COLOSSEUM

kép helye:  https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=22435212   By Dudva - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0,

Az Örök Város egyik jelképe a hatalmas Amphitheatrum Flavium, vagyis a Colosseum. Ezt a nevet a középkorban kapta Néró császár monumentális (colossus), 30 méteres szobráról, mely mellette állt. Vespasianus kezdte el építtetni i.sz. 69-ben a Domus Aurea (Aranyház) parkjához tartozó mesterséges tó helyén. Fia és utóda, Titus avatta fel i.sz. 80-ban, szertartásos ünnepség keretében. 100 napon át, 5000 vadállat lemészárlásával ünnepelték az ellipszis alakú aréna létrejöttét. A hely elsődlegesen a gladiátorharcok és más játékoknak (színlelt vadászat vadállatokra) adott otthont. A rendkívül ésszerűen megtervezett építmény becslések szerint 50-55 ezer ember befogadására volt alkalmas, a zavartalan áradatukat pedig 80 bejárat biztosította.

A belső lépcsők és folyosók rendszere keresztül-kasul áthatja az épület tömegét. A hatalmas rom belsejében járva az egymással átszövődő, egymást fokozó tér- és tömeghatások váratlanul kitáruló távlathatásokkal váltakoznak. Mérhetetlen erők küzdelmét érezzük az anyagban, és a terek felszabdalása, a távlatok ütemes osztása következtében látszólag még meg is növekszik az épület. Ezért nincs is értelme a Colosseum méreteit adatszerűen elsorolni. A puszta méretek önmagukban semmit sem mondanak. A kolosszális formák tényleges hatása a döntő, különösen, ha mögöttük a tartalmat keressük. A Colosseum külső részét négy, 50 méter magas, édesvízi mészkőből (travertinából), tufából és téglából emelt körfal alkotta. A három első gyűrűt féloszlopokkal tagolt árkádsorok alkották.

Az emeleteket a boltíves árkádsorokon eltérő oszloprenddel jelölték: a földszintet dór, az első szintet ión, a harmadikat korinthoszi oszlopok díszítik. A legfelső szintet – amelynek ma már csak az északi részét tekinthetjük meg – korinthoszi falpillérek tagolták, ezek 80 részre osztották a körfalat, és minden másodikon ablak tátongott. A legfelső emeleten elhelyezett konzolok és talpkövek azokat a hatalmas rudakat tartották, melyek segítségével az amphitheatrum arénáját ponyvával fedték be. Ezzel védték a közönséget a naptól és esőtől. A Colosseum körül ma is látható alacsony kőoszlopokhoz erősítették azokat a köteleket, melyekkel a ponyvát feszítették ki. A Colosseum belsejében az eredeti ülések és a padlózat nagy része i.sz. 217-ben, egy hatalmas tűzvészben megsemmisült. Ezt követően további elemi károk tovább rongálták állagát. 1320-ra a déli része teljesen leomlott, köveit más, újabb épületek építésére elhordták (pl: Palazzo Venezia, Palazzo Barberini). Az aréna főbejáratait a hosszanti tengely két végpontján alakították ki.

Az első nyugati kapun át léptek színre a gladiátorok, a másikon át vitték ki az elesetteket. Az állatokat úgy léptették színre, hogy megjelenésük minél nagyobb meglepetés legyen a nézők számára. Rejtett ajtókat használtak, a ketreceket pedig hatalmas csigák segítségével juttatták fel a porondra a föld alatti harmadik szintről. A gladiátorjátékokat legelőször Brutus Pero temetése alkalmából rendezték meg, ezután terjedt el és egyre nagyobb méreteket öltött. A nézőket rang és nem szerint szigorúan elkülönítették egymástól. A legalsó szinten külön páholya volt a császárnak és a Vesta szüzeknek. Mellettük széles emelvényen foglaltak helyet a szenátorok és a papság. Fölöttük ültek a gazdag patríciusok, majd felettük állva tombolt a közönséges római polgár (plebejus). Legfelső szintjén pedig a nők, a rabszolgák és a szegények. Bizonyos csoportokat teljesen kirekesztettek a nézők közül (sírásókat, színészeket, visszavonult gladiátorokat). Külön tisztségviselő (dezignátor) vigyázott a helyfoglalás rendjére. Ha a sebesült gladiátor a földre került, élete vagy halála felől a császár és a nép döntött. Kérhette a kegyelmet, bal keze egyik ujjának felemelésével. A jól ismert lefelé mutató hüvelykujj halált, a halálbüntetés felfüggesztését zsebkendőlengetés jelezte. A sebesültnek gyakran a tömeg döntése ellenére is megadták a kegyelemdöfést, és azt, aki hallottnak tettette magát, izzó vasakkal szurkálták.

