október

Szeptember 30. Olvasom: pánikszoba. Először azt gondoltam, az egy olyan helyiség, ahová tombolni megy be az ember, de gyorsan kiderült, hogy nem. Akkor költözik be órára, hétre, akár egy egész hónapra is, ha fél valamitől, ha fenyegetettnek érzi magát. Bevonul a teljesen felszerelt lyukba, ahol ott az összes, nélkülözhetetlennek hitt kelléke, ami a biztonságához kell... A biztonságérzetéhez, mert a kettőnek alig van köze egymáshoz. De a bibi az, hogy egyetlen szörnyen felesleges dolog is bekerül, és nincs az az igyekezet, óvatosság, hogy ez kivédhető lenne. Be sem menne senki a luxusoduba, ha kint hagyhatná a FÉLELMET. De épp ezt nem lehet. Gondolom, hogy mivel nem edződhet, egyre gyengébb lesz, és egyre többször érzi úgy, hogy csakis ott tud nyugodtan, biztonságban kikapcsolni, és egyre többször csukja magára a páncélajtót. Az írás is egy pánikszoba, biztonságosnak hitt menedék. Nyilvánvaló, hogy tökéletes mása lett amannak, mert a szövegekben egyfolytában azzal szembesülök, ami miatt elbújtam.
*
Azt mondja a nő a tévében, hogy szex a lelke mindennek. (Aki a keresőbe a "szex" - et írta be, most gyorsan menjen tovább, a következő ajánlatra, mert itt nem az, nem úgy.) Bocsássák meg nekem, de kihallgattam a lányok beszélgetését, persze magyarázkodhatok, hogy a véletlenen múlott, de az már nem volt véletlen, hogy nem mentem tovább az ajtóból, lapultam még egy kicsit. Jó, ha nem vették észre, mert papolhatnék illemről, hitelét vesztené. Csitrik még, vagyis én azoknak hiszem őket, közben pedig úgy beszélik meg a dolgokat, hogy belepirulok. A kukkolók a téma, a szex. Mi az egészséges kíváncsiság, kérdezte az egyik. Meddig egészséges a kíváncsiság, kérdezte nagyon okosan a másik. Addig nincs is a dologban semmi kivetnivaló, amíg abban merül ki a kíváncsiság, hogy egy kivilágított, el nem függönyözött ablak előtt elmenve bepillant…. A baj ott kezdődik, ha nem érzi, hogy mettől magánterület, de nagyon magánterület….. Intimszféra, na, így. És a pillantást kicsit meghúzza, amíg észre nem veszi valaki, és szét nem rúgja a seggét. A lányok vitája odáig fajult, hogy az egyik az állította, hogy az a beteg ember, aki nem kíváncsi arra, hogy a másik hogyan csinálja. Mert a tévében is megmondta az a nő, juszt sem reklámozom, minek, szóval megmondta, hogy minden a szex körül forog. Rosszul csinált valamit a természet. A nemiségre ébredés ideje épp akkor van, amikor a tanulás ideje is… Fűzzük csak tovább…. ha szex mindörökké, akkor tanulni is, dettó. Csak ez valahogy kifelejtődik az adásból.

Szeptember 29. A napok hullámzása. Ha a napi történetekben keresném a kapaszkodót, furcsa lebegés lenne a létem. Felettük vagyok, kívül, máshogy elviselhetetlen lenne. Ami nem edz, az összetör, ezt tanították velem, és már régen nem edzenek a dolgok. Mit írjak a ma reggelről? Ez az óra, az ezt megelőző talán egy másik naplóban jön elő, talán sehol sem marad nyoma, ha nem ér annyit, ne is maradjon. Mit lenne értelme leírnom, vagy mi is történt ébredésem óta? Felfordult életemben most amúgy sem tudom, mi az, ami valós kapaszkodó lehetne. A leírt szöveg? Meddig? Amíg írom? Ha elolvassa valaki? Inkább iszom egy kávét, magánörömeim egyike. Az ablakon túl még alig látni, jó lenne kimenni, miért is ne? Mégsem. Fruzsina épp nyavalyog, lássuk, mit hoz fel ez a merítés. Szomorúszagú témák jönnek, hunyt szemmel is tudni. Kinyitom, rápillantok a könyvre, "Dylan", a sötétség fejedelme, olvasom. Na tessék, miféle kezdet!
*
A Teréz körúton van egy fogászati rendelő, talán még ott rendel. Gubbasztottunk a hatalmas bőrfotelban, nem tudom, azt is magával vitte - e? Már régen nem ír, néma, mint aki nincs. Azt ígérte, úgy megy el, hogy ott helyünk lesz nekünk is, ha kell. Ha menni kell. Miért is csodálkozom, hogy most nem jelentkezik? Kinek jó, ha magakörül látja elhagyott élete kellékeit? Emberkellékek, még csak nem is néma társak, mint egy fotel, egy szekrény. Milyen szer ápolja a barátságokat? A bútorra ráfújunk, és utána csak egy-két mozdulat egy ronggyal, máris fényes. Görcsbe ránt az emlékezés. Kórházszagba vált az ősszag. Most nevettem kicsit. Mindig a szagokkal vacakolsz. Ez egy levél részlete. Mi idézne jobban, mint az illat? Merlin mondta, az emlékek…. a barátomra mindennap úgy kell nézni, mint akit először látok, és hogy ne lássam bele azt, aki tegnap volt, vagy aki egy éve. Már magamban folytatom, hogy azt sem kellene belelátnom, akivé a fejemben alakítottam, az a leghamisabb kép, minek kivetíteni? Majd jön, és háborúzom vele, mert ő ő, a saját emlékeivel együtt az, és ha az enyémet nem látom rajta, elfog a félelem, meginog a deszka alattam, és a biztos csónak hirtelen nem lesz sehol. Persze, mi az nekem, akkor majd a vízen járok, mert az is könnyebben megy már, mint a kemény talajon megállni. Melyik énem az igaz? Ez volt a másik levélben, és értetlenül néztem a mondatot. Már nem a levélíró kérdezi, magamat faggatom, hátha épp most lesz meg a felelet. De nincs. A levél a megválaszolandók közé kerül.

Szeptember 28. Mennyire szeretem az őszt! Épp ilyen felkiáltásokkal fogadom a többi évszakot is. De belül azért érzem a különbséget. A befejezés felé haladás, de az új kezdet is benne van az őszben. Minden szép ősszel ért, minden kezdésem ősszel volt, minden nagyon nehezemre eső, fájdalmas élményem is az ősz hozománya. Glóriás kedveseim ősszel jöttek elém, gyilkos soraikat ősszel írták az elmenők. Csordultig vagyok ilyenkor szeretettel, és csordultig a gyűlölés hullámai bennem. Narancsvörös ágai bokraimnak izzítják az indulatokat, a kertem elvadultan is álomkert. A hét utolsó napja, holnaptól valami más kezdődik.
*
Káprázat rabja lesz az ember, azután letisztul a kép. Kétségbeesett kapaszkodás, reménykedés abban, hogy majd neki, épp neki! most majd sikerül. Nem bírom a találkozás - elvállás - találkozás - elvállás állandó hullámzásait. Nyugalmat akarok végre. "Jó lesz, ha elfogadod, hogy nem csak az vagy, akinek tartod magad, hanem azzal együtt vagy egész, amit mások látnak benned, sőt, amit elvárnak tőled, és a te elvárásaid magaddal szemben is alkotó része a képnek. Minden egyes elgondolt gondolat rak hozzád, és folyamatosan alakít." Ilyeneket mond nekem, vagy ami a rosszabb, hogy le is írja. Nem fogja fel ésszel, hogy szavai kongón üresek, semmit sem érők. Ha nincs mellettem, már nem hiszek neki, csak a magamban hatalmasra nőtt rettegés az, ami bizonyos.

Szeptember 27. Beesteledett, bekapcsolt a lámpa a sarokban, a könyvek maguktól lehulltak a földre: ledőlt a lassan, de biztosan a felszaporodott halom. Az utolsó könyv szétnyílva csusszant a többi után, egy lány fotója esett ki belőle, már csak könyvjelző szerepében, nem akarok ilyenné lenni. Soha sem húztam be a függönyöket, a szomszédok leskelődhettek, bántam is én, csak lett volna mit látniuk! De nem volt. Teljesen váratlanul állt fel, kiment, túrt a kacatjai között, és már vissza is érkezett. Nem a saját helyére, velem szemben ült le, hanem mellém huppant, közém és az állólámpa közé, nézd, mondta, és körömnyitől alig nagyobb, fekete-fehér fényképet mutatott. Néztem a képet, egy alakot ábrázolt, vagyis egy festőt, állvány előtt, ecsettel a kezében. Látszott rajta, hogy nem is sejtette, hogy valaki fényképezi. A hegyekben, valahol, mondta, és az arca olyan közel volt az arcomhoz, hogy nem tudtam nyugodtan nézni a képet. Egyre gyorsabban szedtem a levegőt, szerettem volna, ha nem veszi észre az éledő zavaromat.

