67. A szamárbőrű királyfi

 

Hol vót, hol nem vót, hetedhét országon túl, még az Óperenciás tengeren es, ott ahol a kurta farkú malac túr, még azon es túl, innetőtől odáig, s onnatótól errefelé történt ez a mese, amit én most kenteknek elmondok.

Vót egy király s egy királyné. Hát azoknak nem vót gyermekik. Sírt, búsúlt eleget a királyné. Szomorkodott, hullott a könnye örökké, mint a zá­poresső, hogy kire marad a nagy királyság, ha ők meghalnak.

Nahát csak meghallgatta az isten a sok könyörgést, született neki egy gyermeke. De tudják-e, az melyen gyermek vót? Hát az olyan vót, hogy megvót neki keze-lába, mindene, de tiszta szamárbőre vót. Nagy fülei vótak, csúf lába.

Nahát növögetett, nőtt a gyermek. A királyné dédelgette, szeretgette, eppe úgy, mint hogyha rendes gyermeke lett volna. Gondolta magában, ez neki úgy es édes gyermeke, hát akármelyen, ha a jó isten úgy szerette, hát legyen úgy.

Növögetett a gyermek, növögetett, s olyan szép szamárgyermek lett belőlle, hogy rettenetes. Szégyellte magát a pajtásai közé es kibújni. Ezétt mikor akko­rára cseperedett, azt mondja a szüleinek, hogy őt vigyék el valamelyen iskolába, hogy tanuljon valami mesterséget.

El es vitte az apja egy zeneiskolába. Hát olyan szépen megtanolt ez a szamár­gyermek hegedülni, citorázni, hogy úgy senki a világon nem tudott.

Örökké amikor vót egy kicsi szabad ideje vette a lantját, s kiült oda az er­kélyre, s ott pengette. Csudájára gyűltek, olyan szépen tudott hegedülni, lantot pengetni. Egyszer mit gondolt, mit nem ez a szamárbőrű királyfi, fogta a lantját, s elballagott…, - vót nem messze egy városban egy csodálatos szép királykisasszon. Híre járt mindenfelé, hogy melyen szép, odament, s oda leült a lépcsőkre, s ott pen­gette a lantját. Kimenyen a királykisasszon, hogy kicsoda, miféle, hogy elyen szé­pen tud lantozni. Mikor meglátta, hát egy kicsitt megszörnyűlködött* tölle. Azt mondja :

- Ki vagy, mi vagy te, hogy elyen csúf az ábrázatod, s elyen szépen tudod a lantodot pengetni? ­

A szamárbőrű királyfi nem szállott semmit se, csak pengette tovább a lantot. Azt mondja neki akirálykisasszon:

- Gyere fel hozzám! - azt mondja. - S ott pengessed a lantodot! - azt mondja. - Mert el tudnám hallgatni estétől reggelig s reggeltől estélig. ­

Fel es ment a királyfi a palotába, s úgy megszerették a király, a királyné, de kiváltképpen a leánnyik, hogy a szamárbőrű királyfit nem es akarták hazaeresz­teni. Ott vót reggeltől estig s estétől reggelig. Vendég1ték, s neki csak a’ vót a dóga, hogy a lantját pengette.

Egyszer csak nagyon szomorú lett a királyfi. Azt mondja neki a király s a királyné:

- Ugyan biza édes fiam, métt vagy te olyan szomorú?­ - Meg van neked itt mindened, amit a szíved-szájad kéván. Hát métt búslakodsz?

- Hogyne búslakodnék! - feleli. - Ott hattam az én királyságomot, édesapámot, édesanyámot. S el kéne menjek - mondja -, hogy meglátogas­sam, hogy mit csinálnak, hogy vannak?

- Hát ezen ne törd te a fejedet!­

Hamar hintót adtak neki. Felült a szamárbőrű királyfi, s elment haza. Meg­látogatta a szüleit.
A szülei annyira sírtak, hogy ne menjen vissza, maradjon ott, hát ne hagyja ott őköt, hogy a szamárbőrű királyfi nem ment vissza többet.

       Igen, de ott meg a királykisasszon vágyódott utánna. Akármelyen csúf vót, akármelyen szamárbőrű vót, de ő úgy megszerette, hogy nélküle egy percig se tudott élni.

