Túrák   Galéria   Társaim   Irodalom   Magamról   Időjárás   Egyéb   Linkek   Vendégkönyv

NYÁRI MAGASHEGYI HEGYMÁSZÓ TANFOLYAM

Poprádi-tavi Ház

(2002. szeptember 28. - október 6.)

Meglehetősen vegyes érzelmekkel vágtam neki ennek a túrának. Egyrészt már alig vártam, hogy újra láthassam a hegyeket, hogy átérezzem azt, amit eddig még sehol máshol nem éreztem, másrészt viszont kicsit tartottam attól, hogy nem találok megfelelő társakat a túra során. Ez utóbbi szerencsére csak egy kósza, rossz gondolat volt, mert iszonyatosan jó társaság jött össze.

A miskolci állomáson találkoztam a többiekkel egy borús, esős szeptember végi szombaton. Az idő ellenére bizakodó voltam és jókedvű. A vonaton hat "hegymászó" fogadott. Volt, aki farmerban, volt, aki katonaruhában, s volt, aki csak egyszerűen melegítőben jött. Egy kicsit attól féltem magamban, hogy nem teljesítek jól, azt hittem, hogy itt komoly hegymászók, és ráadásul "pestiek" lesznek, szóval minden mindegy alapon vágtam neki. A bizonyítani vágyás és a félelem vegyes érzéseivel álltam ott, de semmi félnivalóm nem volt ezektől az emberektől. Bemutatkoztunk, és persze mindenkinek egyből elfelejtettem a nevét. Egyedül voltam, de ekkor már tudtam, nem lesz itt gond. Aznap este ezt írtam a naplómba: "Mind közülük talán én vagyok a leglelkesebb, de ezt talán csak azért érzem így, mert az ő gondolataikba nem látok bele." Mindannyian lelkesek voltunk a magunk módján, mindenki várta már, hogy kipróbálja, mire képes.

Poprád, elektricska, Poprád-tavi megálló. Itt ködszitálás várt ránk, de rövid hezitálás után elindultunk a Poprádi-tavi-ház felé. A szürke, nyálkás idő nem sok jót ígért az elkövetkezendő napokra. A házban hárman voltunk egy 8 ágyas szobában, de Matyi azt mondta, hogy még jönnek az éjjel ketten. Egy oktató, Jumbó és egy tanfolyamos, Gábor. Én az oktatóra, vagyis Jumbóra voltam kíváncsi, hiszen az elkövetkezendő héten vele kell megosztanunk a szobánkat és nekem többnyire a kötelet is. Az éjszaka jól telt, olyan értelemben is, hogy nem jöttek meg Jumbóék. Csak reggel, amikor már ébredeztem, jött be valaki két hátizsákkal a szobába, mint utóbb kiderült, Jumbó volt, alias Győry János.

Reggel már kivillantak a hegyek is, havasok voltak, ami egy kicsit letört minket. Az Oszterván található Erzsike-toronyra indultunk. Lehet, hogy nem egy nyugati fekvésű hegyoldalra kellett volna mennünk. A nap későn ért el minket, ha átsütött a felhőrétegen. Fáztunk, és minden nyirkos, nyálkás volt. Nem a legjobb viszonyok mászáshoz. Nem szálltunk be a tervezett útba, hanem balra kerültünk egy kuloárban, aztán jobbra kiharántoztunk a gerincre. Itt egy kis technikai oktatás: standépítés, biztosítás. Ezek után ködben elindultunk felfelé a gerincen. Matyi mászott előre, fixálta a kötelet, mi rajta fel pruszikkal vagy jumárral, s végül Jumbó leghátul. Ezt nem nevezném mászásnak, hanem inkább dzsungelharcnak a nedves gyalogfenyőkkel. A szikla jeges és vizes volt, ezért itt balra tértünk be egy kuloárba, s rövid mászás után elértünk az Erzsike-toronyhoz. Itt nekem már nagyon mászhatnékom volt, ezért elsőként másztam fel rá egy fiatal sráccal, akivel eleddig még sosem másztam. Nem volt gond. Persze egy III-as útban ne is legyen. Aztán még egy másik utat is másztunk, IV-es volt. Az idő még mindig gány volt, néha láttuk az alattunk elterülő Poprádi-tavat. Miután befejeztük a mászást, felmentünk az Osztervára, aztán a Magisztrálén le a házba.