Szeptember 26. A fények is mások, amióta itt vagy. Most mond meg, miféle férfi az, aki így lép a szobába, kezében reggelivel, hóna alatt a napisajtóval, szemében csupa ígérettel? És azután a folyatásban kiderül… Fogunk mi még gyalogolni az őszülő dombok között, de már illúzióvesztetten. Szerettem volna megértetni vele, hogy ne féljen tőlem, nem bántani akarom. De ő éppen attól félt a legjobban, hogy megszeretem. Mert a bántás ellen lehet harcolni, hadakozni, viszonzásul durvának lenni, és közben még azt is érezheti az ember, hogy igaza van, mert nem ő a főgonosz, hanem a másik, aki bántja. De ha szereti valaki, az ellen mit tehetne? Menekülni, elmenni messzire, és a biztonságos távolságból kilesni a falak mögül, megvárni, amíg a másik végre felfogja, hogy nem kell. A vágyakozás, ami boldoggá teszi, de ha annak tárgya az ölébe pottyan, nem tud mit kezdeni vele. Szerettem volna megölelni, megsimogatni, kiigazítani haját az arcából, rámosolyogni, és egyáltalán, mit kell ezen annyit magyarázni… szerettem volna hozzábújni, hogy ne féljen semmitől. De ő éppen attól félt a legjobban, hogy megölelem.

Szeptember 25. Nem tudom, hogy ki vagyok, és azt sem, hogy milyen tetteket válthat ki belőlem egy reggeliző férfi közelsége, aki a kenyérszeletelő késsel nyúl a tejfölbe, a paradicsomot úgy harapja, mint az almát, és közben a szeme valahol a nyakam táján matat, sem az arcomon, sem lejjebb, csak a nyakamat simogatja, és csak a tekintetével. Miféle végkifejletről írhatnék, amikor mindig épp ezekbe a pillanatokba zuhan be egy hajnali vendég, vagy csörög bele a telefon, vagy bármi más elterelő dolog történik, ami teljesen új irányt szab a napnak. Nem a másikra vagyok kíváncsi, hogy mit tenne, ha folytatni lehetne a játékot, hanem magamra.
*
Túlságosan sokszor emlegettük a félelmet. Mindenféle félelmet, amit állandóan hurcolászunk magunkban, helyszínt váltva sem hagyunk el, minden elmondott, leírt történetünkben felfedezzük, és minden következő lépésünket jelentősen befolyásolja. A meg nem tett, csak kívánt dolgaink legnagyobb akadályozója is éppen a félelem. De nem a másiktól, a külső dolgoktól való félelem gátol, hanem inkább az, hogy saját magunktól tartunk. Hogy valami erősebb lesz a józan eszünknél is. Olyasmitől félünk, hogy a tetteinket egy óvatlan pillanatban érzelmeink, ösztöneink fogják irányítani. Ráadásul még a kérdés feltevéséig sem merészkedünk el, hogy na és akkor mi van? A lehetséges tetteink következményétől is félünk, és a felelősségvállalástól is. Végső soron pedig csak egyetlen dologtól: megmutatni nem merjük magunkat.

Szeptember 24. Amikor már eleget olvastuk Rilkét, azt mondta, gyűlöli azokat a nőket, akik csak vacakolnak a férfi körül, húzzák a mézesmadzagot, és nem adnak semmit sem, nem oltják a fellobbantott tüzet, csak szítják a végtelenségig. Addig, amíg maguk is meg nem perzselődnek a lángtól, vagy amíg el nem rothadnak attól a fülledtségtől, amit a maguk kínlódásával hoznak létre. Nem akar ilyen nőket, mert csak jönnek, azután elmennek, és újra elmennek, később is csak elmennek, a hátukat látja, ahogy vissza sem nézve tűnnek el a sarkon. Igaz, hogy ő sem néz utánuk, csak elképzeli őket. Olyan ez, mint a lassú kiszáradás, kút lesz ilyen borzasztóan üres, ha elapad a forrás. Mint a nő után lesz üres a férfi, az olyan után, aki valójában nem volt neki, nem is lesz soha, csak idegesíti a jelenlétével, ami olyan, mint az örökös elmenés. Megsimogattam a fejét, azt akartam mondani, hogy ne félj, én nem vagyok ilyen nő, de a szemem csontos kezemre tévedt, és inkább hallgattam, egyre lágyabban érintettem a haját, egyre távolodóbban, végül már sehogy sem, felálltam, kimentem a konyhába, inkább ott motoztam kicsit. Megkerestem a sárkányos csészét, ami addig az enyém volt, eldugtam jó mélyen a szekrénybe, egy darabig ne adjon inni abból másnak. Egy ideig még ne adjon. Furcsa az egyedül élő férfi lakása, hol virulnak a cserepes virágai, hol látszólag ok nélkül hervadoznak, bogarak lepik el őket, ismeretlen kór csupaszítja le a szárat. Neki is kókadozó virágai voltak. Ismeretlen nők képeslapjai is, és fotók a hűtőre rakva, csattant a mágnes, amikor kirántottam az enyémet, elsüllyesztettem az eszcájgos fiókba, majd úgy csuktam be magam mögött az ajtót, hogy lehetőleg halkan kattanjon a zár, és az erkélyre sem néztem fel, mert tudtam, nem állhat ott még, hogy a távolodó hátamat sajnálja, mert még fogalma sem lehet, hogy én is egy lettem azok a nők közül, akik csak vacakolnak a férfi körül...

Szeptember 23. Az ablakom erre a látványra nyílik. Körülöttem szaporodnak a dolgok. A megválaszolásra váró levelek. Számvetés ideje is közeleg, kialakult egy másféle szabadság érzete. Jó, ha nemet is lehet mondani. Lehet, és én már tudok, és nem is bánt, hogy ezzel esetleg elmulasztok valamit. Mindent nem lehet, és minden gyümölcsöt nem ehetek meg, még ha az én fámon is termett. Ez az én valóságom, és néha belekacsintok a kamerába, de onnét csak a saját szemeimet látom visszakacsintani. Ez a borzasztó ebben az egészben, hogy nem látom azt, akinek játszom ezt a csoda nagy valóságot…
*
Én tudtam, ez csak az ősz miatt van, de hagytam, higgyen, amit akar. Néha tőmondatokban megfogalmazott kérdést tett fel. Olyan egyszerű kérdést, hogy arra egyenesen nem tudtam válaszolni. Ha kimondom az azonnal számra tóduló feleletet, akkor én az leszek, aki legbelül vagyok, de ő nem tudja elviselni a válasz rá vonatkozó részét. Tehát kizárt volt, hogy normálisan tudjunk beszélgetni. Mi a bajod, kérdezte. Mondtam volna, hogy beléd szerettem, te állat, és nem tudok ezzel az érzéssel mit kezdeni? De ha én ezt kimondom, akkor megijed, elhárítja, nem akarja megérteni, nem fogadja el válaszként. Elzárkózik előlem, még a további kommunikációtól is. Nekem pedig épp a párbeszédre volt szükségem, és nem mással, hanem vele, azért hogy segítsek magamban feldolgozni a hirtelen fellobbant, számomra épp annyira jó, mint amennyire rossz (?) szerelmet (?), vagy nevezzük csak valami homályos, eufórikus érzelemnek, ami irányába elfogott. Tehát nem mondtam, amit gondoltam, hanem körülírni próbáltam, pontosabban azt magyaráztam, hogy semmi bajom, minden rendben, minden szép és jó. Erre meglepő dolog következett. A szemembe vágta, hogy hazudok, és hányni szeretne ettől, mert undorító, és semmi sem igaz. Meghökkentem. Mit akar? Talán épp azt szeretné hallani, amit nem merek kimondani? És titkon azt remélte, hogy kimondom? Mert ő is tudja, mert ő is úgy érez, csak a maga félelmei börtönéből nem tud kiszabadulni, és nem meri beismerni, magának sem? És arra vár, hogy majd én lépek, én leszek az első, aki bebizonyítja a szerelmét a másiknak, neki? Esetleg épp azt szerette volna, hogy rákényszerítsem, hogy saját magának bár, de bevallja, hogy érez valamit irántam, és esetleg pont azt, amit szeretne, csak valamitől fél? Nem ezt a cirkuszt kerestem. Csak egy várost, ami a fejemben élt már harminc éve…… Dühöngött. Nem értettem hirtelen támadt erőszakos viselkedését, egy másik arc jelent meg előttem, ami éppen ellentéte volt az addig megismert udvarias, figyelmes arcának. Másnap utaztam volna haza. Csomagolásról szó sem lehetett. Kimentem az erkélyre, nem akartam előtte bőgni, mert éppen eléggé megalázott már a viselkedésével is, nem volt szükségem arra, hogy a megvigasztalás reménye nélkül zokogjak előtte. Mert akkor már tudtam, soha sem fog felállni, és megsimogatni, bármennyire is nyilvánvaló, hogy miatta fájok. Inkább nem sajnáltattam magamat. Ő pedig nekifogott telefonálgatni, miután befejezte, úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Akkor este nem mentünk sehova. A másnapi elutazásomról sem beszéltünk, rossz kedvvel feküdtem le, és éjjel a saját picsogásomra ébredtem. Utáltam magamat a hisztériás viselkedésemért.

