75. A hat hattyú

Hol vót, hol nem vót, hetedhét országon, még az Óperenciás tengeren es túl, vót egyszer egy király. S az a király erőst szeretett vadászni. Ha tehette, örökké az erdőben ült, ott bolyongott s vadászgatott. Egyszer amint vadászgat, hát egy olyan szép szarvastehenet pillantott meg, hogy rettenetes. Büszkén feltartotta a fejit, mint egy nagy leán. Megcélozta a puskájával a királyfi, hogy lelője. De megszólalt a szarvastehen, azt mondja:

- Ne lőjj meg, királyfi, nem vagyok én szarvastehen! Én es olyan királyleán vagyok, mint te királyfi. Csak elváltoztatott a mostohám, mert szebb vótam, mint ő. De ha feleségül vennél, akkor egyszeribe visszaváltoznék.

- Hát ezen ne múljon! – feleli a királyfi. Eppe házosodni akarok, s feleségül veszlek.

Hát ahogy ezt a szót kimondta, akkor a szarvas egyet csak bukfencezett, s egy olyan szép leán lett belőlle, hogy rettenetes. Nyeregbe kapta a királyfi, s elvitte haza.

De a királyfinak mostohaanyja vót. Mikor meglátta, úgy elkezdett a királyfival veszekedni. Azt mondja:

- Azt se tudod kicsoda! Egy elyen ágrólszakadt senki…! Ezt kellett te elhozd magadval? Itt vót az én leányom, mért nem kérted inkább azt meg feleségül?

Azt mondja a királyfi:

- Hát én ezt szeretem, s ezt veszem el feleségül.

Megesküdtek, csaptak egy nagy lakadalmat. Vége vót a lakadalomnak, de a királynénak, a királyfinak a mostohaanylyának sehogy se tetszett ez a dolog. Örökké fente a fogát a menyire. Haragudt, hogy nem az ő leánnyát kérte feleségül a királyfi.

Telt-múlt az üdő, a királynak el kellett menni a háborúba, s a királynénak született szép hét gyermeke; hat fia s egy leánkája.

Mikor megszülettek, mindegyiknek a nyakába akasztottak egy-egy szép nyakláncot. S azt mondja az öregasszon, a mostoha királyné, hogy ki kell vinni ezt az újszülötteket, hogy nehogy a királyné megnyomja. Azt mondja a királyné, csak hagyják ott mellette, hogy ő gyönyörködjön bennik.

A királyné el vót fáradva, elszenderedett. Csak erre várt a mostoha. Megfogta a gyermekeket, s hamar egy kasárba belétette, s azt mondja a leánnyának, hogy:

- Vidd ki hamar az erdőbe, öld meg őköt!

S a királyné mellé hét kutyakölyket rakott.

Kivitte a mostohának a leánnya az erdőbe, de olyan szépen mosolyogtak azok a gyermekek, hogy nem vót lelke, hogy megölje őköt. Ott hatta egy fa tövibe. Hazament, s azt hazudta az anyjának, hogy ő biza megölte.

Egyszer csak felebred a királyné, tapogatódzik, keresi a gyermekeit. S hát uram-teremtőm, hét kutyakölyket kapott maga körül. Úgy elsikolytotta magát ejedtibe.

Erre a sikolytásra bémenyen a mostoha királyné, s azt mondja:

- Ugye-ugye, valamit csináltál a gyermekeidnek! Nem hagytad, hogy kivigyük mellőlled… Na megállj csak! – s hamar megírta a királynak, hogy a felesége hét kutyakölyket szült, mit csináljanak vele?

Elment a levél a királynak, ahol a háborúban vót. S hát szegén király visszaírta, csináljanak vele azt, amit akarnak.

Megfogták a királynét, s bévették egy nagy mély pincébe. Ott szenvedett szegén. Hol adtak enni, s hol nem. A kutyakölykeket meg lerakták, s ott jácodtak.

No, de nem hótak meg a gyermekek az erdőben. Arrafelé ment egy öreg oláh. Eppe túrót vitt, jutúrót eladni a városba. S mikor ment az erdőn keresztül visszafelé, hát az erdőbe vót neki egy kalibája*, s erőst sok báránya vót, – juhai –, s ott vót ő egyedül. S mikor ment visszafelé a városból, hát megkapta a gyermekeket egy csomóba. Hamar a szokmán* aljába felszedegette, s elvitte a kalibályába.