Fogta magát a királykisasszon, s ő maga személyesen elment. S visszakérte a szamárbőrű királyfi szüleitől a királyfit, s elvitte magához. Azt mondja neki a sza­márbőrű királyfinak az apja:

- Hát ide hallgassál - mondja -, kedves leányom, a fiam már annyi üdős, hogy meg es tudna házasodni. Nem mennél el te feleségül hezza?

Azt feleli a királykisasszon:

- Hát lehet, hogy elmenyek, de lehet hogy nem.

Nem merte mondani, hogy igen es, nem merte mondani hogy nem es. Félt attól, hogy őt ki  csúfolják, hogy elyen csúf szamárbőrűhöz menyen feleségül. De félt azt es mon­dani, hogy nem menyen el. Nem akarta megsérteni a szamárbőrű királyfit.

Hintóra ültek, s elmentek a királykisasszon udvarába. Megint lantot pen­getett ott a királyfi, a szamárbőrű királyfi, s úgy megszerette a leán, hogy megtartot­ták a lakadalmat. Elvette a szamárbőrű királyfi a királykisasszont. Telt-múlt az üdő, meglett a nászéjszaka, s amikor éféle* lett, - hallják-e? -, egyszer csak a szamár­bőrű királyfi megrázkódott, s bőre, mint amikor a kigyónak a bőre levedlik, úgy lejött róla a szamárbőr es. Nézi a királykisasszon, s azt mondja:

- Hát te ki vagy királyfi?

- Én vagyok a szamárbőrű királyfi - mondja. - De minden éfélekor a bőrömöt le tudom vetni.

De nem tudta ezt se a király, se a királyné. S a leánnya akkor százszor jobban megszerette az urát. Ölelte, csókolta, hogy mégse tiszta szamárbőrű, mert le tudja ő vetni. Olyan boldog vót a királykisasszon, hogy olyan            boldogságot leírni nem lehetett.

Kérdezte es az anyja tölle másnap eleget:

- Na édes leánkám, hát melyen a te urad? Meg vagy-e elégedve vele? Hát egy kicsit csúf, mert nagyok a fülei, csúf az ábrázatja, farka es van hátul ugye, mert szamárbőre van… - sorolja.

De a leánnya nem győzte eleget dicsérni, hogy melyen szép az ő ura.

Így telt-múlt az üdő. Eltelt egy esztendő, kettő, egyszer csak erőst fúrta a kiváncsiság az ódalát a királykisasszon anyjának, hogy meg kéne lesse, hogy még es mit csinálnak ezek este, éjjel, mert olyan sokáig világ* van.

S egyszer, amikor a szamárbőrű királyfi levetette a subáját, a szamárbőrit, meg­leste az anyóssa. Megmondta a királynak, az urának, s mikor elmentek a háló­szobába a kirákisasszon s a szamárbőrű királyfi, az öreg király s a felesége bélo­pozkodtak, s a szamárbőrt hamar egy kemencébe béhanyították, s elégették.

       Reggel akarja felhúzni magára a szamárbőrt a szamárbőrű királyfi, s hát vót szamárbőr s nincsen. Keresi a bőrt, de heába kereste… - azt már kereshette.

       - Ki tette ezt velem? - kérdi. - S ki tette…? ­

Hát nem vót amit csináljanak, eléállott a király s a királyné, s megmondták, hogy ők vótak.

- Na - azt mondja a királyfi - ezt jól tették, mert eppe le­járt az üdőm. Mostanig kellett nekem szamárbőrbe járni. S ezt nem tudta senki se - mondja - csak a feleségem.

Na akkor így már nem vót semmi baj, hogy elégette a szamárbőrt, s akkor boldogan éltek.

Megtudták a szamárbőrű királyfinak a szülei es, hogy hát az ő fijik nem vót egészen szamárbőrű, mert le tudta vetni a gúnyáját, s nagy boldogságban hintóra ültek, s tojáshijba kerekedtek, s a kürtőn* leereszkedtek, s hazamentek. S otthon aztán nagy lakadalmat csaptak, s még ma es élnek, ha meg nem hótak.

Aki nem hiszi, járjon utánna! Tiszta igaz vót ez!