Szeptember 22. A józanság ideje jön. Vagy egy másik bódulaté? Hét nap ez, hét nap más. Egyik részegségből a másikba. Az ősz mindig Rilke jegyében. Úgy hurcolom magammal a 1961-ben kiadott válogatást, mint kutya a pokrócot. Már nem is hogy olvashassam, csak azért, hogy velem legyen. Egyszer hagytam el, mert tény, hogy nagy bolond a szerelmes asszony, megválna mindenétől. Azután persze vagy bánja, vagy nem. De mivel az az asszony okos is néha, ezért nem sokáig rágódik a múlton. A szerelem elmúlt, a könyv hazajött, az égen őszi felhők. Drágám, kérésed parancs, Rilke és egy kicsinyke vajdasági ősz, már amit pillanatnyilag látok belőle, az ablakomból.
*
Abban a nyárban a legnagyobb találásom (ó, hát persze: rajta kívül!) Sike Sándor Rilke-fordítása volt. Ki az a Sike Sándor? Sakkozó, Temesvár. Esztergályos volt (én az vagyok!), számítógépes programozó lett (soha sem leszek az!). És Rilke halála évében született, 1926 - ban. Már három napja készültem, hogy a Kedves kezébe adom a nagy kedvencet - zöld vászonban, hatvanegyes kiadás -, de a megfelelő alkalom váratott magára. A véletlen pedig megoldotta az idővel vacakolás, alkalomra várás gondját, megsiettette a találkozást. A Széchenyi hűvös olvasójában, az ötletszerűen leemelt Holmi 2000/6 - ban akadtam Rilke "Imakönyv"-éből fordított versekre. Micsoda gyönyör! Irónia, cinizmus, keserűség, dac, legyintős megbocsátás (megbocsátó legyintés!), is van az előbbi felkiáltó mondatban. Mikor, mi. Mi sem bizonyítja jobban, hogy minden (eget rengető érzelem is) elmúlik egyszer. Rilke viszont még mindig van, változatlan.

Szeptember 21. Jó a temető közelében, nem száll el az ember, ritkán hagyják, hogy elfelejtse múlandóságát. Képzeld el, hogy mivé leszel egy nappal az életed befejezése után. Azután képzeld el, hogy egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva…Nincs jobb módszer arra - állítják valamelyik vallás hívei, ó, az a felejtés! nem emlékszem, hogy hol olvastam -, hogy leszokjunk a túlságos vacakolásról, már ami romlandó testünket illeti. Fekszem a kádban, kellemesen langyos víz vesz körül, a túl forró már árt a szívemnek, árt a bőrnek, de hiszen éppen erről beszéltem, és itt van! megint arra gondolok, hogy miként húzni, halasztani a pusztulást…Elnézem aszalódó testem, fonnyadok, bele a halálba. Hiúság kérdése. Sötét szobában szeretkeztünk, az uram előtt nem vetkőztem le soha: örökölt őrültségek, tabuk, felesleges szégyenérzet, gátlások. Pedig akkor lett volna miért, és mivel a fény elé állni, fürge tekintetek kereső, kutató, gyújtó tüzében illegetni magamat. Mit mulasztottam... Halott voltam már akkor. De talán nem csak bennem lehetett a hiba, hogy nem mertem, amit és ahogyan kellet volna… Negyven évre rá, ez a másik, akinek így jó minden, ahogy van, ennek örül, és ajándéknak veszi... Pedig ráncok, árkok, redők, foltok, sebhelyek, inak, erek, bütykök, csomók, roppanó derék, csikorgó térd, csomóban hulló fehér hajam, elmúlt évek nyomai. Így szeret. És boldogan állok a reggeli fényben, meztelen, mert ha kellek, hát kelljek így, és adom, magamat, amire üde - frissen nem voltam képes. Merész vagyok, szelíd és néha vad, merem adni az összes felgyülemlett indulatot, érzelmet. Magamat! amit a legnehezebb volt megtanulni, mert tévedés azt hinni, hogy azt a legegyszerűbb, és akkor is megteheti az ember, akkor is adhatja, ha különben semmije sincsen az adásra. Forgok a fényben, öregen és könnyűséggel, nincs mit vesztenem, ebben ez a legjobb. Őt, hogy elveszítem? Mitől van az, hogy érzem: soha? Testetlen lényekké lettünk, abban a pillanatban, amikor a leghátsó zugainkból is kiszabadult a félsz, a titok, a rejtelem, a szégyenkezés, amikor a mosoly elöntött mindent, az ablakokon át is zuhogott ránk a mosoly. Soha sem késő. Akkortól kezdett nem számítani, hogy öreg vagyok, hogy hamarosan mindenképpen vége, mert arra soha sem elég rövid előttünk a táv, hogy valami befejeződjön. Nem számít az sem, hogy a temető mellett lakom, és figyelmeztetnek a vízimalomban talált csontok, élő múmiák a magány barlangjaiban, nem számít, hogy álmomban figyelmeztetnek. Fölemelt a szeretet, önmagam fölé, de ő tartja a hajszálnyi fonalat, hogy azért el ne szálljak teljesen. Jaj, hát mégis szép, ugye élni mégis az…

Szeptember 20. Nyár volt, ültünk a templomdombon. Szalmába dőlve, giccses lapokon hevernek így a fiatalok, derűvel az arcukon, és ahol mindig süt a Nap, valószerűtlenül színes minden, az ég kékebb a kéknél, és a zöld borzasztó hamisan zöld. Egy szőke, göndör hajú férfi járt körbe, kezében ingával, keresve valamit, talált is, és nyugatra mutatott, arra volt a templom tájolva, itt volt az oltár, ezek az oldalhajók. Nagy csokor virágot szedett az egyik építészlány, oda tette, ahol több száz éve az oltár lehetett, a Nap továbbra is teljes erejével sütött ránk, talán egy égi fényképész kedvéért, rögzíteni bennünket az örökkévalónak. Egy álmomat meséltem el nekik, akkor éjjel álmodtam, épp olyan színes volt, mint a templomdomb körülöttünk. Magas kupola alatt álltam, néztem felfelé, és a kupola teteje lyukas volt, a résen át látszott az égbolt, mesekönyveim felhőivel. A magasból sárgás kenderkötelek lógtak le, még a friss kender illatát is éreztem, és megfogtam az egyiket, jaj, hogy mászok fel olyan magasra, gondoltam, és akkor fentről leereszkedett hozzám egy kicsi öreg ember, ravasz szemű, játékos kedvű apóka, lehuppant mellém a kupola alá, és azt mondta, nem is nekem kell felmásznom oda, inkább ő jött le énhozzám. A jövő beteljesítette. Vagy én alkalmazkodtam az álomhoz?

Szeptember 19. Elalvás előtt arra gondolok, hogy Istenem ezt a napot mégis sikerült megúsznom, nem csináltam semmit, amit bánnom kellene, és az is eszembe jut, ha valami jót tettem, bár a jóról soha sem tudom biztosan, hogy nem éppen az ellenkezője... A gyereknek azt tanácsoltam, hogy elalvás előtt egy kedves képet idézzen fel. A kedvencemet én is előszedem, talán egy gyermekkori mese hallatán kirajzolódott tájat… Egy lápos vidékre emlékszem, annak ellenére, hogy a valóságban ilyent nem láthattam soha. Megyek a homályos, kékesen derengő sefényben, körülöttem süppedő talaj, gyanús neszek, surranások, csöpögő víz a fák lelógó ágairól, nedvesség, szagok, fortyogások, kései baglyok hazahúzása… nehezen szedem a levegőt, nehezen lépek, viszem a félelmet, névtelent, ismeretlent. Nem tudom, hogy hová megyek, nem tudom azt sem, hogy miért, csak előre, előre, és csodálatosképpen ahová lépek, ott kőkeményen tart meg a föld, nem enged elsüllyednem, nem enged eltévedni az út. A táj borzongatóságában is gyönyörű. Nem is a látvány hat rám, a lényege érint meg, valahol lecsapódik bennem, és érzem, hogy egyszer lehámlik rólam a félelem is, és minden jó lesz. Sokáig megyek, amikor végre ott egy híd, ami íves, felfelé visz, elindulok rajta, magam mögött marad az öreg erdő, lábvízben totyogó fáival, furcsa hangjaival. Egyre feljebb visz, a végét nem is látom. Itt jó lennem. Nem mehetek messzebb, mint amennyire enged. Itt vagyok otthon, itt történik és történt minden fontos dolog... Csak előre, megállás nincs, álomban is gyalogolok… És kinyitom a szemem, előttem a kaszáló, a táguló tér lehetősége, és a rejtőzésé is, ha az kell. Mikor, mi kell, az percenként változik.