Hétfőn a Sárkány-falra igyekeztünk mi négyen: Áfonya, Áron, Jumbó és én. Jumbó elég szarul érezte magát, amit az átvezetett éjszakának köszönhetett. Későn indultunk, negyed 10-kor, és ennek eredményeként későn is értünk a beszálláshoz, ráadásul előttünk volt egy parti, akik kb. akkor szálltak be, mire mi odaértünk. A Komarnicki-kéményt másztuk, ami nem túl nehéz, III-as, viszont volt benne víz, jég és hó, ami megnehezítette a haladást. Áron indult először, kicsit lassan, de nem irigyeltem. Nem nézett ki valami bizalomgerjesztően az a kémény. Nem is sikerült felérnie a standhelyig, megállt háromnegyed úton. Mikor Áfonya olyan 10 méterre járt, elindultam utánuk. Nem mondom, hogy egy leányálom volt a vizes és jeges sziklán bakancsban mászni. Áron mellett elhaladtam, viszont a jó standhelyet elfoglalta Áfonya, így alatta voltam kénytelen standolni. Mire Jumbó felért hozzám, a fiúk már fölöttünk jártak. Pont egy 3 méteres függőleges rész előtt volt a standunk egy ferde platón, szóval elég rossz volt az indulás. De leküzdöttem, utána már csak egy helyen ütköztem nehézségbe, egy kiálló szikla volt az, és nem tudtam, hogy jobbra vagy balra kerüljem meg, végül szimplán átmásztam rajta. Fent fantasztikus látvány fogadott. Egy enyhén ferde füves párkányra értem, ami egy hatalmas ferde táblában folytatódott felfelé, az ún. focipályában. A srácok a párkányon álltak és beszélgettek. Kitörő örömmel üdvözöltem őket, ami a csodálatos helynek is szólt. Miután Jumbó felért, rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk ki a "Focipályát", olyan hívogató. Azt már láttuk, hogy nem érünk fel a csúcsra, lévén kora délután, és még vagy három kötléhossz hátravolt. A focipályán egy élmény volt mászni, jól biztosítható, gyönyörű tábla, 70-75 %-os dőléssel. Áfonyáék megint elfoglalták a "jó" standhelyet, Jumbó alig talált egy elfogadható helyet. Ekkor döntöttünk úgy, hogy visszaereszkedünk. Igen ám, de honnan? A standban, ahol Áfonyáék voltak, volt egy régi fehér kötélgyűrű. Az lenne az ereszkedőhely? Nem tűnt valami jónak. Végül megerősítettük, és a legnehezebbikünkre ráadtuk az összes hátizsákot, hogy még nehezebb legyen, hogy ő ereszkedjen elsőnek, elbírja-e? Mondanom sem kell, hogy én voltam a legnehezebb. Nem volt valami jó érzés így tesztelni a standot. Végül sikeresen leértem a párkányra. Itt fixáltuk a kötél másik végét. Ha baj van a fenti standdal, akkor ez is tart, pattanni nem fognak, bár egy 40 méteres zuhanás nem éppen a legkedvesebb álma senkinek. Nem volt baj. Az utolsó ereszkedést már sötétben tettük meg. Gyorsan felvettük a hátizsákjainkat és uzsgyi le. Nem mondom, hogy kellemes volt törmeléklejtőn sötétben lemenni. Nekem még el is szakadt a fejlámpám szíja, úgyhogy kézben fogtam. Végül este 9-re sikerült leérnünk, izzadtan, fáradtan, éhesen és szomjasan. Első utunk a bárba vezetett. Matyiék már bőszen kofoláztak. Mi inkább a sört részesítettük előnyben. Pechemre már nem volt nyitva az étterem, úgyhogy én úgy gondoltam, hogy aznap este szálkásítok, ami persze másnap meg is hozta az eredményét.

