Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer három leány, s azok a leányok barátnék voltak, örökké együtt jártak. Egy alkalommal kiültek a kapuba fonni. Ahogy fontak, hát arrafelé ment a király fia hintóval. Azt mondja az egyik leány:
- Jaj, ha én lehetnék a felesége ennek a legénynek, tiszta aranyfonalat fonnék neki!
Megszólal a másik:
- Én olyan szépen kimosnám a ruháját, hogy csak úgy csillogna!
Felsóhajt a harmadik:
- Az semmi. Én két ikergyermeket szülnék neki. Az egyiknek a homlokán a csillag ragyogna, a másiknak a nap.
Meghallotta ezt a királyfi. Le is szállott abban a helyben a hintóról, odamegy a leányokhoz, s azt mondja:
- Melyik mondta azt, hogy ha a feleségem lenne, két iker-gyermeket szülne nekem?
Szégyenkezett egy kicsit a leány, de felállott:
- Én mondtam!
Nem teketóriázott a királyfi egy szikrát sem, hanem megfogta a leányt, beültette a hintóba, elvitte magával, s otthon megesküdtek.
Na, telt-múlt az idő, a királynak el kellett menni háborúba, s a felesége otthon maradt. Nem sok idő múlva olyan szép ikreket szült, hogy az egyiknek a csillag volt a homlokán, s a másiknak a nap ragyogott rajta. Na de élt a palotában egy öreg dajka, igen gonosz asszony volt, s az erősen szerette volna, hogy az ő leányát vegye el a király. Mikor megszülettek a gyermekek, mielőtt még az anyjuk meglátta volna őket, alattomban ellopta az ikreket, s két kutyakölyköt tett helyettük a pólyába. A gyermekeket pedig vitte, s belehajította a folyóba. Megüzente a királynak, hogy megszülettek a gyermekek, hazajöhet, ha meg akarja nézni. Két kutyakölyök. Rettenetes. méregre gyúlt a király. Megírta, hogy látni se akarja a feleségét. Azonnal ássák bele derékig a földbe, s aki elmegy mellette, mindenki köpdösse csak le.
Mit tehetett szegény asszony, hiába sírt éjjel-nappal, a király parancsát teljesíteni kellett. Megásták a falu végénél a nagy gödröt, beleállították derékig a szegény királynét, s aki elment erre-arra, mindenki leköpte. Közben hazajött a király, de még rá se nézett. Megházasodott, s elvette a gonosz dajka leányát.
Telt-múlt az idő. Az ikrek éppen hétesztendősök lettek, mert bizony nem haltak meg. Megtanultak szépen járni, beszélgetni. Egyszer, hogy, hogy nem, azt mondja az egyik:
- Hallod-e, te testvérem, mit láttam én álmomban? - Mit te?
- Én azt álmodtam, hogy mi a királynak a feleségétől születtünk. Mi királygyermekek vagyunk. Csak egy boszorkány öregasszony elcserélt bennünket, s a mi anyánk bele van ásva a földbe derékig.
Azt mondja a másik:
- Tisztán ezt láttam én is. Jó lesz, ha mi most a palotába igyekszünk.
Hát úgy is lett, útnak indultak. Nemsokára egy halász kunyhójához értek, s oda bekérezkedtek. A halász összecsapta a kezét, mert még ilyen gyermekeket nem látott. Az egyiknek csillag, a másiknak nap ragyogott a homlokán. Faggatta is őket, hogy kerültek ide, s a gyermekek elmondták az álmukat.
- Nézzétek csak, holnap menjetek el a templomba - tanácsolta az ikreknek. - Éppen vasárnap van, de hátul a templomajtónál álljatok meg.
Hát a gyermekek el is mentek, s a templomban hátul az ajtójál megálltak.
Megjött a király is. De még be sem lépett, szeme-szája tátva maradt. Tekintetét nem tudta a két gyermekről levenni, mert azok olyan szépek voltak, amilyet soha életében nem látott. Gondolta magában, majd hamarabb elindul kifelé, és meghívja őket a palotájába. Igen ám, de a gyermekeknek a halász megmondta, hogy amikor a többiek készülődnek, ők jöjjenek el.
Úgy is tett a két gyermek. Mikor a népek elkezdtek készülődni, kiosontak a templomból, s futás el a halász házához.
A király is sietett kifelé, keresi az ikreket itt is, ott is, de sehol se találja. Ugyan hová tűnhettek, tán elnyelte őket a föld? De ott volt a gonosz dajka is. Észrevette a két gyermeket. Felismerte őket, s a nyomukba eredt. Elkísérte őket egész a halászházhoz. Ott aztán megszólította az ikreket:
- Álljatok csak meg, édes gyermekeim! Jaj be szépek vagytok! Kié vagytok? Hogy kerültetek ide?
De a gyermekek nem árultak el semmit se.
- Hát szépek vagytok, szépek - hízelgett a gonosz vénasszony -, nálatok szebbet nem láttam, de még százszor szebbek lennétek, ha elmennétek Szent Péntekhez!