Szeptember 18. A falu nyugati felén állok. Az ott az állomás, jobbról fehérlik a vasúttöltés. Nem merek közelebb menni, visszagondolni ennyi is elég. Szikrázó nyarat szakított meg az esős idő. Tomboló kánikulában egy őszfoszlány, mint megelőlegezett szeptembervég. Figyelmeztet: ez a nyár is elmúlik egyszer… Te most hallgass Dávid, unom a gyűrűdet, tudjuk azt magunktól is: minden elmúlik, akár jó, akár rossz! És nem kell sokáig keseregni azon sem, ha valami szomorú. Az a tegnap. Holnap pedig kezdődik valami más. Nem ő lenne, ha bölcselkedés nélkül hagyna itt bennünket: a szívet a keserű táplálja, mondja, és azt is, hogy jó hely ez a Pöndöl, Újvidék és Szeged között, félúton. Néha elhiszi az ember, hogy megtalálható benne az, amit keres. A múltat, történetesen, ha éppen búcsúzkodni akar. A helytől, az emberektől. Még egy ital, azután arcot vált, ruhát cserél, a régi nótára azt mondja: nem érdekel már, és fogja a kínain vett táskát, irány a vasútállomás. Mert vonattal olcsóbb, és még mindig varázsa van a síneknek. A falu szélén, mint színpadon van az állomás, lelátni a kaszálóra, a dombvonulatra, ahová még sem veti azt a bizonyos utolsó pillantást, mert az már nyálas lenne, hozzá pedig nem méltó az érzelgősség. A messzibe vesző sínekről könnyű elhinni, hogy ahová azok vezetnek, ott van az ígéretes jövő. A maradó kesereg, magát is sajnálja, és azt, hogy neki nem megy, hogy ő nem mer. A szívet a keserű táplálja… Alig néhány érkező talpa alatt ropog a kőtörmelék, sokkal többen vannak a felszállók, még tülekednek is, bár nincs értelme, mert mindenkinek jut hely, és ez a vonat nem hagy itt senkit. Aki odáig kísérte, hirtelen megindul haza. A vonatlépcsőn megtorpanó már csak a megfordult hátat látja, intésre emelt keze félúton marad. De nem cserélhető fel a szerep: aki a vonatra szállt, az hagyta ott a másikat. Amaz pedig gyalogolhat vissza, egyedül elmélkedve, hogy minek van értelme, minek nincs. Ha pedig mégis van értelmük a dolgoknak, akkor mi az... és ha egyszer rájön, akkor lesz-e még kinek elmondania?

Szeptember 17. Mert a boldogságtól is lehet félni! Még csak attól! Főleg ha hirtelen tör rád! Lehengerel, átváltoztat, kifordít magadból, azután pedig ott maradsz csupaszon, árván, összetörten. Mindig vége lesz. Tudom, de ha itt van, mégis úgy teszek, mint aki elhiszi a látszatot, hogy ez most örökké tart, pedig magamban, mélyen, ahol ilyesmire sem mozdulnak a dolgok, tudom, ennek is vége lesz egyszer. Bármennyire hihetetlen, néha a nagy-nagy boldogság közepette elfog, hogy bár már lennék túl rajta, és csendesedne el a felszín. Mert sokszor jobb csak emlékezni rá, mint élni a jóban. Ha élem, még nem látok át mindent, de a visszagondolás megvilágítja az apró részleteket is. Azt írta, hogy ez a nosztalgia, és ne csináljam. Szépen, lassan épülgető szélváram felemészt majd, és semmi sem lesz ott, ahol most tornyot vélek magasodni, bennem sem marad semmi, elfogyok, nincs értelme ennek. Nem érti, hogy nekem már csak a visszagondolás maradt, újra és újra átjárni minden megtett utat, az apró lépéseket visszamenőleg felruházni jelentéssel, vacakolni a töredékekkel, kitalálni, hogy mit gondolhatott akkor a másik, amikor én azt hittem, hogy tudom, mi jár az eszében. Így utólag biztos vagyok, hogy tévedtem, és az is lehet, semmi köze sem volt a gondolatainak hozzám. Csak egy valami bánt: a részleteket megváltoztathatom, játszhatok az életdarabokkal, de soha sem fog elkészülni az, amit a már megtörtént helyett építgetnék. Mindent lehet másként megélni, csak a végeredményt nem változtathatom meg. Otthagytak, nem kellettem, ami volt, annak vége. Te még soha sem érezted, hogy milyen magányos lehet a fa, akkor is, ha erdőben áll? De az csak a látszat, mert a fa önmagában a férfi és a nő, holtig tartó összeolvadás. Az ember magánya a valódi magány…

Szeptember 16. Határozok. Munkára és mozgásra kényszerítem magamat. Ha most jönne a szerelem…, de hívásra soha sem jön, és kérésre sem múlik el, ha van. A túlélés ösztöne dolgozik bennem. De hogyan lenni nélküle? Már nem Klárira gondolok… Nem az egyedüllét kínoz, mert kimegy az ember az utcára, köszön az első szembejövőnek, aki ha meghökkenésből is, de visszaköszön - már jó. Beülök egy kávéra valahova, elgyalogolok a piacra. Hívhatok vendéget is, még volna kit. Nem lennék egyedül. És az egyedüllét nem is zavar. A magány a szörnyű, ha nincs kinek elmondani ezt, hogy milyen szörnyű a magány, és utána csak nevetni az egészen, egymás kezét szorongatni, hiszen mi ketten nem is ismerjük a magányt! Mi a bánattól kezdek épp most bőgni, ha a temetést kibírtam száraz szemmel? Elgondolkodom a levélen. "Többet nézz az égre, Fruzsina!" Ezt írja, nekem. Nekem! Én eddig azt hittem, hogy derűlátó vagyok. És az ég még csak nem is mindig derűs… Ilyenek a felhők erre. A fiú mosolyog, közben kilopja a színeket a képeimből, azt mondja, a gép hibája. Fizetek, kikísér, leül a küszöbre. Nem őriz semmit, inkább olyan, mint aki vár valamire. Mire vár, aki ilyen fiatal? Úgy szeretnék leülni mellé, hogy elmondjam, ne várjon semmit sem, semmire sem, mert anélkül is eljön minden, aminek kell. Okosságokon gondolkodom, egészen hazáig. A kapuban újból felnézek az égre. Szép időd lesz, Fruzsi, gondolom, és leülök a küszöbre én is, és ajtónak támasztott fejjel koldulok a felhőktől. Egy jó napot…

Szeptember 15. Részvétet kívánunk egymásnak, közben arra gondolunk, mennyire szorít ez a lábbeli, ki kellene vinni a szemetet, a kutyában bolha van. A világnak szüksége van rád. Ezt írta levelében. Sok levelet kapok. Selyemfonalak, megtartanak valameddig. Selyemzsinór, megfojt. Én vettem elő Klári cipőjét. Egy szépen összetekert madzag volt az egyikben. Komolyan gondolta. Amikor senki sem látta, bedugtam a zsebébe: hátha a túlvilágról is menekülhetnékje lesz. A fogason lóg a fiam kabátja. Kanadából jönnek a hideg fotók. Én is küldök neki képeket, az égről, a hernyórágta ágakról, az élősködő borostyánról. Mirjana zavart meg a merengésben, a képeket visszacsúsztattam a dobozba. Alig hogy telefonált, már itt is van. Segíteni akar. Máskor még szórakoztat is, ahogy ügyetlenkedünk egymás mellett, a két özvegy, akinek van is családja, meg nincs is… most fáraszt a társasága. Régen azt hittem, nincsenek árnyalatok: vagy halott valaki, vagy él. De velünk akkor most mi van? A fák ágcsúcsán apró rügyek bomlanak, valószerűtlen gyorsasággal lesznek levéllé. Hát nem veszik észre, hogy ez már az ősz?! Tudják, persze, de sugallják is, hogy a hernyók soha sem győzhetnek teljesen. Barna gubóikat kikaparom az ablakkeret sarkából. Elbánt velünk ez a nyár. Majd újra tanulunk minden időt. Az utolsó szobáig menekülök, magamra csukom. Szólít, hát miért nem érti, hogy a gyászom csak az enyém?! Még ezt is elvenné? A szokásainkat is elveszik, akkor nekünk mi marad? Magyarul kiabálom, hogy pusztuljon innét. Még nem érti minden jelentését a szónak, holnap majd kimagyarázkodom, visszavonom, vagy lesz ami lesz, csak menjen már el. Pusztuljon innét. Árnyalatos szavaim! A szigetem, a szilvafa... Megfojt a borostyán végül. Már dadogok is, elfúlok az indulattól. Mire már bánom, és mennék… ki a szobából, a nyomoromból, hogy megöleljem, szúrós csontjaink hogy összekeveredjenek, már késő: Mirjana becsapta az ajtókat. Rohanok, bezárom utána mindegyiket. Hisztériás nevetés fog el. Már minden kulcs az enyém! Minden kulcs! Minden kulcs!

