megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen : Csokonai K., 1998
Lehet-e a huszadik század végén nemzetközi kánonról beszélni az irodalomban? Az 1994-ben The Western Canon címmel megjelent könyv1 szokatlanul élesen teszi föl ezt a kérdést. A függelékkel együtt 567 lapos kötetnek az ad megkülönböztetett jelentõséget, hogy szerzõje, az 1930-ban született Harold Bloom, a Yale-i egyetem tanáraként s mintegy húsz korábbi könyvével kivételes ismertségre tett szert. Munkájából figyelemre méltó tanulságokat vonhat le az olvasó, akit a kánonalkotás mibenléte érdekel.
Mindenekelõtt nyilvánvaló, hogy amennyiben valaki ilyen föladatra vállalkozik, óhatatlanul is közvetlen elõdeivel kénytelen vitába szállni. Valamely kánon kijelölése csakis korábbi kánonok megtagadása után lehetséges. Bloom T. S. Eliottal s az angol-amerikai "új kritiká"-val szemben hirdetett ellenhatást. Feltûnõ, hogy összefoglaló jellegû munkájában szinte soha nem emlegeti az elõtte járt amerikai nemzedék irodalmárait. Kivételt annak az elismerése jelent, hogy a "New Criticism" távlatából el lehetne marasztalni az általa adott áttekintést: "Egykori tanárom, a néhai William K. Wimsatt, mogorva elégtétellel vette tudomásul beszámolóimat Dickinsonnal foglalkozó szemináriumaimról, amelyek - mint mondta - arról biztosították, hogy az általa hangulatinak nevezett téveszmét (affective fallacy) testesítették meg" (296.).
Tény, hogy Bloom négy vonatkozásban is szakít a "New Criticism" örökségével. Fölértékeli a romantikát, prózára fordít lírai verseket, gyakran utal életrajzi vonatkozásokra - szinte nem is lát lényegi különbséget értelmezés és életrajzírás között -, és nyíltan hivatkozik egyéni olvasói élményeire. E négy tényezõ közül a legutóbbi okozza, hogy az olvasó könnyen észreveheti minden kánon kijelölésének a veszélyeit. Ítéletei kifejtetlenségük miatt gyakran hatnak önkényesnek. Példaként Nietzsche értékelésére lehet hivatkozni, kit Bloom nagyra tart és sûrûn szóba hoz, ám egy alkalommal azt állítja, hogy "az Imígyen szóla Zarathustra rapszodikus fikció s ma már olvashatatlan" (454.).
Milyen szempontok szerint válogat Bloom a nyugati irodalomból? Aki erre a kérdésre keres választ, könnyen észreveheti, hogy a közvetlen elõdök elleni hadakozás voltaképpen önellentmondást rejt magában. A Middlemarch-ról azt olvassuk a könyvben, hogy része a nyugati kánonnak, noha George Eliot "nem nagy stiliszta" (320). Hasonló kettõsség érzékelhetõ a XX. századi irodalomra vonatkozó válogatás megokolásában: "Neruda és Pessoa kivételével a korszak költõi: Yeats, Rilke, Valéry, Trakl, Stevens, Eliot, Montale, Mandelstam, Lorca, Vallejo, Crane és a többiek nem szerepelnek. A magam részérõl szívesebben olvasok költeményeket, mint regényeket vagy színmûveket, de világosnak látszik, hogy még Yeats, Rilke s Stevens is kevésbé teljes kifejezõje a kornak, mint Proust, Joyce és Kafka" (447). Nem pusztán azt lehet kifogásolni, hogy Bloom kettõs mércét használ, hanem fõként azt, hogy ily módon a megtagadottnak vélt T. S. Eliot hatása alatt áll, vagyis elõdjéhez hasonló szellemben határozza meg, mi is tartozik a kánonhoz. Bloom válogatása tökéletesen megfelel az általa maradinak bélyegzett T. S. Eliot szellemének, annak az eszménynek, melyet az amerikai születésû költõ 1935-ben így körvonalazott: "Az irodalom 'nagyságát' nem lehet kizárólag (solely) irodalmi mércékkel meghatározni; noha nem szabad felednünk, csak irodalmi mércékkel lehet meghatározni, irodalom-e valami vagy sem."2
