Újfruzsi 2004 október
2004 január, február ...szeptember 2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, december 2002 szeptember, október, december

szombat, 2004. október 30., 31.
(A nyár elején kertünkbe tévedt egy csirke, nem túl kicsi, de éppen hogy tollas... Bebújt a tűztövis ágai közé, kínnal szedtük ki, riadt volt, mi pedig jól összekarcoltak lettünk, mire elcsíptük végre. Mit kezdjünk vele? Körbevittem a szomszédságban, de mindenki csak a fejét rázta. Maradt. Két este leborítottam egy almásládával, a harmadik estén megelőzött, és maga döntött az alváshelye felől: felszállt a nyitott műhely ablakába, és felült az ablakszárnyra. Attól kezdve nem aggódtunk, hogy esetleg elkóborolna tőlünk. Semmi gondot nem jelent, az egész hatalmas kert az övé, de a szomszéd baromfiudvarát is megtalálta. Egyedül bóklászik naphosszat, szelíd, ha hagyjuk, besétál a szobába is. Valamelyik nap gyanúsan járt, nyugtalannak tűnt. Tegnap találtunk egy tojást az esztergapad alatt.)

Életvonalak

Ők is hasonló okból vették nyakukba a világot, mint mai utódaik: elfogyott az életterük, elvették tőlük a levegőt, a vizet és a földet, amin esetleg futniuk volt szabad. Először egyenként, aztán családonként, majd az egész közösség elindult. Nem az út hosszúságát kibírni a nehéz, hanem az elszánásig eljutni az, ezt jól megjegyezték. Dombja is volt, völgye is volt az új helynek, de vize alig. A völgyben mégis abban a hitben éltek, hogy végleg hazaértek, de amikor a nagy szárazság évében az összes jószág elpusztult, újból felszedelődzködtek. Néhány öreg szerint még nem is lett volna szabad megállniuk, mert messze volt az igazi folyó, vagyis az igazi élet lehetősége. Megkeresték, két partján letelepedtek. A férfiak új hidat építettek, felszentelésképpen asszonyaikat dobálták az áttetsző vízbe, akik sikongva merültek bele ruhástul, hogy aztán derekukon tekergő hínárral lépkedjenek ki a partra, suhanc fiúk és meglett férfiak szemébe csalva a csillogást. A falu sok évig örült a víznek, ha nem halásztak, akkor is szívesen hajoltak fölé, mélység és magasság vonzásában gondok, nehéz gondolatok nélkül éltek. Később már sokkal többet akartak ennél, például tárgyakat, újabbnál újabbakat, hogy eldobhassák a régit, és csak a különösen bölcsek látták előre, hogy egyszer még a mohóság lesz a vesztük.  

******

Azon a nyáron szakadt be a két utolsó öregkút, amikor a folyó mellett élők összevesztek a folyó tisztítása miatt. Először az egyik part lakosai vesztek össze a másik part lakosaival, aztán a hivatalos személyekkel mindkét csoport, a végén pedig nem is lehetett tudni, hogy ki kivel van, mert mindenki a saját igazát kiáltozta, felépítették egyszemélyes váraikat, felfedezték a hatalom mámorát, a döntésbe beleszólási jogukat (kis)királyságuk eljövetelének élték meg. A folyóval közben senki sem törődött, kinevették azt, aki figyelmeztette őket, hogy a folyó nemcsak jelképezi az életet, hanem maga az élet, több tiszteletet érdemelne, és hogy ennyi erővel nagy dolgokra is képesek lehetnének. A magunk dolgánál mi lehetne a nagyobb, gúnyolódtak, és ha percre meg is hökkentek, annál vadabbul folytatták később a csatározást. A folyó örökéletűnek hitt tündérei kipusztultak közben, a bűzös szennycsatorna lett a vesztük. Végképp felborult a rend.

A kutak akkorra már többnyire üresen tátongtak, meghaltak sorban, mert ha egy kút vizét veszti, minek élne tovább? Volt, amelyikből szennyvíztároló lett. Szennyvízből azonban több került belé, mint amilyen magasan a tiszta víz volt valamikor, és a mocskos lé eláztatta a felső téglák közét, a kút bosszúja, utolsó kétségbeesett cselekedete volt, hogy ha élettel teli nem kellett az embereknek, holtában se szolgálja őket, ezért magába omlott, lerántva a kútkávát, a bádogtetőt, vagy a betonfedelet is, a káváról a petúniacserepeket, a napra tett kovászos uborkás üveget és amit még lerakott rá a gazda, csak úgy, a kert felé haladtában, metszőollót, sarlót, vagy a biciklipumpát éppen. A holdvilágot már előbb eltemette, a veszteséget látva csak betonban, uborkásüvegben, virágcserépben gondolkodott, na meg hogy eztán ugyan hová engedi a szennyvizet, de hogy a víztükörrel a hold sarlója, kereke is odaveszett, az nem jutott eszébe. A folyó nyelt és hallgatott. Végül a temető melletti utolsó két öregkút kávája is elfáradt, egy reggel, amikor a szalmapiramis legmagasabb pontjára ért a legidősebb munkás, és az utolsó bála elhelyezése után szétnézett, éppen akkor zuhant az első káva a mélybe, nagy robajjal.

A szalmapiramison nézelődő öreg napszámos semmit se hallott, elfoglalta a magaságra csodálkozás, attól magasabb pontja nincs a falunak, beleszédült a gondolatba, hogy a csúcson van, bár a magast megszokhatta fiatalon, darukezelő volt Zadarban, még a régi világban, amikor a rokona brigádjában volt kőműves. A síksági kőművesek telente lejártak az Adriához, amikor az építéshez itthon már hideg volt, ott egy ingben dolgoztak. Ha tehette, ült a parton, és hallgatta a tenger hangjait, a sirályokat, vagy vasárnap, miután kimosta a kapcát és levelet írt haza, elindult a hegyek felé. Felment a legmagasabb kilátóig, fél napig is gyalogolt érte, és ott volt olyan érzése, hogy a világ tetején van. Kereste magában azt az élményt, amiről olvasott, hogy a csúcson egyedül van az ember, meg hogy onnét nincs hová, ilyesmiket keresett magában, de csak fáradságot talált, meg elégedettséget is, és néha arra gondolt, hogy haza se megy a síkságra, miért is menne, hiszen a tenger mellett a kenyere, az álma, és ha akarja, ott  naponta is megmászhatja a hegyet. Az otthoni dombok nevetségesnek tűntek onnét, egészen addig, amíg egyszer elalváskor a barakk ablakán befeketülő olajfa árnyéka nagyszülei halálát sejtette meg vele, hamarosan hazautazott, végleg, a folyó mellé. A szalma tetején ismét elfogta az emlékezés, elvágyódás a gondok elől. Zadarban, a daru kabinjában más élmény volt a fentség, a zárt térben hiába volt magasban, ott inkább elszomorította, rabságot jelentett, de a szalmahegy tetején, vagy a hegyen teljesen szabadnak érezte magát. A levegő tette volna, hogy elég volt, hogy épp annyi volt, amennyi egy embernek kell? Elnézett a falu felett, belátott az udvarokba, megláthatott volna sok rejtett dolgot, de nem érdekelte már a falu, nem érdekelték az udvarokon az apróra zsugorodott emberek, és nem hallotta azt sem, hogy lentről már egyre türelmetlenebbül kiáltoztak, hogy mi van vele, talán szállni akar, induljon rögtön lefelé, mert ideges a gazda, a többieket szidja az ő viselkedése miatt! Szállni akar talán, ez a kérdés végre a füléhez ért. Szállni kellene, előremozdult kicsit, és éppen csak egy kicsit emelte el testétől a karját, de mindjárt vissza is hanyatlott. A tengerbe bukott le egyszer így, ilyen tétován, mert vonzotta a víz, meghalni akart-e, vagy csak játszott a halállal, incselkedett vele? Megúszta akkor. Beleborzongott, hogy nincs menekvés, a rövid ábránd a szalmacsúcson hiába volt, valóság csak a mélység és a napi gondok.

Éppen akkor szakadt be az utolsó öregkút is, amikor a szalmás gazda elüvöltötte magát: Jóska, az istenit magának, gyűjjön már le, vagy lelövöm onnét! Mászni kezdett lefelé, a többi napszámos közben már a mélybe mered, a szalmahegyek naptól szikrázó aranyfényétől árnyékuk lett, belevetült a kútba. Jóska nem állt meg mellettük, mondandóját úgysem értették volna. A falugyűlésre sietett, időben érkezett, de a folyó medrének takarításáról nem sikerült megegyezni akkor sem. Mindenki egyszerre kiabált, csak a legfőbb érdekelt, a folyó hallgatott. (nfde)

péntek, 2004. október 29.
(Több esetben volt szó a napló „könyvesítéséről”. Miért kéretem magamat, kérdezte utóbb a bíztatóm. Nem kéretem, csak vannak dolgok, amik értelmüket vesztik, ha kikerülnek a közegből, amiben létrejöttek. Az egyik olvasóm vette a fáradságot, és tavaly karácsonyra kinyomtatta, beköttette, és elküldte nekem ajándékba. Igazából a gesztus az, ami megörvendeztetett, hogy valaki többet vesződött a naplómmal, mint én magam. A napi, gyors bejegyzések, a menet közben születő, novellának még nem is nevezhető vázlatok itt köszönik, jól vannak. Majd. Egyszer. Talán. Itt látom, hogy vannak olvasóim, megtaláltam egy csatornát, amin keresztül eljut hozzájuk a szövegem. A könyv már biztosan nem jutna el.)

csütörtök, 2004. október 28.
Báli retikül gyönggyel
Azt hitte, még visszatarthat valamit, és hogy az időt megállásra kényszerítheti, ha a tárgyakat, a teret nem változtatja meg. Görcsösen kapaszkodott volna mindenbe, ami az anyját idézte. A szobát zárva tartotta, hogy a szagok se tűnjenek el. Minden apróságnak ott kellett maradni, ahová anyja utoljára tette. Az orvosságos üveg kupakja elgurult, ahányszor a szobába lépett, vigyázott, hogy rá ne taposson. Látta még az utolsó mozdulatot, amivel anyja kivette az üvegből a gyógyszert, látta, ahogyan az elguruló kupak után néz és tétovázik, hogy lehajoljon-e érte. Nem hajolt, túl sok erő kellett volna hozzá, visszahanyatlott inkább a párnára. Akkor lépett a szobába éppen, tekintetük még egymásba kapaszkodhatott, de üzenetváltásra már nem maradt idő. A szomszédok óvatosan kiemelték a hatalmas párnák közül, szőnyegre fektetve öltöztették. Nem értek semmihez, tudták a rendet. A horgolt szélű, de már agyonmosott zsebkendő gyűrődésében anyja kezének otthagyott melegét akarta érezni. A zsebkendő egy év után is ott hevert, ahová az utolsó szorításból esett, az ágy melletti szőnyegen. A zsebkendőt sem fogta meg, csak tenyerét fölé tartva kereste azt a meleget. A tévé még hetekig működött, majd sistergés, pukkanás hallatszott, meghalt az is. A távirányítót finom por lepte be, az ágy és a szekrény között egy reggelre pókháló jelent meg. Kétségbeesve figyelte, hogy az ablakok egyre homályosabbak lesznek, és bármennyire vigyázza, az anyja lelke végleg elhagyja a szobát. A szoba olyanná lesz, mint bármelyik másik szoba a házban, vagy egy másik ház bármelyik szobája, ezt már nem különbözteti meg tőlük az anyja jelenléte.

