Angyali mese IV rész
Elmúlt
szerelem
A nő már középkorú volt. Negyvenen felüli.
Megfelelő, átlagon felüli egzisztenciával, szépséggel,
kialakult élettel megáldva. S egészséges volt. Nem látszott
rajta az idő vasfoga. A fiú fiatal volt, nagyon szegény, semmilyen
nem volt, csak a szíve. S beteg volt. Születése óta lappangott
benne egy betegség, mely bármikor erőt vehetett rajta, s akkor
bizony, legyőzi a szervezetét. Ám ezekkel egyikük sem
foglalkozott, mikor megismerkedtek. Nem voltak függetlenek. Aztán
az élet úgy hozta, hogy szerelmesek lettek egymásba. A nő,
otthagyta a biztonságot jelentő anyagi jólétet, a fiú szintén
elhagyta családját. Egyikük sem volt boldog abban az életben,
amit éltek. Mindketten szomjaztak a boldogságra, s arra az érzésre,
amit egymásnak adtak. Ezért léptek. Mert mindketten úgy érezték,
ez az igaz szerelem, erre vártak egész életükben.
A válások
megtörténtek. Jöttek a hétköznapok. Aztán valami eltörött,
valami elszakadt kettejük között. A nő a fiút okolta, a fiú a
nőt. A nő felépítette a saját életét, nagy házat vett, ahol
élt a gyerekeivel, s ahol úgy tervezték, majd együtt fognak élni.
Aztán mire a nő, mindezt felépítette, addigra teljesen
visszakozott az együttéléstől.
Nagyon megromlottak a
dolgok. A nő sokat hazudott a fiúnak, a fiú pedig ezt megtorolta.
Lelkileg is, néha fizikailag is. Egy napon pedig a nő
kijelentette:
-Már nem akarok összeházasodni veled. Neked nincs
semmid, én pedig nem foglak eltartani, nem veszek még egy gondot a
nyakamba.
-Nem baj, akkor csak együtt élünk.- válaszolta a
fiú.
-Nem. Nem értesz engem. Együtt élni sem akarok veled.
Értsd meg. Ellöktél magadtól. Fényévekre rugdaltál az örökös
féltékenységeddel, s a sok baromságoddal.
Nehezen
emésztett a fiú. Időközben elveszítette a lakását, kocsiját,
egzisztenciája a nullával volt egyenlő. Munkája sem volt.
De nem tudtak elszakadni egymástól.
A fiú mint a mesebeli
szegénylegény, még külföldön is szerencsét próbált, persze a
nő pénzén. Az sem jött össze neki. A fiú a végén a
hajléktalanság szélére került.
Míg nem vették el a
kocsiját, nem egyszer kényszerült az autójában éjszakázni,
mert nem volt hova mennie.
Végül az élet úgy hozta, hogy a fiú
valamelyest kibékült az anyjával, aki aztán odafogadta magához
átmenetileg, míg rendezi dolgait. Így teltek a napjai, a szoba
konyhás lakásban éltek hárman, a fiú, az anyja, s a fiú
testvére. Viszont munkát nem kapott a fiú. Közben a kapcsolata a
nővel egyre jobban eldurvult. A nő minél inkább távolodott tőle,
a fiú annál inkább közeledett hozzá. Nem tudták egymást
elengedni. A nő nem akart együtt élni vele, de nélküle sem
tudott, a fiúnak pedig ez a nő volt az élete.
A nő eközben
nagyon megzavarodott. Nem szellemileg, hanem lelkileg. Nem szerette
már ezt a fiút, akivel valaha a nagybetűs csodát élte át, s oly
végtelenül szerette. Elmúlt. De nem merte elmondani a fiúnak. Úgy
gondolta, hogy a fiút valamilyen szinten megtartja magának, mert
felelősséget érzett iránta, de nem merte elmondani neki azt, hogy
már nem szereti, s bizony, másnál keresi a boldogságot. Nem volt
még senkije a nőnek, egyszerűen csak megváltoztatta az életét,
s valóban úgy kezdte élni a hétköznapjait, hogy nyitott
szemmel járt, kereste magának a nagybetűs férfit.
A fiú
közbe könyörgött neki, sokszor, sokadszor.
