Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon, még az Óperenciás tengeren es túl, vót egyszer egy szegén asszon. S annak a szegén asszonak vót három szép fia s egy leánnya.

Azt mondják a legények, hogy ők elmennek, s más országból hoznak magik­nak feleséget, mert ott a faluban nem tetszik amelyenyek vannak. Feltarisnyálta a szegén asszon. Hamuból sütött nekik pogácsát, s elbúcsuzott nagy könnyhullatá­sokval, s elindultak a legények.

Hát ahogy mennek, mendegélnek, egy nagy erdőn vitt keresztül az útjik. S ahogy az erdőn mennek keresztül, s hát megesteledtek. Láttak egy kicsi házikót, s oda bémentek. S hát kit látnak abban a házikóban? Egy ősz öregembert.

Azt mondja az öregember:

- Hova s merre, fiatal legények?

- Adjon isten, öregapánk! – köszöntek a legények az öregnek, s azt mondják:

- Elindultunk magunknak feleséget keresni – mondták a legények.

- Megesteledtünk, s nem-e adna szállást nekünk az éccakára?

- Adok én szüvesen – mondja. Meghálhattok. ­

Megháltak ott a legények, s reggel azt mondja nekik az öreg:

- Halljátok-e, erre visz az utatok, s erre es kell visszajöjje­tek. S amétt szállást adtam annak a fejibe jutal­mul azt kérem, hogy – özvegyember vagyok –, s nekem es hozzatok egy szép haja­dont, egy szép leánt feleségül! ­

Gondolta magában a három legén, hát minek ennek az öregnek a szép hajadon, amikor olyan öreg, hogy még csoszogni es alig tud. S úgy magikban kikacagták.

Na el es mentek a legények más országba. S ahogy béértek egy országba, abban az országban vót egy király, s oda bészegődtek. S a királynak vót három erőst szép leánnya. Eggyik szebb vót, mind a másik.
A legények jól viselkedtek, szó­gáltak, katonák vótak, harcoltak, s ugy megszerette a király őköt, hogy mind a három leánnyát a három legénnek adta feleségül.

Nagy örömvel vitték őköt vissza. De csakugyan azon az úton kellett keresz­tül menjenek, ahol az öreg lakott. Mikor odaérnek, há’ köszönnek:

- Jó napot adjon isten öregapánk!

- Adjon isten! – mondja. Jó sokáig odavótatok! Há’ hol s merre jár­tatok? Látom magatoknak szép leányokot hoztatok. Három leánt, hát az enyim hol van?  Nekem nem hoztatok? ­

Azt mondják a legények:

- Nem kaptunk.

- Nahát ha nem kaptatok, nekem itt mind kőé vátozzatok! Csak egyetlen egy leán marad meg nekem feleségnek. A három legén s két leán itt kőé vátozzon! – mondja.

Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban a három legén s a két leán kőé váto­zott. S csak egyetlen egy leán maradott meg, s azt ott tartotta magánál. Sep­regetett, főzött, sírt a leán. Sajnálta a másik két testvérit. Sajnálta a három szép     deli legént, de nem tudott rajtuk segítteni.

Egyszer az öregnek erőst jó kedve vót. Azt kérdi a leán:

- Öregapókám, métt vátoztattad kőé őköt?

- Azétt, mert az én szüvem es kőből van – mondja.

- Hát hol van a te kőszíved?

- Hát hol van? Ott van az ágyteríttőbe! ­

Jól van, akkor az öregember elment, ide-oda bolyongott az erdőben. A leán szedett egy csomó virágot, s font egy erőst szép koszorut, s reatette az ágyterít­tőre. Este, mikor hazajő az öreg, kezdett kacagni. Azt mondja:

- Métt tetted azt a koszorut oda az ágyteríttőre?

- Azétt apókám, hogy ha az ágyteríttőbe van a szíved, akkor örüljön a szíved – mondja. Felkoszoruztam a szívedet. ­

Kacagta az öreg. Azt mondja:

- Nem ott van. Csak nem akartam megmondani.

- Hol van apókám? Mondd meg nekem! Hát úgy se tudom én meg­mondani senkinek – mondja a leán.
Senki nem jár erre, hát kinek mondanám én meg?

Azt mondja:

- Ott van az ajtófélfájába az én szívem. ­

Na másnap a leán újra szedett egy nagy csokor virágot, s az ajtófélfájára felakasztotta.

Este jő haza az öreg, s látja ott a virágot, s azt mondja:

- Látom, jószüvű leán vagy. Megint felko­szoruztad, felvirágoztad az ajtófélfáját – mondja.
Ugye azt gondoltad, hogy igazat mondtam, hogy ott van a szívem. Hej pedig nem ott van! – mondja.

- Hát hol van, apóka? – könyörgött a leán neki.

- Hát idehallgass! Ha nem mondod meg senkinek, akkor megmondom, hogy hol van az én szívem. A szívem itt van nem messze, egy rengeteg nagy erdő közepin van egy nagy szikla, s abban a sziklában van egy madárka, s abban a madárkában van az én szívem. Aki szétveri azt a sziklát, s megfogja a madárkát, s kiveszi a szívemet belőlle, akkor nekem abban a helyben visszajő a szívem. ­

Hej a leán gondolkozott, nagy szeget ütött a fejibe.

- Istenem, istenem – gondolja –, ki tudja ezt megtenni, kinek tudjam én ezt elmondani?

