Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon, még az Óperenciás tengeren es túl, vót egyszer egy király s egy királyné. S azoknak vót három erőst szép fijik. De ak­kora gazdák vótak, akkora hatalmas nagy király vót, hogy a fél világ az ő biro­dalma vót.

Egyszer azt mondja a fiainak s a feleséginek:

- Halljátok-e, édes fiaim! Mit tudnék én csinálni, hogy ha meghalok, hát fennmaradjon a nevem unokáról unokára?

Hát mondják a fiai:

- Épittessen egy kórházat! ­

- Az es jó – mondja a király -, de még valami más kéne, ami még jobb lenne. ­

- Akkor építtessen egy nagy templomot!

- Az a legjobb lesz – mondja a király.

Hozatott es minnyá’ sok téglát, követ, cementet, mindenfélét, ami egy templom épittéséhez szükséges. Sok munkást fogadott. Épiítették, de egy ak­kora hatalmas templomot épitettek, hogy az egész fődkerekségin akkora templom nem vót. Szép két nagy tornya vót neki. Mikor készen vót a templom, abba képeket, szobrokot, mindenfélét hozatott a király. Kifestette szépen a szebbnél-szebb aranyfüstös* oszlopokot.

Nahát amikor mindenvel, evvel es elkészültek, padokot rendezett bé, akkor azt mondja:

       - Most meg kell hívni a püspökököt, s a pápát es, hogy szenteljék fel a templomot. ­

El es jöttek, hogyne jöttek vóna, csudájára jártak annak a szép templom­nak.

       Eppe akkor vót egy új pap a faluban. Ott a faluban, ahol a király lakott. Abban a városban, nem a faluban…, – s akkor fel es szentelték.

       Ennek a templomnak a tiszteletire, mivelhogy ott vót a püspök, felszentel­ték a templomot, s felszentelték az új papot es.

Akkora ünnepség vót, hogy hetedhétországra szóllott.

       Nahát telt-múlt az üdő, búcsujárók jártak ebbe a templomba. De a király csak szomorkodott.

       Egyszer azt mondja a legidősebb legén, a legidősebb királyfi:

       - Halljátok-e testvéreim?! Meg kéne kérdezzük édesapánkot, hogy mért szomorkodik örökké? Bétőt a kedve*, szép nagy templomot építtetett, s még es örökké szomorkodik. ­

       Azt mondja a közepső:

       - Jó lesz, ha bémész hezza, s megkérdezed. ­

Bé es menyen a legidősebb királyfi, s mondja az apjának:

- Kedves édesapám, ha meg nem sértenélek, mondd meg nekem, hogy métt vagy te örökké olyan szomorú? Azt mondtad, ha meglesz ez a templom, akkor minden kedved bételik. Soha többet nem leszel szomorú, s most még es örökké szomorkodsz.

       - Hej fiam, nem mondom meg én azt, azon úgy se tudtok tü segítteni. ­

       Evvel a nagyobbik legén kiment.

       Bément a közepső, kérdezi, de annak es ezt mondta az apja. Bémenyen a legküssebbik királyfi, s mondja neki:

- Édesapám, ne utasítsál ki - azt mondja. - Mondd meg, hogy métt vagy olyan szomorú, mert nekünk sincsen semmi kedvünk, ha látjuk, hogy te örökké szomorkodsz.

Azt mondja a király:

- Hát, édes fiam, ha ennyire akarjátok tudni, hát én akkor elmondom. Azétt vagyok én szomorú, mert ebben a templomban megvan a világon ami kell… – mindenféle, de hiányzik belőlle a zsoltáréneklő madár. Hallottam hírit, hogy az melyen szépen énekel - azt mondja. - S azt én, ha ebbe a tempolmba bétehet­ném, akkor az enyim lenne, – úgy tetszik, az egész világ.