S míg az idegent, a hívek ezreit elsősorban a vallásos áhítat vonzotta Rómába, a város szimbóluma mégis a Colosseum volt. Így született egy angolszász szerzetes, Beda híres mondása: „Amíg a Colosseum áll, Róma is állni fog, amikor ledől, Róma is elpusztul. S ha Róma pusztul, a világ is elenyészik.”

TREVI KÚT

A három út kereszteződésében található (innen a neve is) Piazza Fontana di Trevi, Róma egyik legjellemzőbb, legvonzóbb terecskéje. Egyedi színfoltja ez a városnak. Ha nyugodalmasabb időben közelítünk feléje, már a szűk utcában halljuk a víz muzsikáját. A reneszánsz korban még csak egyszerű vízmedence volt a helyén, de XII. Kelemen pápa megbízására Niccolo Salvi tervei alapján megszületett a barokk másfél évszázados színjátékának nagyszeru fináléja. A megvalósítás 1735-tol 1762-ig húzódott.

Ekkor helyezte el Pietro Bracci Neptunus szobrát a monumentális homlokzat középső fülkéjébe. Azután a szobrok mindinkább kilépnek a fülkéből. Már az antik Róma a kutak városa volt. Azután elpusztultak a vízvezetékek, s csak nagy költségek árán tört ismét utat az éltető elem, a víz a város kőrengetegébe. A középkorban, de még a reneszánsz idején is igen súlyos volt a vízhiány. V. Sixtus városrendezési programja oldotta meg gyökeresen az évszázados problémát az antik vízvezetékek helyreállításával. A Trevi kút vize – az Aqua Virgo -, mely egykor Agrippa termáit táplálta, a római kutak királyának éltető eleme lett. S ha a római kutak páratlan kultuszának kissé mélyére nézünk, szinte törvényszerű következetességgel rajzolódik elénk e művészet kialakulása a barokk korban. Nemcsak a város életének elemi szükségleteit kellett kielégíteni.

Akár a Francia lépcső nevet is viselhetné, mivel a Trinitá dei Monti templomot XII. Lajos francia király parancsára építették és a templomhoz vezető lépcsősort francia diplomaták többek közt Étienne Gueffier pénzéből finanszírozták. A Spanyol lépcső nevet végül a spanyol követség tőszomszédsága miatt kapta.  A lépcsőt Francesco de Sanctis és Alessandro Specchi tervezte. Szépsége mellett hangulata is lenyűgöző, mindig tele van helyiekkel, turistákkal, fiatalokkal, és szerelmespárokkal, sokszor szól gitárzene.

SZENT PÉTER BAZILIKA

belső hosszúságával (211,5 méter), magasságával (132,5 méter), és alapterületével (körülbelül 15 160 m²) 1989-ig ez volt a világ legnagyobb keresztény temploma (ekkor átvette elsőségét az elefántcsontparti Yamoussoukro Mária templom), de még így is a világ egyik legnagyobb belső terű épülete (mintegy 60 ezer embert képes befogadni).