Egy évig erőlködött, azután feladta. Lassan, óvatosan másultak meg a dolgok. Például a Singer varrógépről levette a szőttest, kimosta, falvédőnek szögezte a konyhába. A varrógép alatti kartondoboz tartalmát pedig kifordította az udvaron, pókok, bogarak futottak el, szétgurult sok apróság is. Faguriga, amiről elfogyott a cérna, megfeketedett gyűszű, zöldült rézgombok, kaucsukbaba lába, gyapjúgombolyag, orvosságos üvegek, cérnagombok ágyhuzathoz, apró, színes gombok egyéb holmira. Gyöngyök is voltak egy stanecliban, feketén, ragadósan kapaszkodtak egybe, biztosan a benne felejtett savanyúcukor olvadt közéjük sok évvel azelőtt. A gyöngyös tasak mellett egy fémzáras báli retikül is volt, gyönggyel hímzett bársonya jócskán molyrágta volt. Hipermangános papírdobozkában gombostűk rozsdásodtak. Bársonyszívben varrótűk, csontfedelű imakönyvben szentképek, foszlott borítékban a régi rádió előfizetésének számlái voltak. Gyöngypárta, megsárgult szalagokkal. Zarándoklatok emlékei. Képeslapok dunsztgumival összeszorítva. Opatija, Rijeka, Mostar: kagylós ajándékok a tengerről. Elhatározta, hogy mindent kidob, a dobozba visszaszedett holmival a szemetes hordó felé indult, de félúton mégis meggondolta, inkább bedugta az egészet a padláslétra alá. Majd egyszer máskor. Egyelőre elég volt ennyi. Furcsának találta, hogy a megbolygatott holmi miatt inkább megkönnyebbülést érzett, mint fájdalmat, vagy akár lelkifurdalást. Sokkal előbb is elkezdhette volna a takarítást. De ez persze nem biztos. Lefekvés előtt a házra kiakasztott egy táblát: Szoba kiadó!   

szerda, 2004. október 27.
(Mi lenne a világból, ha mondjuk teljesen a spórolós dédnagyi elvei szerint élnénk? Fogyasztásra berendezkedett világunk biztosan és rekord idő alatt úgy összeomolna, hogy csak na! Például nem kidobni a tegnap vásárolt használati cikket, hanem az ősöktől örököltet is vigyázva használni, hogy továbbadható maradjon? Lehetne így élni? Biztosan, de nem annak az iparnak, ami egyre inkább egyszer használatos cikkeket sóz ránk. Nem is kell annyira erőltetni, vesszük mi ész nélkül. A reklámok, és a többi... A tegnap legyártott árú a holnapi szemét. A ma pedig a Fogyasztó napja. Minden nap az övé, hogy vásárolhasson. Hihetetlen mennyiségű energia maradna meg értelmesebb dologra bennünk, ha mernénk szembeszállni. A saját, könnyelmű, át sem gondolt vágyainkkal első sorban. Nem megvenni valamit az még nem lemondás, ezt csak a jól megnevelt vásárló-rabszolga hiszi. Ha tartósan nincsben élni kénytelen az ember, rájön, hogy mennyi minden nélkül lehet élni! Röhög csak a reklámokon, és még az erőszakos, rejtve ható buzdításra is teljesen ellenálló marad. Szükséges dolgok, és már feleslegesek, egészen világosan látszik a különbség, ha a saját eszével dönt az ember. Hogy miről jutott ez eszembe? Egy-két, huszonöt éve a közelemben lévő kellékről, tárgyról. Ha jobb világ lett volna erre, talán már a szemétben lennének. Viszont ha eddig kihúztuk együtt, és a rosszban se hagytak cserben, most már juszt se kell másik, ha újabb is, ha szebb is. Ezeknek már lelkük van. Negyvenig érdekes még az új, negyvenen túl már értékes lesz a régi. Mindenben.)   

kedd, 2004. október 26.
(Sok szép októberi nap van mögöttem, lehet is, hiszen ez már a negyvennegyedik októberem a sorban. De sok rossz emlékemet is éppen októberek őrzik. Ez utóbbiakat hagyjuk, és az előző, a szép októberi napokat sem sorolom fel. Egyetlen októberi pillanatot akarok megemlíteni, ami mindig bevillan, ha e hónap nevét hallom, vagy mondom ki. Általános iskolás voltam még, suli után kukoricát törni mentünk (mi így mondjuk, nem pedig, hogy szedni). Zötykölődtem a vasabroncsos parasztkocsin, öregapám mellett a deszkán. Nagyon sütött a nap, meleg volt. Mögöttünk út, előttünk út, oldalt a földek, a mezsgyéken elvétve fák, már tarkán. Október. Ennyi az egész. Gyerekkoromra nem szívesen emlékszem vissza, bármelyik pillanatára ha mégis, valamiféle negatív érzés is vegyül mellé. Sajnálat-féle, szánakozás, ami már persze egy tőlem nagyon távoli személynek szól, egy mára már eltűnt lénynek, aki akkor bennem volt. Meddig, mikor hagyott el? Nem tudom. Vagy még mindig bennem él? Mindegy. Szerencsére annak a pillanatnak megélése, az októberi őszben kocsizás fénye képes homályba vonni minden más, rossz emléket.)

Ismeretlen kellék

 A nyugdíja kevés, lehetetlen beosztani, hogy ajándékra is jusson. Gyerekei Amerikában, Spanyolországban és Ausztráliában élnek, sok lenne a postaköltség is. Mást gondolt. Vasárnap van a muzsikaszó, majd küld nekik nótát. Annyit már tud, hogy van valami olyan új dolog, amin keresztül meghallgathatják a messziben is. Hogy mi az internet, arról már fogalma sincs, nem érti, és nem is akarja érteni. Lehetséges, hogy nótát küldjön a gyerekeknek, ez a lényeg, no meg az is, hogy olcsón. Új rádióadó kezdett dolgozni a közelben, ott egyelőre még nem kell fizetni a nótákért. Bediktálja az üzenetet, az öt gyereknek egyformán, csak a neveket változtatva. Boldog, nyolcvanöt évének terhe kissé felejtődik. Senki sem mondja el neki, hogy az új rádió még nincs is az interneten. Vasárnap ott ül a sámlin, levese már régen hideg, de még kivárja, hogy az ötödik dalt is bejelentsék, hogy sok szeretettel Karcsinak és családjának az Édesmama, Hegyesről. Fényképeiket szorongatja közben. Arra gondol, hogy Amerikában, Spanyolországban és Ausztráliában a gyerekei is biztosan ebédelnek, szól a rádió az internetről, hogy sok szeretettel az Édesmama, Hegyesről. Olyan, mint mikor a Hold kötötte össze szerelmével, aki Párizsban dolgozott, ő pedig a helyi földekre járt kapálni. Akkor még egyetlen gyerekük sem volt, később születtek, sorban. A Hold már nem hoz üzenetet, nem is visz. Most az internet a divat. Nem ismeri, nem baj, de a gyerekei már biztosan.

hétfő, 2004. október 25.
(Egészen hihetetlen, milyen ökör néha az ember. Rosszul ébred, semmi nem elég hideg, semmi nem elég meleg, szúrja az, ami addig simogatta, belerúg a macskába, kötekedik csak. Szerencsésnek érezheti magát, ha ehhez van közönsége, mert egyedül nem is esne olyan jól. Ahelyett, hogy megállna, elgondolkodna, hogy na, mi a bánat is van velem, hagyja magát sodortatni a kedve által.)