Nem mondta ő meg senkinek, hanem egy öreg anyajuhot odatett, s az szoptatgatta a gyermekeket. Úgy, hogy a gyermekek olyan szépen növekedtek, hogy imá’ szép nagyocskák vótak.

Telt-múlt az üdő. Egyszer csak hazajött a háborúból a király, s mondja neki a mostohaanyja, hogy ne, mi történt.

Nem nézte meg ő a feleségit, haragudt, hogy mi történt vele, hanem még százszor jobban elbúsúlta magát. Azelőtt vaj járta az erdőt, vaj nem, de akkor örökké ott járkált, vadászgatott. Reggeltől estig haza se akart menni, olyan búskomor lett.

Mondta es a mostohaanyja:

- Felejtsd el, fiam, házasodj meg újra! Itt van a leányom ne, vedd feleségül!

Hát addig mondott a mostohaanyja, addig mondott, hogy feleségül vette a leánnyát, a mostohaanyjának a leánnyát. Na, nem sokat vót vele a feleségivel se, mert utána es örökké csak az erdőt járta.

Egyszer csak, amikor az erdőben bolyongott elgondolkozva, hát olyan szép gyermekhangra lett figyelmes. Körbe vótak fogózva a gyermekek, s középen egy leánka. Lehettek olyan nyolc-tíz esztendősök, s erőst szépen énekelték, hogy érik a meggyfa, hajlik az ága – úgy, ahogy körbe vótak fogózva.

Menyen a király közelebb, menyen közelebb a hang irányába. S hát egy fának megbújik, s ott leskődött.

- Jaj be szépek ezek a gyermekek! - mondta magában. - Hat gyermek s egy leánka, s melyen szép nyaklánc van mindegyiknek a nyakában, tiszta egyforma. Vajon ki az apja, s ki az anyja? Azt kéne én megtudjam. De nem mert közelebb menni, nehogy megriassza őköt.

Hazamenyen a király, s másnap reggel feltarisnyálta jól magát. Mindenféle ennivalót rakott a hátizsákjába, s megint elment. Elig várta, hogy a harmat felszáradjon, a nap kisüssön. A gyermekek újra kijöttek jácodni. De kijött az öreg román ember es. Leült oda az ajtó elejibe, s gyönyörködött a gyermekekben, hogy azok melyen szépen jácodnak.

Odamerészkedett a király, de mikor odament, a gyermekek addig embert nem igen láttak, s úgy megejedtek, hogy ahányan vótak, annyifelé futtak.

Azt mondja a király:

- Ne féljetek tőllem, fiaim! Jertek csak ide, hoztam én nektek valamit!

Kibontotta a hátizsákját, s megvendégelte őköt. S akkor leült az öreg román ember mellé, s elkezdett vele beszélgetni.

- Mondja csak meg nekem jó ember, a kendé-e ez a sok gyermek? Hol a felesége?

Azt mondja a román ember:

- Hát nem tudom, hogy kicsoda maga, mert nem igen jár errefelé senki se. De ezt én nem mondom meg senkinek se, hogy kik s mik ezek a gyermekek. Csak ha majd tizennyolc esztendősök lesznek.

- Jaj pedig be szépek! - mondja. - Hát van-e felesége, vaj meghót?

- Nincs nekem feleségem, s nem es vót.

- Hát akkor legénember, hogy került kendhez ez a sok gyermek? Mind melyen szép egyformák.

- Ennek nagy sora van – mondja a román ember –, ezt én el nem mondhatom.

Tünődött a király, hogy vajon mi rejlik a dologban, de hejába kérdezte a ro mán embert, az nem mondott semmit.

Na, estig ott vót a király, s hazament. De még alunni se tudott. Elig várta, hogy reggel legyen. Csak úgy hánkolódott az ágyba.

Reggel újra feltarisnyálta magát jól, s megint elment a gyermekekhez. Még hálni se igen akart hazamenni. Örökké csak az erdőbe a gyermekekvel szeretett vóna lenni.