– És ha lesz
munkám, s lesz pénzem, s összeszedem magam, akkor majd együtt
leszünk?-kérdezte
-Majd meglátjuk. Addig még sok minden
történhet.
-De kérlek mondj valamit! Adj valami kapaszkodót,
hogy érezzem, van értelme az egész életnek. Szeretlek. Csak
téged.
-Majd lesz valami. Először tedd rendbe magad, aztán
beszélhetünk bármiről is.-mondta hidegen, kimérten a nő.
Aztán
jött a karácsony. Mióta ismerték egymást, ez volt a harmadik
karácsony. Nem töltötték együtt az ünnepeket.
Egy napon
aztán a fiú rájött arra, hogy a nő másnál keresi a
boldogságot, szerelmet. Nem bírta tovább.
A három év alatt
volt ebben a kapcsolatban minden. Szerelem, boldogság, veszekedések,
könnyes kibékülések, fájdalom, bánat, öngyilkossági
kísérletek halmaza.
És végül mindkettejüknél elszakadt az a
bizonyos cérna. A fiú ismételten behatolt a nő magánéletébe, s
végleg rájött arra, és szembesült azzal, hogy ez a nő már nem
szereti őt, s más kell neki. A fiú erre képtelen volt. Képtelen
volt más nőkhöz menekülni a boldogtalanság elől.
-Egész
éjjel gondolkoztam. Mindent átgondoltam. Az egész életemet, a
kapcsolatunkat, mindent.- mondta a nő.- Te már nem teszel engem
boldoggá, nem érzek semmit irántad, csak sajnálatot és
szánalmat. Keresek valakit, akit szerethetek, s aki viszontszeret.
Mert nem vagyok hajlandó ászka mód leélni az életem.
A
fiú szóhoz sem jutott a döbbenettől. Nem erre számított. Azt
hitte, valami olyasmit fog hallani, hogy rendben van, adjunk még egy
esélyt magunknak….Ehelyett ezzel kellett szembesülnie. Nem tudott
erre mit mondani. A nő megkönnyebbült. Kimondta azt, ami hónapok
óta nyomta a szívét, lelkét, s nagyon megkönnyebbült.
"Végre
kimondtam neki, most már senkit és semmit nem vethet a szememre.
Tisztában van vele, hogy nem szeretem, s részemről ennyi
volt"
Pedig addigra a fiúnak már volt munkahelye. Igaz,
hogy nehéz fizikai munkát kapott, de kapott. Minden követ
megmozgatott. Nagyon sokat kezdett dolgozni ez a fiú, s csak adott
neki ehhez erőt, hogy abban bízott, ha összeszedi magát, még
újra együtt lehet a szerelmével. Erre most ezt kapja. Nagyon nagy
csalódásként élte meg.
Ezek után még jobban elmérgesedett
köztük a viszony. Még több lett a veszekedés, a haragszom rád,
de a kibékülések már elmaradtak.
Egy napon a fiú nagyon
rosszul lett. A betegségéből kifolyólag, bevérzett a
gyomra. Daganatok lepték el a gyomrát, s teste különböző
pontjait.
Elmondta a nőnek. Aki ekkor megrendült. Próbált a
fiú mellé állni, de nem ment neki. Lelkileg, mint barát,
nyújtotta a kezét, de a fiú, csak néha, időlegesen fogadta azt
el.
S egy nap a nő azt mondta a fiúnak:
-Ha ezt
végigcsinálod, s túléled, melletted maradok. Újra együtt
leszünk. Minden rendbe jön majd. Helyére rakjuk a dolgokat. Nem
akarlak elveszíteni.
– Komolyan mondod? Nincs több ismerkedés,
nincs több randi? S együtt leszünk?
-Igen. így lesz,
ígérem.
És együtt jártak orvostól orvosig. A fiú aztán
megtudta, a sokadik vizsgálat után, hogy menthetetlen. Nem tudnak
rajta segíteni. Annyi daganat van a belső szerveiben, hogy csak a
fájdalmát tudják enyhíteni. s meg fog halni. A fiú ezt nem
mondta el a nőnek. Titkolta. Várta a napot, mikor újra együtt
lesznek. Egy nap pedig, a fiút újra gyötörni kezdte a
féltékenység, a bizalmatlanság. Nem éltek együtt, de a nő
egyre hidegebb, s kimértebb lett vele. A fiú ezt nem tudta
megérteni, s elfogadni.
