Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon túl, még az Óperenciás tengeren es túl, vót egyszer egy nagy falu. S abba a faluba lakott egy öreg pap. Tisztelendő úr vót. Hát az a tisztelendő úr a templomot rendben tartotta, a falujába a híveit. S egyszer csak erőst nagy tél vót, s ahogy olvasgatta a templomi könyvit, a bibliát, hát hallja, hogy valaki csoszog a lábával, a csizmájával, verte le a havat. Gon­dolja magában: ugyanbiza ki lehet szegén, ebbe a nagy hidegbe ki jő ide hezzám. Koppant es az a valaki. Azt mondja neki:

- Szabad!­

Bémenyen a Márton Károly legénkéje.

- Dicsértessék, tisztelendő úr!

- Mindörökké, édes fiam! - azt mondja. – Há’ mi baj van, hogy te idejöttél ebben a nagy hidegben?

       - Jaj, tisztelendő úr - azt mondja -, ahogy jöttem a bótba, üzent Samu bácsi a falu végiről, hogy menjen azonnal, s gyóntassa meg, mert meg akar halni.

       - Jól van fiam – mondja –, menyek ebben a szent helyben. ­

       El es menyen a gyermek. A pap felőtözik, s elveszi a templom kógyszsát. Nagy fagyos ujjakval kizárja a templomot, fejér karinget veszen magára, s az oltári­ szekrén-ajtót kizárja, s a szentséget elveszi magához.

Visszazárja a templomajtót, s elindult. Egyet-egyet csenget, ahogy menyen az úton, hogy aki szembe jő, hát az térgyeljen le, mert arra halad el az Úr Jézus. Hát ahogy odaér a Samu bácsiék kapujához, bé akar menni az udvarra, hát úgy megejedett attól, amit látott, hogy egy lépést se tudott tovább menni. Az öreg­ember egy ingbe s gagyába, s szépen kivikszolt* csizmába hajtotta a malacokot a nagy hóban az udvaron.

Na, gondolja magában a pap, ezt én ha bémenyek, jól megszidom. Hogy mert belőllem tréfát űzni. Idefárasztotta az Úr Jézust, azt mondja. Hát szabad elyent csinálni? De a szentségvivőnek nem szabad haragunni, hát nem haragudtam, gondolja magába a pap. Majd odabé…

Bé es menyen, de mikor bément, még akkor lepődött meg jobban, mert az a kicsi szoba…, – ott minden el vót készítve az Úr Jézus fogadására. Az asztalon fejér abrosz s feszület, az asztalon két szép szál gyertya, s kenyér, s só egy tángyér­kába.

Aztán jő az öreg es, azt mondja:

       - Egy kicsitt megvárakoztattam tisztelendő úr. De ne hara­gudjon, me’ így van, akinek senkije sincs. - S a csizmáját lerúgta, a havat az ingiből kirázta, s aval béfeküdt a kockás cserge* alá, s a kezeit esszefogta, s azt mondja:

- Kezdheti tisztelendő úr! ­Azt mondja a pap:

- Na, na, nem úgy van az, öreg! Maga idefárasztotta az Úr Jézust, s azt mondta, hogy beteg, hogy gyóntassam meg. Hát aki be­teg, az nem futkos a malacok után az udvaron térgyig érő nagy hóban!

      - Aval maga ne törődjön tisztelendő úr, hogy én beteg vagyok vaj nem vagyok, hanem ha idejött, akkor végezze a kötelességit!

      - Nem úgy van az öreg! – mondja a pap. Meg kell győződnöm rólla, hogy csakugyan beteg-e.

      - Arról  maga ne győződjön meg, mert én egy fél óra múlva meghalok, s akkor meggyőződhetik. ­

      Gondolta magában a pap, ha immá’ itt vagyok, akkor meggyóntatom.

S mondja neki, az embernek:

      - Samu bácsi, számolja meg a bűneit! Meg­gyóntatom.

