Hol vót, hol nem vót, vót egyszer egy huszár. Az a huszár letőtötte az idejit, s elindult hazafelé. S hát ahogy menyen hazafelé, há’ béért egy nagy faluba. S a falu véginél egy jó idős bajusszas ember sirdogált a kapuban.

- Jó napot, bácsi!

De csak:

- Bú-ú-ú! – sírt az ember.

- Hát kend métt sír, ugyanbiza?

- Én azétt sírok – mondja –, me megvert édesapám. ­

Nagyot kacagott a huszár, s azt mondja:

- Hát ugyanbiza métt verte meg? Elyen meglett idős bajusszas embert ­megvert az édesapja?

- Azt nem tudom – mondja –, kérdezze meg!

- Há’ hol van az édesapja?

- Ott az udvaron válogatja a búzát ki a konkolytól.

Na, gondolja magában a huszár, ez…, – ha má’ ez es félidős* ember, s még az apja olyan jól lát, hogy a búzát ki tudja a konkolytól válogatni, hát er­re kéváncsi vagyok.

Menyen es oda, s látja, hogy az udvaron ki van téve egy nagy asztal, s arra kitőtve egy zsák búza,  – s jó idős ember, jó nagy bajusszal – s vállogatja a búzát a konkolytól ki.

- Jó napot, bácsi!

- Adjon isten vitéz uram! – köszön vissza az ember.

- Há’ mondja csak meg nekem, hogy métt verte meg a fiát? Sír a kapuban.

- Hát én azétt vertem meg, me’ nem fogadott szót a nagy­apjának. ­

Hé te, gondolja magában a huszár:

- Vajon métt nem fogadott szót?

- Hát azétt - azt mondja -, mert a nagyapja vágta a fát a szin-alatt, s mondta, hogy vigyen a nannyájának* egy ölvel* bé, s nem fogadott szót.

- Há hol van a nagyapja?

- Mondom, hogy vágja a fát! ­

       Gondolja magában a huszár, hogy ezt én megnézem. Ha még a nagyapja es tudja vágni a fát, hát az melyen lehet? Menyen oda, s há látja es, hogy az öreg elég jól vágja még a fát. De vót egy jó araszos szakálla, de meg se vót még görbülve. Azt mondja:

- Jó napot bácsi!

- Adjon isten vitéz uram!

Mondja csak meg nekem, hogy kend hány esztendős, hogy elyen jól bírja magát!

- Én biza megfelejtettem*, hány esztendős vagyok. Ha­nem édesanyám ott gyomlál a kicsi kerbe, – a virágokot gyomlálja –, s ő meg tudná mondani, hogy én hány esztendős vagyok. ­

Jaj a pilátussát, – azt mondja a huszár –, hát ennek még az édesanyja es él? Menyen es oda a kicsi kerthez, s azt mondja:

- Jó napot, néni!

- Adjon isten édes fiam! – Le vót hajolva az öregasszon, gyomlált.

- Mondja csak meg nekem édes nénikém, hogy ­kendnek a fia hán esztendős?

- Jaj, vitéz uram, én azt megfelejtettem. Hanem tudja-e, ha reaér, menjen el a paphoz, me’ annál van a keresztelő levele. S az meg tudja mondani a plébánián.

       - Hát még él a pap?

       - Él hát – mondja –, hál istennek!

Menyen a huszár oda, s hát ko­pogtat a plébánián. Azt mondja a pap, hogy:

       - Tessék!

Bémenyen a huszár. A pap oda vót hajolva egy nagy könyvre, s immádkozgatott. Azt mondja:

       - Mivel szolgálhatok édes fiam?

       - Tisztelendő úr, mondja meg nekem, hogy ez s ez a bácsi  hány esztendős, s annak az anyja! ­

Hamar forgatja es a könyvet, keresi ezt a könyvet es a pap, keresi azt es.

- Jaj a pilátussát - mondja -, az édesanyám künn van a szöllőbe kapálni, s elvitte a templom kóccsát, s benn van a templomba az a nagy könyv,  – nincsen itthon. 

Megvakarta a fejit a huszár, s azt mondja:

       - Hát melyen öreg lehet a tisztelendő úrnak az édesanyja, hogyha még az es a szöllőbe kapál? S az vitte el a kócsot?

- Hát biza – mondja – öregnek elég öreg má’. Foga se igen van, hajlott hátú, de azétt eldógozgatik, mert még az én nannyám es él, s arról es kell gondoskodjunk. ­

Aztán az öreg asszon nem jött haza, – a papnak az anyja –, hogy hazahozza a kócsot, s így a huszár nem tudta meg, hogy hány esztendősök.

De ha arra jár valaki, akkor megkérdezheti.

       Itt a vége, fuss el vélle!