TÖBB MINT EZER ÉVE ITT VAGYUNK

Az Árpád vezérhez tartozó Ősbő és a székelyek Kórógy-ér melletti találkozója az első megírt emlék, amely a Szeg térségében megjelenő magyarokról szól. Anonymus így írja le találkozásukat „A magyarok cselekedetei”-ben: „...a Kórógy vize mentén táboroztak le. Miután székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak, értesültek a nagy hírű Ősbőről, békésen elébe vonultak és különféle ajándékokkal fiaikat túszúl átadták neki, a Ménmarót elleni harcban Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak.” (Anonymus művét Bollók János is magyarra fordította. A „Kórógy vize” földrajzi meghatározáshoz a következő jegyzetet illesztette 299. szám alatt: „A Tisza mellékvize Szentesnél, ma Kórógy-ér.” Meg kell jegyeznünk, hogy a Kórógy-ér a mai Szegvár közigazgatási területén csatlakozik a Kurcához, amely a Tisza szabályozása előtti időben, annak mellékága volt. A Kórógy-ér földrajzi és történelmi értelemben is inkább tekinthető Szegvárhoz, mint Szenteshez tartozónak.) Jeles régészünk, Lőrinczi Gábor tárta fel Szegvár-Szőlőkalja X. századi, 62 sírból álló köznépi temetőjét. Erről a következőket írja tanulmányában: „Tiszta vagy kevert formában előfordulnak mindazon típuselemek e temetőben, melyek a honfoglaló magyarokat – nem egyszer a vezető réteget is jellemzi.” Itt élő jobbágy őseinkre vonatkozó adat, hogy 1334-ben tiltják őket Csany használatától. Egyházi források is arra mutatnak, hogy Szeg a középkorban már jelentős vallási, igazgatási központ lehetett. Katus László szerint: „Szegváron a középkorban is állott templom és volt plébániai közösség...” Tény, hogy az ősi templomhoz kapcsolható egy korai tárgyi emlék írásos említése. Ez az írásos emlék egy 1354 évszámot viselő szenteltvíztartó elkallódására utal. A környék feudális igazgatási egységének alapját a Dóci család rakta le. Dóci Péter 1478-ban kapott adományt ezen a vidéken Mátyás királytól. A család tevékenységéhez köthető a Dóci-udvarház felépítése Szegen, a Kurca partján. Történészek erre az időszakra teszik a középkori Szeg „virágkorát.” Építészek a Dóci-udvarház megépítéséhez kapcsolják Szegvár nevében a „vár” tagszó megjelenését. Megjegyzik azonban, hogy a „vár” meghatározást túlzottnak tartják. Ez a nemesi udvarház meg lehetett erősítve árokkal, palánkokkal és falakkal, de igazi hatékonyságát a környék mocsarai adták.

Szegvár és Szentgyörgy területe az ország három részre szakadása után is lakott terület maradt. Az itt élő jobbágyok, ebben a történelmi időszakban, a török portának adóztak. A vidék lakott voltát bizonyítják a szegedi szandzsákhoz tartozó vásárhelyi náhilye adóösszeírási adatai.

Tekintettel arra, hogy 1560 és 1579 között Szegvár és Szentgyörgy a mai Szegvár közigazgatási területén feküdt, továbbá a korabeli családmodell 5 fő, a török idők szegvári lakosságát 405 főre becsülhetjük ezen a területen.

