Hol volt, hol nem volt, volt egyszer
egy szegény, háborúból hazatérő katona. Ment egyik faluból ki, a másikba be,
rongyosan szegény s éhesen. De bizony nem kínálták meg
sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levesseI.
Bekérezett egyik házhoz is, a másik házhoz
is. Itt reá
uszították a kutyát, ott meg olyan
szegénynek tették
magukat, hogy semmijük sincs. Hát így ahogy menegetett,
elhatározta magában, hogy megálljatok, a következő háznál, legyen az bárkié is, ott én főzök levest. Fel is vett a
kapuból egy
követ, s bement a legelső házhoz. Éppen egy
öregasszonyé
volt. - Jónapot, öreganyám! - Adjon isten, vitéz uram! - Hát hogy s mint szolgál az
egészsége? - Szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak
hogy szolgál? - Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék
valamit, ha
volna, ha adna szívesen. - Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna.
De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim
sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem. - Hát - azt
mondja a katona - én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a
zsebemben,
né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni,
csak kéne
egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem. -
Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van
elég – nyugodott
meg az öregasszony –, csak nincs, amit beletegyek. Na, megmosta a
katona a követ szépen, beletette a fazékba. Tüzet rakott az
öregasszony. Vizet töltött a katona a kőre, s
odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal
megkevergette. Leste az
öregasszony. A katona még meg is kóstolta. -
Hát jónak jó – csettintett a nyelvével –, de ha egy kicsi só volna
benne, akkor
még jobb lenne.
- Hozok én sót, van nekem! Beletette
a katona a sót, megkevergeti, s azt mondja: -
Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne. -
Van nekem az is, hozok én! – dicsekedett
az öregasszony. Hozott
egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda
a fazékba. Kevergeti a katona, kóstolja, lesi az
öregasszonyt. Azt mondja megint
a katona: -
Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt.
Hogy az milyen jóízű! -
Van nekem kolbászom is – ajánlotta az
öregasszony –, hozok
én egy darabot a kamarából. -
Hozzon akkor két darabot, öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is – szólt utána a
katona. -
Hozok, hozok! – Hozott az öregasszony két
darab
kolbászt. A katona beleeresztette azt is a
fazékba. Kevergeti, kóstolja. – Tudja-e, ha
van egypár szem
pityókája, krumplija, azt meghántanánk, s
ide
beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az megadná a módját
egészen. -
Van nekem az is –
húzta ki magát büszkén az öregasszony–, hozok én azt is. Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet,
pityókát, megtisztították
s beletették a levesbe. Kevergeti a katona, ízleli, s odanyújtja
a
kanalat az öregasszonynak. - Kóstolja
csak meg, most be jó! Megkóstolja az
öregasszony, s igen nyalja a szája szélét. - Jaj,
hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni. Még
hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a katona: -
Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az
nincsen? -
Van nekem az is – tüsténkedett az
öregasszony. Hamar
még egypár szem rizst is beleszórtak, sakkor megsimította elégedetten
a hasát
a katona. -
Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam .főzni! Megvárták, hogy
megfőjön. Kitöltött
a katona egy nagy tányérral magának s eggyel az
öregasszonynak, s jóízűen bekanalazták. Az
öregasszony
nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a katonához. - Mondja, vitéz uram, nem adná el
ezt a követ? Sokszor az sincs, amit
főzzek, s ebből
én milyen jólevest tudnék kotyvasztani. - Dehogynem! - vágta rá rögtön a
katona. Elmosolyodott a bajusza alatt. Száz forintért bizony odaadom. Az öregasszony hamar odaadta a száz
forintot, s a levesből, ami megmaradt kő, egy tiszta törlőruhába
belegöngyölte,
s félretette, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni. A katona a száz forinttal a zsebében
nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az
öregasszony
meggondolja magát, s visszakérje. Most, hogy jóllakott, s volt száz
forint ja, vígan rótta az utat estig, amíg
nem talált megint egy
másik öregasszonyt, aki nem tudta, hogy kell főzni a kőlevest. Ott aztán újból jóllakott. Hogy milyen levest
tudott főzni
a szegény öregasszony abból a kőből, azt én
nem tudom. Ezt a mesét Kalári néni mondta el nekem.
Lehet, hogy ők próbálták, mikor még szegények
voltak Bukovinába . ¯¯¯
(A
fenti mesét
Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék című gyűjtéséből |