AZ ÖRDÖG FIA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, Andrásfalvának a végénél, a mi erdőnknek a közepén volt egyszer egy szegényember s egy szegény asszony. Azt mondja egyszer a szegényember a feleségének:

- Hallod-e, édes feleségem, tarisnyálj engem fel jól, mert én megyek az erdőbe napszámba, s nem akarok mindennap hazajönni enni, hanem úgy gondoltam, hogy egy héten csak egyszer jövök haza. Főzzél nekem egy jó nagy fazék túrós málét, puli szkát, tedd bele a tarisnyámba, s nekem akkor lesz, amit egyem.

Hát úgy is tett a szegény asszony. Főzött egy jó nagy fazék túrós málét, s összecsongolyította a takargatóba, s beletette a tarisnyába. Mikor az erdőbe ért a szegényember, egy fának levágta az ágát, s annak a csonkjára reáakasztotta a tarisnyáját. Aztán nekifogott fát vágni. Vágta, vágta.

Igen, de ott az aljban lakott az ördög, Plutó a kicsi fiacskájával. Meghallotta az ördögnek a kicsi fia a kopácsolást, gondolta, hogy ő odamegy s megnézi, ugyan miféle kopácsolás az. Hát meglátta, hogy egy szegényember vágja a fát. Odalopózkodott, s a tarisnyájából az ennivalót mind megette.

Keresi Plutó a fiát, kiabál:

- Hol vagy, kicsi fiam, hol vagy?

- Itt vagyok, édesapám!

- Gyere csak ide, mit csináltál?

- Megettem a szegény embernek a máléját.

- Hát te miért tetted ezt vele, most mit tud enni a szegény ember? Tudd meg, amiért megetted, három esztendeig kell hogy szolgáljad őt.

Sírt az ördöggyermek, hogy ő bizony nem megy a szegény emberhez, de az apja elkergette.

- Pinkó, oda fogsz menni, s szolgálod, amiért ezt a disznóságot csináltad, hogy megetted az ennivalóját!

Odamegy a kicsi gyermek a szegény emberhez, s azt mondja neki:

- Jó napot, bácsi!

- Adjon isten, fiam! Hát te mit keresel itt?

- Én azért jöttem, hogy én most három esztendeig kendet kell szolgáljam.

- Hát ugyan bizony miért?

- Azért, mert megettem a tarisnyájából az ennivalóját.

- Hát ha megetted, akkor jól tetted, egészségedre! – hagyta annyiban a szegényember. - De nekem nem kell, hogy hozzánk gyere, mert még nekem is alig van mit egyek. Nemhogy én téged eltartsalak.

- Kikeresem én magamnak – hencegett az ördögfiú. Azzal összefogott hamar két fát gyökerestül, s úgy verte egymáshoz, hogy azok méterszámra törtek egyszerre össze. Sminden a helyére ugrott.

Na - gondolta a szegényember –, lesz nekem itt segítség. Nem telt bele egy jó félóra, amit a szegényember elvállalt egy hétig, az már rendbe volt téve. Megszólalt az ördögfiú: - Na most mehetünk haza!

- Jól van - bólintott a szegényember -, de még egy kicsi száraz ágat kellene vigyünk haza, hogy a feleségem legyen amivel főzzön egy kicsi levest este, ha hazamegyünk.

Hamar összegyűjtött az ördögfiú egy nagy hátra való száraz fát, felkapta a hátára, s azt mondja a szegény embernek:

- Na most, öregapám, üljön fel a fának a tetejére.

A szegényember felmászott az ágakon. Felkanyarodott a nagy ágak tetejére, s az egészet összefogta az ördögfiú, Plutónak a fia, s hazavitte. Mikor hazavitte, elkezdtek egyezkedni, hogy másnap elmennek a bíróhoz, s vállalnak szántanivalót. De nincs nekik szekerük, ekéjük és lovuk.

Azt mondja az ördögfiú a szegény embemek:

- Tudja mit, öregapám! Menjen el reggel, s vegyen két ökröcskét, ha van annyi pénze, s azzal jelentkezünk a bírónál, s szántást vállalunk.

El is ment a szegény ember, s vett két ökröeskét, azzal az ökröcskévei elmentek a bíróhoz. Jelentkeznek a bírónál, hogy van-e szántanivalója.

- Van, van! – legyintett a bíró. - Nemcsak ilyen két ökörrel lehet szántani, hanem még százan is jöhetnek. Eke is van, fogjátok be az ökröket, s itt vannak az én embereim is, és állhatnak be szántani.

Ki is mennek, az ördögfiú pedig ameddig a többiek összeszedelőzködnek, addigra akkora darabot megszántott, hogy mások egy hétig se szántották volna meg.

Összeegyeznek a béresek, a szolgalegények, hogy meg kellene vegyék ezt a két ökröcskét attól a szegény embertől, mert ezek úgy tudnak szántani, hogy rettenetes. Hallja az ördögfiú, hogy min egyezkednek, s odasúgja a szegény embernek:

- Adjuk oda, ha kérik!

