Vörösmarty költeményeit gyakran nevezték töredékszerûnek. "A földi menny, Helvila halálán, és Helvila mindegyik ráma és körrajz nélküli szanakép (Zerrbild) vagy töredék" - írta Erdélyi János 1845-ben.1 A metonimikus képesség hiányát vetette a költõ szemére, azt állítván, "nem fûzi össze lánccá, hanem csak egymás mellé teszi a történet szemeit",2 a Cserhalom példájával érzékeltetvén, hogy ez a cselekedetek megindokolatlanságát, az oksági kapcsolatok kevéssé érzékelhetõségét jelenti: "László lovagiassága nincs kellõleg, azaz, költõileg vive, mert csak mint eset, véletlen történet adatik elénk".3 Nehogy az olvasó úgy vélje, csupán arról van szó, hogy Vörösmarty nem jó elbeszélõ, a lírai alkotásokra is kiterjesztette elmarasztaló ítéletét, azt állítván, "a Fóti dal nem egy, nem egész, hanem szépségek rendetlen halmaza, összetákolása. (...) a dalmenet irányt vesztve, kalandozni kezd (...) mintegy erõvel behúzva, és véletlenül."4 Vörösmarty költõi alkatának végsõ jellemzése tökéletesen összhangban van e részítéletekkel: "Õbenne nagy költõi erõ lakik, tagadhatlan, de véve a költõ értelmét ugy is, mint aki nemcsak puszta chaoszt teremteni, hanem belõle szép formáju világot is tud alkotni; akkor máskép fog esni válaszunk".5
Bármennyire jelentõs bírálónak tartsuk Erdélyit, nehéz nem észrevenni, hogy Vörösmarty költészetével szemben fölhozott érvei szembeállíthatók Friedrich Schlegelnek a felfogásával, ki az iróniát a végtelenül teljes zûrzavar tiszta tudataként határozta meg,6 és emlékeztetnek azokra a vádakra, amelyekkel az 1809-ben indított Quarterly Review illette az angol romantikusokat.7 Az "architektonikus szabály", "átgondoltság s bizonyos lelki szemmérték", "az arányosság, kimért tisztaság, formai meglettség, alaki teljesség" számít erénynek,8 s így azután érthetõ, hogy A Délsziget s a Magyarvár szóba sem kerül a tanulmányban. Az idézett szavakkal megfogalmazott eszmény lényegesen különbözik Friedrich Schlegel szemléletétõl, aki a következõket írta: "Ein Fragment muß einem kleinen Kunstwerke von der umgebenden Welt ganz abgesondert und in sich selbst vollendet sein wie ein Igel."9 Noha a szakírók egy része Erdélyit a népiesség szószólójaként, Toldyt viszont Vörösmarty rendíthetetlen híveként tartja számon, ebben a vonatkozásban nem igazán figyelemre méltó a különbség kettejük között. Az említett két költemény közül a korábbiról Toldy azt írta, hogy "egy nagyobb jelves (szimbolikus) költemény eleje, melyben a kalandos képzelem a bizarrig tévedez, s célzásaiban teljesenh érthetetlenné lesz". A Magyarvár-t föltehetõen témaköre miatt hozta szóba. Töredék voltát azzal indokolta, hogy a költõ "mondai és történeti anyag hia miatt" nem tudta befejezni.10
Erdélyi szerint akkor volna sikerült valamely költemény, ha "úgy alkotna összehangzó egészet (...), mint zenemûvész különbözõ hangokból harmoniát". Fogyatékosság, ha valamely mozzanat "meglep váratlansága miatt, mert nem látjuk elegendõ okát elõbbeniekben."11 A Rom elemzésébõl azután világosan kitûnik, hogy az így körvonalazott mûvészi teljesség "költõi elégtétel" nélkül elképzelhetetlen. "Mi legyen ezen allegoria értelme (...). Kivenni bajos (...), azért jobb lett volna ezt is töredékül adni ki".12 Toldy is kárhoztatja, hogy "a Romisten helytelenül tétetik az emberi sors intézõjévé."13
Mit is értettek töredéken Magyarországon a tizenkilencedik században? Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótára 1874-ben megjelent hatodik kötetében kétféle meghatározást adott: "1) Általán oly darabrész, mely bizonyos erõszak, nevezetesen törés által vált el az egésztõl. (...) 2) Átv. Csonkán maradt, be nem végzett, vagy az egészbõl kiszakasztott szellemi mû." Ennek az értelmezésnek alapján akkor tekinthetõ valami töredéknek, ha létezik elképzelés valamely egészrõl.14 Mivel értelmezés kérdése, mi számít töredéknek, különbözõ korokban más lehet a róla kialakult felfogás. Manapság már kérdéses a mûalkotás önazonossága, tehát nem igazán ajánlatos kész, befejezett mûrõl beszélni. Ennek a szemléletnek elõzménye a tizenkilencedik század elsõ felében is megtalálható. A romantikus mûvész - Caspar David Friedrich és Robert Schumann éppúgy, mint Vörösmarty Mihály - arra használja föl a töredék képzetét, hogy fölvesse a kérdést, vajon nincs-e önszervezõdés abban, ami csonkának látszik. A Zalán-tól az Elõszó-ig s A vén cigány-ig az idõjárás képei idézik föl az elõre nem láthatót - amely tényezõ valóban kitüntetett szerepet játszik Vörösmarty költészetében, mint Erdélyi állítja, legföljebb azt érdemes ehhez hozzátenni, hogy számos romantikus alkotás jellemzõ vonásáról lehet szó.