Akkor bementek a halászházba a gyermekek, s elmondták a halásznak, mit mondott az öregasszony. Hát nem tudta visszatartóztatni a halász, ugye, ha el akartak menni. Feltarisnyálta őket, s elindultak. Mentek három nap s három éjjel. Beértek egy erdőbe, s ott megláttak egy öreg házacskát. Beléptek, hát egy öreg-öreg ember kucorgott a sarokban. Az volt Szent Péntek. Köszöntötték illendően:
- Jó estét, öregapám!
- Jó estét! Mi járatban vagytok, édes fiaim?
Elmondták a gyermekek, mit mondott az öregasszony, hogy menjenek ők el Szent Péntekhez.
- Én vagyok az. Miért kerestek? - csodálkozott az öregember.
- Azt mondta az öregasszony, hogy szépek vagyunk, szépek, de ha Szent Péntekhez elmegyünk, százszor szebbek leszünk.
- Menjetek innen még három nap, három éjjel, s megláttok egy arany kastélyt. Oda térjetek be, s a lépcsőkön menjetek fel. Kétfelől tündérek állnak, csalogatnak titeket. Rájuk se nézzetek, hanem az ajtón siessetek be, mert az igen gyorsan forog, s a lábatokat odacsapja. Akármivel kínálnak, el ne fogadjátok. Ha bementetek, van ott egy lavór, abban mosakodjatok meg. Ha megmosakodtatok, azonnal jöjjetek ki!
Úgy is lett. A két gyermek három éjjel, három nap ment, akkor meglátta az aranypalotát. Hát ott csakugyan annyi tündér állt, hívták, csalogatták őket:
- Jaj be szépek vagytok, gyertek ide, csókoljatok meg! Vegyetek csak ebből a körtéből, ebből az almából, markoljatok ebből az aranyból!
De a gyermekek nem vettek semmiből se, semmit se fogadtak el, hanem mentek egyenesen, s egyszer csak meglátták az aranylavórt. Megmosakodtak benne nagy sietve, s akkor kifutottak, de így is az egyik fiúnak a sarkát majdnem levágta az ajtó.
Visszamentek, megköszönték Szent Pénteknek, s hazamentek a halászemberhez.
Na, eljött a vasárnap. A halászember szép gúnyát vett nekik, s megint elmentek a templomba. De hogy szavamat össze ne keverjem, hát voltak, amilyen szépek voltak, de hogy megmosdottak abban a lavórban, hát százszor szebbek lettek. S mikor elmentek a templomba, a király le nem vette róluk a szemét, de az öregasszonyt ölte a méreg. Ő azért küldte el, hátha a gyermekek valahol odamaradnak. A gyermekek most is hamarabb kijöttek a templomból. Mire a király kiért, a gyermekek eltűntek. A boszorkányasszony is utánuk futott. Megint megfogta a gyermekeket, s azt mondja nekik:
- Szépek vagytok, szépek, de százszor szebbek lennétek, még ezerszer szebbek lennétek, hogyha elmennétek Szent Szombathoz.
Nagy szeget ütött a gyermekek fejébe! Hazamentek a halászemberhez, s elmondták neki, hogy őnekik nincs maradásuk, elmennek Szent Szombathoz. Na, a halászembernek a felesége feltarisnyálta őket, s elindultak. Megint mentek három éjjel, de most más irányba, beértek egy erdőbe, s ott találtak egy még öregebb házacskában egy még öregebb embert. Bekopogtatnak, köszönnek:
- Jó estét!
- Adjon isten, édes fiaim! Hát ti kit kerestek?
- Bizony mi Szent Szombatot keresnénk.
- Hát az éppen én vagyok. Mi járatban vagytok?
- Bennünket egy asszony küldött, hogy menjünk el Szent Szombathoz, az útbaigazít.
- Jól van, pihenjetek le, itt most megháltok, s reggel menjetek három éjjel, három nap, s estére odaértek egy kacsalábon forgó gyémántpalotához. Ott is lépcsők vannak, de ügyeljetek, akárhogy forog, azon a lépcsőn fel kell mennetek, s ahogy felmentek, egy nagy, hosszú folyosóra értek, különbnél különb tündérek kínálnak majd mindenfélével de ti el ne vegyetek semmit se. Ott találtok felakasztva egy törölközőt, abba törölközzetek meg, mellette lesz egy tükör, abban nézzétek meg magatokat. De úgy forduljatok meg, nehogy az ajtó becsapódjon, mert akkor ti ott maradtok.
Na, úgy is tettek a gyermekek. Elindultak Szent Szombattól, s meglátták a kacsalábon forgó gyémántpalotát. Bementek. Hiába kínálták őket a tündérek akármivel, hogy:
- Vegyetek csak, egyetek csak ebből a körtéből, almából, szóljatok csak egy szót!
- Meg se álltak, meg se szólaltak. Csak megkeresték felakasztva a gyémánttörölközőt, megtörölköztek, a tükörbe belenéztek, hát egészen megrettentek saját maguktól, hogy milyen szépek! Mert voltak, amilyen szépek voltak addig, de akkor még százszor szebbek lettek. Megfordultak hamar, futottak ki, de úgy kellett ügyeljenek, mert majdnem odacsapta az ajtó őket.
