azt az ábrándot keltve, hogy a múlt örökségébõl minden azonnal és közvetlenül tárolható és megközelíthetõ. A gépesítés könnyen elfedheti azt az igazságot, hogy léteznek nagyon különös értelmezési hagyományok, amelyeket nemzedékek sora fokozatosan hozott létre, s e hagyományok egyszer s mindenkorra eltûnhetnek, ha gyökeresen megváltozik a szellemi légkör.
A cél a magyar és világirodalom kettõsségének megszüntetése, s ez egyedül olyan nemzedék számára lehetséges, amelyik már ennek az egységnek a szellemében nevelkedett. Csakis tudományos és oktatási intézményeink alapos átalakításával lehet ilyen célt elérni, ehhez pedig teljesen szabad kezet kellene adni a legjobb szakembereknek, hogy figyelemmel tudják kísérni az irodalomnak és értelmezésének nemzetközi irányzatait.
Noha az irodalomra bajosan vonatkozhat a bölcselõnek az a kijelentése, hogy "az úgynevezett nemzeti hagyományok óhatatlanul némely bizonytalan és gyökértelen, hírnévre és pénzre áhítozó értelmiségiek konstrukciói",47 való igaz, hogy ez a terület sem mentesülhet az egységesüléstõl. Elõbb-utóbb rá fogunk kényszerülni, hogy nemzeti irodalmunkat is egyre szélesebb nemzetközi összefüggésben lássuk. Zenészeink, sõt képzõmûvészeink már régebben ki voltak szolgáltatva a nemzetközi megmérettetésnek. Irodalmunk sem kerülheti ki ezt a sorsot; jelenkori alkotásait nemcsak egymáshoz, de olyan mûvekhez is kell mérni, mint például Yves Bonnefoy és John Ashbery költeményei, Heiner Müller színmûvei vagy William H. Gass The Tunnel (1995) címû hatszázötven lapos regénye. A magyar irodalomtudomány nyelve sem lehet független a nemzetközi párbeszédtõl. Bármennyire is törekedhetem arra, hogy szép magyarsággal fogalmazzak, saját nyelvem mögött mindig érzékelhetõ a másik, amelyen olykor beszélek, mint ahogy idegen nyelvû megnyilatkozásaimon is mindig nyomot hagy az anyanyelvem.
Leszámolva azzal a pozitivista balhiedelemmel, hogy az értelmezés tárgya elválasztható az értelmezõtõl s a múlt elkülönül a jelentõl, érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy a szöveget az értelmezés teremti, tehát nem megfigyeljük a mûvet, hanem olyan párbeszédet folytatunk vele, melynek soha nincs vége. "Az olvashatatlan nem az olvasható ellentéte, hanem olyan perem, mely az újraindulásra/visszatérésre (repartir) is esélyt vagy erõt ad."48 Rá kell jönnünk, hogy azokat a mûveket sem olvastuk, amelyekrõl korábban írtunk, s az egyes alkotásokról folytatott elmélkedést szövegek együttesére vonatkozó töprengésekkel célszerû fölváltani. Az újraolvasás és a tágabb összefüggésbe helyezés a magyar irodalomtudomány továbbfejlõdésének nélkülözhetetlen ösztönzõje lehet. Ez az eszmény vezérelt, amikor Ottlikról írt könyvemben többféleképpen próbáltam megközelíteni az Iskola a határon-t, egy hamarosan megjelenõ tanulmányomban A rajongók újraolvasására tettem kísérletet, 1994-ben az angliai Cambridge egyetemén tartott elõadásomban pedig a holocaust irodalmának nemzetközi távlatából igyekeztem megközelíteni Radnóti Miklós költészetét. Valamely szöveg csakis azáltal válhat irodalmi mûvé, ha új összefüggésrendszerbe lehet helyezni. A zenében az igényes elõadó nemcsak új mûveket tanul meg, de ugyanahhoz a mûhöz is vissza-visszatér. Nem látom okát, miért ne vállalkozhatnék hasonlóra az irodalom értelmezõje, hiszen valamely költeményt avagy regényt elolvasni nem, legföljebb olvasni lehet. Egykori tanítványaim - például Barabás Judit, Bendl Júlia, Bezeczky Gábor, Bogoly József Ágoston, Kálmán C. György, Neumer Katalin vagy Tatár Sándor - többször is ösztönöztek arra, hogy újra hozzálássak valamely könyv magyarázatához, különösen akkor, ha olyan mûvet értelmeztek, amelyrõl korábban magam is írtam. Meggyõzõdésem, hogy valami lényegeset tudhatnánk meg arról, hogyan is olvasunk, ha olykor össze lehetne hasonlítani, miként értelmezte ugyanazt a mûvet valaki fiatalabb és idõsebb korában. Soha nem nézem meg, mit is írtam egy versrõl vagy regényrõl korábban, nehogy szándékosan akarjam másként értelmezni "ugyanazt" a szöveget. Az újraolvasás eredménye nem okvetlenül érdekesebb; csakis kívülálló döntheti el, mi is a viszony korábbi és késõbbi felfogás között.
Az "esztétikai irodalomfogalom kortalansága", melyet Szili József joggal nevezett René Wellek legfontosabb elõföltevésének,49 ma már éppúgy elavultnak tekinthetõ, mint a szembeállítás az irodalom "külsõ" és "belsõ" megközelítése között. Csakis abban az esetben tartható fenn a magyar irodalom öröksége, ha tudatosítjuk magunkban, hogy textus és kontextus nem mint ok és okozat viszonyul egymáshoz; közülük egyik sem tekinthetõ "dolog"-nak, mert mindkettõ "jel" szerepét játssza. A mû esemény s az irodalom értése történõ hagyomány, mely állandóan új összefüggésrendszerbe állítja az alkotásokat. Ahogyan Gadamer mondja: "Durch sein Gedicht stiftet der Dichter Gedächtnis."50