Boszorkánytett

Kenyeret kért és egy joghurtot. Fizetett. Nézelődött tovább, mint aki venni akar még valamit. Az eladó felhúzott szemöldökkel, két kezét lazán a pulton tartva figyelte. Várt. Az öregasszony sóhajtott, elindult a kijárat felé, de az olcsó mosóporoknál megszédült. Vásárló nem volt, az eladó még időben ért mellé, átnyalábolta. Az öregasszony szemében megcsillant valami. Gonoszság? Számítás? Azt mondta, hogy nagyon fáradt, megpihenne kicsit. A bolt közepére kitett sörösládára ült. Az eladó hagyta, újabb vevők jöttek, azokkal foglalkozott. Kenyeret, újságot, tejet vittek az asszonyok, elvétve akadt csak közöttük férfi. Az öregasszony a sörösládáról bűvölte őket. Arcába visszatért a szín is. Nem halhat meg addig, amíg valakinek át nem adta a tudományát. Erről hallgatott, hangosan inkább a falusiakat szólta le. A ruhájuk miatt, vagy azért, hogy tékozolnak, mindenért, ami csak eszébe jutott. Az idősek pontosan tudták, hogy ki ő, éles karmait szinte érezték, ahogy hátukba vájta. Sietve vásároltak, menekültek a közeléből. Az eladót már bosszantotta a banya, bánta, hogy kedves volt vele. Érezte, hogy valahol rászedte őt. Penészszaga volt, és kicsit útban is volt már. Az öregasszony nyugtalanul mocorgott, ha üres volt a bolt. Délre az ereje teljesen elhagyta, és még senkit sem sikerült tartósan megragadnia. Mikorra az utolsó kenyeret is eladta a boltos, és a vásárló sem volt, eszébe jutott, hogy a banyát elküldi haza, elég volt mára. A banyát sem a ládán, sem a pult alatt, a raktárban sem találta. Amikor egészen közelre hajolt, a sörösládán kígyóként tekergő vörös és ősz hajszálakat talált. Beleborzongott, ellenállhatatlan vágyat érzet, hogy felmarkolja őket. Az ujjára tapadtak, beivódtak a bőrébe egészen, lemoshatatlanul. A boltosnak éjjelre hosszú karmai nőttek, és a haja felseperte a folyosót, amikor vécére ment. De csak reggel vette észre, hogy valami megváltozott, amikor ima helyett átkozódásba kezdett a szája.

vasárnap, 2004. október 24.
(Húztak, toltak, hogy menjek a tanyára, jó buli lesz. Mentem, de el is jöttem fél óra után. Nem nekem való. Egyenként nagyon szívesen elbeszélgetnék bárkivel, de a nagy társaságban nem találom fel magamat. Nem inni és nem cigizni ilyenkor kifejezetten hátrány. Ha nincs egérút, akkor kiszúrok valakit, akit hasonló cipő szorít, mint engem, és csatlakozom. Volt olyan is, hogy aztán mégis együtt léptünk le, tehát rossz ötlet volt összekapaszkodni. Most is akadt hasonlón elveszettnek látszó, akihez szívesen csatlakoztam volna, de a rituális disznóölés közelgő ideje menekülésre késztetett. Kaszálón, hídon, vasúton át, irány haza! Jókora séta volt, egyedül. Megszabad kérdeni, mi az anyám kínja vitt ki egyáltalán oda? Na, ezt én is szeretném tudni... Jó, tudom is. Aki meghívott, annak nem akartam nemet mondani. Tudni tudtam volna, ez nálam már régen nem probléma, de nem akartam.)

szombat, 2004. október 23.
(Szegedi ismerősöm panaszolja, ha átjön Szabadkára vásárolni, a haszon elúszik, mert mindig megállítja a rendőr. Leginkább megállítja. Utóbb inkább Bécsbe ment kabátért, nadrágért, egyebekért. Régen innét Triesztbe járt a környék, jó rég volt az. Aztán Törökországba utaztak az élelmesek és vállalkozó szelleműek. München is menő volt, a nyolcvanas évek végén. A nena hagyatékával hozzánk került egy trieszti baba is, ami kötelezően ott terpeszkedett minden falusi duplaágy közepén, műfodros ruhájában támaszkodva a műselyem hengerpárnához. Mozdulatlanul lepte a por, évekig. Mások emlékét nem tárgyakban őrzöm, a babát oda adtuk, ahol örültek neki. A nena sokkal komolyabb dologban van jelen az életünkben: neki köszönve bírtunk ki két évet, a túlélést jelentette számunkra. A nena legerőteljesebben a Fruska goraban idéződik fel, pedig ott aztán semminek nem kellene, hogy rá emlékeztessen, hiszen velünk soha, de magában sem biztos, hogy járt ott. Az elkorhadt fák földben maradt tuskóbójából kinövő új fák idézik őt. Az új fákat, a magukban élni gyámoltalanokat az öreg fa élteti, holtából is, pont addig, ameddig kell.)

péntek, 2004. október 22.
(Borongós, szürke nap. Kedv szál se, semmihez. Főzve félgőzzel, rakodva, takarítva sehogy. Ilyenkor legjobb nem idegeskedni, csak hagyni, hogy elmúljon. Álmomban valaki körülvett magával (épp így jó a megfogalmazás) és ettől elképesztő biztonságban éreztem magamat. Ébren is keresem ezt az érzést. Ja, kaptam egy levelet: Jaj, Erika! Te nem változol semmit, mint egy antik oszlopcsarnok... Ez volt benne. Előzményekkel lenne érdekes, de az hosszú mese. Nem is: hiszen mindennap íródik a naplóban, csak rejtve. Egyébként az antik oszlopcsarnok nemcsak öreg, hanem érékes is. Ezek megint olyan napok, hogy csak az Agancserdő esik jól fülemnek. És Dylan Thomas versei. Közben pedig valami disznótoros történetet kellene írni, amihez kedv szál se. Csak hangulatok jönnek, érdekesebb lenne beszélni róla. Jó sok seggen ülést kíván az írás, türelmet, aprólékosságot, ami nekem most nincs, máskor se nagyon. Tegnap egy érdekes dolog történt: vettem magamnak egy nadrágot és egy pulóvert, és az egész családom elszállt a gyönyörtől. Az állam leesett, hogy mit áradoznak ezen? Úgy látszik, nagyon unták már a kinézetem. Persze, ennek is van előtörténete: sok-sok éve nem vásároltam magamnak, mert nem jutott rá. Hordtam, amik a jobb világból maradtak, vagy a lányaim ledobott cuccait, esetleg rokonunk hozományából öltözködtem, aki egyszemélyes segélyező intézmény, és épp az este jött meg ismét a messzi nyugatról. Azt írjam, ami erre van? Ilyenek vannak erre, például...) 

csütörtök, 2004. október 21.
(levél a pesti leonárdóba, egy nőnek, akinek a haját átfújta a dunán a szél, egészen a budai hegyekig, de előbb a szamóca utcában még örvénylett kicsit, felkavart sok bolond emléket: nem kell keresni azt a pasit, aki valamikor ő volt: ez a pasi az, veled. te sem vagy már a régi, nézz csak a tükörbe, de még mennyire, hogy nem! és ha a régi dolgokat akarod mindenáron visszakapni, akkor a régi szépek majd sok régi rosszat is felidéznek. persze, nem lehet visszahozni a régi jót. csak a régi rosszat, ez biztos. és nem kell előröl kezdeni, nem újból az egészet... csak elkezdeni valamit, egy újat. játéknak venni akár, vagy csak irgalmas cselekedetnek, és tenni különböző dolgokat, nagyon aprókat, hogy alig vegye észre az a másik, lassan, lépésről lépésre meghódítani, visszahódítani a szívét. nem gyors eredményt elvárni, látványos változást, hanem finoman, alig érintve a közelében lenni. megtűr talán. ja, majd gyanakszik, természetes. megijed, hogy mit akarsz vele, hiszen sok éve mennyire utáljátok egymást. természetes a bizalmatlansága. mond, te hinnél-e neki azonnal? ugye hogy nem. ne nyomulj erővel, te azt vedd észre, hogy mikor elég, egyelőre, és akkor állj le, várj. mint amikor macskát szelídítesz, úgy akard vele is. fiatalon az álmok kellettek még, de negyvenen túl már a valóság szükséges. ne öregedj egyedül. vagyis vele nem is öregednél, hiszen ő őrzi a fiatalkori arcod. gondold meg, mielőtt kilépsz. divat a válás. na és? te maradj most ódivatú.)

szerda, 2004. október 20.
(Manci nénit rossz nézni, ahogy vánszorog az utcán, a környék menekül előle, elsietnek mellette, indokolatlanul is szaporábbra véve a lépést. Kiáltozik, kér, követel, de többnyire faképnél hagyják. Borzasztó az öregség, ha ilyen. De Manci nénit sem kell félteni, alaposan megdolgozott a szomszédság ilyen hozzáállásért. Jön a tél, lesz hó és jeges utcák... Mi lesz vele? Ki fog rányitni, ha most is annak örülnek, ha sikerül észrevétlen elosonni mellette? Szinte örökké az utcán van, talán bent már fél egyedül maradni. Az ember lelkiismerete birokra kel a vele kapcsolatos rossz tapasztalatokkal. És még azt sem lehet mondani, hogy nincs családja. Van, csak messze. Határon túl. A földrajzin is.)

Mese arról, hogy mit tesz a szomorúság

A falu kiöregedett muzsikusa szomorúan járt utcáról utcára, senkinek se kellett muzsikája, roggyant volt a hangszere, toprongyos volt maga is. Bozontos szőrzete kuszán keretezte arcát, csak két szemén látszott, hogy még nem adta meg magát teljesen a pusztulásnak, de ha kérdezték volna tőle, meg nem mondta volna, hogy miben is reménykedik annyira.
   Bánatában a folyópartra járt muzsikálni. Néha nem volt kedve hangszeréhez, állát térdére támasztva figyelte a madarak alacsony, vizet érintő röptét, hallgatta hangjukat, a víz surrogásában gyönyörködött, és álmodozott egy más világról, amiben ő nem csak egy szerencsétlen flótás, rozoga harmonikával, hanem megbecsült muzsikusa egy kedves, nyugodt városnak. Vagy falunak.
   Hiába terjedt el az a téveszme, hogy a férfiak, az igazi férfiak soha sem sírnak, ő bizony bele-bele sírta bánatát a folyóba, könnye hullott, hullott a vízre, talán ha fiatal legény lett volna, gyönggyé is vált volna, és úgy megpendítette volna a víz alatti üvegpalotát, hogy hallatán minden vízi tündér sírva fakadt volna. Bár a tündérek talán nem is tudják, hogy mi az a sírás... Álltak volna, csodálkozva, tenyerükbe hulló könnycseppekkel, és a földi ember gyönggyé vált fájdalmának hangja egy új, ismeretlen bizsergéssel töltötte volna meg hideg, tündérszívüket.
   De nem így történt. Az öreg muzsikus könnye sós volt, mint a Holt-tenger vize, és egyetlen cseppjétől  sóssá vált az egész folyó, forrásától egészen a torkolatáig. Az öreg muzsikus mit sem sejtett a katasztrófáról, csak sírt, zokogott, már maga sem tudta, hogy miért, csak abban volt egyre biztosabb, hogy nem magát siratja, hanem ezt a cudar világot, ahol egyetlen ember nem akad, akinek kellene egy ilyen öreg ember, mint ő.
   A földi dolgok mind végesek, és neki éppen ez volt a szerencséje: egyszer csak nem hullott a könnye tovább, elapadt, kiszáradt, üres lett könnytengerének medre, akár bele is gyalogolhatott volna, olyan száraz lett az egész.
   A folyó tükrét sem karikázta tovább egyetlen sós csepp sem, és a muzsikus is látni kezdett, kíváncsi lett, mert az is jó a földi életben, hogy a nagy bánat múltán elfogja az embert az egészséges kíváncsiság, hogy mi lesz tovább?
   Nézte a vizet, könnyének karikái már régen partot értek, és hálából a víz, hogy nem homályosítja tovább tükrét, megmutatta neki a felette feszülő eget, amit bánatos ember soha sem lát meg, fejét lógatván hogyan is láthatna? A víz színe kék lett, fehér felhők lebegtek rajta, és madarak jöttek az egyik part felől, tűntek el a másik irányában, ott, ahol a víztükör összeért a földdel.
   De még más ajándéka is volt a folyónak! Az öreg muzsikus meglátta a saját arcát! Először nem ismerte fel magát, szétnézett a hídon, hátha időközben jött valaki más is, de senki sem állt a közelben rajta kívül. Az igazi arcát mutatta meg neki a víz, azt az arcot, amit még magának is ritkán vall be az ember, mert az álarcok viselése annyira természetévé vált, hogy álmában sem meri letenni soha. Akkor látszik, ha abbamarad a siránkozás, amit már olyan régen kezdett, és amit már olyan nagyon megszokott...