Erőst gyanús lett ez a feleséginek, a másadik feleséginek, hogy hol ülhet az ura. Biztos valakibe belészeretett, s odajárogat. Mondja es az anyjának:

- Jaj édesanyám - azt mondja -, nem tudom, az uram hova jár. Elig várja, hogy reggel legyen, elmenyen, s csak késő este tér haza. S meglestem, hogy örökké úgy feltarisnyálja magát.

- Tudod-e, mit csinálj, édes leánkám? Amikor a lóra felül, megnyergeli, te egy nagy-nagy gomolya* kendercérnát végy elé, s a lónak a farkára kösd rea a végit, s a ló amikor menyen, vágtat, az a gomolya elkezd…, – azt mondja – a kova* jőni le, jőni le, gurulni le. S amikor a cérnának vége lesz, akkor ő megáll ott valahol. S te a cérnát kezdjed tekerni, s tekered a gomolyára fel, s tekered, s akkor el tudsz menni oda, ahova az urad jár.

Úgy es tett a menyecske. Elvett egy nagy gomolyát, s mikor reggel az ura megnyergeltette a lovát, feltarisnyált, felült a ló hátára, elköszönt a feleségitől, akkor hamar alattomban* a ló farkához odakötte a kendercérnát.

Menyen a király, de erről nem tudott semmit se. Tekeredik a gomolya. Tekeredik a gomolya. Egyszer csak eppe mikor vége vót a cérnának, a gomolyának a vége, megállott a ló.

Na akkor tekerte es fel a gomolyára a menyecske. Tekerte, tekerte. Egész elvezette az az út bé az erdőbe. Meglátta ott azt a házot. Nem mert egész közel menni, csak azt mondja :

- Jó hogy látom, hogy ide jár az uram – mondja. Eljövök én akkor, mikor ő nem tudja, s meglesem, hogy ki lakik ebbe a házba; melyen fejérszemély*, fejérnép*, hogy ide jár az uram.

Na erről a király nem tudott semmit se.

Mikor este lett, hazament a király, de a királyné nem nyugutt. Megvárta, hogy az ura elaludjon, s hamar azon az úton elment, s a kalibába, az erdőbe az ablakon béleskődött. S hát látja, hogy hat gyermek s egy leánka olyan szépen jácodnak odabé abban a kunyhóban, hogy öröm vót nézni. Nagy szeget ütött ez a fejibe*. Hazamenyen, s mondja az anyjának, hogy në, hova jár az ura. Azt mondja neki az anyja:

- Ó te szerencsétlen, hát te akkor nem ölted meg azt a gyermekeket? Ezek azok lehetnek.

- Azok hát! - azt mondja. - Én sajnáltam megölni, s ezek biztos azok.

- Na – azt mondja – megtanyítlak én, mit csinálj… Szinleljél az uradnál, hogy erőst jó vagy, s varrjál hét ingecskét a hét gyermeknek, s elviszed ki oda. S mondjad es az uradnak, hogy hogy szeretnéd, ha neked gyermeked vóna. S në, mit láttál álmodba, hogy az erdőbe van egy kunyhóba hat fiú s egy leánka. S hozza haza az urad – mondja –, …mondjad ezt!

Hát úgy es tett a királyné. Hamar vett elé ingnek valót, s szabdalt. S azt es megmondta neki az anyja, hogy mindegyik ingbe varrjon belé egy tollu* darabot. Belé es varrt alattomba oda a húnyik alá mindegyiknek egy tollu darabot. Az ura kérdezte:

- Há minek varrod azt a sok inget, ha nincs nekünk gyermekünk?

- Jaj – mondja –, azt láttam álmomba, hogy az erdőben van egy kunyhó, s abba hat fiucska van s egy leánka, de má szépek, jó nagyok. S hogy szeretnék én egyszer elmenni meglátogatni! Vaj hazahoznád ide a palotába? Vaj ha nem hozod haza, varrok nekik inget… - azt mondja.

Gondolta magában a király: Hé! – …mégse olyan rossz az én feleségem, amelyennek gondoltam. Në, melyen szépen varrja az ingeket.

Hát a királynak el kellett egyszer utazni, s csak erre várt a felesége. Eppe készen lett a hét ingvel, esszeszedte, s elvitte a kunyhóhoz.