- Hát édesapám – azt mondja a legküsebbik királyfi – ....ezen te egyet se búsuljál!  Esszeszedjük magunkot, s addig menyünk, amíg meg­kapjuk a zsoltáréneklő madarat. ­

Heába untatta* a király, hogy:

- Ne menjetek, ne menjetek! – így-úgy könyörgött az édesanyja. De a há­rom királyfi esszeszedte magát, felpakoltak, feltarisnyálták magikot ennivalóval, pénzvel. Lóra ültek, s elindultak. De mielőtt el nem indultak vóna, az apjik adott nekik három gyűrűt, s azt mondta:

- Ha mentek, s egy keresztútba értek, ezt a három gyűrűt ássátok el! S amelyik visszafelé  hamarább visszatér, – elváll az utatok –, s amelyik hamarább visszatér, megnézze, hogy melyiknek a gyűrűje lesz rozsdás, s az erőst nagy bajba lehet. Így csináljátok, ahogy én mondom! ­

Na a legények az ujjikra húzták a gyűrűköt, s elbúcsuztak az apjiktól. Fel­ültek a lovakra, s elvágtattak. Mentek hetedhétország ellen. Hát ahogy mennek, egyszer csak egy keresztúthoz értek.

- Na – azt mondják – most elválunk itt. Ássuk el a gyűrűköt ebbe a ke­resztútba!  Egyik menjen északra, a másik délre, s a harmadik nyugatra! Majd amelyik megkapja a zsoltáréneklő madarat, s visszatér vele, az megnézi, hogy a gyűrűk megvannak-e, s nem rozsdások-e?

Úgy es tettek. Elásták a gyűrűt, s elindultak hárman háromfelé.

Hát ahogy menyen a legküssebbik királyfi, ő ment délnek, …ment. Ahogy ment, megesteledett. S egyszer lát az erdőbe egy kicsi világosságot. Gondolta ma­gába, békérezkedik oda, nem marad éjelre az erdőben, nehogy valami vadállatok megtámadják. Kopogtat bé, s azt mondja ez bentről:

- Tessék! ­

Bémenyen a királyfi, s hát egy olyan öregasszon vót ott, hogy még egy olyan öregasszont ő nem es látott.

Azt mondja :

- Jó estét öreganyám!

- Adjon isten édes fiam! - azt mondja. - Hát te hol jársz erre, ahol még a madár se jár? - azt mondja. - Imá száz esztendeje itt élek, ebbe az erdőbe, de még ember fiát nem láttam.

- Jaj, kedves öreganyám, nem adna-e nekem szállást éjjel­re, mert reggel tovább kell menjek. De megkérdezném mielőtt le nem fekszek, hogy nyugudtabban tudjak alunni, hogy a zsol­táréneklő madárnak a hírit nem hallotta-e?

- Jaj, nem hallottam édes fiam, pedig már az életem ja­vát eltőtöttem. Az életem kenyerit megettem, de én még soha hírit se hallottam. Hanem ahogy reggel felvirradsz, s elindulsz, s mész, hónap este elyenkorra egy ugyanelyen kunyhóhoz találsz – mondja –, ott lakik az én néném. Hátha az útba tud igazittani. ­

Na a legénnek vacsorát adott, s lefeküdt a legén. Reggel, mikor felkőt, az öregasszon feltarisnyálta, s azt mondja neki:

- Hallod-e, édes fiam, ahogy te mész, az utadba találsz egy kutat, s abba a kútba ott van az én leányom. El van varázsolva halnak, csak a feje van ki. A tizenkétfejű sár­kán elvarázsolta, s ha odaérsz, te igyál belőlle, de a lovadnak nehogy adjál. S a leányom ad neked egy arangy­vesszőt, s annak te nagy hasznát veszed. Mert én nem tudom megváltani semmifélele képpen* a leányomot. ­

Na a legén elbúcsuzott, megköszönte az öregasszonnak, s elindult, s ment. Hát ahogy menyen, úgy délfelé meg es kapta azt a kutat. Menyen oda, s hát úgy vót, ahogy az öregasszon mondta. Egy leánfej csak ki vót a vízből dugva, de a többi hal vót. Lehajolt a legén, s a kalapjával merített vizet, jót ivott belőlle, s azt mondja a leán:

- Jól van - azt mondja - királyfi, tudom, mi járatba vagy. Itt van ez az arangyvessző - azt mondja -, tedd el, met ennek még nagy hasznát veszed! ­

Nahát úgy es lett. Eltette a legén az arangyvesszőt, s menyen tovább. Estére elérte a másik kunyhót, s hát vót az első öregasszon öreg, amennyire öreg, de ez a másadik ez még százszor öregebb vót. Olyan öreg vót, az ajaka lefittyenve* s a szájaszéje, s borzas vót a haja. Azt mondja neki a legén:

- Jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, édes fiam! – fogadja a köszönést. Jó, hogy öreganyádnak szóllítottál, mert ha nem – azt mondja –, rosszul jártál vóna velem. Há’ mi járatba vagy?