kedd, 2004. október 19.
(A mai napom arra ment rá, hogy próbáltam jól érezni magamat. Semmi eredménye. Azt hiszem, a nap további részében inkább azzal foglalkozom, hogy a körülöttem élők érezzék jól magukat. Közben igent mondtam egy hétvégi találkozóra, aminek lényegét csak az igen után tudtam meg: fő téma a disznóvágás lesz. De nemcsak a téma, a beszélgetések tárgya lesz a disznó, hanem egy élő disznót vágnak le, a közönség mi leszünk, és enni majd csak akkor és azt kapunk, amikor abból a disznóból elkészül az ebéd. Falusi létemre mit lelkizek ilyesmin, mondta a szomszédom. Csak. Mert már gyerekként is taszított a disznótor. Ahogy öregszem, egyre kevesebb húst eszünk, semmi fogadalom, vagy vegetáriánusokhoz való csatlakozás.... lassan, magától jön. Egészen váratlanul undor fog el a különböző húsételektől. Néhány éve vettem észre, hogy a frissen vágott disznóból ha bármit ettem, utána néhány órára rá iszonyú fejfájás fogott el. Csak a harmadik vagy negyedik ilyen eset után találtam meg az összefüggést a fejfájás és a friss disznóság között...)

hétfő, 2004. október 18.
(Képimádó ismerősön egyfolytában az írás ellen beszél: vegyem már észre, hogy egy jó fotó többet képes elmondani hat könyvnyi betűnél... Almát és körtét hasonlít, nem vitatkozom. Az tény, hogy a lapok egyre több képpel jelennek meg, saját szememmel láttam, amikor buszra várva újságot vásárolt valaki, de amikor a busz megérkezett, és mielőtt felszállt volna rá, a szemetesbe gyűrte az újságot. Nem hiszem, hogy azért, mert nem tetszett neki, hiszen akkor meg sem vásárolta volna, inkább arról volt szó, hogy túl volt rajta. Elolvasta. A címeket, esetleg. Kiolvasta. Azaz „megnézte”. Átnézte. Kinézte. Vitt-e a fejében egyetlen benyomást valamelyik képről, képhírről, nem tudhatom persze.  

Tegnap levélben is, élőben is előkerült a közelmúlt témája. Az október 3. rövid szövegem kísértetiesen emlékeztet Verebes Ernő: De hol van itt villamos című kötetéből a Szmert című novellára. Valamikor olvastam is, de sajátom írásakor egyáltalán nem emlékeztem rá, tudatosan nem, tudat mögött meg ki tudja, biztosan. Ernővel gyorsan leleveleztük, hogy egy kor jellegzetes kelléktárral rendelkezik, amik később feledhető kacatokká válnak, ahogy múlik az idő. Igyekszünk alaposan feledni, jó sok idő után pedig már nosztalgiával szedegetjük ugyanazokat a dolgokat elő. A lányomnak azt mondom, olajos padló és mozigép berregése – semmit nem jelent neki. Egy hatvanasnak, vagy akörülinek egy rakás emlék jön elő, csak e két „kellék” hallatán...)

vasárnap, 2004. október 10.
(Hogy el ne felejtsem, pénteken este dugig volt a helyi patika, és ennyi könyv már régen lett eladva egy könyvbemutatón. Méghozzá verses. A „patika” meg a helyi könyvtár olvasóterme, amiben a régi gyógyszertár polcai porcelán gyógyszeres csészék, üvegek, kombinált porok és köhögés elleni szerek helyett vaskos könyvek alatt hajladoznak. Ács Károly volt a szerző, a könyv címe pedig Megszólítások.)

Délután, tenger                  

A férfi a lány fülledt hónaljába fúrta fejét, az enyhe izzadságszag otthonosságérzettel töltötte el. Már nem akart tőle semmi többet, de nem veszítette vonzását, csak más lett a lányból. Cigaretta lett volna jó, vagy egy ital. Vagy felszállni, és elaludni egy felhőn. Ki nem mondta volna hangosan, hisz férfi ilyent azért inkább ne... Azt felelte a miregondolszra, hogy semmire, de tényleg semmire. Mint aki bűnt követett el, sírós fiúvá változott hirtelen, menekülhetnékje lett ettől. A lány teste azonban marasztalta még. Van néha úgy, hogy megmagyarázhatatlan érzések jönnek elő, az ellazulás felnyit egy addig nem is ismert ajtót, szellemek járatára. Az ablakon túl minden a régi kerékvágásban haladt, csak ő szakadt ki a dolgok normális menetéből. Délutáni szeretkezés. Olyan érzése lett, mintha a lány lenne a tenger. Magányosság is volt a pillanatban, de együtt levés is. Olyan vagy mint a tenger, mondta hangosan is, hátha megörül, ezért mondta ki. Magyarázd ezt meg! Magyarázd meg nekem, kérte a lány, és hirtelen felkönyökölt, elfúlt a lélegzete, a szavak varázsa nagyobb izgalmat okozott neki, mint kicsivel előbb testük játéka. Harmadszor is kérte, pontosítsa, hogy mit értett rajta, hogyan is gondolta azt a tengeres dolgot? A fiú, ahogy a párás hónalj fészke nélkül maradt, a tenger élményéből is kiesett. Milyen gyorsan hűl ki a párna, és hidegérintésűvé, taszítóan nyirkossá lesz, ha a test eltávolodik tőle, hideg gödör lesz perceken belül... Az érzések sem voltak már sehol. Felhő? Tenger? Ugyan, idegen lett a lány is, a szoba, és a férfit sírós hangulat helyett düh fogta el. Legszívesebben lekevert volna a lánynak egyet.

szombat, 2004. október 16.
(Több hónapja megrendeltük a szárított szenet, de a hideg előbb érkezett meg, mint az. A kereskedő erővel a lignitet kínálta, feladtuk, jó lesz, csak hozzák. Hittük, hogy azt legalább hamarosan. Lignit se még. Pörög a villanyóra rendesen, és megkezdődött a ház téli életre való átrendezése. De hol van még a tél! Aztán arra gondolok, bizony, túl közel. Soha életemben nem szerettem, már gyerekként se érdekelt állítólagos szépsége, mert a télhez túl sok kellék szükségeltetik, hogy élvezhető legyen. Valami örökké hiányzott ezekből a kellékekből. Persze, nem síléc, vagy korcsolya, hanem sokkal prózaibb dolgok. Az idő elmúlt felettünk, de ebben az ügyben semmi sem változott. http://brunnhilde.blogspot.com/  is azt írta magánban, hogy nem vagyok egy „boldogságpasztilla”, de azért... Van aki szereti a kesernyést is. Azt mondják, kell a szívnek. Közben az van, hogy ebben az évben összesen nem nevettünk ennyit, mint mostanában. Már azon is nevetünk, hogy az égvilágon semmi okunk a nevetésre, és mi mégis vihogunk. Azt hiszem, a gondokkal ha sokáig birkózik az ember, és rendre alulmarad, idővel feladja. Nem megadja magát nekik, hanem félre áll szépen. És akkor meglepődve látja, hogy a gondok teljesen függetlenül az idegeléstől is tudnak létezni. Szépen elvagyunk egymással, mi és a problémák, és attól kezdve, hogy a rajtuk való idegeskedés nem vonja el az energiánkat, több jut a megoldásukra. Meg a nevetésre. Egy szegedi ismerős asztalán olvastam a következő mondatot (akinek kedve van, fordítsa át szerbiaira): Magyarországon akkor lesz jó világ, ha a miskolci vasútállomáson a négy nyelven beszélő rendőr felsegíti a munkában megfáradt romát a vonatra, ahol a gazdag közalkalmazottak utaznak a becsületes vállalkozókkal együtt a politikusok korrupciós ügyeinek tárgyalására.)

péntek, 2004. október 15.
(A könyvek felkínálják a megoldás lehetőségét, olyanok, mint a vészkijárat. A vészkijáratról azonban leginkább tudni, hogy hova vezet, leginkább attól jobba, mint amiből menekülni szeretne a bajban lévő. Hová vezet el egy addig teljesen ismeretlen könyv? Nem tudni. Megoldást, hogy hozz-e, vagy elodáz csak, ezt sem tudni. Mindenesetre az olvasás egy roppant kényelmes, kellemes formája a menekülésnek. Például ez is az olvasás. Néha. Néha meg egészen más.)