Szeptember 14. …szeder indája, válladhoz ér, szavalta a költő, virágot dobott a Dunába, felettünk pedig igazából ragyogott a Hold, messze volt az otthonom, valahol arra, délen, éppen a Hold alatt. A szeder furcsa szerzet, egész télen őrzi a zöldjét, azután tavasszal dobja le, ha már az új hajtások jönnek elő. A hegyet felperzselték a juhászok, idő előtt lehullott a levél, csupaszon kapaszkodnak belém a szederkarmok, ha nem vigyázok eléggé, vérzésig. És a gyönyör is hol van már, minden csak csupa seb és fájdalom. Anyám telefonált, hogy megint elutazik Svájcba, minek tudnom róla, nem lesz nekünk már semmi közünk egymáshoz. Mint a temetés után. Felajánlotta, menjek vele, ha nem akarok még haza, vagy ha nem akarok Klári, már rám maradt lakásába. Inkább Klárit választottam, azaz már csak a lakást. Ami már az enyém. Minek örültem volna, nem lakhat két helyen az ember... Furcsa volt. A tárgyak árvasága. A lábasok, a teafőző, a cserepes virágok, az asztalon maradt teríték, az ablak, amit még ő nyitott ki, és az újság, amit már nem volt ideje kinyitni. A tárgyak és az életünk közötti kapocs. Klári. Kezembe fogtam a csészéjét, letettem azonnal. Taszított. Nem akart közösséget velem. Az ablakot meg kell tisztítani, gondoltam, és ellenségemmé vált az is. Legszívesebben elmentem volna haza. Lefeküdtem aludni, ruhástul. A fejemben üresség volt. Sem bánat, sem öröm, sem megkönnyebbülés, sem hála, sírás sem és harag sem. De biztos voltam benne, hogy a dolgoknak ez csak egy röpke kiesése, és ez az űr majd holnap, vagy álmomból felriadva telitöltődik fájdalommal… Álmomban szúrós szederindákkal viaskodtam, rám tekeredtek, és nem tudtam szabadulni tőlük. Mirjana telefonja ébresztett.

Szeptember 13. Jó volt vele. Fonnyadt, kicsi öregasszonyként még jobban szerettem, mint az emlékeimben már csak homályosan élő hölgyet, aki annakidején elvett anyámtól, hogy legyen, akit szeressen… Anyám túl fiatal volt még, hagyta, de Klárit nem szerette érte, hálás sem volt neki soha. Senki nem nénizte, nyolcvanévesen is csak Klári volt mindenkinek. És nem beszélt a halálról semmivel sem többet, mint a korabeli öregek, csak természetesebben. Félt, hogy egyszer terhemre lesz... Ábrándozott, hogy egy reggel felkel, megissza a teáját, körüljárja a kertet, elnéz a hegyek felé, és ha úgy tetszik, túlmegy a kerítésen is, elmegy az erdőbe, ahonnét majd nem talál vissza. Jaj, te lány, mi lesz akkor veled, mondogatta. A kertben szedegetek, ez már az ősz, erősödnek az illatok, a fények, a természet minden erejét az utolsó pompázatos napba tartogatja, melyik lesz az, észre veszem-e? Mert néha nem veszi észre az ember. Bent gubbaszt a szobájában, nézi a tévét, olvas egy könyvet, vagy csak végig motozza a napot, és másnap már csak a hiányt látja, azután meg várhat egy újabb évig, hátha legközelebb több szerencséje lesz… Résen vagyok, bemegyek a fák közé, tenyerem a törzsükre teszem, arcomra hullik a megperzselt szélű levél, bogarak másznak a lábamon, azt sem tudom már, hogy mit is keresek olyan nagyon. Egy csokor menta hervadozott a kezemben, a szomszédok csendesen ültek a falnál, sorban. Nem óbégattam, szívtelennek gondolhattak. Anyám pedig egyáltalán nem törődött velem, még tőlem is fiatalabbnak látszott, nem hogy Kláritól, akivel pedig szinte egy idősek voltak. Anyám a haláltól mindig borzadt, csak az életről volt hajlandó tudomást venni. Mitől volt, hogy mégis ránézve láttam a holtak birodalmát, Klári hideg arca pedig a fekete keretben is sugárzott, a többlettől fénylett, ami már neki a kezében volt… Hirtelen dühös lettem rá, ezt a napot most kivel beszélem meg?

Szeptember 12. Ha egyszer a kerítésig eljutok… Nem is volt kerítés, csak a mi fejünkben, mert elhittük, hogy van... Ilyen talányos mondatokkal traktált, ha elmentem hozzá. Máskor pedig a zongorát kereste rajtam, hová vitted, kiabált rám, akkor már időnként nem volt magánál. De később, ha ismét tisztán beszélt, már tudta, hogy a zongorát el kellett adni, mert a frissen osztott - festett házba nem fért volna be. A szalont fallal választották kétfelé. Az elnök és az elnökné laktak a ház nagyobbik részében, a könyvtárszoba is nekik jutott, a könyveket kosarakba dobálták, és beforgatták a friss maltertól nedves sarokba, a fal Kláriék felé eső oldalához. Szép, csontfedelű kiadványok voltak, szétnyílva, lapjuk megtépve, fizikai fájdalmat érzett láttukon. A könyvek szerencsére nem kellettek nekik, de ami megtetszett, azt könyörtelenül megtartották maguknak. A faliórát, például. A tálalót, régi teázások emlékeivel. Vagy a csavaros virágtartókat, a nagyapa faragványait. A kertet nem osztották ketté, vagyis kerítést külön nem húztak fel, de mindenki tudta, hogy meddig mehet el. Arra gondolhatott Klári, amikor a kerítést emlegette. A sajátjukban sem mehettek egy ponton túl. Ez az utolsó napokban különösen kínozta. Akkor már nagyon készült. Nem akartam megmondani, hogy kiírattam a beutalót, hogy kórház lesz a vége. Kórházba nem akarok, suttogta néha, arra felelt, amit gondoltam, a szavaimat pedig meg sem akarta hallani. Egyszer együtt voltunk a kórházban, beteglátogatóban. Nyár volt, fertőtlenítő szaga itta be magát az orrunkba. Legyek mászkáltak a szomszéd ágyon, az alvó beteg arcán is egy. Klárit néztem, ahogy nem tudta levenni szemét a fürgén mászkáló légyről, végül felállt, hogy elzavarja. Egyre jobban hadonászott, csatarászott a beteg feje fölött, de a légy makacsul újra és újra visszaszállt az öregasszony arcára, akinek egy izma sem rezdült. Végül egy nővér kivezette Klárit, megzavarja a betegek nyugalmát, ne őrjöngjön, mondta neki, és Klári meglepően könnyen engedelmeskedett. Én még maradtam kicsit a beteg rokonunk ágya mellett, és láttam visszajönni a nővért, aki felhajtotta a takarót, egészen a beteg arcára, a légy így kívül maradt, de azért mindenesetre ott keringett a közelben. Klári otthon végre lenyugodott, ismét elcsente a gépemet, megkereste ezt a kerítést, hogy most legyen mit őriznem…

Szeptember 11. Ha jó mélyen begyalogolok az erdőbe, az olyan, mintha valami magamon túli titok birtokába jutnék. A fenyők csúcsáig felkúszó csipkerózsa. Élősködő növények a száradó fák törzsébe kapaszkodva. Megrázkódom, félni kell ahhoz, hogy értsek. Hideg volt a kápolnában. Megérintettem Klári arcát. Az orvos hátratett kézzel állt az ajtóban. Soha sem szerettem az olyanokat, akik nem veszik észre, hogy elállják mások elől a fényt. Az orvos még Kláritól is öregebb volt, vasárnaponként együtt teáztak. Kezelte is, ha szükség volt rá, de tanácsai erőtlenek voltak, mert már nem a gyógyításba vetett hittel mondta, csak ismételgette az évtizedekig hajtottakat. A végeredmény mindig ugyanaz, akkor pedig minek erőlködni… már nem az orvos gondolkodott benne, csak az öregember. Neki szóltam először, egyszerre ért oda a szomszédokkal. Keresztet vetettek, imát mormoltak, azután tenni kezdték, amit a halottal szokás. Mit segítsek, kérdeztem, de nem szólt hozzám senki, ide - oda rángatták a bútorokat, az asztalt a fal mellé tették, felszabadították Klári körül a helyet. Másodszor is megkérdeztem, mit segítsek, akkor az egyik azt felelte, jó lenne kávé. Az orvos kiírta a bizonyítványt, a szomszédok kávéztak, beszélgettek, Kláriról alig. Az orvos szórakozottan, már csak a kapuban kívánt részvétet. Az asszonyok nem hagyták, hogy én adjam Klárira a ruhákat, leraktam elébük. Fehér lepedőbe volt csomagolva a fekete ruha, a kiskabát, a fekete kendő - ahhoz is ragaszkodott. Vászonzacskóban volt a cipő. Minden rendben volt, minden, ami kell. Szépen, pontosan összehajtogatva. Százszor is újra válogatta, vasalta, rendezgette. Amikor nem bírom tovább a gyaloglást, leülök a fák tövébe, közel hajolok a rothadó avarhoz, olyan mélyen van a föld, hogy hiába bökdösöm a cipőm orrával, csak morzsalékos növénymaradványokat túrok. A tíz körmével ásatták meg vele a sírját, hallottam az egyik rokonunktól, de Klári onnét is megmenekült. Ez már az őrület, gondolom, és riadtan nézek szét, meglátott-e valaki, ahogy két kézzel kapartam a talajt. Összegömbölyödve beleférnék…