- Jaj, kedves öreganyám azétt jöttem, nem adna-e szállást éjjelre?

- Dehogynem – feleli. Istené a szállás, emberé a nyugudalom! ­Feküdjél le szépen!

- De kedves öreganyám, amig le nem fekünnék, megkérdez­ném, hogy nem-e hallotta hírit a zsoltáréneklő madárnak?

- Nem hallottam én hírit, pedig már elég öreg vagyok, de soha még hírit se hallottam. Hanem innet nem messze, hónap este elyenkorra eléred az én nénémet, s az osztán téged útba tud igazíttani. ­

Na a legénnek jó vacsorát adott ő es, lefektette. S mikor a legén reggel fel­kőt, feltarisnyálta.

S mielőtt útra nem bocsátotta, neki es aszondta:

- Ahogy méssz, találsz egy kutat az utadban, s abba egy leán félig ki lesz a vízből, s a másik fele hal lesz. A tizenkétfejű sár­kán elrabolta, s az az én leányom – mondja. S kapsz tőlle egy ezüstvesszőt, mert annak te még nagy hasznát veszed. – Úgy es lett.

Megköszönte a legén. Ment, vágtatott. Hát ahogy menyen, vágtat, elérte úgy délfelé a kutat. Belénéz a kútba, s hát látja, hogy ki van derékig a leán. Belémerítette a kalapját, jót ivott belőlle, de a lovának nem adott egy cseppet se.

Akkor a leán azt mondja:

- Nesze, adok egy ezüstvesszőt, ennek még te nagy hasznát veszed. ­

Megköszönte a legén a vesszőt, s avval ment tovább.

Estére megint elért ahhoz az öregasszonhoz, akihez eligazitották. De aztán ez az öregasszon, hogy ez melyen öreg asszon vót. Ez kétrét vót hajolva. S még a hammunak es aszondta, hogy mammu. Csak egyetlenegy foga vót. Még beszél­getni se tudott rendesen.

A legén köszön:

- Jó estét, öreganyám! .

- Adjon isten, édes fiam! – feleli. Hát te mi járatba vagy?

- Én nagy fába vágtam a fejszémet kedves öreganyám! ­Nem hallotta-e hírit a zsoltáréneklő madárnak? ­

     - Hallani hallottam, de háljál csak itt meg, s majd reggel elbeszéllem! ­

     Meg es hált a legén, s reggel azt mondja neki az öregasszon:

- Hallod-e, édes fiam, hogy te méssz itt az úton, erről az útról le ne térjél! Találsz egy kutat, s abba egy leán úgy ki van emelkedve, csak a bokájától lefelé hal. S az ad neked egy gyémántvesszőt. S azt a vesszőt, amit te kaptál, az ezüst- s az arangy- s a gyémántvesszőt fondd essze, s ahogy méssz egy hatal­mas nagy tengerhez érsz. S azon a tengeren se csónak nem lesz, se semmi se. Hanem te avval a vesszővel csak suhints rea arra a tengerre, s te száraz lábval szépen ától tudsz menni rajta. De mikor átolméssz, a tengernek a közepi be egy akkora hatalmas szikla lesz, s an­nak a sziklának a tetejin egy kacsalábon forgó palota áll. Ügyelj, mert mikor odaérsz, csak minden hét esztendőbe egyszer nyíllik ki az ajtó. S ha te béméssz oda, kétfelől a folyósón tündér leányok lesznek. S csá­bítnak téged mindenfélére. Kénálnak evvel, kénálnak avval, hogy ebből egyél, abból egyél, körtével, almával, süteménvel. A másik kénál gyémántval, hogy markolj belé. De te ne nézzél se jobbra, se balra! Ha­nem a folyósónak a végin bal felől fel van akasztva egy arangygalicka, s abban van a zsoltáréneklő madár. Te akaszd le, s ahogy csak tudsz, olyan sebesen gyere kifelé. Mert az ajtó ha bécsapó­dik, örökre ott maradsz! ­

Úgy es tett a legén, ahogy mondta az öregasszon. Elindult, s menyen. S hát amint menyen, útjába került a harmadik kút es. Néz a kútba belé, s hát a leán ki vót ereszkedve a vízből, csak a bokájától lefelé vót, a halnak a farka vót a vízbe.