Ketten 

Nagyon szerettem volna megértetni vele, hogy milyennek képzelem a lényeget, és ezért saját elméletemet sok éven át magyaráztam neki. Ő már a legelején is úgy tett, mint aki érti, én pedig úgy tettem, mintha ezt elhinném neki. A többiek magunkra hagytak bennünket, mert szavaink számukra elvesztették jelentésüket, nem álltak össze bennük mondatokká, értelmetlen beszéd lett nekik a miénk, megkerülve a rendes emberek teljesen érthető beszédét, olyan lett, mint mások párbeszédének árnyéka. Nem szerettek minket, mert párban fuldokoltunk a közös magányban, de kristálytiszta víz volt ez a magány, szemben mások mocsárszerű magányával. Ezt az egyet nem tudtuk megbeszélni, mert egyszerre süllyedtünk el, alig karnyújtásra egymástól, de mégis külön-külön csapott össze felettünk a víz. Végül mindenki egyedül marad. Teljesen egyedül.

csütörtök, 2004. október 14.
(Reggel azon gondolkodtam, hogy mi van a rozskenyérként vásárolt cipóban: látott-e rozslisztet is, vagy csak intergrált búzalisztet és adalékokat? Az almába harapva felmerül bennem: hányszor permetezhette meg a gazda, ha ilyen szépen, épen került az asztalomra? (Ugyanis kertünk permetezetlenül hagyott fáin egyetlen jó alma sem maradt, mind lerohadt.) És a már betegessé vált aggodalmaskodás nem árt-e többet, mint egy permetezett alma árthat? ....nem lehet nyugodtan megenni egy falatot sem, mert örökké az van szem előtt, hogy miféle földben termet, mit raktak rá kívülről, hogyan tartósították, mit árt a csomagolás... Hány és miféle műveleten keresztül ment át a zacskózott, dobozolt termék, és a feltüntetett összetevők tápértéke mire vonatkozik, a még feldolgozatlan, nyers termésre-e, vagy pedig a már csomagolt végtermékre? Lehet-e hinni annak, amivel naponta etetnek bennünket? Mindenesetre, fizetünk érte. Kétszer is. 

Tizenéves. Azt mondja, mindig gyerek akar maradni. A jövőre nem kíváncsi, fél tőle inkább. Mire gondolsz elalvás előtt, kérdezem, és azt mondja, jaj, hát semmire, akkor jó, ha leteheti végre a fejét, és tudja, hogy hamarosan elalszik majd, és nem bántja sem iskola, sem jövő, se a jelen, aludni nagyon jó. Hm. Hallgattam inkább, hogy ne ijesszem: lesz idő majd, amikor már az alvás se lesz jó egérútnak.)

szerda, 2004. október 13.
(Hetven dinár lett a Jó Pajtás. Annak ellenére, hogy amióta az eszemet tudom, vásároltuk, most azt mondtam, tovább nem. Az én időmben alig akadt egy-egy gyerek, aki nem rendelte meg. Most csak ketten-hárman veszik egy osztályból.  Az egyre kevesebb, olvasni akaró kölyöknek minden módon kedvezni kellene. Persze, az enyém felől nem aggódom, módszeres munkával, türelemmel és makacssággal sikerült elérnem, hogy megszeresse az olvasást. Mert a példa bizony nem elég, számos szülő panaszolja, hogy hiába láthatja a gyereke, hogy szülei olvasó emberek, valamitől nem ragad rá... Ezer apró trükkre van szükség, hogy az egyre jobban képközpontú környezet - olvasástól elcsábító - hatását kivédjük. Megbolondult már a világ, kérdeztem, amikor még több évvel ezelőtt az általam addig nagyra becsült tanárnő – talán végső kétségbeesésében, megengedem -, azt mondta a felsős diákjainak, hogy a házi olvasmányt megnézhetik filmen is... Itt és most egy Jó Pajtás ára a négy tagú család heti kenyerének ára, és ez is egyik oka annak, hogy sokan inkább lemondanak róla, és nem az, hogy nem lapoznák szívesen. Kenyér, na és? De üdítők, édességek árához nem viszonyíthatom, hiszen arról itt már régen lemondott a többség.)

Még mindig ablak, most egyetlen mondatban

A történetnek legyen folytatása is, mert a szöveghez jó lenne egy kép, most azonnal lefényképezem, egész közelre hozva őt, az esőn keresztül, a függönyökön keresztül, mert biztos vagyok benne, hogy bentről is néz, látja az ügyetlenkedésemet, hogy az asztalon megtámasztva, felfelé billentve igazgatom a gépet, aztán, mert rend a lelke mindennek, és hogyan venné ki magát, ha neki nem is szólnék róla, a képről, hogy egy újságba lesz, átmegyek hozzá az utca túloldalára, az eső mögé, fel a lépcsőn egy idegen házba, a szembeházba, ahol még nem jártam soha, találomra és senkit sem kérdezve megtalálom az ajtót, az övét, csengetek, kinyitja, mit tetszik akarni asszonyom, kérdi, és a szeme is azt mondja, amit a mozdulatai, a szavai, amit mondanak: fogalma sincs, hogy mit akarok ott én, amikor nekem a helyem valahol máshol lenne, az esőn túl, az utca zaján túl, a másik oldalon, ahonnét csak nézni és képzelni lehet, cigarettázni a napban, az esőben, lesni, hogy miként lesz történetté a délelőtt, de onnét áthozni a képet, azt már semmiképpen nem lehet, káprázat az egész, gondolja, de nem mond ilyeneket, mert ha rajtunk kívül hallaná valaki, nem értené, mit gondolna, ki ez a nő az ajtójában, ő mit beszél, tőlem nem vár magyarázatot, becsukja előttem az ajtót, ő cselekszik, dönt helyettem, ha már én ilyen szeles lettem, és felrúgtam a szabály legfontosabb pontját: aki a túloldalon él, az nem elérhető, nem érinthető, és akarni is tilos, csak képzelni lehet.

kedd, 2004. október 12.
(Az ősz a legkedvesebb évszakom. Nem a tarka erdőre gondolok most, a különös őszi fényekre, a hosszabb árnyékok puhaságára, hanem az esős, borongós, keserű-füstös őszi napokra, mondjuk délután négy és fél öt között. Miért épp ebben az időben? Csak. Délután sokkal őszebb az ősz is. A temető mellett karikázom, kell is, hogy jusson eszünkbe, minden csak valameddig tart, elmúlik aztán. Kerülgetjük egymást a falubeliekkel, olyan kevés az, akivel szót értek. Én azt hiszem, ismerem őket, róluk tudom, hogy kevés kivétellel engem ők nem. Téves elképzelésükkel már szembesülhettem. Ha volt alkalom erre, mert az én hibám, hogy kevésszer. Remetemód élni faluban nem megy, a  - nem szándékos -  titokzatosság nem javára, hanem kárára lesz az embernek: gyűlöletet szít, oktalan is. Nevetésre, rémületre, elképedésre adott már okot, amikor hallhattam, hogy mit gondolnak rólam. Faluban egyáltalán nem mindegy, hogy mit gondolnak az emberről. Volt idő, hogy az alkalmazkodást gyakoroltam. Hamar rájöttem, hogy szinte lehetetlen és teljesen értelmetlen. Már mindegy, lehetek akármennyire simulékony, mindenki elvárásainak nem tudok megfelelni akkor sem. A temető mellett karikázom, eső csapkod az arcomba, kicsúszik a hajfogóm, leesik, átmegy a kerék rajta, roppan egyet, törött már. Hát nem mindegy? Van olyan, akinek valóban van célja, mások csak hiszik, és olyanok is vannak, akik csak vannak, látszólag céltalan. Szép ez az ősz is, Emiről látom, érti, ami a fejemben jár. Lesz baja bőven, ha marad. Ezer embert hallgass meg türelemmel, mondtam neki, talán lesz majd egy, aki amikor már jól kibeszélte magát, téged is megkérdez, hogy veled mi van. Megéri a türelem, és különben sincs más választásod, ugye tudod?) 

hétfő, 2004. október 11.
(Falus Julinak: álomban kapni egy gesztenyét, másnap, már a valóságban felismerni, ezer másik gesztenye között is. Felvenni, tenyérbe szorítani. Elhinni, ez éppen az a gesztenye. Az álomból, Tibitől.)

Gesztenye

Az ablakból a gesztenyefákra látok. Valamikor régi kedvesek járhattak alattuk, lehajolva egy fényesbarna termésért, zsebébe dugva a másiknak, játszottak még boldogot. Aztán este lett, vagyis előbb délután. Befedett mindent a szürkeség, a por, a köd. Semmi lett belül, félelem a jövőtől. Idegenek mászkálnak a mi gesztenyefáink alatt, felszedik az új terméseit a fáknak, mi már csak álmodunk ugyanarról. Civakodunk, ostobamód marjuk egymást, szeretve harapunk. Szeretünk még? Ki és hol? Ki az, akiben magunkat a legjobban, ki az, akit harapva nekünk fáj jobban a harapás nyoma? A kép megváltozik, gomolyog, folyamatosan másul. Beáll a busz a megállóba, elkapott tekintete vadidegennek. Ki az, aki visszanézett, jó lenne tudni, merre, hová tart, hol száll le? Vele utazunk darabig. A gesztenyéről újabb levelek hullnak, újabb termés koppan a keskeny betonsávon, gyerekek hajolnak, marokba szedve, ami még maradt, felnézve a fára keresnek még. A mi gyerekeink, a meg sem születettek. Mi sem vagyunk, csak egy októberi hangulat ez. Ott a gesztenyefa, itt én vagyok, ha vagyok még.

vasárnap, 2004. október 10.
(Megkukulva a fájdalomtól: ilyen nem létezik, ez nem lehet. De lehetett. Amíg nem velem történik, úgy érzem, minden bajt csak másnak oszthat a sors. Aztán én következem. Megélni, kibírni, majd feldolgozni. Ha beszélni már lehet róla, jó. Ha van kivel megbeszélni, az az igazán jó. Tizenkét éves lenne. Azt mondja, hogy ennyi volt a dolga a Földön, öt nap szenvedése. Hogy általa legyen egy szép születés, hogy megélje, hogy megéljem azokat a perceket. Lejött meghalni ide. Én csak mellékszereplő voltam ott.)