A török sereg 1686 október 23-án elhagyta Csongrád vármegye területét. Ezt követően szerb és román népesség is beszivárgott a magyarok által gyéren lakott szegvári és szentgyörgyi területekre. A Szatmári békét 1711-ben aláíró gróf Károlyi Sándor 1722-ben megvette Shlick Lipót császári tábornoktól a szegvári pusztát. Ezt követően a szerb és román betelepülők elhagyták a szegvári pusztát. Gróf Károlyi Sándor kijelölte Szegvár első közigazgatási határát. Az újra telepített Szegvár lakosságának többsége a Károlyi birtokról származó jobbágyok voltak. Gróf Károlyi Sándor a császártól 1727-ben kapott telepítési okirat alapján Heves (Hevesi) megyéből, Pásztó (Pászti), Salánk (Salánki), Szécsény (Szécsényi), Berkesz (Berkecz), Brezova (Brezovai) és Béltek (Bélteki) községekből hívott birtokára római katolikus szabad magyarokat.
       Szerencsésnek mondható, hogy katolikus vallású szabad magyarok települtek a törökök által feldúlt területre. A hagyomány újraéledt, hiszen Katus László szerint: „Szegváron a középkorban is állott templom és volt plébániai közösség ...” Gróf Károlyi Sándor felújította és bővítette a török időkben lerombolt templomot. Szegváron a „szatmári béke” megkötése után Szuhay János volt az első plébános. Működését 1739-ben kezdte meg. A szegvári plébánia a kórógyszentgyörgyi és szentesi katolikusokkal kapcsolatos egyházi teendőket is ellátta. A plébánia tevékenységéhez tartozik jelentős helytörténeti forrásunk a Historia Domus írása. Halácsi István káplán kezdte latin nyelven írni 1762-ben. Magyar nyelven Újfalusy József plébános úr készített először bejegyzéseket 1836-ban. Tekintettel arra, hogy Halácsi István a Historia Domus megnyitásakor visszatekintő feljegyzéseket is készített 1737-ig, tovább 1742-től már vezették a plébániai anyakönyveket, a Historia Domust tekinthetjük legjelentősebb, írott helytörténeti forrásunknak gróf Károlyi Sándor naplójegyzeteivel egyetemben.
       A sok kiváló lelkipásztorunk közül is kiemelkedik Körrey (Iberall) Ferenc (Buda, 1809 – Szegvár, 1892) római katolikus lelkész, tiszteletbeli kanonok és szentszéki ülnök, nemzetőr. Lelkészi teendőinek maradéktalan ellátása mellett 1848. március 20-án nemzeti színű zászlót szentelt a forradalom emlékére. Még ez év október 5-én maga állt a szegvári nemzetőrök élére, és harcba indult a felkelő szerb csapatok ellen. Nemzetőri tevékenységét Klapka György tábornok is elismerte. Magyar híveivel való azonosulását kívánta hangsúlyozni mikor németes hangzású nevét magyarította. Az 1860-as években emberáldozatokat is követelő éhínség pusztított Szegváron és környékén. Körrey plébános úr karitatív tevékenységének következtében ebben a faluban volt a legkevesebb áldozat. Szervező tevékenysége következtében közel 2000 szegvári család, csaknem az összlakosság részesült gabona vagy pénzsegélyben. Az aszály következtében fellépett ivóvíz hiány mérséklésére kutat ásatott. Segítségével 200 szegvári földmunkás talált kenyérkereső munkát. (Sírját e kötet szerzője újíttatta fel a Nemzeti Pantheon Alapítvány segítségével .)
       Másik jelentős szegvári lelkipásztorunk Dr. Verdon Lajos, akinek emléke máig meghatározó élmény a szegvári hívők lelkében. Mert Dr. Verdon Lajos (Budapest, 1885 – Vác, 1952): római katolikus lelkész – Bécsben végezte  teológiai tanulmányait és 1908-ban szentelték pappá. Ugyancsak Bécsben lett teológiai doktor 1912-ben. - Ezt követően a váci papnevelő intézet igazgatója és erkölcstan tanára. Szegváron 1918 és 1948 között volt lelkipásztor. Munkásságának jelentős eredménye a szertartásrend megújítása. A római szertartásrendet vezette be. Az ő alkotása a gregorián dallamra írt „Szegvári gyászmise”, amely éneklése az egész váci egyházmegyében elterjedt. Tevékenysége alatt a népénekek éneklése háttérbe szorult, de fellendült a katolikus körök és egyletek tevékenysége. Megszervezte az egyházközösségi képviseletet. A szovjet csapatok 1944 . október 7-én (Más forrás szerint 8-án) reggel vonultak be Szegvárra. Dr. Verdon Lajos plébános Csenki Pál volt I. világháborús hadifogoly és Nádasi Ferenc bíró fogadta őket a Szent János szobor melletti Kurca hídnál. Dr. Verdon Lajos nyelvtudásának,diplomáciai készségének is nagy szerepe volt abban, hogy Szegváron nem történt lényeges nézeteltérés a megszálló csapatok és a helyi lakosság között. Vácra helyezték 1948-ban és ott hunyt el 1952-ben – visszaemlékező szegvári hívők szerint – erőszakos bűncselekmény következtében.
       A szegvári plébánosok a község közéletéből 1945 után is igyekeztek kivenni részüket. Dr. Verdon Lajos már korábban is vállalt ilyen feladatot. Rövid ideig a Szegvári Polgári Kör elnöki tisztét is betöltötte. Gordos Simon plébános úr kezdeményezte és szervezte a szegvári hívők adakozását Munkácsy Mihály Golgota című festménye alapján elkészítendő félköríves freskó másolathoz. A mű elkészítésére Purgel Ferenc festőművész növendéket kérték fel. A freskó ma is a szegvári római katolikus templom dísze, Szegvár kiemelkedő művészeti értéke. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Szomolányi Miklós volt Szegvár község plébánosa. Nemzeti színű zászlót tűzetett a római katolikus templomra. A forradalmi nagygyűlésen felszólalt a magyar hősök emlékműve előtt és békességre intette a szegváriakat. Ezt követően szentmisét celebrált a forradalomban résztvevők lelki üdvéért. Nagy szerepe volt abban, hogy Szegváron a forradalom leveréséig nem történtek véres események.