Azt mondja:

- Itt van – azt mondja – ez a gyémántvessző, s ennek te nagy hasznát veszed. ­

Úgy es tett, a legén elvette, megköszönte, s esszefonta mint egy jó ostort. Menyen, vágtat a lovával.

Odaért a tengerhez. Nézi a tengert, se erről, se arról, se palló nincs rajta, se egy csónak s híd. Megsuhintotta a vesszőjivel a tengert, s hát az úgy kétfelé vállott, hogy szároz lábval a legén mehetett egyenesen. Hát ahogy menyen, menyen egy egész nap s egy egész éjjel, s meglátta azt a hatalmas nagy szik­lát. S a szikla tetejin a várat, kacsalábon forgott. Mikor közeledik oda, hát a várkapuban ott vót a tizenkétfejű sárkán. Olyan melegséget csinált, hogy a legén majd elégett. Azt mondja, hogy:

- Ide bé nem közeledsz, mert tudom, hogy te rosszba jársz. El akarod rabolni a zsoltáréneklő madarat – mondja a sárkán. De abba te belépusztulsz! Itt hagyod a fogadot!

- Hát majd meglássuk! - azt mondja a királyfi.

Elévette azt az esszefont arany-, gyémánt- és ezüstvesszőt, s elkezdte a sár­kán nak a nyaka körül csak suhintani, s ahányat reasuhintott, annyi feje lesza­kadott a sárkánnak. Addig suhintotta, hogy mind a tizenként feje leszakadott.

Na akkor menyen közelebb, s hát csakugyan úgy vót. A lépcsőkön ahogy felment, tiszta márvány kőből vót, gyémántból vót az ajtója. Csak kinyillott az ajtó, s hát olyan gyönyörűséges szép tündérleányok álltak kétfelől a folyosón, s kezdték kérlelni, könyörögni. Gyere, királyfi, táncolj velünk! Egyél csak ebből, vegyél csak ebből! Nézzél csak ide!

De a királyfi mintha süket lett vóna. Nem nézett se jobbra, se balra, hanem ment egyenesen a folyosó végibe. S bal felől fel vót akasztva arangygalickába a zsoltáréneklő madár. Azt csak leakasztotta gyor­san, s kifelé. Így es, amikor az ajtón kilépett, a bal sarkát úgy odavágta az ajtó, hogy egy darab leszakadott belőlle. Szerencséjire avval a vesszővel megérintette a sarkát, s a sarka egyszere visszanőtt, visszaforrott. Nahát száraz lábon átoljött azon a nagy tengeren. Felült a lovára, s menyen, s mikor odaért az első kúthoz, a leán, –  tudják-e –, egésszen ki vót a kútból jőve. Mert, hogy a sárkán elpusztult, a varázslat megtört rajta.

- Köszönöm – azt mondja –, hogy megszabadítottál. Gyere most menjünk édesanyámhoz, s édesanyám megvendégel! ­Úgy es lett.

Odamentek az öregasszonhoz. Az öreg asszon szinte megfiatalodott örö­miben. Ölelte-csókolta a legént, hogy megszabadíitotta a leánnyát. Örömibe egy zacskó aranygyat adott az öregasszon.

Azt mondja a leánnya:

- EI se maradok tőlled! Mert a kicsi királyfi es úgy belészeretett ebbe a leánba, hogya szüve szakadott vóna meg, mert olyan szép vót, hogy a napra lehe­tett nézni, de rea nem.

       Nahát akkor elbúcsuztak az öregasszontól, s a királyfi maga mellé ültette a lovára a leánt, s mentek tovább.

       Mikor odaértek a másik kúthoz, hát halljanak csudát, a másik kútból es amelyik leán félig vót hal, ki vót jőve a kútból, s várta a legént.

- Jaj - azt mondja -, hogy köszönöm, hogy megszabadítottál, királyfi!

Gyere, most elmenyünk az én anyámhoz, s megvendégel ott tége­det – mondja – úgy es lett.

- Odementek a másik öregasszonhoz, s hát az még fiatalabb lett. Ölelte-csókolta a legént s a leánnyát.