 Fátyolnap

Alszik a város, forgolódom, azt hiszem, csak én vagyok ébren és a hangok. Körúti moraj a megnyitott ablakon, az alsó lakó ordító tévéje a gyatra szigetelésen át. Hangfogók kellenének az éjszakába. A belső hangok ellen mit lehet tenni? Semmit, hagyni őket és figyelni, mi, merre vonz. Hajnalra sem csitul semmi, új hangok jelzik az éjszaka végét. Az első kukázók csapkodják a fedeleket, egyik elmegy, jön a következő. Velük álmodom. Hosszú, piszkáló szerszámmal, biciklire kötözött almásládával, zacskókkal felszerelve jönnek. Összevesznek, ez már a valóság. Neked van nyugdíjad, ne vedd el attól, akinek jobban kell! Nem látom, egész nap se látom, hogy mi az, amit elvenne az egyik a másik elől, mert senki se talált semmit. Szegény a környék, vagy inkább takarékos, alig szemetelnek használhatót. Corás zacskóval csoszog egy néni, kifordítja belőle a hulladékot, zsebébe gyűri a zacskót: jó lesz az még máskor is, visszamegy a házba. Egy korty ásványvíz, egy fonnyadt paprika, ami még ehető, ennyit bányászik ki utána a copfos, ő is egy corás zacskóba teszi, egy másikba. Fehér kutya megy a kukázóhoz, beleszagol a csomagjába. A kukázó kezét a kutya termete, tekintete, esetleg az éhes állat iránti együttérzése állítja meg: a vaspálcát leengedi, mégsem vág rá az állatra. A hűtő hangja a konyhából. A kávénak feltett víz felforr. Reggel lesz, a házak körvonalából igazi házak tűnnek elő. Tegnaptól semmi sem változott. Kár. Fentről egészen más volt a város, tizenöt perc elég a magasban, mondta a pilóta. Elég. Elhinni, hogy ha akarnám, nem is kellene már visszajönnöm ide. Le, a levegőből. A fotók persze nem sikerültek. Egy egészen másik város van rajtuk. A talaj? Szilárd, de úgy lépek, mintha még fent lennék. Szállnék, céltalan. Nem tudva, hogy merre, csak el.

szombat, 2004. október 9.
(Egy olvasó levelére, de másoknak sem árt tudni: Fruzsina névvel kizárólag ez a napló íródik. Én sehol máshol nem publikálok ezzel a névvel aláírva.) 

Rések a nyárban 

Miféle világ ez, ahol nem kell befejezni a mondatokat, csak jelezni, hogy valakivel, valahol, valamikor, valami…. megtörtént? És nem kell az, ami látszólag csak önmagáért van, de azért mégsem teljesen öncélú a léte, mégsem annyira feketelyukszerű, hogy ne lehetne megosztani, felkínálni másoknak is. De nem kell senkinek sem a másikból, inkább önmagát kóstolja.

 Akkor már jó, ha a panaszon is túl vagy. Kérdi: mi a királyság abban, ha esik szakadatlan? Túl lenni a panaszon, az! Hogy már megint esik, és romlik a fán a gyümölcs, kertem zöldje beteges zölddé lesz, belebarnul lassan, erre is legyinteni csak. Örökös borulat van felettünk, és mégsem élni borúsan. Ez a királyság az esőben! 

A folyónak nincs szüksége hídra, a híd az embernek kell. A folyónak ártér kell és leszakadó partszakasz. Meder és eső. A folyónak nem kell az ember, a folyó kell az embernek. Megmagyarázhatatlan, ha miközben folyóparton él, álmaiban mégis folyóra vágyik szüntelen. Egy másik folyót remél magának? Vagy másik életet, amire felébredhet?

A szörny bent lakik a barlangban, hegyes rudakkal piszkálni nem bátrak előjoga, őrültség inkább. A legkisebb királyfiról mesél az apa a fiának, félszemmel lesi, talán a hőst életre kelti benne, a fia lesz az, aki ő nem lehetett. De honnét tudná az a fiú, hogy mit tegyen a legkisebb királyfi szerepében, ha senkitől sem látta?

Egyetlen alagút van, hittük, de a végén olyanokkal találkozunk, akiket nem is vettünk észre, amíg az alagútban voltunk. Mert sötét volt, vagy mert sok alagútnak ez lett az egyetlen, közös vége?

 Legtöbbször megszokásokra hagyatkozva, vakon járjuk végig a napot, de ha egyszer merünk kilépni, akkor ott a világ. Elmenni otthonról, hogy leperegjenek a köznapi gondok, hogy a megszokott tárgyak ne húzzanak tovább, minduntalan bosszantva, különféle mulasztásokra ne emlékeztessenek, mert minden igyekezet mellett mindig van, ami másra, másnapra marad, és teherré válik így észrevétlen. Meglátni magunkon idegenben azt, amit otthon a megszokás eltakar, meghallani azt, amit csak könnyű lélekkel lehet, megérezni olyan érintést, amire máskor fel se figyelne az ember, mert sokkal durvább benyomásokra is érzéketlen. Mire jó ez? A gyengének semmire, mert egyszer megtapasztalva azután majd mindig ezt keresné, és légvárak építésébe kezd inkább, ami csak viszi az energiáit, cserébe nem ad semmit. A valóságos győzelemélmény kimarad, ami pedig továbbvihetné, viszonyítási pont lehetne. Az álomvilág viszonyítási pontjai itt nem kapaszkodók… 

Hosszú idő kell a váltáshoz. A változtatáshoz. Először azt gondolod, elég, ha felülsz a vonatra, magad mögé engeded a kiindulási pontod, a múltadat, hagyod, hogy eltűnjön mögötted az, ami mellett akár végleg is megállhatnál. Például egy érdekes kép a tájban: ott a vészfék, neked fontos, életbevágóan az, és meghúzod, kiszállsz, mögötted méltatlankodó hangzavar, kart rázó illetékes, de mit érdekel téged, az a fő, hogy megérkeztél. Valahova, még a cél előtt. A vélt cél előtt, így jobb. Aztán még meggondolhatod...

Azt, hogy itt mi van, csak akkor látni rendesen, ha idegen jön, és az ő szemével nézem, amit neki mutatok. Vagy ha levelet ír valaki velünk kapcsolatban, amiben tükörként látom magunkat. Idegenné válni otthon sokkal könnyebb, mint jöttmentként élni ugyanott. A faluban idegenné váló helyi jól megérti magát a jöttmentekkel. Egyik sem képes a teljes beolvadásra.

Gyalogbodza nőtte be a tavaly kidobott lomot, nincs aki rendet rakjon a kertben. Minden reggel ötkor ébred, megfőzi a kávét, nem éri be az ajtóban elköszönéssel, egészen a kiskapuig kíséri az urát. Összefont karral vár kicsit, aztán bemegy. Visszafekszik, nem alszik el újra, de nem is gondolkodik. Fél hétkor ébred a gyerek, hétkor indul az iskolába, kikíséri. Mielőtt visszamegy a házba, int a túloldalra, valamelyik ház ablakában mindig van valaki. Az egész utca minden asszonya otthon van, munka a férfiaknak is alig akad. Ebéd fő a lassú délelőttben, és hogy felforrjon a leves, például arra várnak a nők. És úgy általában, akármire, valamire még várnak csendben, amíg hazaérkezik a férj és a gyerek. Vadul a kert közben, rendületlen, semmi más nem változik körülöttük.

A gyerek kocsit húz át az udvaron, kutya csahol közben, a kutya úgy tesz, mintha elérni szeretné a kocsit. A kocsiban kavics, a szárítón ruhák áznak, esik az eső is, a kiskocsi ezért most nem nyikorog, mert az esőtől megdagadtak a kerekei. Máskor, ha száraz az idő, elviselhetetlen csikorgás jelzi, hogy a gyerek felébredt. Jelzi a többi tényt is: a gyerek most is egyedül van otthon, ma sem kapott reggelit, nincs aki szóljon neki, hogy hűvös van, vegyen fel valamit, mert látszik, ahogy az ágyból kimászott, úgy húzza, felöltözetlenül a kocsit az udvaron le és fel. Ha esik, nem ad hangot a kocsi, csak a kutya csahol, mert az is örökké éhezik. De ha nem esik, csikorog a kocsi. A ruhák egy hete kint lógnak változatlan. A gyerek le-fel húzza a kocsit, az egyik lábán zokni, a másikon már tegnap sem volt. A kérdés pedig az, hogy ki rakta ki a ruhákat, pontosan mikor, és hol van most, hiszen a ruhák áznak a kötélen, a kutya csahol, a kiskocsin a kavicsok már nem adnak hangot, víz alatt vannak, mint a folyóban voltak valamikor, mielőtt ide hozta volna őket valaki. De ki hozta ide a sódert, miért és mikor? És mikor süt ki végre a nap, kap enni a gyerek és a kutya is? Mikor lesz mindennek már végre vége? És ki vagyok én, aki nézi mindezt a padláslyukon át?

péntek, 2004. október 8.
(Meghallgattam a másik felet is. Megértettem, teljesen. A tanár szempontjait is, épp úgy, mint a gyerekemét. Egy derűs, boldog világ álma él minden emberben, mert ha nem így lenne, a remény szónak egészen más jelentése lenne. De a világ soha sem volt teljesen derűs és boldog. Honnét az álomkép hát? Hogy lehet emlékezni olyanra, ami nem volt? Hogyan lehet olyanra vágyakozni, ami nincs? Igen, most az a barát kellene mellém, aki a mondatok mögött azt érti, amit én. Amit én magam sem értek.

Ha azt írnám, „férfi”, egészen mást jelente. Maradok hát a pasinál. Szóval, ült az a pasi velem szemben, válogatott gorombaságokat vert a fejemhez, szemem sem rebbent, nem azt hallottam, amit a szavai jelentettek, még csak nem is azt értettem ki mögülük, ami számomra kellemes lett volna, hanem arra figyeltem, aki mondta, az embert lestem, aki beszélt. Biztosan észrevette, mert fejvesztve menekült előlem, amikor nem a beszédjére válaszoltam, hanem a pasit szólítottam meg szavaimmal, a beszélőt a gorombaságok mögött, mosolyogva.

A gép nélkül nem szabad gondolkodni. Írásról nem szabad gondolkodni a géptől távol. A pincér ráhagyta, tudta, hogy mit akar mondani. Évek óta egyetlen témája van, hogy írni szeretne, de nem megy. Ezt nem így mondja, de a pincér, akinek bár semmi, de semmi tehetsége az irodalomhoz, viszont az emberek lelkéhez már annál több, pontosan tudta, hogy mi a baja a vendégnek. Aranyszínű italba fulladt az ihlet, minden este ott találta a pohár mellett, csak gép mellett lenne szabad írásra gondolni, dadogta, és mindene este egy-egy novellaötletet mesélt el. Volt aki meghallgatta ingyen, volt olyan, akinek fizetett érte egy sört. Néha, ha különösen szép este volt, egész regényt felvázolt. Hogy majd megírja egyszer. Elmesélte, aztán a végén keservesen sóhajtva elismerte, ez a regény se íródik már meg, megitta az utolsó korty sörrel együtt. Másnap ezért kezdett inni, siratta a tegnapi történetét, közben lassan elmesélt egy újat.) 

csütörtök, 2004. október 7.