Kánont csakis az értékõrzés védekezõ távlatából lehet kijelölni. Óhatatlanul is ezt a következtetést vonhatja le Bloom könyvének olvasója. A kánonalkotó szükségképpen szembekerül a saját jelenével. Ez teszi érthetõvé Bloom kifakadásait a XX. század végén ható irányzatok ellen. Ugyanabba a helyzetbe került, amelyben egy nemzedékkel korábban az "új kritikusok" találták magukat: a irodalom öntörvényûségét kényszerül védeni a társadalmi utópia híveivel szemben. Az új historizmus és a lélekelemzõ irodalomértelmezés elvetése érzékelhetõ a következõ szembeállításaiban: "A 'Shakespeare történelmet teremt' számomra hasznosabb megfogalmazásnak hangzik, mint 'a történelem Shakespeare-t teremt'. (...) Shakespeare politikai olvasása óhatatlanul is kevésbé érdekes, mint a politika Shakespeare-i olvasása, ahogyan Freud Shakespeare-i olvasása is termékenyebb Shakespeare Freud szerinti megcsonkításánál (reduction)" (283.). Hasonló bírálatban részesül a feminista álláspont is: "Félévszázaddal Woolf halála után nincs író vagy kritikus a nõk között, aki hozzá fogható volna, pedig élvezik a felszabadulást, amelyet õ megjósolt" (436). Minden kánonromboló törekvés károsnak minõsül, mert viszonylagossá teszi az értékeket. "A helytelenül 'multikulturalizmusnak' nevezett mozgalom a legtöbb olyan mûvet kiveszi a tananyagból, amely képzeleti s ismereti nehézséget támaszt - ami a kánoni könyvek többségét jelenti" (422). A gondolatmenetet lezáró utóhangnak jellemzõ módon "Elégikus végkövetkeztetés" a címe és kifejezetten sértett a hangneme. Bloom Emersont, Walter Pater-t s Oscar Wilde-ot nevezi meg elõdeiként és német-francia irodalmárokban látja ellenfeleit. Közülük egyedül Paul de Mant említi név szerint. Természetesen lehet politikai okra is gyanakodni, de arra is, hogy a flamand születésû értekezõ az irodalom elidegeníthetetlen lényegének tekintette a kánonok lerombolását.
A védekezõ magatartás nemcsak a végszavakban érezhetõ, hanem már az elõszóban is, melynek megírását a szerzõ így indokolja: "Itt kívánom megmagyarázni e könyv fölépítését (organization) és itt akarok számot adni arról, miért választottam ki huszonhat írót abból a többszázból, akiket egykor (once) a Nyugati Kánonhoz tartozónak tekintettek" (1). Külön nyomatéka lehet annak, hogy Shelley, Blake, Yeats s Stevens kimarad a válogatásból, holott Bloom az õ életmûvükrõl jelentetett meg önálló kötetet, 1959-ben, 1963-ban, 1970-ben illetve 1977-ben. A kirekesztések magyarázatából sejthetõ, hogy a nyugati kánon eszményének fönntartója nem a világirodalom felõl közelít a nemzeti irodalmakhoz, hanem éppen megfordítva, s ezt a mércét csakis a mûfaj szempontja egészíti ki: "Bizonyos, hogy a Dante utáni idõk legjelentõsebb (major) nyugati írói - Chaucer, Cervantes, Montaigne, Shakespeare, Goethe, Wordsworth, Dickens, Tolsztoj, Joyce és Proust - szerepelnek. De hol van Petrarca, Rabelais, Ariosto, Spenser, Ben Jonson, Racine, Swift, Rousseau, Blake, Puskin, Melville, Giacomo Leopardi, Henry James, Dosztojevszkij, Hugo, Balzac, Nietzsche, Flaubert, Baudelaire, Browning, Csehov, Yeats, D. H. Lawrence s annyi más író? Arra törekedtem, hogy a nemzeti kánonokat döntõ fontosságú (crucial) megtestesítõik képviseljék: Angliát Chaucer, Shakespeare, Milton, Wordsworth és Dickens; Franciaországot Montaigne és Molière; Olaszországot Dante; Spanyolországot Cervantes; Oroszországot Tolsztoj; Németországot Goethe; spanyol Amerikát Borges és Neruda; az Egyesült Államokat Whitman és Dickinson. Nem hiányoznak a nagy színpadi szerzõk: Shakespeare, Molière, Ibsen és Beckett, sõt a regényírók sem: Austen, Dickens, George Eliot, Tolsztoj, Proust, Joyce és Woolf. Dr. Johnson a legnagyobb nyugati kritikusként szerepel, nehéz volna helyébe más vetélytársat állítani" (2).