Az ókorban e helyen egy Caligula császár által építtetett cirkusz állt, ahol a gladiátorjátékok mellett a keresztényüldözések mártírjait is kivégezték, a legenda szerint Szent Péter is itt halt meg, sírját a XX. század közepén azonosították. Már az I. században, a harmadik pápa (Anaklétosz, vagy Cletus) idején is emeltek kápolnát a sír fölé, majd később ennek helyén létesült az első (régi) Szent Péter-bazilika, melyet Nagy Konstantin császár építtetett a IV. században, s a XVI. századig állt. Már ez a székesegyház is hatalmas volt, főhajója 118 méter hosszú, szélessége elérte a 64 métert, s olyan neves művészek dolgoztak rajta, mint Giotto. A bazilika idővel elavult, s végül II. Gyula pápa (Giuliano della Rovere, a Borgiák esküdt ellensége) egy új templom építését rendelte el. Alapkövét 1506. április 18-án tették le.

Az építkezés 120 esztendeje alatt mások mellett Bramante, Raffaello, a Sangallo család több tagja, Michelangelo, Giacomo della Porta, Maderno és Bernini dolgozott a terveken, a pápa pedig bűnbocsánatban részesítette a templom építésében résztvevőket. Sajnos az építkezés során a régi templom ókeresztény mozaikjai és Giotto freskói megsemmisültek, ami megmaradt, ma a Vatikáni Grottákban látható (ahol 164 pápa sírja is van – 2011-ben II. János Pál pápa sírját a grottából a bazilika Szent Sebestyén kápolnájába helyezték át).

A legelső építésznek, Bramanténak nem volt könnyű dolga, hiszen a pápa a bazilika szimbolikus jelentésén kívül olyan hétköznapi dolgokkal, mint költségvetés, nem foglalkozott, így Bramante azt sem tudta, hogy mennyi pénzből és mekkora templom építésébe kell fognia. 1514-ben bekövetkezett halálakor a templomból még alig valósult meg valami, s konkrét terveket sem hagyott hátra.

A bazilika építését olyan események lassították, mint Róma 1527-es kifosztása (Sacco di Roma), mely után nehéz volt előteremteni az anyagi forrásokat. 1546-ban – némi erőszakos ráhatásra – Michelangelo vette át a bazilika építésének vezetését, aki, hogy a korrupció leghalványabb gyanúját is elkerülje, a feladatot fizetség nélkül vállalta. Michelangelo Bramante leegyszerűsített tervei alapján folytatta az építkezést, a kupolát azonban magasabbra emelte. Ekkor – az Amerikából beáramló aranynak köszönhetően – jelentősen felgyorsult az építkezés. Maga a 40 méter átmérőjű, padlószinttől mérve 120 méter magas kupola, mely a reneszánsz egyik leglenyűgözőbb és inspirálóbb építménye volt – Michelangelo halála után – 1590 júniusában került a bazilika tetejére, kivitelezésében 1600 munkás vett részt. A ma ismert főhomlokzat Carlo Maderno munkája, aki az eredeti görög kereszt formájú tervet latin kereszt alakúra változtatta, ez a megoldás azonban háttérbe szorította Michelangelo kupoláját. Ezért a lehető legalacsonyabbra (118 méter széles, s 45,5 méter magas) tervezte a főhomlokzatot, s két tornyot is megálmodott mellé a kupola hangsúlyozására, de ezeket később lebontották.

A hosszadalmas munkálatokat végül a barokk kiemelkedő építésze, Bernini fejezte be, rá már leginkább a belső díszítés, valamint a templom előtti tér kialakítása maradt. VII. Sándor pápa 1656-ban bízta meg az építészt a Szent Péter tér kialakításával, ami 1667-re el is készült.

Az ellipszis alakú tér (hosszúsága 240, szélessége 320 méter) – melyet két, négy-négy oszlopsoros, 21 méter magas kolonnád övez – amellett, hogy egyszerűségében lenyűgöző –, kiválóan megfelel az egyházi rendezvények lebonyolításának. A teret – melyet a Via delle Conciliazione Angyalvárig történő meghosszabbításával kötöttek össze a várossal – a XX. században nyitották meg a közönség számára.