Gondolta magában a legén, van neki két bátyja, jó lesz ez a leán neki. Így hát az öregasszon adott egy zacskó arangyat, s a leánnyát es odaadta, hogy legyen a másik királyfinak feleségnek.

Így mentek ők hárman tovább. Hát ahogy mennek-mendegélnek, elértek a harmadik kútig. A harmadik kútba annak a leánnak csak a feje vót ki, amikor mentek, s adta a vesszőt, s most tudják-e? –, egészen ki vót az egész leán, ki vót jőve a kútból. Hálálkodott, örvendezett, hogy esszetaláltak rokonyokul. Ugye az anyjik testvérek vótak, a nagynénik vótak mind a hárman.

Azt mondja:

- Menjük el most az én anyámhoz, s az én anyám es megvendégel ­királyfi! ­

El es mentek, s ott mullattak másnap reggelig a három leán s a királyfi. Gondolta magában a királyfi, ezt a leánt es jó lesz elvinni az én testvéremnek. A két bátyámnak melyen jó lesz, még feleséget es szerzettem nekik, nemcsak a zsoltáréneklő madarat viszem el. Úgy es tett. Mentek a leányok es szüvesen. Hogyne mentek vóna.

Hát ahogy mentek-mendegéltek, mert ugye lóhátra nem ültek, csak a lovat vezették, gyalogszervel mentek. Mert annyin felülni nem tudtak a lóra. Elértek a keresztútba. Hát amikor elérnek, azt mondja a legén:

- Na várjatok csak itt – mondja –, kiásom a gyűrűköt, s megnézzük, hogy nincs-e valami bajik. Vaj nem-e – azt mondja – már az én testvéreim haza­mentek. ­

       Hát úgy es lett. Kiásta a gyűrűköt, s hát egyedül az övé vót csak fényes. Hamar az ujjára húzta.

       A két bátyjáé olyan rozsdás vót, mint valami vaskarikák. Na gondolta ma­gában:

- Itt valami nincs rendben. ­

Azt mondja a leányoknak:

- Üljetek csak le, én itt körülnézek lóháton – mondja –, valahol megtudakozódom, hogy nem tudnak-e a bátyjaim felől, hogy hol lehetnek. ­

Hát ahogy ő menyen, látja, hogy egy nagy-nagy grófi birtokon a gróf nagy ostorval úgy üti az embereket, hogy dógozzanak.  egyik a vizet húzza, a másik az ekét húzza, a harmadik egyebet csinál, s hát ott van az ő két testvére es.

- Jaj, édes testvéreim, hát tü hogy kerültetek ide? ­

De a testvérei meg se állhattak, hogy beszélgessenek. Odament a gróf, s jókot vágott rejik az ostorval.

- Félre innet – mondja –, ezek rabszolgáim. Dógoztatom őköt! ­

Azt mondja a királyfi:

- Várjon csak, gróf úr! Hát nem lehetne megegyezni valami váltságdíjat? Kivátanám és nemcsak a két testvéremet, ha­nem minden szerencsétlen embert – mondja. Szabadságot akarok adni nekik.

- Ha, ha, ha! – kezdett kacagni a gróf. - Nincs neked annyi pénzed! ­Ennek két zacskó arany az ára! Eléhúzta a két zacskó aranygyat a királyfi, amit az öregasszonyoktól kapott, s azt mondja:

- Itt van, ne! Számolja meg hiánytalanul, s minden embert, nem csak a két testvéremet, hanem mindenkit eresszen szabadon, hogy szabadon legyenek, mert mindenkinek kell a szabadság! ­

Hát a gróf azt se tudta, úgy meglepődött, hogy mi csináljon. Már bánta, hogy ő így mondta, de nem vót, amit csináljon. Kifogatta az ekéből, s szabadon enge­dett mindenkit. De olyan rongyosok vótak a kifájfinak a két bátyja, a gúnya le­szakadott róllik, hogy rossz vót rejik nézni.

- Gyertek, édes testvéreim! – mondja a királyfi. Elvezetlek, mert én megszereztem a zsoltáréneklő madarat, s nemcsak még azt, még nek­tek feleséget es hoztam. ­

      S elvitte ők öt oda, hol a leányok vótak. Hát a leányok rejik se mertek pillantani, mert ezek olyanyok vótak, rongyosok, véresek, koszosok.