Azon hihetõleg kevesen botránkoznak meg, hogy az így elképzelt eszményi kör középpontjában Shakespeare áll, "aki a nyugati hagyományban a legjobb verset és prózát írta" (10), s talán még a Lear király-ra vonatkozó kijelentésen sem, amely így hangzik: "a legerõsebb mû, amellyel találkoztam" (67). A többi nemzeti irodalom mérlegelését viszont már csakis arra lehet visszavezetni, hogy napjainkban az angol nyelv nemzetközi érvényre formál igényt. A második legjelentõsebbnek vélt irodalom azzal az ürüggyel kerül háttérbe, hogy olvasói között nincs megegyezés: "A francia irodalomnak szemlátomást nincs olyan alakja, ki központi helyet foglalna el a nemzeti kánonban: nincs Shakespeare, Dante, Goethe, Cervantes, Puskin, Whitman. Helyette a titánok sora (concourse), akik közül bárki számításba jöhet: Rabelais, Montaigne, Molière, Racine, Rousseau, Hugo, Baudelaire, Flaubert, Proust" (146). A Faust második részének méltatása megszorítással kezdõdik: "A legerõsebb nyugati írók közül szemlátomást Goethe a legkevésbé hozzáférhetõ az érzékenységünk számára. Azt gyanítom, e távolságnak nem sok köze van ahhoz, hogy költészetét nehéz angolra fordítani. Hölderlint is alig lehet átültetni, az õ vonzóerejéhez képest Goethe hatása mégis legtöbbünk szemében eltörpül" (203). Ilyen kiinduló föltevés után némileg meglepõ a végkövetkeztetés, mely szerint a szóban forgó tragédia "az európai romantika központi alkotása" (220), miközben Hölderlin kimarad a kánonból. Ennél is talányosabb, hogy Tolsztoj életmûvét az 1896 és 1904 között írt Hadzsi Murát képviseli, a következõ indokkal: "Számomra a prózában írt fikció fennköltségének a személyes próbaköve, a világ legjobb története vagy legalábbis a legjobb általam olvasott történet" (336).
A sok ítélkezés fõként a legutóbbi száz évrõl szóló fejezetekben nem áll arányban az érveléssel. Freud irodalomértelmezései érvénytelennek, a lélekelemzés elavultnak minõsül, de bizonyosságnak számít, hogy "Freud mint író túl fogja élni a lélekelemzés halálát" (376). Kafka hosszabb mûveit Bloom egyenetlennek mondja, s azt is leszögezi, hogy Flaubert és Henry James nagyobb mûvész volt a prágai írónál, ez utóbbi kettõ mégsem bizonyul méltónak arra, hogy bekerüljön a kiválasztottak közé. Borgesnak az értelmezõje a szemére veti, hogy munkásságából enyhén szólva hiányzik a változatosság, Pablo Neruda esetében pedig szó esik e költõ "szerencsétlen sztálinizmusáról" (478), mégis mindketten a nyugati kánon nélkülözhetetlen szerzõjének minõsülnek. Óhatatlanul is levonható a tanulság, hogy az indoklás gyakran hiányzik vagy ellentmond az értékelésnek.
A kötet végén található, függelékszerû jegyzék csak fokozza a bizonytalanság érzését. A régi India s Közel-Kelet nagy terjedelmû szövegei mellõl hiányoznak a Távol-Kelet alkotásai. A megokolás itt is kétes értékû: "A régi kínai irodalom gazdagsága jórészt olyan terület, mely elkülönül a Nyugat irodalmi hagyományától és ritkán jelenik meg kielégítõ módon a hozzáférhetõ fordításokban" (531).
Csakis akkor oszlathatók el e válogatással szemben érezhetõ kételyek, ha választ kapunk arra a kérdésre: hogyan is fogja fel Harold Bloom a kánon mibenlétét.
Annyi bizonyos, hogy kizárólag a "különös", tehát eredeti alkotások válhatnak a kánon részeivé, melyek újraolvasást igényelnek. A költészet mindig a költészet árnyékában jön létre; a fiúnak föl kell lázadnia az apa ellen; a költemény jelentése szövegek között vándorol. A kánonnak a hatás a rendezõelve, mellyel Bloom több könyvben is foglalkozott. A hatás iszonya (The Anxiety of Influence, 1973), A félreolvasás térképe (A Map of Misreading, 1975), A kánoniság erõs fénye (The Strong Light of the Canonical, 1987) és A hatás költészettana (Poetics of Influence, 1988) A nyugati kánon elõzményeinek tekinthetõ. A termékenységnek az önismétlés az ára. A felsorolt könyvek közül a legkorábbiban található az állítás, hogy "a valóban erõs költõk csak magukat tudják olvasni."3 Ehhez képest legföljebb átfogalmazásnak lehet nevezni A nyugati kánon kiinduló föltevését: "Irodalmi hatás nélkül nem létezhet kánoni jellegû írás (...). Bármely erõs írói mû alkotó módon félreolvassa és ezért félreértelmezi a megelõzõ szöveget illetve szövegeket. (...) Nem az erõs írók választják a legfontosabb elõdjeiket; ez utóbbiak választják õket" (8, 11).