Visszamentek, megköszönték Szent Szombatnak, s hazamentek a halászemberhez. Hát a halász alig ismert rájuk.
Na, eljött a vasárnap, elmentek a templomba. Hát a király még imádkozni is elfelejtett, mikor meglátta őket. Le nem vette a szemét róluk, egyre csak azon morfondírozott, ugyan kik lehetnek ezek a gyönyörű gyermekek. Még gyertyát se kellett gyújtani a templomban, olyan világosságot árasztott a két gyermek. Most is hamarabb kimentek a templomból, s az öregaszszony most is utánuk osont.
- Jaj, álljatok csak meg, édes gyermekeim! Jaj be szépek vagytok! De még százszor, ezerszer szebbek lennétek, ha elmennétek Szent Vasárnaphoz.
Nahát akkor hazamentek a halászemberhez, de az nem akarta elengedni őket:
- Maradjatok, édes gyermekeim, hová mennétek, még valami bajotok esik!
De nem lehetett őket visszafogni. Feltarisnyálta a halászembernek a felesége, s megint elindultak. Három éjjel, három nap mentek. Megint egy erdőben rátaláltak egy házacskára, de abban egy még sokkal öregebb ember lakott. Köszönnek:
- Jó estét!
- Adjon isten, édes fiaim! Hát ti mi járatban vagytok? Hol jártok erre, ahol még a madár se jár?
- Szent Vasárnapot keressük.
- Hát az én vagyok - felelte a vénséges vénember. - Miért kerestek?
- Né, mit mondott egy öregasszony - hát ugye ők nem tudták, hogy az boszorkány volt -, hogyha felkeresnénk Szent Vasárnapot, szépek vagyunk, szépek, de még százszor szebbek lennénk.
- Jól van, édes gyermekeim, menjetek csak ezen az úton Szent Vasárnap útbaigazította őket -, de le ne térjetek. Megláttok egy rézvárat, abba menjetek be. De úgy ügyeljetek, hogy tündérek őrzik azt a várat, el akarnak csábítani. Ha csak egy szót szóltok, vagy valamit elvesztek, vége az életeteknek. Ha bementek a folyosón, ott láttok a falon felakasztva egy fésűtartót, benne fésűk. Fésülködjetek meg!
Megköszönték a gyermekek, s elindultak. Három éjjel, három nap mentek, s akkor meglátták a rézvárat. Felmentek a lépcsőkön, rézből volt ott minden. Ott is tündérek álltak, csábították, körbefogták a gyermekeket, táncoltak velük.
- Szólaljatok meg! - csiklintották, de a gyermekek nem szóltak egy szót sem, hanem mentek végig a folyosón. Meglelték a fésűtartót, benne a fésűket. Hamar megfésülködtek, s amilyen gyorsan csak tudtak, kiugrottak az ajtón. Visszamentek a halászhoz, s megköszönték neki, hogy elengedte őket. De a halásznak a hang is a torkára forrott a csodálkozástól, hogy milyen szépek. A hajuk csak úgy ragyogott.
S eljött a vasárnap, elmentek a templomba. De akkor a király még a misét se várta ki, sietett kifelé, ott érte a két gyönyörű gyermeket, s elvitte a palotába, hogy megvendégelje őket.
A gonosz dajka bezzeg dúlt-fúlt mérgében. Kerülte a gyermekeket így is, úgy is, de csak nem tudott a közelükbe férkőzni, mert a király egyetlen pillanatra sem vette le róluk a tekintetét.
Az asztal alatt meg a két kutyakölyök ott rágta a csontot. Nahát leültek enni, s kérdezi a király:
- Kinek a gyermekei vagytok? Még ilyen különös jelű gyermekeket sohase láttam.
Azt mondják a gyermekek:
- Hát hogy ki az apánk, ki az anyánk, mi azt nem tudjuk. Mi csak azt tudjuk, hogy, në, mit láttunk álmunkban - azzal sorra elmesélték az álmukat.
A király akkor ütött a homlokára. Hát ez csakugyan igaz lehet? Vajon csakugyan az ő gyermekei ezek? Behívta a gonosz dajkát, és szigorúan ráparancsolt:
- Ha meg nem mondod, hogy ezek a gyermekek hogy kerültek a vízbe, most mindjárt kettéváglak!
A boszorkányasszony úgy megijedt, hogy abban a szent helyben bevallott mindent.
Akkor a király kézen fogta a két gyermeket, s
elvezette őket
az édesanyjukhoz. A feleségétől nem győzött bocsánatot kérni, hogy így
félrevezette őt az öreg boszorkányasszony. A gyermekek is
ölelték-csókolták az
édesanyjukat, s örvendtek, hogy egymásra találtak. A boszorkányasszony
megkapta
a büntetését. Leányával, a király feleségével együtt bezárták; s a
király az
igazi feleségével és a gyermekeivel együtt még ma is él, ha meg nem
halt.
¯¯¯
(A
fenti mesét
Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék című gyűjtéséből átdolgozta
Kovács
Ágnes.
A mese megjelent Kovács Ágnes: Eltáncolt papucsok című könyvében.)