       A református hívők lélekszáma 1846 és 1941 között folyamatos emelkedést mutat. Nyolc főről 302 főre emelkedett a számuk. Ma, újkori templomépület áll rendelkezésükre Szegváron.
       A Szegváron élő izraeliták lélekszáma 1814 és 1941 között 12 és 68 fő között ingadozott. Hátrányos jogi megkülönböztetésük 1938. április 9-én kezdődött a Darányi-kormány idején. Az 1938. évi XV. tc., az 1939. évi IV. tc., az 1941. évi XV. tc., az 1942. évi VIII. tc., az 1942. évi XV. tc. és a Sztójai-kormány megalakulása után, hozott több, mint száz rendelet, illetve Szálasi Ferenc hatalomátvételének következményei tették teljessé. Szegvárt 54  zsidó vallású magyar embernek, főként kézművesek és kereskedők, kellett elhagynia a második világháború befejező szakaszában.
       Ahogyan a katolikus vallási kultúra meghatározta Szegvár közösségének szellemi fejlődését, a környék mezőgazdasági adottságai döntő módon befolyásolták Szegvár gazdasági fejlődését.
       A Tisza szabályozása előtti időszakra a mellékágak sokasága volt jellemző. Ez módot adott őseinknek, az általuk már ősidők óta ismert, dugászással történő halászásra. A vízbőség mellett a szerves anyag gazdaság is jellemezte és jellemzi a környéket. Ez a tény kedvezett a gyümölcstermesztésnek. A ma Szegvárhoz tartozó Lándor-tó Csanyhoz tartozott, de Szeg felől is könnyen megközelíthető volt. A Szent István király által 1037-ben kiadott rendelet, tekintettel a Lándor-tó és környéke természeti gazdagságára, hetedrészben állapítja meg annak adóját. A halászat és gyümölcstermesztés velejárójaként a vesszőfonás is virágzik a környéken. A kalászosok elterjedésében döntő szerepe volt a terület benépesítésének. Az egyre növekvő létszámú lakosságot már nem tudta ellátni hallal, vaddal és gyümölccsel a Tisza és környéke. A halászat, állattartás, gyümölcstermesztés és kalászosok termesztése mellett – időlegesen – megjelent a szőlőtermesztés. Ennek talajfeltételeit Szegvár-Szőlőkalja homokdombjai, szakmai feltételeit a betelepülő felvidéki lakosság magával hozott szakértelme adta.
       Szegvárra 1875. december 3-án érkeztek meg az első bevándorló bolgárkertészek. Sztefan Ruszev Canev, Ivan Dimotrov Kosztanidov, Sztojan Ilija Moszkov és Petrov Ivanov Lazarov Plovdivból hozták magukkal kivételes szakértelmüket. A szorgalmas és leleményes szegvári parasztemberek hamar befogadták az „idegeneket” és igyekeztek tőlük tanulni. Az ezer holdakban gondolkodó és jelentős tőkét igénylő nagybirtok mellett, megjelent a kis föld területen, kevés tőkével, de sok szorgalommal és nagy szakértelemmel működtetett kisgazdaság. A bolgár kertészek szakértelme párosult a szegvári paraszt szorgalmával, hazaszerető keresztényi gondolkodásával és megjelent községünkben is az agrárszocialista mozgalom alternatívája a kisgazda mozgalom. Legjobb példa erre a Komáromi birtok kialakulása és fejlődése. Idős Komáromy Ede édesapja dorozsmai kántortanítóként terjesztette a hitet és tudást. Három fia közül Ede Kórógyszentgyörgyön kapott tőle földet. A nagybirtok számára jelentéktelen, kórógyszentgyörgyi „dögös”-nek nevezett, területen valósította meg a kisgazda eszményt. A búza, árpa, kukorica és lucerna termesztése mellett, Purger Pállal felesben, bolgár öntözéses termesztést is folytatott birtokán. Tíz törzskönyvezett fejőstehén, 4 igásló, 100 sertés és nagyszámú szárnyas egészítette ki a gazdaságot. Korszerű eszközöket és módszereket alkalmazott. Vetőgép, keltetőgép, motoros permetező és szivattyú, teherautó került alkalmazásra. A gazdálkodás eredményes fejlesztéséhez 33 ezer aranypengő kölcsönt is felvett idősebb Komáromi Ede. Sikerrel próbálta a biotermesztés korai módszereit. Francia mintára ferdén ültetett gyümölcsfákat és mesterséges porzást végzett.          Szegvár gazdasági életében megjelennek az iparosodás jelei. Weiss Manfréd (Pest, 1857 – Budapest, 1922): nevéhez fűződik a szegvári kendergyár megépítése. A kender termesztése mellett a szegvári szántóföldeken megjelenik a cukorrépa is. Megépült a kisvasút: Szegvár – Tompahát – Szendrei major – Nagymágocs – Kórógyoldal – Klára major – István major – Fáni major – Derekegyház – Derekegyházi delta – Cika major – Bojártelek – Árpádhalom – Árpádtelek megállókkal. A személyszállításon túlmenően zöldség, hízósertés, cukorrépa, tégla és kender szállítását is ellátta. A kisvasút 1970-ben történt lebontása, a tanyavilág drasztikus felszámolása, Szegvár gazdaságának a sorvadását eredményezte bizonyos területeken. Ez alól a bolgárkertészet jelent kivételt. A meleg vízű források feltárásával Szegvár mezőgazdasága ismételten, nagyarányú fejlődésen mehet keresztül. A kisgazda és a nagyüzemi termelési mód egymás mellett, külön-külön is a szegváriak megélhetésének jelentős pillére lehet az állattenyésztés és a falusi turizmus mellett. A szegvári Primőr-Profit Kft 14,5 hektáron (felerészben üveggel, fele részben fóliával borítva) folytat paradicsom, paprika és uborka termesztést. Száz állandó alkalmazott mellett 130 családnak biztosít munkát és megélhetést. Hat meleg víz (termál) kút 1600-2500 méter mélységből biztosítja a 67-95 C fokos vizet a fűtéshez, kutanként 50-70 m3negatív vízhozammal. A vízminőség nem agresszív, kíméli a csővezetékeket. Magyarországon a Primőr-Profit Kft alkalmazta először a talaj nélküli, számítógépes vízkultúrát. Az intenzív fejlődés lehetőségei, tekintettel a meleg víz tartalékokra és a piaci igényekre, szinte korlátlanok.