Akkor nap az öreg román ember benn vót a városban. Eppe vitt el juturót eladni, s a leánka beteg vót. Csak a hat gyermek vót odakünn az ajtó előtt. Jácodtak ott a pázsiton*. S hát ahogy jácodtak, labdáztak, odaér a királyné, s a hat inget a hat gyermekre reahanyigálta. A hetedikre a leánkára nem tudta reavetni, mert az bent vót a kunyhóba. Az eppe az ablaknál ült, s mindenfélét jól látott. Végignézte. Na, de amikor a királyné reahanyigálta a gyermekekre az inget, azok egyszerre hat hattyúé változtak, s nagy szárnycsattogtatásval elrepültek. Nagy kacagva a királyné es hazament.

Elkezdett sírni benn a leánka. Kiment integetett a testvéreinek. Azok még egyet köröztek a kunyhó tetejin, s avval úgy elmentek, mintha ott se lettek vóna. Megbúsúlta magát erőst a leánka, s azt mondja:

- Most addig menyek én, amig felkeresem a testvéreimet.

Esszeszedte magát, s útnak indult. Elindult hetedhétország ellen. Ment hegyeken, völgyeken keresztül, mindenen. Három éjjel s három nap folyvást ment. Tüske megszúrta a lábát, a ruháját széttépték az ágok, de csak ment. Egy estefelé lát egy erdőbe világosságot. Menyen oda, bénéz az ablakon, hát látja, hogy abban a szobában hat ágy van, s hat legénke fekszik benne. Leskődik jobban, s hát megüsmerte, hogy az az ő tesvérei.

Koppant bé, azt mondják:

- Szabad.

Bémenyen. Úgy megörvendtek a hugiknak.

- Édes kicsi hugocskánk! Értünk jöttél? – mondják. - Látod-e, nappal örökké hattyú képibe járunk, de éjjel ez a mü házunk. Ide megszállunk, s reggelig itt vagyunk.

Ott elpanaszkodtak, elsírtak egymásnak.

Azt mondja a leánka:

- Hogy tudnálak megszabadíttani tüktököt? Bármelyen ára legyen, de vállalom, hogy megszabadítsalak!

- Ó édes kicsi hugunk - azt mondják -, evvel ne es próbálkozzál, mert úgyse tudod ezt kiállni, megtartani!

- Hát mi legyen az?

- Az… – az lesz annak az ára, hogy hat esztendeig senkihez egy árva szót nem szabad szóljál. S csihánvirágból* fonjál fonalat, s abból ha megfontad, akkor meg kell szőni, s abból nekünk hat inget varrsz. S ha mü azt felvegyük, akkor visszaváltozunk emberi alakunkra.

Azt mondja a leánka:

- Mindent megteszek értetek, csak megint azok legyetek, akik vótatok!

Heába könyörögtek a tesvérei, hogy ne kezdjen neki, ne próbálkozzon meg, de ő alig várta, hogy reggel legyen. Amennyi csihán* ott az erdőbe vót, azt ő mind leszedegette – a csihánvirágot –, s fából csinált egy nagy guzsalyat* s orsót, s azt ő megfonogatta. Fonta két esztendeig, folyvást fonta. De az az üdő alatt senkinek egy árva szót nem szólott... – még a testvéreinek se.

Mikor már jól benne vót a szövés harmadik esztendejében, arrafelé vadászott egy királyfi. Meglátta a leánt, hogy ül a fa alatt, s olyan szépen kézimunkázik. De olyan szép vót az a leánka, hogy rettenetesen. Úgy megszerette a királyfi, hogy elhatározta, hogy vaj el lesz a felesége, vaj senki más. Oda es ment, s elkezdett vele beszélgetni. De a leánka csak a fejit rázta, mintha néma vóna.

Odahíja a király a szógáit, a vadászokot, a társait, s mondja nekik, hogy lehet nem magyar ez a leánka. Hát nem érti mit…, hogy mit mondott. Mondják más nyelven, nem szól a leánka. Azt hitte a leánka, hogy ezek rablók, hamar felfutott egy fára.