Szeptember 10. Ha hagyja, én a lila ruhájába öltöztetem, mert hozzá soha sem illett a fekete. De nem volt választásom, a szekrényben sem volt semmi más, csak egy fehér papír, a keze írásával: A középső fiókban vannak a ruháim, abba öltöztess! Fruzsi, ne bőgj, mert Te halottabb vagy még tőlem is, de Neked még lehet változtatni… Klári A fekete ruháról azt tartotta, hogy elrejt mindent, amit nem illő a világ elé tárni, még a halált is. Klári nem bánta, ha mosolygunk, amikor kötelező a szomorúság. Ő csak a fekete ruhához ragaszkodott, a szomorúságunkhoz már nem. A fekete majd eltakarja előlünk a halált. Mert hiába szeretett volna beszélni róla, nem hagytuk. Ellenálltunk neki, inkább üres közhelyekkel traktáltuk, hogy… ne mondj már ilyent Klári, még a százat is megéred… Magára hagytuk. Ebből a sötétből készítette ezt a képet, megbújva a házam sarkánál, az árnyékban rejtőzve. Mit látott ott lent, a kertben, a gyűlölt örökzöld körül - soha sem szerette fáim némelyikét -, amit még sem csíphetett meg, mert az utolsó pillanatban eltűnt előle. Vagy csak nekem nincs még szemem rá? Mi lesz, ha egy reggel felfedezem a képen, amit most még nem lehet? Hát nem félelmetes? Eszel, alszol, tervezel, lépsz, becsuksz egy ablakot… azután vége, hirtelen látni kezdesz valamit. Amit Klári látott. De mi magára hagytuk a haldoklásban, pedig vele mehettünk volna, egészen az utolsó kapuig. Micsoda luxus! Minket be sem engedtek volna, nem is lett volna semmi tétje a bátorságunknak! Ostobán elmulasztottuk tanulni a meghalást…

Szeptember 9. Késő őszben fényképezte le a kertemet. Csak a fákat. Annyira vigyázott, hogy se épület, se ember ne kerüljön rá. Dühös volt, amikor az egyik különleges beállításába belesétált a macska. Egy doboz képet hagyott rám, a saját kertem képeit, erővel az ő szemszögéből láttatva velem a dolgokat. Más személyes holmi nem is maradt utána. Még nyár volt, amikor búcsúzkodni kezdett. A folyó mellett fiatalok ültek, apró tutajokon lángocskákat úsztattak, szerelmesek éjszakája volt, az éjszaka titokzatos lényei keltek életre, és avatkoztak bele a halandók dolgába. Klári éppen azt az éjszakát választotta ki. Hiába tiltakoztam, a tüzet is velem rakatta, az erdőben nem szabad, mondtam neki, majd vigyázunk, felelte, és sürgetett. Fényképek, levelek, emlékek kerültek tűzre. Egyenként dobta a lángokba, sorban, mindenét. Neki már nem lesz szüksége rájuk, idegen kéz pedig ne érintse őket. A férje arcképe, az első világháborús levelek, mások fotói, egy zacskóból játékok és slingelt ingecske, főkötővel. Minden elégett. Amit otthon hagytunk, az pedig az enyém lett. A saját képeim, az erdőm, a fáim. Nem birtokolhatok, tudom, de olyan jó így mondani: az én erdőm, az én fáim. Beys és Hamvas, átbeszélt éjszakáink a fák alatt, idézetek felmondása, levelek, hosszú szövegrészletekkel. Klári semmit sem tudott az én másik életemről, mégis lefényképezte a lényeget. Neki sikerült, én csak ügyetlenkedem a megírásával.

Szeptember 8. A madarak készülődnek…. és az emberek. Mit mondjak? Ősszel mások a fények, ősszel kezd szúrni az, ami egész nyáron nyugton hagyott. Majd jön Rilke is, már itt motoz körülöttem. Az almáskeretek illatában. Az idén almám sem termett, a könyvekből olvasom ki, az illatot is. Szétszórtad magadat, mondta Mirjana, és a vállamra tette a kezét. Megrázkódtam. Ne érjen hozzám! Tényleg, hol vagyok, a darabjaim hol vannak? Nem volt sok időm a magammal való foglalkozásra. Például itt volt nekem Klári is. Tőle maradt ez a komód, a sámli és a fogas, amit azonnal fölszereltettem az előszobába, mert a fiamnak az volt a kívánsága. Még mindig ott lóg a kabát, amit utoljára vetett le, mert a régebbiben, abban az ócska barnában ment el. Tudta-e, hogy Klári, amikor már elege volt mindenből, azzal fenyegetődzött, hogy arra a fogasra akasztja föl magát? Kinevettem. Olyan sovány volt, a nyolcvan éve könnyűvé tette, mi húzta volna azt a hurkot, pehelysúlya volt Klárinak. A sors kegyes volt hozzá, egy reggel arra érkeztem, hogy felöltözve fekszik az ágyán - hová is akarhatott menni? -, a feje vállára hanyatlott, az egyik lába kicsit lelógott az ágyról, szeme, szája nyitva volt, olyan halott volt, de olyan… Nem ijedtem meg, pedig ő volt az első halott, akit én találtam meg. Belefüleltem a csendbe. Hogyan érezhetné az ember azt, ami már nincs? Én azt éreztem mégis, hogy valami nincs. Klári, a megtestesült nincsség lett… Most mit kell tennem, ezt már hangosan kérdeztem. Dehogy sírtam! Pedig őt szerettem legjobban a világon. Miért vagyok én ilyen? Egyből elfogadtam a tényt - Klári nincs. Egy csomó intéznivaló csak. Gyászolni… majd ha vége lesz, majd egyedül. Délutánonként kicsit őt is gyászolom, az őszi fényekben ott van, néha már én is ott vagyok, vele. Megyek, megkeresem magunkat. Ezen az úton megyek, hegynek fel gyalogolok, talán bírom még…

Szeptember 7. A kert legmagasabb pontján ülök, előttem lassan mélyül a terep, rálátok a dolgokra, hátam mögött párna, elérhető távolságra a kényelem kellékei - mi bajom lehet itt? Csend, béke, szuszog a reggel, ébredezik. Jönnek a seregélyek, azt mondta valaki, hogy a madarak közt olyanok, mint a hiénák, az emberek közt, mint a karrierista, éhetetlen tülekedők, jönnek a seregélyek, felzabálják az utolsó szem gyümölcsöt is, és nem marad a gazdának semmi. Így van ez, hangjuk elnyomja az itt lakó, kedves madaraink hangját, nyomuk sem lesz, ha emezek elkezdik félelmetes körözésüket a kert felett, rajban jönnek, megtelepednek, annyian vannak, mint a levelek a fákon, fekete lesz tőlük a lomb, és nem mennek el, hiába nekik a hessegés, karlengetés, ijesztgetés. Nem mennek el, feketednek, éles hangon, süvöltve felszállnak egy pillanatra, csőrükben a megszerzett zsákmánnyal, azután újra be az ágak közé, újból zsákmányolni, habzsolni, elnyomni, egy pillanatra sem hagyják elfelejtetni velünk, hogy itt vannak, és minden hiába, a riogatás nem zavarja őket, elszállnak valamikor, igen, egyszer el, de az tőlük függ, és legkevésbé az őslakos madaraktól. Végül elmennek. Először nagy a csend, furcsa, talán máskor is ilyen volt, de most furcsa. Lassan éledni kezd a kert, előmerészkedik egy-egy rigó a bokrok alól, rebbennek egyet a többiek is, a sok féle szárnyas szárnyra, hangra kap. Elmentek a seregélyek, de nem nyomtalanul. Nem a hiányzó gyümölcs az aggdalomra okot adó, hanem az a megfoghatatlan, csak egy érzet, valami könnyű bú, hogy bármikor visszajöhetnek, és semmit nem tehetünk ellene, a saját kertünkben is résen kell lennünk, már nem a régi nyugalom ez a mostani.