      Azt mondja a kicsi királyfi:

      - Itt van ez a folyóvíz, mosakodjatok meg! Addig én fel­ülök a ló hátára. Van még egy zacskó aranyam, s avval én nektek bévásárolok gúnyát, hogy őtözzetek fel királyfiakhoz méltóan, mert így nem mehetünk haza. Mit szól édesapánk? – mondja.

      Nahát úgy es lett. Megmosakodtak szépen a királyfiak. De mikor mosakod­tak, fürödtek, elkezdtek tanakodni.

      Azt mondják:

      - Ez mégse jól van így. Most a testvérünk hazaviszi ezt a három leánt, eldicsekedi – mondják –, hogy nekünk szerezte a feleséget. S a zsoltáréneklő madarat es ő szerezte meg, s apánk akkor őt fogja jobban szeretni. Hanem ha visszajő, hát valami úton-módon el kéne pusztítsuk –egyezkedett a két legén. De a leányok erről nem tud­tak semmit se. Se a kicsi királyfi. Az visszajött, hozott szép zsinóros ruhát nekik, királyi mentét, sarkantyús csizmát, s vett nekik még két lovat es.

Addig megferedtek, felőtözködtek, s azt mondják a testvériknek, hogy jőjjön csak férrébb egy kicsitt, mert akarnak mondani valamit. Hát a kicsi királyfi nem gondolt semmire, hanem elvitték, ahol egy jó nagypocsolya vót, s ott megragad­ták, esszekötözték a két kezit, s a két lábát, s oda a pocsolyába belélökték, s ott­ hatták. Azt mondják:

- Itt fulladj meg, në! ­

Ők visszamentek, s a két leánt felragadták a lóra. S a kicsi királykisasszon kezdett sírni, hogy hol van a királyfi. Ugye a kicsi királyfi, mert hát ő azt szerette. Azt mondja az üdősebbik királyfi:

- Ha egyet mersz szólni, há te es itt maradsz! ­

Megesküdtették égre-főldre, hogy ha hazamennek, hát nem szabad szóljon egy szót se. Mintha nem is létezett vóna a királyfi.

Nahát felültették a harmadik lóra, s azt vezették, s elmentek haza. Elvitték a zsoltáréneklő madarat haza. Otthon már úgy várta az öreg király. Mikor meglátta a két üdősebb legént, abba helybe arról kérdezősködött:

      - Hát a legküssebbik fiam hol van, hol van az öcsétek?

      - Jaj avval nagy szerencsétlenség történt. Leesett a ló hátá­ról, s meghót. El es temettük – mondják.

      Sírt a király, siratta a fiát. De nem mertek szólni a leányok egy árva szót se, mert meg vót parancsolva rejik, hogy hallgassanak.

      Hogy hazaértek, kivették a galickából a zsoltáréneklő madarat, s bétették a templomba, de az meg se mukkant. Heába várták, hogy az énekeljen. Mert az a madár olyan vót, hogy csak annak énekelt, aki őt elvitte. Tudta ezt jól a legküs­sebbik leán, de nem mert szólni egy szót sem.

A két nagyobbik legén feleségül vette a két leánt. Nagy lakadalmat csap­tak, s éltek boldogan.

A kicsi királyfi meg ott vót a pocsolyába. Az ott úszkált-mászkált. Egyszer csak arrafelé ment egy halászember. Belémerítti a hálóját arábbacska a vízbe, s hát ahogy várja-várja, hogy hal menjen a hálójába, lássa, hogy valami isten csúfja, valami szörnyeteg abba a pocsolyába mászkál. Mí lehet az? Odamenyen, s elkezdi egy botval mozgatni, s hát látja, hogy emberi fej bukkant fel, emberi kép. Azt mondja a királyfi:

- Segitség, segítség! De a hang elig tudott a száján kijőni.

Hamar a halászember hatta a hálóját, kihúzta a királyfit. Feloldozta a köte­lékeiből, megmosdatta, megfürösztötte, s azt mondja:

- Há mi történt veled, édes fiam? – mert nem tudta, hogy királyfi.

       - Jaj – mondja – rablók támadtak meg az úton, s kifosztottak a pénzem­től, mindenemtől, s megkötöztek, s ide belévettek. Szégyellte megmondani, hogy melyen gonosz vót a két testvére, hogy mit csináltak.

