Ez egy lehetetlen ország. Itt nem lehet élni. Én magyar vagyok, legalábbis annak tartom magam, de sok itt a nem magyar. Nem a külföldiekre gondolok, velük nincsen bajom, hanem azokra az emberekre (nevezzük így őket, bár szerintem még ez a titulus is túlzás), akik testvéreinknek, az önhibájukon kívül a határokon túl rekedt magyaroknak is sajnálják visszaadni mindazt, ami részünkről nem kegy, hanem kötelesség volna. Én még fiatal vagyok, tudom, nem láttam még sokat az életből, de amióta lehet, azóta mindig élek az alkotmány adta jogaimmal. Most is, mert akadályoztatván abban, hogy otthon tegyem le voksaimat a két igen mellett, még időben érvényt szereztem annak, hogy épp aktuális tartózkodási helyemen szavazzak. Értékrendemtől nem idegen, sőt szükséges számomra, hogy megfelelő véleményt alkossak egy ilyen fontos, a magyarságot évtizedek óta izgató témában. Temérdek oka lehet annak, hogy valaki nem megy el szavazni. Ahol én szavaztam, belső forrásokból tudom, a tanultabb, okosabb emberek nagytöbbsége megjelent a szavazóhelyiségekben, de a vidék nem akaródzott megmozdulni. Mondhatnánk így is: "akkora paraszt, hogy szavazni is rest", de még beperelnének. Tény, hogy azok, akik nem éppen az értelmiséget képviselték, nem járultak hozzá, hogy a határon túli magyarok esetleges könnyített állampolgárságáról akár csak véleményt is nyilvánítsak, névtelenül, bent a szavazófülkékben. A határon túli magyar lapok már Magyarország-ellenességról írnak. Egyre afelől érdeklődnek, hogyan lehetne visszaadni a magyar-igazolványokat és egyéb szankciókat terveznek a magyarországi emberekkel szemben. Itt azok szavaztak nem-mel - ha egyáltalán el is mentek szavazni, mert a távolmaradás is nem ("hallgatás, belegyezés" - a nem-be) - , akik számára az ember még mindig csak egy meghatározott értékkel rendelkező valami. "Elveszi a nyugdíjam, elveszi a munkahelyem, ...". Te, ember, te meg az önbecsületét, az azonosságtudatát veszed el. Köszönjük annak a mintegy 4,8 millió hontársunknak (hon- igen, de honfi- nem), hogy a magyar név megint nem lett szép, méltó régi nagy híréhez. Ha majd egyszer még beteszem a lábam valamelyik egykoron a Nagy-Magyarországhoz tartozó területre, én majd büszkén vállalom, hogy én magyar vagyok. Ők is, akik ott szenvednek már 84 éve. De akik itt élnek köztük. Ők nem. Nem tudják, mit jelent magyarnak lenni, amíg el nem veszik tőlük a jogot, hogy azok legyenek, aminek Isten teremtette őket. Ami pedig a kórházakat illeti, megnézem én még azokat, akik sírni fognak még, hogy bárcsak most elmentek volna szavazni, és szavazatuk igen lett volna. Meghal ez az ország, ha így megy tovább...