Egy nap pedig elkövette azt a hibát,
hogy ismét belemászott a nő magánszférájába, s szembesült
azzal, hogy a nő végig hazudott neki. Volt valakije. A fiú ezt nem
bírta megemészteni, nem bírta magába tartani. Kérdőre vonta a
nőt, aki persze tagadott. A fiú hitt neki. Aztán egy nap a fiú
valakitől kapott egy csomagot, melyben bizonyítékokat
szolgáltattak neki arról, hogy a nő megcsalja őt. Egy magát
Jóakarónak nevező személy, megígérte egyszer mindkettőjüknek,
hogy ha addig él is, de tönkreteszi ezt a kapcsolatot. Tudta, hogy
a fiú depressziós, tudta hol vannak az érzékeny pontjai. S
megadta a kegyelemdöfést.
Ezt a veszekedést, már nem élte
túl a kapcsolatuk. A nő kikérte magának, hogy állandóan valaki
vájkál a magánszférájában, s végleg kizárta a fiút az
életéből.
Többet nem beszélt vele. Kirakta a házából. A
fiú könyörgött neki. Elmondta, hogy halálos beteg, s nem tudnak
rajta segíteni. A nőt nem hatotta meg, s nem hitte el.
Aztán a
fiú elkezdett külön életet élni. Eljárt dolgozni az anyjától,
még többet, hogy pénze legyen, s azt a kevés vágyát, ami van
neki, s elérhető azon a pénzen amit keres, át akarta élni.
A
nő is dolgozott, nagyon sokat. Reggeltől késő estig. Minden nap.
Belebetegedett lelkileg. Állandó stresszben élt, nem volt
nyugalma. Hónapok óta nem tudott rendesen aludni, hogy kipihenje
magát. Minden hajnalban felkelt, már szinte unottan olvasta a
társkeresőket, csak néha dobbant meg a szíve, ha egy neki
megfelelő férfi írt neki. Aztán összecsomagolta a gyerekeket,
elvitte őket iskolába, aztán rohant be a munkahelyére az irodába.
Ott is állandóan stresszezte magát, hogy vajon mikor lesz kirúgva,
mert már annyira nem volt önbecsülése, hogy ilyen képzeteket
gyártott magának. Ebből kifolyólag állandóan pörgött, szinte
fáradhatatlanul. Néha az irodába megnézte, válaszoltak-e
levelire, s már csak ez az egy öröm maradt neki, ha valakivel
levelezett, vagy készült az első randira. Szóval elég egyhangú
volt minden napja, míg nem egy férfi fel nem dobta. Megragadta a
nőt a férfi magabiztossága, igazi férfias vonásai, és kiállása,
ráadásul rendezett körülmények között is élt. Találkoztak, s
bizony a nő szíve újra dobogni kezdett.
Mindeközben a fiú
csak dolgozott, s szenvedett. Szenvedett a sok fájdalomtól, ami
érte, minden reggel már vért hányt, teljesen legyengül, míg nem
egy munkanapján a gyárba összeesett, s a mentő vitte el. A
kórházból saját felelősségre hazament. És meglátta a nőt, a
másik férfi oldalán. Lelkileg is össze volt törve a fiú, mert
bár nem beszéltek, s már nem is írtak egymásnak, ő ettől
nagyon-nagyon szenvedett. Állandóan nyugtatókat evett, hogy el
tudja viselni a lelki összeomlás okozta fájdalmat.
Aztán
este nem bírta tovább. Elment a nő házához. Már sötét volt.
Nem foglakozott vele, hogy ki látja, s ki nem. Szépen felöltözött,
hogy tetsszen magának. Fehér farmerban, fekete ingben, s mélykék
zakóban volt. A zakó zsebéből egy papírdarab lógott ki.