Szeptember 6. Délután vendégeim voltak Gyerekeivel egy távoli rokonom. Minden rokonom távoli, nem is emlékszem rájuk, de néha jönnek, mert kíváncsiak, bár ők ezt úgy mondják, hogy annyira hiányoztam már nekik. Jól megnéznek mindent, a sarkokba is bekukkantanak, félrehúzzák a nehéz függönyöket, port keresnek-e, vagy rejteken megbújó idegent, nem tudom mi a bajuk velem, hagyjanak élni, mondogatom magamban, ringok a székben, hasamra szorított karokkal, hagyjanak már élni, menjenek el, és átkozom magamat a kapu miatt, minek hagytam nyitva. Estefelé sietve elmennek, hogy gyorsan dobjanak enni a jószágnak, azután átszaladnak a szomszédba, a friss benyomásokat megosztani: terjesztik, hogy mi van nálam. Mi lenne, semmi, de ez nem lenne hír, így elképesztővé duzzasztják az apróságokat. Összejár "ezekkel", a fülem hallatára mondták egymás között is, és nagyokat hümmögtek hozzá, ők jók, szépek és rendesek, nem állnának szóba idegennel, nekem sem kellene, mert majd megkapom, beengedem őket a házba, amikor a rokonokkal sem tudok mit kezdeni, ezeknek pedig szabad járni kelni az udvarban is, beugranak a hátsófalon, komsinice, daj, és viszik a hosszabbik létrát, szedik az almát, érik már az is… Majd megkapod, hogy egyszer rád törik az ajtót, elveszik a pénzedet, leütnek, és mehetsz panaszra a sóhivatalba. Így fenyegetnek a rokonaim, hát akkor mire számítsak azoktól, akik nem rokonok. Elvágják a nyakadat, te, szólt a sógor is, és elmenet rántott egyet a nadrágszíján, de előbb még elkérte tőlem a fűrészgépet, vitte egy hétre, kölcsönbe csak, de nem láttam azóta sem, pedig van annak már három hónapja is.

Szeptember 5. Nem tudom, hogy ez már embergyűlölet-e, vagy még csak a félelem megnyilvánulása, és csak a sebezhetőségem tudata tesz óvatossá… Nem megyek az emberek közé. Reggelente fogom a rozzant kerékpárt, inkább a mező felé indulok, mint a faluba. Ha a napi kötelező félórámat mégis a falun keresztül karikázom végig, akkor célját téveszti az egész. A térdeim már gyógyulnak, akarom a járást, de a fejemben újraéled a zsongás, ami a napomat is képes tönkretenni. Ugyanazok az emberek jönnek szembe, a tekintetük elárulja gondolataikat, a köszönésük beszédesebb, többet mondóbb egy könyvtárnyi írásnál. Mert itt mindenki a másik fejébe akar látni, dolgába avatkozni, véleményt nyilvánítani, kéretlenül is. A mező itt van a kertemen túl. Az egyik vége oda visz, a mezőre, ahonnét beszöknek hozzám a gyalogmadarak, a fácánok, a fürjek. Nyulak is jönnek. Menyétke költözött a padlásomra, és egyszer még egy csapat vízimadár is megtisztelt azzal, hogy a tavamból ivott. A fácánok néha ellepik a fáimat, beszállnak a fenyő ágai közé, megzavarva ezzel a baglyok nappali alvását, vakon röpdösnek a fényben, ilyen vagyok én is. Ha nem a falu felé indulok, hanem emerre, akkor elhaladok vagy húsz háznyi távon, ahol mindig akad valaki, aki szembe jön, és értetlenül néz rám, hová megy ez ilyen korán gondolja, és egyáltalán, mi dolga van a határban - mert mi határnak mondjuk a mezőt, leginkább, bár más jelentéssel felruházva, mint amit általában a határ szóba értünk -, hiszen földje sincs, gondolják hozzá, szinte látom a fejükben tekergő értetlenkedést. Néha hangosan is rám förmednek, hová mész erre, ilyen korán? Mert itt mindenki tudni akar mindent a másikról, azt is tudják rólam, hogy eladtam a földemet a menekülteknek, és nem is bocsátják meg, mert önmagunkat árusítottam ki, akkor is, ha csak egy darab földről van szó. Gyűlölködve emlegették azt a szomszédot, aki elkótyavetyélte az egész életében épített házát, és a kezükre játszotta az idegeneknek. Azután persze megy az élet tovább, nagy érzésekre, ragaszkodásokra nincs idő, dolgozni kell, mert enni kell, és magára csukja a család a kaput, azon túl pedig történjen, ami történik. Az új szomszéd eleinte meghúzza magát, mert kell neki söprű, lapát, gereblye, nagy vájdling és meszelő. De hamarosan vesz magának mindent. Lassan megtelik a hátsóudvara, gyarapszik szépen, és a parkom baromfit sosem látott bokrai alatt az ő tyúkjai kapirgálnak, a tavamban az ő kacsái fürdenek, a kecskék pedig lerágják a ribizlibokrokat, és a rózsafák között legelik az ismeretlen nevű, tengerpartról kapott cserjémet. Ízlik nekik, és ha szólok Mirjanának, csak vonogatja a vállát, de azért int a vejének, aki kelletlenül, és nagyobb kárt téve a virágoskertemben mint a kecskék, belegyalogol, tapos, és kivonszolja az állatokat. Újabban nem is teszek már megjegyzést semmire, minek, nincs értelme úgy sem. Az uramat szidom néha, akkor elfelejtem, hogy halottról jót, vagy semmit, de olyankor sem hiszem, hogy már halott lenne, nem hiszek a pléhbezárt ténynek, hiába álltam a gödör felett akkor. Az uramat szidom, hogy jöhetne már, hogy megcsináljuk együtt a kerítést, hogy kerítsünk, mert ha soha sem kellett eddig, akkor annak az állapotnak mostantól pedig vége, most már kell keríteni. Magunkat körülzárni, a világot pedig ki. Olyan lesz a házam, mint a vár, vizesárok, leereszthető kapuk jönnek elém az álomban. Még nem tudom, hogy csak a félelem teszi-e, és azért kerülöm egyre jobban az embereket, vagy pedig meggyűlöltem őket. Ha az utóbbi, akkor bajban vagyok, nem csak azért, mert gyűlölni nem szabad, és őket amúgy sem érinti az én érzésem, csak magamat esz meg, fogyaszt, fonnyaszt éjjel nappal, az is gond, hogy nem tudom, mi az oka ennek. Gondolkodnom rajta.

Szeptember 4. A nyár már végét járja, a hernyók megsiettetik a múlást, nem is lesz az ősznek mit sárgítani, kopaszon meredeznek a faágak. Az eperfa, a szilvafa, az almafa, még a mezsgyét jelölő szőlőtőke levelei is eltűntek. Hihetetlen, hogy mennyit tudnak felfalni, hová lesz az a rengeteg levél. De egyszer csak elegük lesz a nagy zabálásból, még rosszabb következik, megindulnak, neki a házfalnak, ajtónak, ablaknak, jönnek, fürgék, hullámzó szőrvonalkák, törtetnek, sötét sarkokat, belakható zugokat keresnek maguknak, már a párnámon is találtam egyet. Nincs, aki gondoskodjon fáimról, rólam sincs, aki számot tartson. Gyere haza, fiam. Ennyit írtam egy lapra, és már rám került a sor a postán, amikor meggondoltam, visszasüllyesztettem a táskámba, még nem küldhetem el. Értetlenül nézett rám a nő, a tolóablakon túl mintha másféle lenne a világ. De nem téptem szét a lapot, talán majd máskor szükség lesz rá. Akkor, amikor már írni sem lesz erőm, majd intek Mirjanának, hogy a fiókban, felül, és ő megérti, és én rábízom, vigye el a postára, de azt már nem akarom tudni biztosan, hogy fel is adja-e, nem mindig bírom el a bizonyosságot, kell egy kis homály. De miért is ne adná fel, hiszen ő is anya? Neki legalább egy fia itt van, vele, ha a másik odaveszett is, egy legalább van, de nekem egy sincs, mert ez az elment már nem is a fiam. Olyan, mintha nem is a fiam lenne. Mirjana nem biztos, hogy tudja ezt, és majd eldobja a levelet, hogy ne jusson el a kétségbeesett üzenetem, hogy gyere haza, fiam... Én majd várok, Mirjana pedig naponta rákérdez, részvéttel néz majd rám, közben pedig ujjong, győzelem, gondolja, de nem adom ilyen könnyen fel, a következő menet az enyém lesz, várj csak suttogom a párnámba, és azért is felgyógyulok…

Szeptember 3. Döbbenten olvasom a levelét, azt írja: egyszer a legnagyobb folyó is kiapad… Vízes álmaim lényege épp a kiapadhatatlan folyó, ami hol reményt jelent, hol rettegést, néha ígér, máskor könyörtelenül elvesz, de valami borzasztó biztosat nyújt nekem, mert azt hittem eddig, hogy örökké lesz. Mindig voltam, és mindig is leszek. Ezt mondta a fiam, amikor hat éves volt, azóta sem tudok eltávolodni attól a perctől. Ő még tudta, amit én már nem. De lassan kimúlt belőle, hiába idézgettem neki, az évekkel elhalványodott benne a kép, nem is értette végül, hogy miről beszélek. Addig nem félt a haláltól, amíg tudta, hogy mindig volt, és lesz is örökké. Nem azt mondta, hogy úgy gondolja, hanem azt, hogy tudja. Hat éves gyerekek tudnak így, a kételkedés szikrája nélkül. És most itt van ez a levél, hogy minden nagy folyó kiapad végül… A fiam is egy folyó partján él, volt idő, amikor nem is hitte, hogy eljut odáig, hogy egyáltalán bármeddig eljuthat. Két barátja meghalt a háborúban, őrült évek voltak azok. Nem bírtak magukkal, tomboltak, cirkuszoltak, ők úgy mondták: élünk. Igen, még éltek, éjjel sörözések, fű és mámor, másnap a keserves józanságra ébredés, és irány a sarki találkozóhelyig, hogy kezdődjön előröl az egész. A történeteik azóta a semmibe vesztek, nem is akarok emlékezni rájuk, lassan belefásultunk a rettegésbe, azután enyhült a szorítás, ő pedig elment. Akik maradtak, gubbasztó nagy madarakhoz hasonlatosak, mindegyiknek megvan a maga története, nem mesélik, de ott kering körülöttük a levegőben, nem mint glória, inkább mint hurok, ami bármikor a fejükre hullhat, észrevétlen, megszorul, és akkortól vége.