Mondják is a béresek, a szolgalegények, hogy a bíró meg kellene vegye ezt a két ökröt, mert akkor egykettőre kész volna a szántás.

Azt mondja Pinkó, mert Pinkónak hívták ezt az ördögfiút, hogy eladják, de csak akkor, ha adnak húsz ökröt helyette s egy fél zsák pénzt. Kimérték Pinkónak s a szegény embernek a fél zsák pénzt, s odaadták a húsz ökröt. Nagy örömmel indult haza a szegényember.

A legények meg elkezdtek szántogatni az ott maradt két ökröcskével, de bizony azok olyan gyengék voltak, hogy meg se mozdultak a barázdában. Futnak az ördögfiú, Pinkó után: - Gyere csak vissza hamar, mert nem mennek az ökrök.

Visszamegy Pinkó, megcsavargatja az ökröcskéknek a szarvát, s beleállítj a a barázdába. Rájuk legyint az ostorral, s hát azok úgy mennek, mint a veszedelem. Azt mondja Pinkó:

- Így kell szántani, né! Ha nem tudjátok, hogy kell, akkor ne kezdjetek neki!

Hát a szolgalegények megszégyellték magukat, s megint nekifogtak a munkának. Pinkó meg hazament, levágtak azokból az ökrökből, a pénzből bevásároltak, fájuk is volt, éltek jól egy darabig.

Egy idő múlva megint elkezdett Pinkó a szegény emberrel egyezkedni, hogy megint elmennek dolgozni, csépelni a királyhoz. El is mentek. Jelentkeznek, hogy van-e a királynak csépelnivalója.

- Van – feleli a király –, nem kettőtöknek, hanem századmagatokkal jöhettek, annyi csépeinivaló van.

Azt mondja Pinkó:

- Csak bízza reánk, felséges királyom, majd mi a szegény emberrel kicsépeljük.

Elment az asztagokhoz, s széjjelhány ta a kévéket, búzát, rozsot, árpát, mindent egybe, vagy kétszer végigtáncolta, s ki volt csépelve.

Odamegy a gazdatiszt, s rámordul:. - Hallod-e, édes fiam, nem úgy kell ezt. Hanem külön kell csépelni a búzát, külön az árpát, s külön a rozsot, külön a borsót, külön a lucernát. Nem mindenfélét egy helyre.

- Hát ezen én segítek - húzta fel a vállát Pinkó. Reáfújt a gabonára, s mindenféle mag külön szökdösött, külön csomóba.

Mikor így készen voltak, lement a király, s csak elámult. Odahívta a szegény embert.

- Na, te szegényember, a fiaddal – mert azt hitte, hogya fia – ilyen hamar rendbe tettétek, s ilyen ügyesen! Még meg se egyeztünk, hogy mit fizessek, ha készen lesztek.

Mondja Pinkó:

- Nem kérünk mi semmit ezért, csak egy zsák gabonát. Akár búza, akár árpa, akár rozs, egy zsák gabonát kérünk.

Megegyeztek egy zsák búzában. A király meg azt gondolta magában, hát ez még nem is olyan sok. Hazament Pinkó s a szegényember egy zsákért. Otthon előszedték a surgyét, a szalmazsákot, másféle zsákot, lepedőket, s egy akkora zsákot varrtak, mint a világ, s azzal elmentek a tartozásért a királyhoz.

Mikor odaértek, a gazdatiszt bevitte a gabonaraktárba, s így szólt:

- Na most itt megtölthetitek.

Töltik, töltik, amennyi búza csak volt, azt mind felmérték. De annak a zsáknak csak egyik szeglete telt meg. Akkor elővették a tavaly it, a tavalyelőttit, s hát még akkor sem volt félig se a zsák. Akkor már a gazdatiszt megsokallta, s jelenti a királynak.

- Nem baj - azt mondja -, adjátok ki, ebben egyeztünk meg, nem szeretek egy szegény embernek adósa maradni.

De bizony Pinkóék csak búzát követeltek, mert abban egyeztek meg, s a királynak több búzája már nem volt. Nagy méreggel felvette a hátára Pinkó a zsákot, a szegényember felült a tetejére.

- Na, ti is igazi királyok vagytok! – zsörtölődött az ördögfiú. - Nem vagytok elég urak kifizetni azt, amivel tartoztok – avval nagy méreggel, köszönés nélkül hazamentek.

Otthon aztán volt a szegény embernek búzája, volt ökre, volt ott fája, volt ott pénze, volt mindene. Pinkó segítségével. Éppen le is telt a három esztendő, elbúcsúzott Pinkó a szegény embertől, s hazament az apjához, Plutóhoz.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, járjon utána!

¯¯¯

(A fenti mesét Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék című gyűjtéséből
átdolgozta Kovács Ágnes.
A mese megjelent Kovács Ágnes: Eltáncolt papucsok című könyvében.)