84. Az elátkozott kastély

Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon túl, még az Óperenciás tengeren es túl, vót egyszer egy szegén asszon, s annak vót egy leánnya.Szegények vótak erőst, nem vót semmi se a világon, csak egy rossz kalibacskájik*, s abba laktak ketten.

Egyszer csak beteg lett az öregasszon, s odahítta mgához a leánnyát, s azt mondja neki:

- Nézd csak, édes leánkám, én úgy érzem, hogy meghalok. Nincsen semmim se, amit reád hagyok, menjél el szógálni, s élj él úgy, ahogy tudsz.

Az öregasszon béhunta a szemit, s meghót.

Eltemette a falu, mert a leánnak még az se vót, amiből eltemettesse. S akkor vót egy nagy pokrócca, rongy pokróc, s azt ő magához vette, s a kalibából kibutt, s elindult, hogy ország-világot járjon. Ment egyik házba bé kéregetni, s a másik

ból ki. Egyikbe bé, s a másikból ki, de biza sehol se adtak neki semmit se.

Azt mondták:

- Nezd csak, édes leánkám, elég erős vagy, dógozzál! Nekünk es csak úgy van, ha dógozunk!

Igen, de biza a leán erőst rest vót. Nem akart sehova se elmenni szógálni, hanem inkább étlen ült, mihhogy dógozzon.

Nyárba neki még csak eltőt. Egyik kerben es meghúzódott, s lopott hol ezt, hol azt, s a másikba es meghúzódott. Hideg nem vót, s a pokróccával bétakaródzott, s így eltőt valahogy a nyár. De mikor megjött az ősz, akkor kellett erőst ügyeljen. Hol egyik pajtából bujdosott a másik pajtába…

Ahogy így bujdosódik, béért egy erőst nagy városba. S abban a városban hallja, hogy doboltat a király. Azt doboltatta, hogy közhiré tétetik, a királynak van egy nagy-nagy kastélya eladó. Régen nem lakja azt a kastélyt, s annak adja el, aki egy percig se alkuszik. Hanem amennyit a király kér, azt abba a szent helybe megadja. Gondolja magában a leán, meg kéne vegyem azt a kastélyt. De mivel tudjam megvenni? Azt hazudom a királynak, hogy van pénzem. Nem alkuszok én semmit se, hanem amennyit kér, én megigírem, s megmondom neki, hogy ekkorra meg akkorra megadom.

Úgy es lett. Elment a királyhoz, s jelentkezett, hogy ő megveszi a kastélyt, azt a gyönyörű szép palotát.

- Na – azt mondja a király – itt a kezem fiam, csapjál bele! Megmondom neked – mondja –, ezen a kastélyon 365 ablak van, s ötvennégy ajtó. Ahán’ nap van – mondja –, annyi ablak van, s ahán hét van, annyi ajtó van rajta, s ahán’ hónap van, annyi szoba van benne. De annyi pénzt es kérek, – háromszázhatvanöt krajcárt –, s ha meg tudod adni, nem alkuszol, akkor a tehéd ez a palota, ez a kastély.

A leán belécsapott a király tenyeribe, s azt mondja:

- Felséges királyom, nem alkuszom. Megadom – mondja –, csak egy kicsi baj van. Most nincsen pénzem, me’ sok adóssaim vannak, ha megadják, akkor én felségednek es megadom – mondja – csak szabjon ki egy határüdőt, hogy mikorra kell megadni.

Azt mondja a király:

- Há nézd csak, édes leánkám! Háromszázhatvanöt nap múlva… Jó lesz-e?

- Jó lesz – mondja a leján.

Gondolta magában, az kerek egy esztendő, s nem bánom, ha felakasztnak es – mondja –, de meg tudom mondani még a halálom óráján es, hogy én palotába aludtam. Az elyen szegények, mint én, nem erőst tehetik ezt. De én... – mondja. Igy gondolta magában. De a királynak megigírte, hogy ő kifizeti.