Szeptember 2. Milyen nap ez, kérdezi levelében, és értem a kérdését: beazonosítás miatt, hogy emlékezni tudjunk. Ez a nap napos nap. Mentem megint, bele a tájba, szembe a fénnyel, levettem a szemüveget, minek tárgy közénk, azután pedig fájt a nagy világosság, mondják, van az úgy. Van, akit megvigasztal, mások pedig reszketnek tőle, hogy az igazság mindig kiderül, fényre jut, aszott múmiák, szétrothadt semmik leszünk, mire ki(derül)… Olyan gyorsan történik mindez, mint ahogy a határ földes útja lesz sártengerből porsivataggá, mint most is tapasztalhattam. Alig néhány napja csak, hogy alább hagyott az eső, alig néhány alkalommal előbb még sártócsákat kerülgettem, ma reggel pedig már több centis porban csikorgott a kerékpár gumiabroncsa, feketedett a szürke porba mélyedve, azután pedig porszürke lett az úttól. Bizonygatni, hogy valamit érünk, akkor, amikor elfog a csüggedés, mert nem ér semmi semmit, olcsó, bóvli a világ. De szemben a Nappal így nem szabad gondolni, fel a fejjel, sirályok követik a traktort, szánt, kell enni jövőre is. A paraszt nem gondolkodik, dolgozik, mert ha nem, ki ad neki enni. Ezt ismételgette az öreganyám, és húzott kerttől kertig, mert több kertbe volt bejáratos, szerették, senki sem tudta olyan jól rendezni a kerteket, mint ő. A tőle maradt fényképeken szőlőtőkék között vezető úton áll öregapám, hátán a permetezővel, már örökre talány, hogy mire mutatott, talán a seregélyekre, és mondta az öreganyámnak, ezek már itt vannak megint… Öreganyám kezében pedig lendület közben kapott öröklétet a söprés, legalábbis addig, amíg a kép tönkre nem megy, már kunkorodik a sarka, elkallódik hamarosan. Én nem dobom még ki, de a fiam már biztosan, ha egyszer haza jön, mert valamikor úgyis haza, és akkor kiüríti a házat utánam, szemétre kerül minden, ami nekem még emlék, neki már semmi lesz, csak a kanadai dolgok lesznek az ő emlékei, az unokáim pedig már azt sem fogják tudni, hogy ki volt az az asszony, a gödörben lakó, és mit keres ott a képe az üveg és fém város fotói között, ha egyáltalán elvisz a fényképek közül egyet is a fiam, mert nem biztos, hogy el. Napos nap ez a mai. Még mindig a kukoricatáblák között vagyok, egyedül a nagy csendességben, sirályok, varjak, ismeretlen nevű szárnyasok vesznek körül. Muslinca követi az arcomról csorgó izzadságot, néha már nehéz nekem ez az út. Itt van, karnyira hozzánk a mező, de örökké a faluban szorongunk, nincs idő kijönni, nincs idő lélegzetet venni, mert minden fontosabb a megállásnál. De ha nem jövök, soha sem látom hátulról a temetőt, a gazos, elhagyatottságában sem pusztuló öreg síremléket, Himmelschbach Jusztina, írja rajta, örökké állni fog, mert úgy építette meg valaki… de aki biztosan nem él már, mert a síron látszik, hogy soha sem látogatják. És a másik temető, ahol néhány napja legyalulták a földet, játszótér lesz, hallottam, azután már azt, hogy nem is lesz. Utólag háborgok, hát azt azért talán még sem kellene… Pedig nagy játszások színtere volt az a temető, egy család lakott ott még harminc éve is, az egykori temetőcsősz házában, akkor már hosszú évtizedek óta nem temettek abba a temetőbe senkit. A kölyök síremlékek között kezdett el járni, ott tanult meg olvasni is, és fogadásból, vagy néhány dinárért fejből elsorolta, hogy melyik sírban ki nyugszik, mikor született és halt meg, és hogy kik emeltették a síremlékét. Bekötött szemmel vezettette magát a hideg kövekig, végig tapogatta őket, nem a betűket, mert az már csalás lett volna, csak kicsit tájékozódott, és már sorolta is, hogy mi a véset. Néha sarlóztak a derékig érő fűből, hosszú kötelet fontak belőle, pitypangot, nefelejcset, nárciszt, mikor mi volt, azt raktak közé. Szép, harmonikus legyen, mondta a bolond asszony, aki időnként bement hozzájuk, a rokonait kereste, Zahoreczékat, de soha sem találta meg őket, ő is tudta, hogy nincsenek azok ott, de valamitől így lett neki könnyebb… beült a gyerekek közé, szépen, harmonikus legyen, ennyit mondott csak, segített nekik fonni, azután a hosszú - hosszú fonattal, zöld kötél, virágokkal tarkítva, körülvették a sírokat, tekeregtek vele közöttük, és nem volt abban semmi illetlen, a holtak nyugalma sem sérült, aludtak tovább a nagy csendességükben, ha mosolyogni tudtak volna, megteszik, ki tudja, talán mosolyogtak is. Mert a bolond asszony azt mondta, a halottak mosolyából nyílik az a sok virág, és azontúl, ha le is szedték, kicsit szorongva, bocsánatot kérve, de mindenképpen áhítattal. De most valaki azt híresztelte el, hogy játszótér lesz az elhordott sírkövek, lebontott ház, szép, egyenesre gyalult temető helyén. Erről jutott eszembe a fiú, aki ott tanult meg járni és olvasni, és aki fűből font kötéllel akasztotta fel magát egy tehénistálló ajtófélfájára, a Duna túlsó partján. Nem öngyilkos lett, hanem önvédelemből. Ki érti ezt… De a holtak üzenetét nem illik kétségbe vonni… Napos nap ez a mai, és elindulok haza én is.

Szeptember 1. Döbbentem látom, a képeken sehol sincsenek emberek. Csak erdő, hegyek, síkság, vizek. Épület is alig, esetleg híd, az is csak már vízbehulltan. Visszarakom a képeket a dobozba, pihen a kezem a titkokon. Valamikor likőrös meggy volt benne, bordó színe a vért jutatja eszembe, megvágtam a kezemet, a vastag húst a tenyeremnél, először csak csepeget a tormára a vér, azután már folyt is, néztem ahogy a fehér lassan rózsaszín lett. Mielőtt ráájultam a tormás tálra, arra gondoltam, hogy a belőlem kifolyó dolgok képesek megváltoztatni valamit, ha nem is a világot, legalább a tál tormát, ha nem is a lelkem miatt, csak a vérem miatt….. de valami még is más lesz, mert én is vagyok.
*
Talán akkor határozta el bennem valami, hogy meg kell írnom a magam történeteit. Azokat mindenképpen, amik csak bennem történnek. Vannak egész városok is, amik létkérdése, hogy én, elég fontosnak érzem - e, hogy előhívjam őket. Álmomban egyre jobban követelik, betolakszanak, kiszorítanak minden mást a kanyargós utcák, öblös terek, kertek tövében sompolygó folyócskák, erek, vizek, amelyek akár tavak, akár tengerek - mert miért ne lehet annak a városnak egyszerre édes és sós vize is? Meg kellene írni a folyót, ami addig a városig vezet, gyönyörű medrét, a távolabb látszó hegyeket, az asztallap simaságú mezőt mellette….. Annyi dolgom lenne, és csak készülök rá, minden más haszontalansággal foglalom le magamat, csak a súly lesz egyre nehezebb, hogy ha ezt nem írom meg, helyettem senki a világon nem tudja megírni. Néha hangok szólnak a városból, teszem a dolgom, mint gép, berendezett az egész napom, rám szól egy hang, a nevemet mondja, de a szobában nincs senki, az ablakomon túl is hiába nézek, sehol egy lélek, csak további ablakokra nyílik az enyém, egyedül vagyok, üres ez a város, amabból a másikból hívnak, és ha nem engedelmeskedem, ki tudja mi lesz velem, jó nem, az biztos.
*
A seb begyógyult, nem folyt tovább a vér. Attól kezdve nehéz volt elhinnem, hogy maradt bennem is, vértelenül pedig nem élhetnék, azt már tudtam… utazni kell, menjen az ember, amíg lehet, amíg engedik, amíg értelmét látja. Pillanatnyi hangulat már ez is, az értelmet meglátni a dolgokban, és semmi köze a józansághoz, ez valami más, hisztérikus elindulás, azzal a tudattal, hogy a lendület lehet, hogy félúton elfogy, és majd földhöz csap a megtorpanás.