Végre elérkezett a várva várt nap: 2002. július 18-a. Ma korán reggel indulunk a Tátrába. Pár napos előkészület és egy nagy bevásárlás után remélem mindent bepakoltunk, amire szükségünk lehet. Előző nap csomagolás közben még átfutom a legfontosabb apró dolgok listáját. Úgy tűnik, hogy minden megvan. Leukoplast, fájdalomcsillapító, lázcsillapító, Nospa, sebfertőtlenítő folyadék, géz, fásli,... Miki morog, hogy miért hívjuk ki magunk ellen a sorsot, úgyhogy a lázmérőt már be sem tehetem... Mosogatószer, kanálgép, papírtörlő, toalettpapír, szalvéta, olló, tű és végül (sose lehet tudni) egy kis cérna.
Az éjszakát Mikiéknél töltjük, hogy reggel könnyebben kijuthassunk az állomásra. Belehuppanok a nekem felfújt matrac-ágyacskámba, és alig tudok elaludni az izgalomtól. Holnap tényleg indulunk!!! Megláthatom a hatalmas, lenyűgöző hegyeket, melyekről már oly sokszor mesélt nekem Valaki, akinek ezek a varázslatos képződmények adnak újból és újból erőt a mi "civilizált" világunkban való helytálláshoz. Be kell vallanom, hogy egy kicsit félek. Nem, nem az új dolgoktól, vagy a környezetváltozástól... sokkal inkább attól, hogy az álomkép, melyet ez a fontos személy épített fel bennem, meg fog fakulni az első kézből szerzett tapasztalatok hatására. Mi lesz, ha nem "gyűrnek maguk alá" a hegyek? Aznap este még egy párszor megkérdezem Mikit: "De ugye nagyon magasak lesznek azok a hegyek?" Ő persze csak mosolyog izgatottságom láttán, és megnyugtat, hogy azok lesznek.
Másnap korán kelünk. Utolsó leltár, minden meg van. Miki anyukája kivisz minket az állomásra. Az álmot hamar kiveri szemünkből a hátunkon (Miki esetében a mellkasán is) cipelt hátizsákok határozottan észrevehető terhe. Egyensúlyozgatva haladunk végig a peronon, miközben fél szemünkkel Zoli bácsit keressük. Zoli a harmadik lelkes kis hátizsákos, aki velünk együtt a Tátrába indul. Kicsit aggódunk, mert késik. Zoliról tudni kell, hogy nagyon szeret mindenhová az utolsó pillanatban megérkezni. Állítólag már a gimiben is ilyen volt: komótosan battyogott az iskola felé, ám mikor meghallotta a csengő hangját mindig őrült vágtába csapott át. Na, de ne kalandozzunk el ennyire. Hála Istennek, végre megérkezett. Felszállhatunk a vonatra.
Persze mondanom sem kell, hogy helyet elég nehezen találunk. Még ezek a hátizsákok is! Nem lehet velük közlekedni a MÁV-os vonat elképesztően "széles" folyosóján. Miskolcig a folyosó előterében vagyunk kénytelenek utazni. Végre találunk egy megfelelő fülkét az átszállás után. Kifújjuk magunkat, jöhet egy kis frissítő, amelyet még az ideiglenes vasútállomás melletti "alacsony" haszonkulccsal dolgozó büfékocsijából vásároltunk. Végre elővehetem Vakit is. Az aprócska plüsskabala most már a térdemen megpihenve élvezheti a kilátást a vonat ablakán keresztül...
Mindegyikünk szíve a várakozás feszültségével dobog. Ez a várakozás persze személyenként különböző: Zoli és én most látogatjuk meg először a Magas-Tátrát, nem tudjuk, hogy mire is számíthatunk. Alig várjuk már azt a pillanatot, amikor majd megpillanthatjuk vonulatát a vonat ablakából. Boldogok vagyunk! Kirándulhatunk, kempingezhetünk, a magunk urai lehetünk erre a pár napra. A miénkhez részben nagyon is hasonló, ugyanakkor különböző várakozásokkal a szemében tekint ki az ablakon Miki. Ő a mi vezetőnk, Ő fog minket bevezetni ebbe a gyönyörű világba. Nagy felelősség nyomja vállait. Azt szeretné, ha minden tökéletesen sikerülne, amit eltervezett az elkövetkezendő hétre. Kicsit aggódik, hogy mi lesz, ha nekünk nem fog tetszeni a hely, ahová már oly régen szeretne elvinni bennünket. Vajon jól fogjuk érezni magunkat? Jó lesz az idő? A mi lelkünket is meg fogja babonázni a hegy szelleme, ahogyan az Övét, amikor először járt itt?