A töredék romantikus szemlélete elválaszthatatlan a romnak a tizennyolcadik századi népszerûségétõl. A rom képzetével társított nyelv, mely például Kölcsey Régi várban (1825) illetve Huszt (1831) címû költeményét is jellemzi, már a David Mallett vagy Mallock (1705?-65) néven ismert költõ The Excursion (1728) címû költeményében megtalálható. Mint másutt, Magyarországon is érzékelhették, hogy e nyelv magában rejtette a modorosság veszélyét.
| "Nincs kedvem a romok között Kószálni denevérrel;" |
- olvashatjuk Garaynál, abban a költeményben, amelynek Egy régi várkertben a címe. Ugyanõ a csonkaságot, pontosabban a hiányzó részt a múlt esemény óta eltelt idõ helyettesítõjeként szerepelteti Lehel kürtje legendájának fölidézésekor. A rom a Petõfi elõtti magyar költészet eredetinek nem mondható költõinél általában arra emlékeztet, hogy a múltból legföljebb töredék maradt fönn, s a maradékra is az enyészet vár. Jellegzetes példaként Tóth Lõrinc Rom címû költeménye említhetõ - mely az Emlény 1838. évfolyamában jelent meg. Ez a vers egyúttal azt is elárulja, hogy a romoknak Magyarországon sajátos mellékjelentést is tulajdoníthattak. Jankovich Miklós 1818-ban a Tudományos Gyûjtemény-ben Esedezés a magyar régiségek iránt címmel közreadott fölhívásában azzal a kéréssel fordult olvasóihoz: derítsék föl a "jeles maradványokat", hogy meg lehessen tudni, mennyi az, amit a török hódoltság "visszahívhatatlan enyészetbe dönt"-ött.15 A rom mintegy a magyar történelem viszontagságainak jelképévé vált. Az utókor, a mûvek hatástörténete kapcsol ehhez második jelentést: a tizennyolcadik-tizenkilencedik század a romot a mûalkotás önképévé alakította.
Amennyiben valamely szerkezetet "irányt mutató feszültségek" tesznek egésszé, tehát "minden szerkezetnek egy közép áll a gyújtópontjában",16 a Zalán is töredékesnek minõsíthetõ, hiszen nincs fõszereplõje - mint arra már Erdélyi is rámutatott. Horváth János ebben a szellemben adott közre szemelvényeket e költeménybõl, azt állítván, hogy e "lírai részletek" mindegyike "önálló költemény módjára, csakis önmagáért, saját szépségeiért" olvasandó.17 Erdélyi tanulmányának s Horváth János gyûjteményének egyaránt lehetett szerepe abban, hogy Vörösmarty költészetét elõszeretettel minõsítette töredékszerûnek az utókor. Mindkét értelmezõnél kísért a gondolat, hogy a váratlan, az elõrehaladás bizonytalansága, a hiányzó láncszem, a vonalszerûség nem pontos érzékelhetõsége töredékesség hatását kelti.
Magától értetõdik, hogy a töredékesség éppúgy fokozat s értelmezés kérdése, mint a teljesség. Ugyanaz a szöveg befejezettnek számíthat egyik, töredéknek másik értelmezõ közösség számára. A szabálytalanság - ha egyszer észreveszik - magában rejtheti a töredékszerûség lehetõségét. Az Elõszó esetében a cím nem nyilvánvaló középpontra utal. A három idõ éppúgy egyenetlen eloszlásban jut érvényre, mint ahogy a kihagyott sorközök is három különbözõ terjedelmû részre osztják föl a szöveget. A költemény úgy is olvasható, mint be nem teljesedett ígéretrõl szóló elbeszélés. A "Meghozni készült" szavak töredékben maradt folyamatra, alkotásra, "egy új, egy / Dicsõbb teremtés" megvalósulatlanságára vonatkoznak.