Kedden az Ökörhát-toronyra mentünk. Az előző napi szálkásítást cseppet megsínylettem, úgyhogy azt mondtam magamban, 4-kor, akárhol is járok, visszafordulok, hogy még nyitva találjam az éttermet. Alig bírtam magam felvonszolni a beszálláshoz a Békás-tó fölé. Így is sikerült kb. 2 óra alatt felérnem. Csak 3-an előztek meg. Sajnos itt is várnunk kellett, voltak az útban. Az első két hosszt nem én másztam előre, megkérdeztem Pétert, akivel már az Erzsike-tornyon is másztam, hogy lenne-e olyan szíves előre menni, mert iszonyatosan szarul érzem magam? Aztán eljött az a pillanat, amikor kénytelen voltam átadni a kényelmes mászodmászás privilégiumát neki. Pont a harmadik hosszban van az út legkitettebb és legnehezebb szakasza. Egy pengeéles gerincen kellett végigmászni. Amilyen nehéznek tűnt messziről, olyan könnyű és élvezetes volt, amikor odaértem. Tisztára örültem, hogy azt a részt én mászhattam előre. Aztán még egy hossz, és már fent is voltunk a csúcson. Csúcskönyv, csúcscsoki, csúcsfotó. Fantasztikus látvány fogadott. Amerre a szem ellátott, mindenfelé felhők gomolyogtak. Csak a Tátra csúcsai látszódtak ki a felhőkből, s fölöttük a tiszta, tengerkék égbolt és a teljes körszivárvány látványa alattunk a felhőn. Ereszkedés egy kuloárba, ahonnan végig lehet látni a megtett utat, majd rohanás le. Matyival szinte repülünk lefelé, 5-re a házban voltunk. Végre ettem valamit.

A szerdai napra semmilyen bejegyzést nem írtam a naplómba. S ennek sajátos oka volt. De nem lövöm le a poént. Szóval szerdán azt terveztük, hogy nem megyünk olyan falra, ahová fél óránál többet kell gyalogolni a beszállásig, így maradt a Szimbolikus Temető fölötti Oszterva-fal. Matyi mutatott egy ferdén felfelé haladó kéményt. Nem tűnt nehéznek, de aztán kiderült, hogy mégsem olyan könnyű. Én indultam elsőnek. Hát, nem igazán sikerült tartanom a 30 perc/hossz időt. Minden fogás és lépés lefelé állt, ráadásul víz is folyt az útban. Olyan 40 méternél elakadtam. Csak úgy tudtam továbbmenni, ha levettem a zsákom, és otthagytam egy friendre akasztva. Olyan szűk volt a kémény és se jobbra, se balra nem tudtam kimászni a falba. Végül felértem a hossz végébe, ahol sikerült standolni. Közepesen kényelmetlen volt, és a legnagyobb baj az volt, hogy folyt benne a víz. Szóltam Jumbónak, hogy jöhet és közben nézegettem, merre is kellene tovább menni. Csak felfelé vagy balra. Felfelé láttam mi van, oda nem vágytam, ugyanis egy nyirkos, vizes, mohás felfelé szűkülő kémény látványa fogadottt, amiben, ahol a legszűkebb volt, egy kiálló tömb nehezítette a továbbhaladást. Balra még láttam valami esélyt a továbbjutásra. Mikor Jumbó felért, megosztottam vele aggályaim. Ő is egyetértett velem, hogy megnézi, mi van balra. Közben én már teljesen elfagytam a standban. Szép lassan harántozott a vizes sziklán, de mikor kinézett a kémény szélén, nem látott mást csak sima falat. Akkor mégiscsak felfelé lesz a jó út. Nem hiába láttunk egy rakás ereszkedőgyűrűt az útban. Más is visszafordult már innen. Végül egy hevedert felhasználva jutott fel a kéményben. Alattam már ott voltak a srácok: Áron és Áfonya. Élénken és jókedvűen beszélgettek. Ekkor már nem láttam Jumbót, úgyhogy nagyon zavart a két srác. Szóltam is nekik, hogy egy picit csendesebben. Nem volt ebben semmi szemrehányás, csak kínosan lassan haladt át a félszorítómon a kötél. Végül olyan 30 perc után megállt a kötél pont a felénél. 10 percig nem is moccant, amikor hallom, hogy stand. Negyven perc alatt 25 méter - gondolom magamban, ez nem lehet akkor piskóta. Elindulok. Viszonylag könnyen és gyorsan átmászom a vizes részt, élvezve a másodmászók előnyét, a biztonságérzetet. Ami viszont feljebb fogad, az teljesen ledöbbent. Jumbót nem látom sehol, a kuloár fent szélesebb lesz, viszont tiszta víz és zöldell a mohától. A kötél kifut balra és eltűnik a szemem elől. Jumbó kiállt, hogy vigyázzak, csúszik. Mászom a kötél után. A látvány megdöbbent. Jumbó egy 40 centi széles füves, kifelé lejtő párkányon ül és egy törpefenyőből biztosít. Király - gondolom. Felérek hozzá, bestandolok. Megbeszéljük, hogy leereszkedünk. De azért a fiúk hadd jöjjenek fel idáig. Én minél hamarabb mennék már innen, nézegetek felfelé, milyen, ha balra kerülnénk a kuloárt. Nem túl biztató: sima fal, felette meg törékenynek tűnő kőzet. Várakozás. A párkány, amin állok folyamatosan ki akar csúszni a lábam alól: a fű csúszik le. A törpefenyőt megrángatom, nem kellett volna, épphogy áll a helyén. Viszont a kilátás szép. Alattunk ott kanyarog a turistaút, rajta a sok kis tarka hangya-turista. Nem sokáig beszélgethettünk, mert gyorsan megjelent Áfonya, legalábbis az elkövetkezendő események tükrében nekem az az idő rövidnek tűnt. Hallottuk, ahogy alattunk kaparászik. Szóltunk neki, hogy jöjjön el balra, válaszolt is, hogy rendben. Ami ezután jött, nem kívánom senkinek. Épphogy válaszolt, hallottunk egy üvöltést, aztán egy csattanást, megint egy üvöltést, és olyan hangot, mintha valami horzsolódna, majd megint üvöltést, folyamatosan. Egymásra néztünk Jumbóval, tudtuk mi történt. Hagytam, hogy mindent Jumbó csináljon, ő mégiscsak jobban ért hozzá mint én. Ami azt illeti, egyből a kezébe is vette az irányítást, és ki sem engedte a kezéből míg a fal tövébe nem értünk.

