KOLONTOS JANKÓ

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy öregember. Ennek az öregembernek volt egy fia, Jankó. Volt nekik egy szamaruk is, hármacskán éldegéltek szegények. Hát egyszer beteg lett az öregember, odahívta a fiát:

- Gyere ide, fiam! Úgy érzem, nemsokára meghalok. Nincs egyebem, amit reád hagyjak, csak ez az egy szamár. Viseld jól gondját, becsüld meg ezt az öreg állatot, s boldogulj vele, ahogy tudsz! – így szólt, és másnapra meg is halt.

Jankó otthon éldegélt, de bizony nem sokra ment a szamárral. Gondolta, elmegy világgá, elmegy országot-világot látni. Fel is ült a szamarára, s elindult.

Hát ahogy megy egy erdőn keresztül, fütyörészett, énekelgetett, összetalálkozott egy öregasszonnyal. Azt kérdi tőle az öregasszony:

- Hova mész, te legény?

- Megyek országot-világot látni – felelte Jankó. – Hát kend, öreganyám?

- Én szedtem egy kéve rőzsét, s fel kellene tedd a hátamra.

Jankó oda is ment, s ahogy feltette a rőzsét az öregasszony hátára, hát odakötötte az öregasszonyt egy fához. Az öregaszszony akart menni, de nem tudott.

- Jaj, hogy verjen meg az Isten, te legény! – kiáltott utána. - Hát miért csináltál ilyen csúfságot velem? Tudd meg, megátkozlak. Amit kiszólsz a szádon, a szamarad is örökké azt mondja!

- Nem bánom én –legyintett egykedvűen Jankó –, mi hasznom vagy károm belőle.

Hát halljátok, az öregasszony akkor csak egyet bukfencezett, s lett belőle egy nagy fekete macska. Nagy nyávogással felmászott a fára, s úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Mert az öregasszony boszorkány volt. Jankónak földbe gyökerezett a lába a nagy álmélkodástól. Felült a szamarára, belevágta a sarkát az oldalába, s így biztatta:

- Gyí, csacsi!

Megszólalt erre a szamár:

- Gyí, csacsi!

- Nem én vagyok a csacsi, hanem te vagy!

Azt mondja a szamár is:

- Nem én vagyok a csacsi, hanem te vagy!

- Hallgass, te nagy fülű, mert oldalba kólintalak! A szamár is visszamondta:

- Hallgass, te nagy fülű, mert oldalba kólintalak!

Megsokallta Jankó, leugrott a szamár hátáról, s elkezdte oldalba kenegetni. De a szamár se volt rest, úgy oldalba rúgta Jankót, hogy beleesett egy nagy pocsolyába. Kiabálni kezdett Jankó:

- Segítség! Segítség!

A szamara is torkaszakadtából rázendített:

- Segítség! Segítség!

Az erdőben favágók dolgoztak. Hamar futottak arrafelé, ahonnét segítségért kiabáltak. Mennek oda, kihúzzák Jankót a pocsolyából, s azt kérdik csodálkozva:

- Hát hol a másik? Kettő kiabált segítségért.

Jankóból kitört a kacagás:

- Hehehehe! Hát az a szamaram volt!

Méregbe gurultak erre a favágók:

- Tedd bolonddá az anyádat! Hát a szamarad hogy lehetett?

Biztosan te vagy az a nagy rabló, aki rettegésben tartod a környéket. Na megállj, gyere csak a királyhoz ebben a szent helyben!

Megfogták Jankót s a szamarát, és vitték. Egyenesen a király elébe, s elmondták, mi történt. A király szóhoz sem hagyta jutni a legényt, hanem behajíttatta a tömlöcbe. No, ennek már a fele se tréfa! Megijedt Jankó erősen! Könyörgőre fogta a szót, váltig állította, hogy ő becsületes szegényember, nem sántikált semmi rosszban soha életében. Megsokallta a sok szót az őr, vitte Jankót megint a király elejébe. Rámordult a király:

- No mit akarsz? Hadd halljam!

- Felséges uram, én csak azt kérem kegyelmedtől, hogy hozzák ide a szamaramat - kérte alázatosan Jankó.

- Nem bánom – legyintett a király.

Oda is vitték a szamarat. Akkor Jankó odaborult a király elé, s így szólt:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én nem vagyok se rabló, se gyilkos!

Hát halljatok csodát, a szamár is odatérdelt a király elébe, összefogta a két első lábát, s azt mondta:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én nem vagyok se rabló, se gyilkos!

No, a király akkorát kacagott, hogy majd fel borult a székkel együtt.

- Engedjétek el ezt a legényt, mert ez valóban nem lehet rossz ember! Megteszem udvari bolondnak. Ő lesz az én udvari bolondom a királyi palotában, meg a szamara.

Jankót szabadon eresztették, a haja szála se görbült. Akkor aztán elmondta, hogyan átkozta meg az öregasszony. Ott maradt a királyi palotában udvari bolondnak a szamarával együtt. Jó dolguk lett, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

¯¯¯

(A fenti mesét Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék című gyűjtéséből
átdolgozta Kovács Ágnes.
A mese megjelent Kovács Ágnes: Eltáncolt papucsok című könyvében.)