Csalogatták le, de nem jött le. Hanem a nyakáról leakasztotta a nyakláncot, s azt lehanyította, hogy hát menjenek, s hagyjanak neki békit. De a király felküdte az egyik szógáját, s lehozatta onnat a leánkát, s felültette a lóra. De akkor es a kézimunkája a keziben vót. S elvitte a palotába.

De otthon a királyfinak az anyja, hogy haragudt. Azt mondja:

- Métt hoztad ide ezt a szerencsétlen némát? - mondja. Még néma gyermeketek lesz! Hát ez egy szót se tud szólni.

De a szegén leánka akkor se szóllalt meg. Nem szóllott egy árva szót se. Csak csinálta a dógát. Szőtte az ő szövőszékjin, osztovátáján*… – csak szőtte. Úgyhogy már negyedik esztendeje vót, de egy árva szót se szólott.

Hazamentek a leánkának a testvérei, nem kapták otthon. Sírtak egész éjjen, hogy ki tudja, ki vitte el, ki rabolta el. Nem tudták, hogy hol van a testvérük. A leánka meg, – a hugik – ott éldegélt a királyi palotában. Megesküdtek a királyval, a királynak a felesége lett.

Telt-múlt az üdő, s a királynénak gyermeke született. S hát hallják-e? – csakugyan néma vót. El se nyafintotta* magát, nem sirt az egy szikrát se.

Azt mondja az öreg királyné:

- Látod-e édes fiam, megmondtam, hogy ezt a némát minek hoztad el? Néma gyermeketek lett. Én nem csinálnék evvel egyebet, csak máglyán elégetném –azt mondja. Ez valami varázsló.

Hát addig mondott a királyné a királyfinak, addig mondott, hogy az csináltatott egy nagy máglyát, s a feleségit felállitotta a máglyára.

De telt az üdő, telt ugye, s már benne vót a hatodik esztendőben. A legutolsó inget varrta. Öt ing készen vót, a hatodiknak csak a legutolsó őtéseket kellett rea varrogassa.

Mikor már fel vót állítva a máglyára ő es s a kicsi fia es, – feltették oda –, s meggyújtották alatta a tüzet, nagy károgást hall. Hat hattyú megkerülte a máglyát, s a királyné – ami ingek nálla vótak, me még szorította magánál a hunya alatt –, mindegyik hattyúra egyet-egyet reahanyított. S azok csak lebucskáztak*, s olyan szép legények lettek belőllik, hogy azt kimondani nem lehet.

Azt mondja a királyné:

- Na most – azt mondja – megszólalhatok. Letőt a hat esztendő. Hamar az ura le es kapta a máglyáról őt es, s a gyermekit es. De mikor a királyné megszólalt, abba a szent helyben felsírt a gyermek es. Akkorán* kezdett sírni, hogy rettentően.

Na aztán a királyné elbeszélte a sorsát, hogy hogyan születtek ők, s hogy vitték ki az erdőbe. Amit tudott ő a román embertől, azt mindenfélét elmondott ott, hol sírva, hol így, hol úgy.

Az ura ölelte-csókolta, s bocsánatot kért. Na aztán elmentek akkor a román emberhez, s az elvitte a királyhoz. Megmutatta, hogy hol lakik az apjik, s kicsoda.

Akkor örült csak az édesapjik, amikor megtudta, hogy az ő gyermekeinek villegetett* enni, s azokot szeretgette. Na azt mondja, de akkor jutott eszibe, hogy a felesége hat esztendőn – s még tovább es – keresztül, esztendőkön a pincébe sinylődik, s ő soha meg se nézte, úgy haragudt rea. Mennek le a pincébe. Szegén királyné olyan sován vót, hogy csak a csont s a bőr vót rajta. Felhozták a pincéből, ő es ölelte s csókolta a gyermekeit.

Aztán a mostohaannyát s a mostohaleánt lófarkához kötték, s a városon meghurcoltatták, s az országból kiseprűztették.

Akkor csaptak osztán igazán nagy lakadalmat.

A fiatal királyné a királynak a leánnyát férhez adta még egyszer ahhoz a királyfihoz, s aztán éltek-haltak, még ma es, ha meg nem hótak.

Itt a vége, fuss el vélle !

A szöveget gondozta: Sebestyén Imre Dezső