- Mi történt? -kérdezte Jumbó.
- Estem - jött a válasz. Na jó, azt rögtön gondoltuk.
- Fejjel lefelé lógok. Egy friend fogott meg.
- Fáj valamid?
Csend következett.
- A derekam. És a gerincem.
- Ne mozogj. Megyek érted.

Innentől kezdve én már csak asszisztáltam egy mentésben. Jumbó leereszkedett és teljesen magamra maradtam. Csak néha hallottam szöszmötölést, és hangokat. Felnéztem. Már nem is tűnt olyan nehéznek a továbbvezető szakasz. Csak egy fél kötélhossz nehéz szakasz, utána már jó lett volna. Lassan telt az idő, legalábbis nekem úgy tűnt. Tudtam, hogy nem szabad bepánikolnom, tudtam, hogy nekem most csendben várakoznom kell, amíg Jumbó azt nem mondja, mehetek. Ez egy örökkévalóságnak tűnt. Nyolcvan méterre a biztonságos, vízszintes talajtól tűnődve ültem a párkány füvén. Hideg volt, és az, hogy fáztam még elviselhetetlenebbé tette a várakozást. A nap sárga csíkja viszont egyre közeledett a lábamhoz. Végül elértek a jótékony sugarak, és elkezdtek felmelegíteni. Közben a turistaúton a hangyák is észrevettek minket, volt, aki az esést is láthatta. Unalmamban számolgattam őket. A legtöbben olyan 45-en lehettek, de mindig jöttek újabbak és újabbak. Abban reménykedtem, hogy TANAP-osok nem vesznek minket észre. Bosszankodtam is miattuk eleget. Szerencsénk volt, nem jött senki "segíteni" nekünk. Végül olyan jó óra után hallottam Jumbó hangját: "Miklós, jöhetsz!" Szóltam neki, hogy fixálja le a kötelem másik végét, ha a fenti stand kiszakadna, ne essek földig. Bent hagytam még egy gyűrűt a biztonság kedvéért, aztán elszoruló torokkal indultam lefelé, hátamon két zsákkal, ugyanis Jumbó fent hagyta az övét. Közben szólt, hogy szedjem szét a standot, amit a mentéshez használtak. Végre, én is csinálhatok valamit. Kiszedtem vagy négy friendet, és lekiabáltam, hogy mit volt abban a standban. - Négy friend, - jött a válasz. Ok, akkor ereszkedés tovább. Végre leértem az első standba. Kérdeztem, mi a helyzet, azt mondta nem olyan vészes, menjek lefelé. Most először örültem igazán a dupla kötélnek. Egyben ereszkedhettünk 50 m-t, s pillanatokon belül lent voltam Áfonya mellett. Nem nézett ki jól. A könyöke vérzett, és fájt a dereka, meg a gerince is. Elláttuk a sebét, aztán felállítottuk. Egy kínszenvedés volt átvágni a gyalogfenyőn, felváltva támogattuk Áronnal. Végül sikerült leérnünk az ösvényre. Itt a kötélből Jumbó készített egy ügyes "hordkeretet", aminek a segítségével, mint egy hátizsákot, a hátunkra tudtuk venni. Így vittük felváltva a menházig. Nem lehettünk valami szép látvány. Másnap a poprádi kórházba vitték Áfonyát. Nekünk addig pihenőnapunk volt.