... hümmögve méregetjük például a hosszú éveken át őrizgetett, spárgával összefogott Bata-cipős dobozt, amit valamelyik nagymama után raktunk félre. Bele se nézünk, már ide-oda lökődik csak. Az előző lomtalanításkor is meggondoltuk, visszatettük, ismét a könyvek mögé, ahol bár senkinek sincs útban, de mi végre őrizzük…, hiszen mindent nem lehet, egyszer úgyis szemétre kerül, ha mi nem, majd aki utánunk jön, az hajítja ki. Így próbáljuk igazolni magunkat, előre mentjük a még meg sem történtet, de a lelkünk mélyén tisztában vagyunk vele, hogy nincs ez így jól, ez a lomtalanítás. Elgondolkodunk a doboz felett.

A személyes holmik, levelek, imakönyv, az egy életen át őrizgetett fényképek helye az elhunyt mellett lett volna a koporsóban, de akkor senki nem gondolt rá, az ideges, szomorú, zavart kapkodásban már nem a nagymama emlékeivel foglalkoztunk, a magunkéval inkább.

Másnap estére már hűlt helye sincs annak, aki tegnap még élt, és kapocs volt a tárgyak között, a saját tárgyait éltette önmagával. Az emlékezésünk kevés éltetőerő, esetleg ha mi kerülünk szoros közelségbe, például az öröklődő teafőzővel.

A nagymával kellett volna eltemetni a még régebben meghalt nagyapa világháborús, oroszfogságot is megjárt permetező kabátját, amit a nagymama életében nem engedett tűzre vetni, mert párja húsz éven át abban permetezte a szőlőt, és amikor a nagymama a kamrába lépett, mindig olyan volt neki, mintha a nagytata is élne, csak éppen lent matat a kertvégben. Amikor a nagymama meghalt, a kabát magára maradt, és nekünk már nem jelent olyan sokat, esetleg annyit, hogy a nagymama ragaszkodott hozzá, és csak nyűg lesz egy ideig, aztán valaki mégis feldobja a kivinnivaló hulladékra, a szeméttelep markológépének karmai között hasad ketté, ott hal meg végleg az a kabát, idegen családok hulladékai között.  Talán a nagytata is akkor kerül egy fokkal mélyebbre bennünk.

Manapság minden szezon előtt új kabátot veszünk, mert a tavalyi tönkrement, nem divat. A fiatalok új bútorral lépnek a közös életbe, és valamikor az életük derekán kicserélik, akkor, amikor már a saját gyerekeik kiröppentek, és pontosan olyant vesznek maguknak is, mint a gyerekeiknek. A szőnyegeket sem generációk koptatják, sokszor még a gyári szőnyegszagot sem felejtik el, mire az októberi nagytakarításkor feltekerve a sarki kukára kerülnek.

A tárgyak olyan gyorsan változnak körülöttünk, hogy nincs is idő közösséget vállalni velük. Régen egy karosszékről számon tartották, hogy hány generáció családfőjének kedvenc helye volt, és amit addig nem lehetett birtokolni, amíg kellően bele nem öregedett az illető… Érezni lehetett a székből áradó, család fölött szétterjedő biztonságot, nyugalmat, folytonosságba való kapaszkodás értelmét. Ma a tárgyak csak egyszerűen vannak, nem kelnek életre, élettelenül kerülnek hozzánk, le a gyártószalagról, és fel sem éledve dobódnak el. Eldobható dolgainkhoz természetes, hogy nem ragaszkodunk, a múltból egyre kevesebb tárgy marad ránk, és ezzel egyenes arányban, észrevétlen rövidül a jövőnk is.  

szerda, 2004. október 6.
Kellene egy kis varázslat, hogy felülemelkedve a dolgokon, a jelen tetteit azok világos előzményeivel és következményeivel együtt is megfigyelhessük. Hogyan viselkednénk akkor, ha az okok és a következményeik is nyilvánvalók lennének minden pillanatnyi döntésünkben, cselekedetünkben? Egyszerre látni azt, amit most csak folyamatában lehet, mennyivel több felelőséggel döntenénk akkor?

Az elvárásoknak való megfelelés kényszere alakítja legerőteljesebben a gyengét. Biztonságban érzi magát, miközben fennáll a veszélye, hogy ez a köré épült rácsozat csak látszatvilág, ami abban a pillanatban összeroskad, amint az örökös megfelelni akarás sem elég az elvárások kielégítésére. Elhomályosodik minden, sem út, sem cél nem mutatja magát elég jól. Nem az a jó már, ami nekem jó, hanem az, ha némileg sikerül megfelelnem nekik.

De a gyengébb elnyomása annak belső világát erősíti. Az erősebb könnyebben alkalmazkodik a környezetéhez, mert az alkalmazkodásával nem érzi, hogy veszít az erejéből, ellenkezőleg. A gyenge nem mer alkalmazkodni, mert önmagát félti. Faluban élni. Reggeltől estig a "faluban élés" szabályainak próbálni megfelelni. Olyan szabályoknak, amik már tulajdonképpen nincsenek is, senki sem tarja be őket, csak a másokkal szembeni elvárásokban vannak jelen.

kedd, 2004. október 5.
Az utak nemcsak egy irányba visznek, jönnek rajtuk lassan visszafelé is. Aki eddig nyugton volt, most kezd pakolászni, de elődei példája már okosítja, nem szaggat fel minden pallót, még ha saját érvei alapján hajlamos is lenne ide soha többé vissza nemet mondani. Mintha itt lenne dolguk azoknak, akik innét mentek el, és az idegenben összeszedegetett tapasztalatok lennének szükségesek ahhoz, hogy értelme legyen visszatérni.

Őszt álmodtam az őszben. Már nem is a kerékpár vitt, úsztam a bácskai levegőben, lassan eggyé olvadva a tájjal az árokpart kaszálatlan növényei felett, amelyek finom, visszafogott illatukkal, színeik szégyenlős átváltozásával, az árnyékok fénnyel való ölelkezésével varázsolták el az arra érzékenyeket, mint akkor engem is. Már-már arra gondoltam, igen, ez az, amit keresek, ez a mélységes, visszafordíthatatlanságba belenyugvás, ami innét sugárzik. Eggyé válni sikerült, egyetlen villanásra, nem többre, aztán a szemembe zuhant a csipkebokor erőteljes pirosa, és kizökkentett a különös állapotomból. Élek és álmodom még, ez a fő.

Az marad életben, aki megtanulta a jelek olvasását. A túléléshez kell. Aki időben megérti, talán megmenekül. De mi hova mennénk, hiszen nincs is vészkijárat, tartalék kapu, sehol sem írja nekünk, hogy Isten hozott kedves vendég. Megokosodott az ember, internet és egyebek, de közben azt elfelejtette, hogy hol az ő helye, hol az a pont, ahol otthon van, ahol ő az a bizonyos létra az ég és a föld között. Nyugtalanság a levegőben.
 

hétfő, 2004. október 4.
Ami az eszperantisták találkozóján készült riportból kimaradt
Rámutattam az egyik Kispuhira, a beszélgetőtársam azt mondta, hogy etulo, vagyis kisgyerek. Kampulido, mondta, egy speditőrön elhaladó család felé intve. Familio, kérdeztem vissza. Fejével bólogatott, aztán nemet intett, tehát a családot eltaláltam, de a kampulido az valami más. Szalmát vittek a kocsin, mutogatni kezdtem rá, de nem, nem, a fejét rázta, és a porba egy gyereket rajzolt. Etulo, etulo, mondtam, vagyis hogy igen, kisgyerek. Tíz perc múlva azért rájöttem, hogy parasztgyereket mondott a kampulidoval. És így tovább: somere az nyár, biendomo az tanya, kampado az táborozás, aminda az szeretnivaló. Tremolo, az rezgőnyárfa, kerestem ki a szótárból, amint a Krivaj partra értünk. Ott nincs is semmi, mondta a szeme. Nincs hát, csak volt, de nem tudtam neki elmesélni, az már túl bonyodalmas lett volna, végig szótározva. Hallgattunk inkább, a hallgatás legalább mindenkinek érthető, ezt hisszük, de persze néha tévedünk vele.

Délelőtt fél tizenegy. Árnyékot adó tető alatt, padokon, lépcsőkön ült körülbelül harminc ember, gyerekek és felnőttek vegyesen: felőlük hallatszott az ének. Kezükben egy-egy füzet volt, amiből épp az Ó, te drága Klementiná-t énekelték, azaz Mia cara Clementina, mert természetesen eszperantó nyelven szólt az ének, mivel épp egy eszperantó találkozó résztvevői voltak. Mosolyogva ültem közöttük, pedig akár foghattam volna egy füzetet is, ami a közelben lévő dobozban volt, és énekelhettem volna velük.

Egy asztalnál néhány felnőtt ült, egészen kicsi gyerekekkel. Volt, aki magyarul is tudott, arról beszéltek, hogy milyen élmény Szerbiában lenni. A közvetlen környezetükön kívül mivel még alig láttak valamit, abból alkottak véleményt, ami elébük tárult. A kishegyesi kaszáló látványa, a rendezett tábor környéke meglepte őket, nehezen volt összeegyeztető a fejükben Szerbiáról élő képpel.

Volt, aki azonban többet is láthatott, például a lepusztult vállalatot, derékig gazban viruló házelőket, elhanyagolt udvarokat, régen javításra szoruló épületeket. Ő volt az, aki bevallotta, hogy a táborozások alkalmával gyakran nagyon keveset tudnak meg a környezetükről, mert az az egy hét a táboron belül, egymással zajlik. Ő volt, aki később hegedült a háztetőn, és akivel nem megismerkedtünk, hanem felismertük egymást régről, vagy valahonnét, akárhonnét, szóval előzőleg még soha sem találkozva, mégis ismerősnek éreztük a másikat. Azt hiszem, meggyőztem róla, hogy jobb a Galeb csoki a legflancosabb Milkánál, ő pedig meglepett azzal, hogy hamarosan visszajön. Ide és most, ez nem semmi, és neki sokkal közelebb Szerbia, mint nekünk Franciaország.