A folytonosságban hirtelen, váratlanul bekövetkezett hiány a romantikában a fennkölt (magasztos) minõségével társítódott. Wordsworth "a szakadék okozta félelmet" tekintette fönséges hatásúnak, amelyet "tudati állapotként" értelmezett.18 A Kreisleriana hetedik része élén olvasható "sehr rasch" - amely el van különítve az ötödik rész "sehr lebhaft" és a töredéksorozatot berekesztõ nyolcadik rész "schnell" megjelölésétõl - az Elõszó váltásaival hozható párhuzamba. Schumann egyébként másutt is él hasonló szembeállítással - például a Humoreske szintén vizonylag önálló részeinél, ahol a második szakasz a "sehr rasch und leicht", a harmadik a "noch rascher", a tizenharmadik viszont a "sehr lebhaft" jellemzést kapja. Az Elõszó sem egyszerûen állapotokat szembesít egymással, de arra kérdez rá, vajon ezek a látszólag váratlan, "rasch" váltások miféle belsõ törvényszerûséget követnek. A történetmondás vagy a szonáta megszokottá lett várhatóságot teremtett. Van-e rend a zûrzavarban? Ennek a kérdésnek a fölvetésével a romantikus mûvész az alkotás terének újragondolására vállalkozik. A Rom címszereplõje nem természettõl adottnak, nem magától értetõdõnek, de föl- és leépíthetõnek látja a világot. Vörösmarty bizonyos vonatkozásban akár a dekonstrukció elõdjének is nevezhetõ. A kettõs szembeállítások nála is kérdésessé válnak, akár Novalisnál. Az Éj magánbeszéde a Csongor-ban a világ helyén található üresség elsõdlegességét állítja; A Rom és Az emberek a lebomlást nem rendellenesnek, de kifejezetten rendszerszerûnek tünteti föl.
A romantikus költõ hallgatólagos föltevése szerint a tudat mûkõdése nem folyamatszerû, de hirtelen fölvillanásokban nyilvánul meg.
| "Olvasd meg, óh világ! Az irás´ néma lapjait, ´S egy szívnek ott leled Elszaggatott darabjait." |
Adorján Boldizsárnak (1820-67) e szavai, az Emlény 1840. évfolyamában Egy töredék alá címû vers harmadik s egyben utolsó szakasza jellemzõ példa annak szemléltetésére, hogy a romantikus lírikus gyakran a teljesség idealista eszményével szemben a lélek töredezettségét, szakadozottságát, széttépettségét próbálja érzékeltetni, mely olykor - így a "Doppelgänger"-t szerepeltetõ mûvekben - a személyiség meghasadtságát, sõt egyenesen hibbantságot, eszelõsséget jelenthet - mint Shelley Julian and Maddalo (1824) címû költeményében, ahol a "fragments of most touching melody" az õrület metonímiája. A mondatszerkesztés töredezettségét is lélektani érvekkel próbálták indokolni - nemcsak a lírikusok, de Jean-Jacques Rousseau nyomán a szereplõk belsõ életével foglalkozó elbeszélõ prózaírók is. Szélsõséges alakját az avant-garde által fölértékelt szerzõknél lehet megtalálni, így a szürrealisták által olyannyira kedvelt Aloysius Bertrand-nál és Nervalnál, vagy a különösen Pound óta méltányolt Beddoes-nál. Ez utóbbi költõnek egyik verse így hangzik:
| LIFE IS A GLASS WINDOW Let him lean Against his life, that glassy interval ´Twixt us and nothing, and upon the ground Of his slippery breath, draw hueless dreams, And gaze on frost-work hopes. Uncourteous Death Knuckles the pane, and -" |
Hevenyészett fordításban:
| AZ ÉLET ÜVEGABLAK Hadd támaszkodjék Saját életére, arra az üveges hézagra, Mely a semmitõl választ el bennünket, és csúszós Lélegzetének alapjára húzzon színtelen álmokat, És tekintsen a fagy-munkálta reményekre. Az udvariatlan Halál Megkocogtatja az ablakot, és -" |