A kényszerű pihenőnapon úgy terveztük a többiekkel, hogy felmegyünk valamelyik turistaúton elérhető csúcsra. Ehhez nem volt kedvem, úgyhogy kitaláltam, hogy ha már itt vagyok, kipróbálom magam, és felviszek egy gázpalackot a Hunfalvy-hágó alatti házba. A 35 kg-os gázpalackra még rákötöztem felülre a hátizsákom, benne egy kis víz, csoki, meg egy száraz polár, anorák, kesztyű, sapka. A hordkeretre rá volt írva, hogy "only for strong", na ez csak nekem való akkor. Az első 5 méter után azt gondoltam, nem is nehéz, felszaladok vele egy pillanat alatt. Aztán 50 m után kicsit visszavettem a tempóból. Az első megállást minél tovább ki akartam tolni, végül a Békás-tó tófala alatt álltam meg először. Aztán kisebb pihenésekkel, sikerült felérnem a házba 2 óra 10 perc alatt. Egy rumos tea után gyorsan nekivágtam a csúcsnak. Gyorsan szerettem volna menni, de vissza kellett vennem a tempóból, megviselt az előző két óra. A Hunfalvy-hágótól kezdve már jó 20 centis hóban gázoltam, végül felértem a csúcsra. Csúcscsoki, fotó, aztán uccu le. Közben jól elszórakoztattam magam: bakancssíztem. A háznál meg sem álltam, mentem tovább. A láncos résznél találkoztam Matyival, Jumbóval és Áronnal. Gyors beszélgetés, Áfonyával minden rendben, Áron felmegy a csúcsra, ők ketten meg megisznak egy teát a házban. Gondoltam felmegyek velük, de aztán mégis úgy döntöttem (20 méter felfelé gyaloglás után), hogy inkább folytatom utam lefelé. Alig háromnegyed óra alatt értem le a Békás-tótól a Poprádi-tóig. Érdekes, de másnap még izomlázam sem volt.

Pénteken már csak hárman mentünk mászni. Reggel korán keltünk, 6-kor már úton voltunk. Célunk a Simon-torony volt, majd az Ökör-hát-torony. A Békás-tónál meglehetősen rossznak találtuk az időjárást, és hosszas vita után úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a Simon-tornyot, amire a kelet-nyugati fekvésű gerincen másztunk volna. Pont itt érték el a Magas-Tátra főgerincét az északról jövő szelek, és ehelyett a szélvédett Ökör-hát-torony pillérét választottuk, amit már másztam három napja, de akkor nem voltam beszámítható állapotban. Szép mászás volt. A csúcson köd és szél fogadott minket, úgyhogy igyekeztünk lekerülni róla. Korán visszaértünk a házba, de idézném Matyit, miszerint inkább ebédelj lent a házban, mint vacsorázz a falban. Mi is ehhez tartottuk magunkat, arról nem is beszélve, hogy éppen csak megérkeztünk, mikor elkezdett esni az eső. Másnapra még terveztünk egy hosszabb mászást a Villagerinc egy kisebb csúcsára, de ez sajnos az eső miatt meghiúsult. Így a menház erkélyén gyakoroltunk technikai dolgokat: csomón átereszkedést, pruszikolást, társmentést. Délután még Áronnal edzésképpen felszaladtunk az Osztervára. Fölfelé ködben mentünk, fent napoztunk, lefelé pedig kisebb hóviharban jöttünk. Megérkezett a rossz idő. Ideje volt hazamenni, a hétköznapok taposómalmába. Vasárnap jöttünk haza, esős, rossz időben. Még a Tátrát sem láttam. Boldog voltam és mégis szomorú.