A tábor gazdája éppen a világítást szereli, a közeli tábortűz parazsa már alig látszik, az utolsó este, az utolsó közös műsor következik. Kései vacsorázók kezében még tányér, sült kukorica rajta, őszibarack. Az ellátásról ejtünk szót. A táborozók elégedettek, egyformán a húsevők, a vegetáriánusok és a vegák is dicsérik a kosztot, pedig a tulajdonos nem is hallja.

Szavakkal játszunk: paco – béke, pacama – békeszerető, pacpipo – békepipa, familio – család, gento – törzs, hejma – otthoni, családi...Miért tanulni eszperantót, amikor az angol a menő? Miért ne, de persze ettől sokkal több ok is akad rá.
 

vasárnap, 2004. október 3.
(Még pénteken volt: ebédel a család, a nagyobbik lány duruzsol, meséli, hogy mi volt a gimiben. Nem, most nem verekedtek a buszban, másról van szó. A kirándulás miatt állt a bál, amit egy éve tervez az osztály. Melyik az a gyerek, akinek ne lenne kedve kirándulni? Nem is a kedvről volt szó, hanem anyagi okok miatt nem tudnak igent mondani néhányan. Az osztályfőnök egy órán át szidta, gyalázta őket. Így már az a gyerek se akar menni, akinek pedig összegyűjtve a pénze. Mert a diák is ember, ugye, aki szívesen felnézne, még tisztelni is megtanulna akár – ha látna ott fent valakit.)

Ifjú aktivisták

Poros raktárban, örökös készenlétben álló zászlók között veszítette el szüzességét. Az ifjúsági elnök magasztos beszédétől meghatódva utána szédelgett, hogy segítsen neki elrakni a kelékeket, a vörös szőnyeget, a piros terítőt, a bordó drapériát, a mikrofon állványát, a súlyos vázákat, a zászlókat. A kastély össze-vissza falazott egykori báltermében volt a raktár. A kastély berendezéséhez tartozott az üveges szekrény is, aminek dőltek, egyformán félve attól, hogy egy heves mozdulatukra betörik az üveg, és attól is, hogy mi fog történni a következő pillanatokban. Nagynénje őszirózsás kertjében ábrándozva a lány még úgy képzelte, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben, a tenger mellett, ó szagú kisváros romantikus sétánya, tengerillatú szobái lesznek a díszlet az aktushoz. Mert akkor még közel volt a tenger, sokkal közelebb, mint most például Baja, de akkor nem is foglalkoztak északi tájakkal, délre húzta őket a képzelet, vagy egészen messzire, átugorva a most végcélnak is túl reménytelen, alig néhány tíz kilométerre levő városokat. Az üveges szekrény rázkódott, nyögött mögötte, a díszítő rácsozat nyomta a hátát, már semmi vágya nem maradt, undor lépett az áhitat, az ábrándozás helyébe. Az ifjúsági elnök, akire csorgó nyállal néztek fel az emelvény lábaitól, és akinek celofánba csomagolt szegfűt és bőrkötéses határidőnaplót adott át feljebbvalójuk megbízottja, most izzadtan, sültkolbász, Cezar-konyak, és a felszólalás előtt bőven kifújt dezodor  összekeveredett szagát árasztotta. A Cézár volt az oka, vagy az emelvényen maradt ott a varázs, de csak ügyetlenkedett, tőle várt segítséget, ő meg nem is tudott még, nem is akart már segíteni, elfutni szeretett volna, megúszni, inkább meg nem történtté tenni az egészet.

szombat, 2004. október 2.

(A gyerek azt mondja, egyest kapott szerbből. Nem látok rajta bűntudatot, félelmet pláne, nem ideges, semmilyen érzelem nincs az arcára írva. Lepakolja a motyót, oldja a lábbeli fűzőjét, közben mesél. Már nem az egyesről, egészen másról. Elsőre azt hihetném, elterelő hadműveletbe fogott, de nem jellemző rá, mint ahogy az egyesek sem. Én leszek ideges, már megint nem nyúztam eléggé... Vért izzadva szerettettem meg vele ezt a nyelvet, mert tetszik, nem tetszik, itt csak azzal együtt boldogulhat. Ostoba falusi logika miatt sok gyerek startból utálja, aztán meg vakaródzik, ha a középiskolát nem tudja „odaát” folytatni. Nyelveket tudni kell, és kész, ezerszer elmondtam, nem a szerb szomszéd érdeke kívánja, hogy te tudjál szerbül, hanem a tiéd... Mire ebédelünk, kiderül, nem is tudta, hogy felelt, nem is tudta, hogy jegyet kapott, a másik órán mondta a másik tanárnő, hogy mi ez a nagy kan egyes itt gyerekem, de nemcsak tőle kérdezte, másoktól is. Ők sem tudtak róla, ámultak is rendesen. Ja, hát kérdezte őket a szerb tanárnő, az igaz....... ja, hát nem is tudott azonnal felelni, ez is igaz, de később azért mondott valamit, állítja az enyém, de hogy az felelés volt.... Negyedik gyereknél már megszoktam, hogy nem minden, nem mindig úgy van, ahogy itthon állítják. Ebben az esetben is, mint előtte már sokszor, lendülnék, hogy a tanárnőtől kérjek magyarázatot, mert jó a gyerek észjárása, amikor kizárólag amiatt morog, hogy a tanárnő tudomására se hozta a beírt jegyet: mi van, ha én mástól, előbb tudom meg, mint ahogy ő itthon megmondja? Egy világ dőlne össze bennem, ismer, mert nincs az a rossz, amit itthon nem kell és ne lenne szabad megmondani – hol máshol? .... aztán lehiggadok. Inkább a gyereket oktatom, már a negyediket, hogy  ez van, a tanár is ember, akinek ha olyanja van, le kell nyelni, különben is, kurva kölke, tanulj jobban... satöbbi... Az iskolába meg nem megyek be, mert a felnőtt majd kimagyarázza, úgyis neki lesz igaza, ebben az iskolában már az én időmben is így volt, a kölyökre meg feleslegesen hívom fel a figyelmet – ez is egy sántító, falusi logika --, mert a gyerekem gyerekein is elvernék a port, ha megmukkannék. Ja, hát nem az egyesről van itt már régen szó, majd kijavítja, nem érdekes... inkább arról, hogy jó lenne már figyelembe venni, hogy a diák is ember, és úgy is viselkedni vele. Akkor ez majd visszafelé is működni fog.)

Szeged, ismét

A délelőtti férfi a borongós délutánban már fehér ingben, állát tenyerébe támasztva nézet az ablakomra. Tudtam, hogy semmit sem láthatott abból, ami a szobámban történik, mégis megigazítottam a hajamat, egy gombot kigomboltam a nyakamnál, beleszagoltam a csuklómba ahol legvékonyabb a bőr, és ahol a parfüm helye van. Délelőtt sütött a nap, akkor még félmeztelen állt ugyanott, de az is lehet, hogy egészen meztelen volt, honnét tudnám én azt biztosan, hiszen a terasz korlátja mögött az a szörnyű hullámpala van, amit az emeletes házaknál olyan sok helyen megfigyelhetünk. Az építészek megtervezik a tetszetős teraszt, például fából, egymástól megfelelő távolságú lécekkel, hogy gyerekfej ki ne férjen köztük, hogy balesetveszélyes ne legyen. A lakók beköltöznek. Az első nyáron még semmit sem raknak a lécek mögé, de legkésőbb a második nyárra már felszögeznek, felcsavaroznak deszkát, lemezt, bármit, hogy lentről, és a szembeházak teraszairól ne lehessen látni a napozni kifeküdt feleséget, a kiteregetett ruhákat, vagy pedig a túl kicsi lakást így hosszabbítják meg, a lomtárnak használt terasz minden kacatját takarják el vele. A férfit is rejtette derekától lefelé, ahogy a reggelben még félmeztelenül, vagy egészen úgy állt ott, magába merülve. Délutánra már beleszelídült a dolgok menetébe, szépen, fehér ingben, állát a tenyerében tartva szobrozott, másik kezében parázslani hagyta a cigarettát. Nézte az ablakomat, én őt néztem a függönyön keresztül, az utca hangjain keresztül, az éppen elolvasott novellán keresztül, az esőn keresztül, ami hirtelen a kezdett el esni, talán hogy eltűnjön a teraszról a férfi, és én is, hogy a dolgom után nézzek végre, leírni, hogy a szembeteraszon állt egy férfi, délelőtt még félmeztelen, délutánra már fehéringben, kitalálni hozzá a hiányzó történetet.

péntek, 2004. október 1.
(Jó tudni, hogy vannak, akik örömmel veszik a napló-féle folytatását. Hol voltam eddig? Itt, a Vajdaságban. Egy rakás hétköznapi probléma közepette, amiknek egy egészen kicsi, de mégis meghatározó része a honlap gyakorlati megvalósításához kötődött. Amikor már végre folytattam volna, elfogott a kétség, hogy ugyan kit érdekel ez az egész? Néha olvastam, keresgéltem mások naplói között. Egészen más világot találtam ott. Azt hittem, nekem is hasonlítani kellene.... Utálok hasonlítani, akkor inkább nem. Eleinte még jöttek levelek, hogy hol vagyok, hol a napi folytatás? Aztán egyre ritkábban. No, ennyi a világ, gondoltam, ilyen gyorsan elfelejtenek. Megpróbáltam én is elfelejteni a Fruzsinát. Jött a lelkifurdalás. Mert nem kizárólag az én munkám fekszik benne, legkevésbé az én érdemem, hogy 2002 szeptemberétől íródott: Andrassew Ivánnak köszönhető, aki kitalálta, megszerkesztette, naponta felrakta az anyagaimat. Miért Újfruzsi? Nem tudom, hirtelen ötlet volt. Változás szándékát jelzi, de egyáltalán nem biztos, hogy lesz lényegi változás, hiszen én még mindig az a régi vagyok. A körülmények mások, de erről majd máskor...)

Szeged