Na eltőt sok esztendő. A szegén asszon várta haza a három fiát, várta haza…      
Nem jöttek. Azt hitte, már meg es hótak. Született neki megint egy fiacskája, s az már akkorára cseperedett, hogy vót úgy tizenöt-húsz esztendős.

Azt mondja :

- Édesanyám nekem nem vótak tesvére­im?­

Hát az asszon nem akarta megmondani, nehogy elszomorítsa a fiát. De addig könyörgött, addig mondta, hogy az anyja elpanaszolta, hogy vót neki három legén testvére, s azok elindultak házasodni, de többet sose tértek vissza.

- Na, akkor én egy napig se várok. Tarisnyáljon fel inge­met, s én elindulok a keresésikre!
Szegén asszon megin sütött neki pogácsát hammuból, feltarisnyálta a fiát, s nagy keserves könnyhullatások között eleresztette ezt a legküssebbik fiát es. Hát amint menyen a legén, leült enni, s azt mondja:

- Aki éhes, az tartson velem! Nem akarok egyedül enni. Megosztom az ennivalómot bárkivel!
Hát uram teremtőm, az erdőből egy ak­kora nagy kos kijött, nagy szarvai vótak, s azt mondja:

- Te legén híttál, akkor itt vagyok!

Na megvendégelte azt a nagy kost a legén, jóllakott s azt mondja:

- Huzzál ki egy szőrt belőllem, s ha bármelyen bajban leszel, csak annyit mondjál, hogy faltörő kos, gyere segítségre! ­Na a legén ment tovább. Hát ahogy menyen tovább, megin leült enni, s azt mondja:

- Ki van itt a közelbe? Még van maradék ennivalóm. Jöjjön, segítsen megenni, hogy ne egyek egyedül! ­

Hát odaszállott egy galambacska a vállára.

- Itt vagyok – mondja.

- Na, gyere, most egyél velem! ­

Jóltartotta a galambat es, s mikor jóllakott a galamb, akkor azt mondja:

- Húzzál ki egy tollat a szárnyamból, s bármelyen bajban leszel, csak mond­jad, hogy tarka galamb gyere segitségemre! Úgy es lett.

Ment a legén, s addig ment, hogy elérte azt a házacskát, ahol a kő­szívű ember lakott.

Békopogtatott, de nem vót otthon, csak a leán vót otthon. Köszön:

- Jó estét!

- Jó estét! – hol jársz erre, hol még a madár se jár? ­

Azt mondja a legén:

- Elindultam ország-világot járni. Hát te, hogy vagy itt egyedül ebben a házikóban?

- Nem vagyok egyedül – mondja a leán –, van itt nekem egy öreg apókám, csak az erdőben bolyong most. ­S a leán akkor ott elpanaszkodta, elbeszélte, hogy ott vannak azok a kőszobrok, akiket kővé változtatott.
Kettő az ő testvére, s a három a deli legények.

Azt mondja a legén:

- Ezek meg* az én testvéreim – mondja. Na de mit mondott, hol van a szíve?

- Azt mondta, hogy itt nem messze az erdőben van egy hatalmas nagy szikla, s azt a sziklát, ha valaki széttörné, abban van egy madárka, s annak a madárkának…, abban van a szíve az öregembernek. Ha valaki megfogná azt a madárkát, s az öregemberhez vinné, minnyá visszakapná a szívét.

- Nahát, ha csak ez a baj – mondja a legén –, akkor te ne szóljál egy szót se!

Meg se hált a legén, hanem elindult a sziklához. Meg es kapta azt a hatalmas nagy sziklát, s mikor odaért, hej, ha itt lenne az a nagy fal­törő kos, hogy széthánná nekem ezt a nagy sziklát.

Hát uram teremtőm, elig szólta ki, ott termett a kos, s a szarvával csak ket­tőt-hármat döfött rajta, s szét vót a nagy szikla repesztve. Azt mondja a legén:

- Most csak a galamb kéne, hogy elkapja a madárkát. ­

Oda es repült a vállára a galamb, abba a helybe, s elkapta a csőribe a madár­kát. A legén a kezibe vette, de úgy dobogott annak a madárkának a szive, hogy nem fért a legénnek a kezibe, úgy vert. Vitte hamar nagy örömvel az öregember­hez, s hát amikor közeledett a házikóhoz, közeledett, azt mondja az öregember a leánnak:

- Jaj, hallod-e, édes leányom, nem tudom, mi van velem, de olyan meleg­ség van rajtam, s úgy ver a szívem tájéka – mondja -, s olyan jó érzés fo­gott el!

Hát ahogy közeledett, még közelebb, még közelebb, az öregembernek kez­dett potyogni a könnye. A leánt kezdte csókolgatni.

- Édes leánkám, úgy érzem…

- Itt van öregapám – mondja – meghoztam a szívit! ­

Az öregember minnyá’ a madárkát kétfelé vágta, kivette a szivit, s bétette az ő maga helyire, s ugyanúgy dobogott, mint azelőtt vót.

Azt mondja a leán:

- Most öregapám éleszd életre ezt a kőembereket, akiket kőé vátoztattál, hagyd legyenek boldogok! ­

Életre es ébresztette őköt. Megköszönték az öregembernek, s megcsókolták egyik a mást, s hazamentek.

Nagy lakadalmat csaptak, és boldogan élnek még ma es, ha meg nem hótak.

Az öregasszon úgy örvendett, hogy azt se tudta, mi’ csináljon.