Mozdulatai kimértek, és hidegek voltak. Gyorsan megkötötte
a kötelet, ráerősítette a nő háza előtt álló szomorú fűzfa
ágára. Becsengetett a nőhöz….Mire a nő ajtót nyitott, már
mást nem látott, -hogy az az ember, az egyetlen férfi az életében,
akin ő sem tudta magát túltenni, bármi történt is- csak azt,
hogy a fiú lábai a levegőben lógnak. Még hintázott a fiú
teste. Szemei nyitva voltak, hideg tekintettel bámult a nőre. Szája
mosolyra húzódott. A nő szemei azonnal könnybe lábadtak,
segítségért próbált kiáltani, miközben futott a fiúhoz, de
nem jött ki hanga torkán. Odarohant, megfogta a lábait,
emelte, s segítséget várt, hogy valaki vágja le, hátha meg lehet
még menteni ezt a fiút. Az egyik szomszéd futott ki, levágták a
testet a kötélről. Még lélegzett.
Ránézett a nőre, mélyen
a szemébe, de már a fiú máshonnan nézett rá….s azt
mondta….
-Szeretlek…..- majd örökre lecsukta szemeit, szája
még mindig mosolyra húzódott.
A zsebéből kilógó papíron
ez volt olvasható:
Drága Szerelmem!
Nagyon szépen
köszönöm neked az együtt töltött időt, szerelmet, boldogságot,
melyekkel a kapcsolatunk elején megajándékoztál engem.
Sajnos
nem tudtam mit kezdeni a rám zúdult boldogsággal, s bizony,
azért is voltam annyira féltékeny, mert nem akartam azt megélni,
hogy ezt a boldogságot valaha is
másnak adod majd. Nagyon-nagyon
féltem ettől, utólag visszanézve, mér tudom, alaptalanul féltem,
mert nem volt rá okom, de sajnos az ember már csak ilyen. Esendő,
hogy úgy mondjam. Erről most te magad is meggyőződhettél. Mivel
olyan érzéseket éreztem veled kapcsolatban, mint még soha
senkivel, ezért gondoltam azt, hogy te mindig így élted meg a
kapcsolataidat, s nagyon féltem attól, hogy elveszíthetlek. Ma már
tudom: Ha akkor nem a félelmeimre, s az önzésemre hallgatok, talán
még ma is boldogan együtt lennénk. De sajnos nem így alakult.
Már
csak annyit kérek: néha, ha rám gondolsz, kérlek jó szívvel
gondolj rám, bocsáss meg nekem, hiszen csak egy esendő ember
vagyok, voltam, érzékeny lélekkel, aki életében először
szeretett ennyire, s ezzel nem tudott mit kezdeni.
Sajnos, mikor
ezt felismertem, addigra már kiszerettél belőlem, s nem
akartad, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Én szerettem volna. Bármit
megtettem volna, ezért is dolgoztam ennyit. S lám, az élet
közbeszólt, beteg lettem. Sajnos gyógyíthatatlan. Akartam élni.
Azért nem is kapartam utánad, miután összevesztünk, mert nem
akartam, hogy szánalomból, vagy sajnálatból mellettem, velem
maradj. Nem tudtak rajtam segíteni. Sok fájdalmon mentem keresztül,
hidd el, próbáltam kibírni, s minden nap az a remény életet,
hogy talán ma jössz, vagy holnap, vagy holnapután….de te nem
jöttél. Nem haragszom érte, ellenkező esetben lehet én sem
mentem volna.
Hidd el. Csak annyit kérek, bocsáss meg nekem,
hogy nem tudtam kezelni a ránk zúdult nagy érzelmeket.
Kívánok
neked sok boldogságot a továbbiakban.
Tudnod kell, csak azért
döntöttem így, mert ma be kellett látnom, hogy te végleg
leszámoltál velem. Nem a hiányom nőtt meg azáltal, hogy
eltűntem, hanem a más iránti vágyad. De nem haragszom, te csak
boldog akarsz lenni, azt keresed. Megértem. Mert az a boldogság, a
mit veled éltem át, nekem is mindent megért volna.
Köszönöm,
hogy az életem része voltál. Örökké szeretni foglak.
Aki az
Égben valaki, az a Földön senki. Aki a Földön valaki, az Égben
semmi.
Ezt ne feledd.
Csókollak
A fiút egy angyal
várta Odaát.
-Na, hogy tetszett? Milyen volt a
szerelem?