       - Jól van, édes fiam gyere nálunk – mondja –, ott dó­gozol, szógálsz becsületesen, s én megfizetem neked a béredet.

       Meg es köszönte a királyfi, s a halászember vele elment haza, a halászember hazavitte.

Azt mondja a felesége:

- Kit hoztál ugyanbiza?

- Jaj, hallod-e te melyen szerencsétlenül járt ez a legén. Ha ott nem vagyok, beléhót vóna a pocsolyába. Valami rablók meg­támadták. ­

Na telt-múlt az üdő. Szót fogadott a legén, a királyfi. Jól dógozott. S úgy megszerették, mintha saját fijik lett vóna.

Egyszer azt mondja a halászember a feleséginek:

- Hallod-e, édes feleségem? – azt mondja. Van a szomszéd országban egy olyan templom, hogy oda csudájára járnak. S el kéne mü menjünk, hogy megnézzük! ­

Azt mondja a legén, a királyfi:

- Vigyenek el engemet kocsisnak! Én leszek a kocsis ­a szekeren, én hajtom a lovakot.

- Az jó lesz! - azt mondja a halászember.

Úgy es lett. Esszeszedték szépen magikot a feleségivel, a legén es kiőtözött, s ő lett a kocsislegén.

Felült elől az ülésre, s hátul a halászember s a felesége. Elmentek, hogy megnézzék azt a nagy csudát, azt a rettentő szép templomot, ahova búcsujárni járnak oda. Sok betegek meggyógyulnak. Olyan híres templom. S még azt es mondta a halászember, hogy hallotta, hogy abban a templomban van egy zsoltár­éneklő madár, de az nem énekel. Nem tudják, hogy mi az oka.

Na de tudta ezt a királyfi, csak nem akart szólni egy szót se. úgy es lett.

Na ahogy mennek, mennek, béértek abba a városba. Közelednek a temp­lomhoz, s hát a templomtól távol, a harmadik háznál megállott a szeker, ki­fogták a lovakot. Az ember s az asszon s a legén es odamentek a többi népek közi a templomba.

Hát tudják-e, mikor a királyfi béért a templomajtón, abban a szent hejben úgy elkezdett énekelni a zsoltáréneklő madár, hogy mindenkinek a szeme-szája tátva maradott a nagy csodálkozástól.

A leán csak vigyázkodik, s néz erre. s néz arra. Gondolta magába:

- Itt kell legyen ennek a zsoltáréneklő madárnak a gazdája! - Meg es üs­merte a legént. Odafutott, s a nyakába ugrott neki. - S azt mondja:

       - Gyere most a király apádhoz, mert nem félek én senkitől, mert megeskítettek, hogy ne szóljak! ­

       De a király es csodálkozott, azt mondja:

       - Mi történhetett, hogy mostanig ez a madár meg se szóllalt, s most elyen roppant szépen énekel ez a madár? ­

Erre a beszédre menyen oda a legén, a királyfi s a leán. Azt mondja a király neki: - Hát ki vagy te, édes fiam, mi vagy? ­

Azt mondja:

- Hát édesapám nem üsmer meg? – kérdi. Én vagyok a legküssebbik fia – mondja. Én szerzettem meg a zsoltáréneklő madarat, s most, hogy béjöttem a templomba, azétt kezdett énekelni. S a két bátyámnak es a feleségit. S ez a harmadik, akit magamnak szereztem. Csak në, mit csináltak velem! Elbeszélte a kicsi királyfi.

A király olyan hatalmas nagy haragra lobbant. Halál mind a fejikre! – mondja. Ezt érdemlik meg!

­De azt mondja a kicsi királyfi:

- Nem kell halált adni édesapám, adj nekik egy-egy országot! – mondja. Menjenek el a te országodból, hogy ne es lássuk őköt! Uralkodjanak ott a gonosz szüvikvel! – s én itt maradok veletek, amig élek, – örökre. ­Na aztán akkor csaptak egy olyan lakadalmat, hogy hetedhétországra szóllott.

       Odavitték magikhoz a halászt s a feleségit es hálából, hogy megmentette öt a haláltól.

       Boldogok vótak, – a halász s a felesége es, a király s a királyné es. S még ma es élnek, ha meg nem hótak.

       Úgy láttam, mint most.