A kánonszerûség megnyilvánulásának tekinthetõ, hogy Dante hatott Chaucer-ra, Chaucer Shakespeare-re, Shakespeare Dosztojevszkijre. Wordsworth az Othello-t írja újra a The Borderers és Miltont a The Prelude címen ismert költeményében, George Eliot pedig Wordsworthhöz kapcsolódik: "A Silas Marner visszavezet bennünket a The Ruined Cottage, a Michael s a The Old Cumberland Beggar címû költeményhez - a pásztorvilágbeli férfi s nõ eredeti (primordial) látomásához" (321). A huszadik században is hasonló szövegközöttiség jelöli ki a kánont: Kafka Dickens utódja, az Ulysses egyszerre olvassa el az Odüsszeiá-t s a Hamlet-et, a Finnegans Wake pedig Shakespeare, Lewis Carroll, Swift és Richard Wagner mûveinek újraalkotásaként fogható fel. Az áthallás mindig elõrevetítéssel jár együtt - Dickinson From Blank to Blank... kezdetû negyvenegy szavas verse Miltonnak vakságáról írott szonettjét és Coleridge Dejection címû ódáját idézi s egyúttal Stevens és Celan költészetét elõzi meg. Az ösztönzés taszító, elidegenítõ hatást is magában rejt: Beckett azért tért át a francia nyelvre, hogy megszabaduljon Joyce nyomasztó vonzóerejétõl, és a kicsúfolás is a kánonhoz tartozás jele: a Faust elsõ része Shakespeare gunyoros étköltéseként értelmezhetõ, a második rész kórusai Dante Paradicsom-ának torzképei, a Peer Gynt Goethe tragédiájának második részén gúnyolódik, miközben a IV. Henrik második felét is újraírja.
A szövegközöttiség hangsúlyozása együtt jár azzal, hogy Bloom megkülönböztetett figyelmet szentel a fordítás kérdéskörének. Minden szöveget angolul idéz, de soha nem feledkezik meg arról, hogy megnevezze a fordítót. Valamely költõ mûvei kihullnak a kánonból, ha nem akadnak jelentõs fordítóra. Ezért van különös súlya annak, hogy Shelley Dante, Celan Dickinson, Borges és Neruda Whitman átköltésére vállalkozott. Mielõtt azonban azt vélnénk, hogy Bloom csakis szó szerint vett hatásban gondolkodik, cáfolatként az efféle megjegyzés idézhetõ: "Molière nyilvánvalóan semmit nem tudott Shakespeare-rõl, de Alceste Az embergyûlölõ-ben Hamletet idézi föl. Ibsen bizonyosan ismerte Shakespeare-t, és Hedda Gabler Iago figyelemre méltó (worthy) leszármazottja" (187).
A kánon meghatározásának árnyaltságát bizonyítja, hogy intézményesültsége történeti képzõdményként jelenik meg A nyugati kánon lapjain. Elsõ megközelítésként "talán azt mondhatjuk, hogy Dante találta ki a kánon modern eszméjét" (19), de a fogalomnak ez a bevezetése hamarosan módosításra szorul: "A világi kánon, a helyeselt szerzõk jegyzéke nem létezett a tizennyolcadik század elõtt" (20). A közös emlékezetben élõ eszmény a továbbiakban azután kifejezetten rugalmas értelmezést kap: "Bizonyos értelemben a 'kánoni' mindig 'kánonközötti', mert a Kánon nemcsak versengés (contest) eredménye, de folyamatban levõ versengés" (54).