Felhasznált irodalom

Anonymus:
A magyarok cselekedetei
Budapest, 2004.

Lőrinczy Gábor:
Szegvár X. századi temetője
Communicationes Archaeologicae Hungariae, 1985.

Kordé Zoltán:
Szegvár és a Bor-Kalán nemzetség
Szegvár Nagyközség Önkormányzata, 2000.

Vörös Gabriella:
Régészeti kutatások 1988-1991 között a Dóczi udvarház és a Károlyi kastély területén
Szegvár Nagyközség Önkormányzata, 2000.

Herceg Mihály:
Szegvár története a török kiűzésétől 1848-ig
Szegvár Nagyközség Önkormányzata, 2000.

Herceg Mihály:
Adalékok a szegvári kastély történetéhez
A Móra Ferenc Múzeum kiadványa, 1995.

Győrffy György:
Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza
Budapest, 1966.

Katus László:
A szegvári római katolikus plébánia története
Szegvár Nagyközség Önkormányzata, 2000.

Dr. Zsilinszky Mihály:
Csongrád vármegye története I. kötet
Budapest, 1897.

Dr. Zsilinszky Mihály
Csongrád vármegye története II. kötet
Budapest, 1900.

Csongrád megye évszázadai 1.
(Szerkesztette: Blazovich László)
Szeged, 1985.

Csongrád megye évszázadai 2.
(Szerkesztette: Géczi Lajos, Labádi Lajos, G. Tóth Ilona)
Szeged, 1987.

Csongrád megye évszázadai 3.
(Szerkesztette Nagy István)