Ennyire újszerû írásmódra - mely mintegy ellenképe Felicia Dorothea Hemans "és"-sel kezdõdõ, 1825-ben megjelent The Lost Pleiad illetve három évvel késõbb kiadott The Dreaming Child címû költeményének - a magyar költészetben még Vörösmartynál sem akad példa, de az õ mûvei lényegesen közelebb állnak a mondattan átalakításának ilyen módjához, mint a német dalköltészetnek Rückert vagy Heine, sõt akár Eichendorff képviselte változata. Az emberek, az Elõszó s A vén cigány fölépítését nem kevésbé föltûnõ módon az egymást követõ mellérendelések határozzák meg, mint Bertrand költeményeinek szerkezetét. A reformkor szemléletét jellemzi, hogy általánosan elfogadottá vált töredékeknek nyilvánosságra hozatala. Kisfaludy Sándor például 1836-ban a Magyar Tudós Társaságban töredékként olvasta föl A somlai vérszüret: Rege a magyar elõidõkbõl címû alkotását, melyet a következõ évben nyomtatásban is közölt az Emlény-ben. Vörösmarty nem tekinthetõ kivételnek azon az alapon, hogy befejezetlenül hagyott költeményt adott közre. Abban különbözött kortársaitól, hogy az utókor megítélése szerint mélyebb indokoltságot adott a töredékszerûségnek. A Délsziget-ben különös nyomatékot kap, hogy a költemény elején megjelenített egység ketté válik. "Megnyilt a sziget és egymástól válva levének" - olvassuk Szûdelirõl s Hadarúrról. A meghasadtság a semmi ijesztõen fönséges képét idézi föl: "Lábok elõtt iszonyú mélység nyildoklik", s ezt követõen a két fõszereplõ egy-egy töredék világban találja magát. Az igei állítmányok hiánya, a copulás metaforák mondattani szaggatottság hatását keltik:
| "Lángsas az éh; a szomj égõ vérkeblü oroszlán. (...) A komoly elmetörés kedves kín kardja, lobogó tõr A féltõ szerelem: (...) Nyílt verem a vénség," |
Hasonló kifejtetlenség jellemzi a másik töredéket, a Magyarvár-t:
| "Látköre barna homály, szeme, lelke halotti sötétség Keble kiégett hegy". |
A kifejtetlenségnek "Az emberfaj sárkányfog-vetemény" sorhoz hasonló alakzatai elárulják az összefüggést metaforikus beszédmód és töredékszerû látás között: a rész egész helyett áll, emlékeztetvén arra, hogy a metaforának mindig van szindekdochés vetülete, a jelkép föltételezett egész helyett áll. A kiteljesedett, szervesnek mutatott formával szemben a töredék a halál képzetét idézi föl. Vörösmarty ebben a tekintetben is a nyugati romantika költõivel állítható párhuzamba. Shelley 1821-ben kiadott s Keats halálára írt elégiájában, az Adonais-ben olvashatók a következõ szavak:
| "Life, like a dome of many-coloured glass, Stains the white radiance of Eternity, Until Death tramples it to fragments." |
A Magyarvár-ban a töredékekre szaggatottság a nemzethalál képzetével kapcsolódik össze - akár majd két évtizeddel késõbb az Elõszó-ban. Árta, a pártus fejedelem hazátlanul bujdosik. Jellemzése egyszerre idézi fel Prométheusz és Lear alakját:
| "Most is, mint keselyûk szaggasztják õt az ijesztõ Gondolatok, s õsz fürteivel hajtják ki az éjbe." |
Kit szólit meg Vörösmarty költészete a huszonegyedik század küszöbén? Sajnos, e kérdést föl lehet tenni, legalábbis a következõ alakban: Vörösmartynak mely költeményei s kinek számára lehetnek fontosak a jelenkorban? Az 1900 elõtti magyar irodalom számottevõ része nagyon gyorsan távolodik az élõ magyarság érdeklõdési körétõl. A Zalán futása egészében már több nemzedék óta jobbára csak irodalomtörténészek tudatában él, a Szózat "Itt élned, halnod kell" szavait egy-két évtizede érvénytelennek nyilvánította a nyugati magyarság némely képviselõje. A mûvészi értékek történetiségére a romantika ébresztett rá, s ettõl elválaszthatatlan, hogy olykor éppen azt becsüljük a múlt emlékeiben, amit korábban fogyatékosságnak véltek. Vörösmarty költõi beszédmódjának töredezettsége is erre bizonyság. A vonalszerûség tagadása az õ mûveiben nemcsak idõ s tér szembeállítását, de egyúttal az ésszerûség, az elõrehaladás mibenlétét is kérdésessé teszi. Ebben is rejlik költészetének idõszerûsége.