Na a király hatta es. Odaadta a kócsokot a leánnak. A leán elment szépen a pokróccával, bément a palotába, és megnézte egyik szobát, a másik szobát es, s mind a tizenkettőt végigjárta.

- Na - azt mondja - ülhetek itt üressen!

Elment a király s a gyülekezet, akik ott vótak az egyezségen. A leán bézárta az ajtót, s a pokróccának felit letette a földre, a másik felivel reafeküdt, s bétakaródzott.

Há’ egyszer csak, amikor elalunna, hát az ajtón valami macskanyávogást hallott, kaparja az ajtót, s nyávog a macska.

- Nyáu - nyáu - nyáu!

- Na – mondja – szegén macska, te es egy olyan árva vagy, mind én, kizártak.

Felkőt hamar, s kizárta az ajtót, s béeresztette . . . s egy akkora nagy fekete macska vót, hogy rettenetes.

Azt mondja a leán:

- Gyere ide, ne! Bujj melléjem, egy kicsit doromboljál nekem, legalább nem leszek egyedül!

S a macska oda es feküdt a leán mellé, odabutt*, s olyan szépen dorombolt, hogy a leán elaludt. Hát egyszer úgy hajnal felé felebred a leán, s hát a macska sohutt* sincs. Nézi a kócsot, s az ott van a feje alatt, s az ajtó bézárva, az ablakok bézárva, s a macska sohutt sincs.

- Jé te! – azt mondja. Hát ez hogy tudott kimenni? Nahát ha kimentél, hát kimentél akárhogy! Egész nap a kertben járkált. Ott vótak gyümőcsfák, nagy veteményes kert vót. Ott abból ett, jóllakott. Nem búsulta az életet, jól ment a sora. Nem kellett dógozzon, még es palotába lakott. Hát eljött megint az este, megint lefekszik. De elig feküdt le, újra jött a nagy macska. Nyávogott, bekérezkedik. Azt mondja neki a leán:

- Hol vótál te? Hova mentél? Hogy mentél ki?

Hát a macska elkezd nyávogni, s ahogy nyávogott, a szájából olyan szép drágakövet kiejtett, oda a leán elejibe leejtette. Nézi a leán, forgatta, nem tudta, hogy mi lehet.

Na oda félretette egy szegeletbe, s a macskát megint magához vette. A macska dorombolt, s elaludt a leán. Hát ez így ment biza sokáig. Igy ment vaj három hétig. Minden áldott este jött a macska, s örökké hozott egy drágakövet a szájában. Csak úgy csillogott.

Fel vót akasztva a kertre* egy hosszukó* fazak, amibe a tejet szokták szűrni, egy cserepfazak*, s azt a leán kivette a kertből, s abba belérakogatta mind azt a drágagyöngyöt, drágakövet. Immá’ a fazak teli vót. De neki feltünt, hogya macska örökkét elmennyen. Bé van zárva az ajtó, s este megint béereszti. Gondolta magában a leán, itt valami nincsen rendjin. Megállj, mert én meglesem ezt a macskát. Úgy es tett.

Egyszer este, mikor jött a macska, megsimogatta, megszeretgette. A macska kitette a szájából a drága gyémánt követ, a leán belé a fazakba, s lefeküdt a leán. A macska dorombolt, dorombolt, hogy alitsa el a leánt. De a leán csak tartotta a szemit ébren. Tartotta, úgy tett mindta alunna.

Egyszer csak halljatok csudát, a macska mikor gondolta, hogy elaludt a leán, felkőtt, s egyet dobbantott a lábával, s az ajtó kinyillott, s csak elillant a macska.

A leán es felugrott, s ő es ki a macska után. S a macska csak menyen egy hosszú folyosón ott a palotába végig. A folyosón erre es ajtók vótak, arra es ajtók, de nem ment bé egybe se. Hanem a legeslegutolsó szobában egyet dobbantott a lábával, s oda bément.