Akkor érvényesül maradéktalanul ennek a meghatározásnak a szelleme, amikor nemzetközi távlatú irodalmárok ösztönzik az értekezõt - Auerbach, Curtius, Hugo Friedrich, Ortega, Spitzer, Ramón Fernandez, vagy az angolszászok közül Kenneth Burke, Empson, Northrop Frye és Wilson Knight. Valahányszor azonban Bloom megfeledkezik elõdeinek példájáról, fönnáll a kockázat, hogy szem elõl téveszti célját és feladja a könyvének címében megjelölt nemzetközi távlatot. Ilyenkor mintha kettõs látás, sõt egyenesen tétovaság jellemezné. Példaként a Whitman költészetével foglalkozó következõ állítást idézném: "Úgy sejtem, valamely nemzeti kánon középpontjában lenni egy nyelven belüli szüntelen érvényességet (currency) jelent, a valamely nyelven túli kiválóság viszont nagyon ritka jelenség. Whitman a jövõben elhomályosulhat külföldön, de ezekben az államokban - úgy gondolom - ez soha nem következhet be" (284). Nem sokkal e megjegyzés után következik a legjelentõsebb amerikai szerzõk fölsorolása, majd ez a következtetés: "Nem lehet kérdéses, kinek volt itthon s külföldön a legnagyobb hatása. E harmincegynéhány író közül (hozzájuk számítva azokat, akiket mások említenének) még Eliot és Faulkner lehet leginkább Whitman vetélytársa más írókra tett hatás tekintetében, de belõlük is hiányzik a szinte az egész világra kiterjedõ jelentõség. Dickinson és James esztétikai értelemben lehet egyanrangú Whitmannel, de õk kevésbé egyetemesek. Az amerikai irodalom külföldön mindig s elsõsorban Whitman, legyen szó akár a spanyol nyelvû Amerikáról, akár Japánról, Orosz- vagy Németországról vagy Afrikáról. Itt csak két költõt hoznék szóba, kikre hatott: D. H. Lawrence-et és Pablo Nerudát" (288).
Ugyanaz az önellentmondás jellemzi A nyugati kánon-t, mint Babits európai irodalomtörténetét: szerzõje egy nemzeti irodalom felõl közelít a többi kultúrához s ugyanakkor kívülrõl próbál tekinteni saját nyelvének az örökségére. Mivel irodalomtörténet írására törekszik, célelvû folyamatnak rendeli alá az anyagát. Bloom esetében e célelv kölcsönzött: Vico szellemében arisztokratikus, demokratikus és kaotikus korszakra osztja föl az általa tárgyaltakat. Érezhetõen a demokratikus korszak iránt érez kivételes rokonszenvet, melyet az általa legtöbbre értékelt romantikának feleltet meg. Újabb theokratikus szakasz eljövetelét jósolja "egy évtized múlva vagy azon belül" (148). Az utolsó elõtti fejezetben, Borges munkásságában a késõn érkezettség tudatát s azt emeli ki, hogy az argentin szerzõ az egész kánoni hagyomány újraírására törekedett. Ennek az örökségnek a mérlegelését Beckett méltatásával zárja le, mert õ egyfelõl igyekezett egyesíteni Proust és Joyce lényegében különbözõ hagyatékát, másrészt a legjelentõsebbnek ítélt alkotásában, a Végjáték-ban a kánon középpontjába helyezett Shakespeare-nek egyszerre több alkotását írta újra - a Hamlet-et, a Lear-t s A vihar-t.
E hatásos befejezés nem feledteti azt a két akadályt, amelyen egyetlen kánonalkotó sem teheti túl magát. Az egyik a helyhez kötöttségbõl származó szûklátókörûség. Bloom azt véli maradandónak, amit megfelelõnek ítélt angol fordításban jelentõsnek gondol. Aligha nyilvánvaló, hogy a nyelvi megosztottságot ily módon zárójelbe lehetne tenni. A másik tényezõ, mely esendõnek mutatja az általa meghatározott hagyományt, a mûvek állandó föl- és leértékelése. A kánon védelmezõje mindig saját jelenét emeli idõtlen rangra. A mûvészet lényegéhez tartozik az értékelések mulandósága. Ott is érzékelhetõ ez, ahol nem kell számolni a nyelvek különféleségével. Munkácsy Krisztus Pilátus elõtt címû festményének egyik változatát nem sokkal elkészülte után százötvenezer dollárért vásárolta meg John Wanamaker. 1988-ban ugyanezt a festmény már csak hatvanezer dollárt ért. Nem egészen félévszázadon belül a van Eyck néven ismert festõ(k)) alkotásai a legolcsóbban megszerezhetõ régi képek körébõl a legdrágábbak közé emelkedtek - 1872-ben 336, 1940-ben viszont 225 000 fontért kelt el A három Mária a sírnál.4 E két példa tanulságát számtalan hasonlóval lehetne megerõsíteni.
A kánonok lényegéhez tartozik, hogy már megalkotásuk pillanatában érvényüket veszítik. Nélkülük elképzelhetetlen mûalkotások megközelítése, de a megértés egyszersmind a létezõ kánonok rombolását teszi szükségessé. Ez a kettõsség olyannyira elválaszthatatlan a mûvészet s így az irodalom létezési módjától, történetiségétõl hogy egyetlen olvasó sem függetlenítheti magát tõle. Olvasni annyit jelent, mint megtagadni olyan kánonokat, amelyeket elõdeink alakítottak ki.