      - Én megszámoltam, a hajnaltól egyebet se csinálok, csak számolgatom. Kezdheti! ­

S az öreg nagy áhitattal esszefogta a két kezit, s elkezdte mondani, hogy gyónom a mindenható istennek…, – s úgy, ahogy kellett, sorba, szépen elvégezte a gyónását. S mikor kész vót, megfogta a papnak a kezit, megcsókolta, s azt mondja:

- Köszönöm szépen tisztelendő úr, mert erőst szép üdőm lesz, tiszta fejérbe menyek a másvilágra. ­

      Azt mondja a pap:

      - Bolondokot beszél Samu bácsi! Most mire érti ezt? Arra-e, hogy úgy havaz, vaj arra hogy meggyónt, s olyan szép tiszta lélekvel menyen a másvilágra?

      - Mind a kettőt – mondja.

      Jól van, gondolja magában a pap, az állatoknak es van egy ösztöne, s ez az ember lehet hogy megérezte, hogy meghal.

      - Hát, Samu bácsi, én most elmenyek, s ha sorsa rosszabbra fordulna, akkor üzenjen, s a szent kenetet es feladom.

- Jaj, itt ne hagyjon anélkül! – mondja az öreg. A jó isten áldja meg! Ne vegye a lelkire, hogy ingemet itt hagyjon szent kenet nélkül! ­Mert még egy félórám sincs, én meg fogok halni!  Legyint a pap, hogy elyen bolondokot ne beszéljen. Fogja bé a száját! Azt mondja az öreg:

- Nézze, tisztelendő úr, hogy én meghalok egy jó negyed óránál továbbacska, még addig se élek, az olyan biztos, mind a pinty. S akkor fut­hat a lelkem után a mennyországba, vaj a pokolba! Ha má itt van, akkor adja fel az utolsó szent kenetet es!

- Hát - azt mondja a pap – még es miről gondolja, hogy meghal?

- Hajoljon csak ide tisztelendő úr, s megmondom magának, de senkinek el ne mondja! Az éjen itthon vót a feleségem Rózsi, s úgy ült a lábomnál, ahogy most ül a tisztelendő úr, s aszondta nekem:

- Aluszol-e, Samu?

- Hát aludtam, de felebredtem. Te vagy itthon, Rózsi?

- Én vagyok. Hazajöttem, hogy megmondjam, hogy hónap tizenegy órakor meg fogsz halni. A ládába megkapod az inneplő gagyádot, ingedet, s borotválkozzál meg szépen, s a csizmádot vikszeld ki* jól, s őtözzél fel szépen, nehogy szégyent valljak veled a másvilágon, mert tizenegy órakor eljövök utánad, s elviszlek. ­

A pap e1kezdett kacagni. Azt mondja:

- Erre a beszédre nem lehet adni, mert ez nem biztos. Ha valaki lát valamit álmában, az nem igen teljesedik bé.

- De ez bételjesedik tisztelendő úr! ­

Nahát a pap – mit vót mit tegyen, feladta neki az utolsó szent kenetet.

Akkor az öreg bényúlt a párnája alá, s kivett onnat száz lejt*, s odaadta a papnak, s azt mondja:

- Tisztelendő úr, megkérem szépen, hogy ha én most meg­halok, akkor szép temetést rendezzen, s egy szép misét mondjon ­hónap értem. S amikor elmenyen, akkor húzza bé jól a kaput, hogy vaj egy kutya, valami nehogy béjöjjön! ­

A pap megvigasztalta, s elköszönt tőlle, s elment. Mikor elment a templom­ba, kizárta a templomajtót, levetkezett, hazament a plébániára, egyszer fut egy gyermek, hogy:

       - Tisztelendő úr, harangozzanak, mert meghót a Samu bácsi!

Ez olyan igaz, mind ahogy itt vagyok, s úgy láttam, mind most.

       Itt a vége fuss, el vélle!