A leán es utána. S ott abba a szobába, csak egy ajtó megnyillott a falban, s egy olyan szép folyosó vót ott végig, hogy még olyant én se láttam sohase.

A macska ment előre, ment, a leán alattomban utána, utána, s hát a folyosónak vége lett. Egyszer csak lépcsők vezettek lefelé, s azon es ment a macska. Ment a leán es. Hát a lépcsők mellett kétfelől olyan szép fák, hogy rettenetes.

Egyik ezüstfa vót, ezüst divó vót rajta, a másik gyémántfa vót, gyémánt körték vótak rajta. A leán erről es letört egy ágocskát, arról es letört egy ágocskát, de akkora csendülés lett, hogy, a macska hátrafordult. Hogyha a leán térdre nem bújt vóna a fa mögi, hát a macska meglátta vóna. S így ahogy ment a macska, egyszer csak hallja a leán, hogy olyan szép zene szól, lent ott a főd alatt. S má’ várták a macskát. A macska mikor odaért, egyet bukfencezett, – s hát hallják-e? –, olyan szép királyfi lett belőlle, hogy a napra lehetett nézni, de rea nem. S ott királyfiak, hercegek, bárónők csak odamentek, s várták a királyfit. Karon fogták, s odavezették. Szólt a zene, s mekkora nagy mulatság vót.

Na a leán ezeket mind végignézte, s lassacskán visszament ő az ő szobájába, ott ahol ment, azon az úton végig, s lefeküdt a pokróc alá. Egyszer reggel lett, akkor a nap es eltőt. Más este megint jő a macska. Hozza azt a drágakövet.

Leejti a leán elejibe. A leán úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Odabutt a macska melléje, s elkezdte simogatni:

- Haszontalan macska! Hol jártál te? Örökké elszöksz mellőlem!

A macska csak dorombolt neki, hizelkedett. Egyszer azt mondja a leán:

- Tudom, hogy hol jártál, tudom, hogy ki vagy.

A macska erőst nagyon elkezdett nyávogni, mihntha mérges lett vóna.

- Ha mérgelődsz, ha nem mérgelődsz, tudok mindenfélét! Nézd csak, itt van a tanu-jel, hogy én eljártam utánad, s láttam mindent!

Nahát akkor a macska akkorát nyávogott, hogy még az ablakokon a tángyér es mind bétörött. S erre a nagy nyávogásra a macskabőr lehullott rólla, s egy olyan szép királyfi állott a leán előtt, hogy a napra lehetett nézni, de rea nem.

De erre a palota es úgy megcsendült, hogy azt hitte a leán, hogy az szétrepedett.

Azt mondja a macska – imá’ királyfi, nem macska vót –

- Eddig kellett nekem macskabőrbe járnom – mondja –, amig egy leán felfedezi, hogy én hova s merre járok. S tudd meg, hogy a király ezt a palotát csak azétt adta el, me minden éjen mü macskák – úgy mint késértetek* – járkáltunk ebben a palotában, s a király kénytelen vót eladni. De ha te má’ kivilágosítottad, felfedezted, most ezt a sok drágakövet vidd el, s add el egy ékszerésznek, s evvel fizesd ki a palotát, s nagy lakadalmat csapunk, s ebbe a palotába mü ketten lakunk.

Úgy es lett.

Elvitte a leán, s eladta azt a sok drágakövet, kapott érte egy csomó pénzt, s azt odavitte a királynak. Kifizette azt a palotát, s akkor a királyfival megesküdtek. Nagy lakadalmat csaptak, s ott lent a főd alatt, amik vótak, azok a sok vendégek, bárók, hercegek, azok mind elátkozott királyfiak, királykisasszonyok vótak. S azok mind visszanyerték emberi alakjikot. S azok lettek ott a palotában, s még ma es élnek, ha meg nem hótak.

Itt a vége, fuss el vélle!

A szöveget gondozta: Sebestyén Imre Dezső