Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két székely legény. Erőst jó barátok voltak, egymástól soha el nem maradtak. Együtt jártak a lányokhoz guzsalyasba. [1]
Azt mondja egyszer az egyik:
- Hallod-e, barátom! Menjünk el ketten, s járjuk be a világot, s tanuljunk meg más nyelven is beszélni, nem csak magyarul!
Össze is szedték magukat, s elmentek, bejártak országot-világot, mindenféle nyelven megtanultak beszélni, de németül egy árva szót se tudtak.
Ahogy jönnek hazafelé, beértek egy nagy német faluba. Valami nagy ünnep lehetett, mert a németek szépen felöltözve mentek a templomba. Szóltak a harangok, s azt mondja egyik legény a másiknak:
- Hallod-e te! Menjünk el mi is a templomba! Igaz, hogy németül egy szót se tudunk, imádkozzunk magyarul!
S elmentek ők is a templomba, s hátul megálltak. Annyin voltak a templomban, úgy teli volt, oda már senki bé nem fért vóna. Kiváltképpen kétfelől a kórus fiatalsággal úgy teli volt. Egyszer csak megszólalt az orgona, s a németek erőst szépen énekelték, hogy hájlige gott.[2]
Azt mondja egyik legény a másiknak:
- Hallod-e te, mit énekelnek?
- Hallani hallom, csak nem értem - mondja a másik.
- Hát akkor hallgasd csak meg! Hallgass oda jobban!
Újra énekelték:
- Hájlige gott.
- Na látod, hallottad? Azt énekelik, hogy hajlik meg ott.
- Az lehet te! - mondja a másik. - Mert látom hogy ott a szegeletben[3] meg is van repedve egy kicsit. - S lassacskán kijöttek.
Éppen hogy kiértek a templomból, kétfelől a kórus leszakadt. Visszaszól az egyik legény, s azt mondja:
- Úgy kell nektek, amig kiabáltátok, hogy hajlik meg ott, hajlik meg ott, - addig kijöhettetek volna. Miért vártátok meg, hogy rátok szakadjon?
S aztán szegény németek, hogy tudtak onnan kijönni, azt én nem tudom, mert ez olyan igaz volt, mint ahogy ma csütörtök, pedig ma vasárnap…
Itt a
vége, fuss el véle!