Fülkénkben az út vége felé már igen emelkedett hangulat uralkodik. Miután Zoli bácsi és én megtudjuk, hogy nemsokára megpillanthatjuk a várva várt hegyet, Mikinek nem hagyunk nyugtot. Minden távoli dombocska láttán faggatni kezdjük: "Ez már a Tátra? Ez már ugye az?" A válasz az elkövetkezendő háromnegyed órán keresztül változatlan: "Nem, ez még nem az." Az erre következő már-már törvényszerű kérdésünk pedig: "De ugye ettől sokkal magasabb lesz?" "Igen, hidd el ,hogy nagyon magasak lesznek." - válaszol a kissé már fáradt, de szeretetteljes hang. Aggályok merülnek fel. Miki attól tart, hogy nem fogjuk látni a hegyeket az egyre sűrűsödő felhők miatt. Mi tagadás, kissé letörök. Pont, amikor mi jövünk, akkor kell ezeknek a fránya felhőknek rátelepedni a hegyünkre!? Végre megpillanthatjuk, illetve pillanthatnánk, ha pár másodperccel ezután el nem takarná egy magához vonzott felhőréteg. Újból előbukkan,...majd ismét takarásba kerül. Ez még egy párszor lejátszódik, mire a vonat könyörtelenül olyan irányba nem fordul, melyből már nincsen kilátás. Na, mindegy. Úgyis mindjárt leszállunk Poprádon.
Az időjárás attól tartok nem kedvez nekünk. Mire kint ülünk az elektricska (vagy talán kisvonat?) peronja melletti padon a felhők oly annyira összeesküdtek ellenünk, hogy teljesen beborítják az elvileg erről a helyről jól látható, fölénk tornyosuló Tátrát. Ez persze rányomja bélyegét hangulatunkra. Idegszálaink olyannyira ki voltak hegyezve a várt látványra, hogy most izgalmunk enyhe mélabúba csapott át. Annyira azért nem vagyunk elkeseredve. Még annyi mindent fogunk látni később, csak egy kicsit késleltetni kell e vágy kielégítését. Megérkezik az elektricska. Alig várjuk már, hogy felszállhassunk rá, és magunkra húzhassunk egy pár meleg cuccot, mivel a várakozás közben ízelítőt kaphattak a tapasztalatlanabb utazók a magashegyi éghajlatból. A rövidnadrágra hosszút húzunk, a sarut felváltja a bakancs. Még egy polár felső, egy vízálló kabát, és máris komfortosan érezzük magunkat. A hátizsákokra is esőkabát kerül, mivel közben eleredt az eső.
Leszállunk Tátralomnicnál, és ha eddig azt hittük, hogy nagyon esik az eső, akkor nagyot tévedtünk. Most esik csak igazán! Próbálunk menedéket keresni a tomboló elemek elől, de már minden száraz négyzetméteren ázott turisták vacognak. Mi még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Miki tanácsait megfogadva nem becsültük alá a hely éghajlati jellemzőit. Van elég meleg ruhánk, valamint vízálló kabátjaink. Ezek elönye, ha lehet, még kontrasztosabban jelenik meg szemeim előtt, amikor később az állomás épülete melletti fedett résznél menedéket keresve megpillantom néhány embertársamat. Egy részük kellemesebb időre számíthatott, mivel egyszerű rövidnadrágot viselnek pólóval, vagy esetleg atlétával. Kezdek én is fázni, és futkos a hideg a hátamon ezektől a bőrig ázott, szinte "pucér" emberektől. Megállapítjuk, hogy többségük felszerelése (cipő, öltözet, stb.) nem igazán a magashegyi túrázáshoz lett kitalálva. Jó, gonoszkodunk is egy kicsit, de hát kivel nem fordul elő néha. Némelyik tag igazán elképesztően tud kinézni. Mondanom sem kell, a mellettünk lévő ajándékbolt most megszabadulhatott az összes raktáron lévő esőkabátjától egy fél óra leforgása alatt. Büszkeség tölt el, hogy az én Kedvesem tapasztalt hegymászó, és vigyáz rám, nehogy úgy járjak, mint ezek a szerencsétlen didergő túrázók, akikre valószínűleg "jó" kis megfázás vár.
Folytatása következik...
Dunavölgyi Éva