-Csodálatos. Fájdalmas. Észt veszejtő. Nagyon
megszerettem. Nem tudok túllépni rajta. Vele akarok lenni.
Örökké.
-Ne csináld már. Nem elég, hogy eldobtad az
angyalságod miatta? Vedd már észre. Ez, ott lenn a Földön, csak
játék. Tudod jól, miért születnek az emberek, tudod, mi az
értelme az egésznek. Nehogy egy halandó nő ekkora hatással
legyen egy fénylényre!?
-De. Fogalmad sincs a szerelemről! És
visszamegyek hozzá. Felfedem magam előtte.
-Nem teheted. Tudod
jól. Akkor kárhozatra fogsz jutni.
-Nem érdekel. Sem a
kárhozat, se semmi.
-Ne butáskodj! Angyal vagy, kapd össze
magad, s ÉLJ azért, amiért teremtődtél! Sok embernek van
szüksége ránk, ne feledd.
-Te ezt nem értheted. De
talán….tudod, szívből kívánom..legyél egyszer szerelmes. S
akkor tudni fogod, mi az élet értelme. Szeretni, s szeretve
lenni.
-Ellent mondasz magadnak! Ő már nem szeretett téged.
Azért is tudtál róla mindent, amivel fájdalmat okozott, s
titkolt előtted, mert szeretted. De ő már nem szeretett, s most
sem szeret már. Csak sajnált már a vége felé, a végén, már
azt sem.
-Ezt nem hallgatom tovább! Fogalmad sincs róla, ki Ő
valójában, s mit is érez!
-Áltatod magad angyal!! Vedd észre!
Ne kockáztass! Ne menj vissza!
-Ég veled barátom. -azzal az
angyal szárnyat bontott, s repült a földre.
A nő élete
tönkrement. Nem anyagilag, érzelmileg. Nem sírt a fiú temetésén.
De mióta ennyire nincs itt vele, valahogy mostanra értek meg benne
a dolgok, s az érzések.
Hogy valójában mindig is szerette ezt
a fiút, a sok butasága, baromsága ellenére is. Hiába menekült
más férfihez, nem érezte soha többé azt, amit a fiúval érzett.
Amikor nem látta senki, mindig rá gondolt, s bizony könnyek
hulltak a szeméből. Nem sírt, csak folytak a könnyei. A
könnyeivel öntözte az összes közös virágot, amit a kertjébe
ültettek együtt. Mindig más emlék jutott eszébe. És milyen
érdekes, mindig a boldog emlékek….És a nő, minden nap reggel,
ha sütött a felkelő nap, a reggeli kávéját a teraszon itta mag,
s egy szál cigarettát szívott mellé. S mindig beszélt a fiúhoz
gondolatban. Elmondta, hogy mi történt vele, mit érez, hogy van.
Egy reggel aztán szépen sütött a nap, viszont viharos szél fújt.
Sebaj-gondolta a nő- amíg a kávét megiszom, itt maradok.
A
szél, szinte viharosan fújt, belekapott a nő vörös hajába, s
ide oda hullámzott a hajzuhatag a reggeli napfelkeltében.
Magányosan guggolt a teraszon. Szeme könnybe lábadt.
-Hiányzol!
Nagyon! Emlékszel még, mikor régen mondtam neked, hogy fája
hiányod? Most is azt érzem. A tehetetlen fájdalmat.- gondolta
magában a nő. Hogy nem tudok tenni semmit, illetve bármit teszek,
már nem jössz vissza, nem láthatlak, nem érezhetlek. Nem
hallgathatom, ahogy morogsz velem, hogy megint forró lett a kávéd.
-vékony mosoly húzódott a nő ajkára, miközben folytak a
könnyei. De hülye is vagyok. Hisz meghalt már, én meg nem hiszek
ilyen balgaságokba, hogy hallhat engem. Pedig akkor is hiányzik. Az
illata. Az illata mennyire hiányzik. Az ő illata, a saját
illata….olyan rég éreztem. Ne haragudj rám kérlek, hogy vak
voltam. De akkor, abban a helyzetben, ahová kerültünk, már
nemtudtalak szeretni. Vagy magamnak se mertem bevallani, hogy mindig
is szerettelek, csak nagyon megijedtem mindentől, s
megfutamodtam.
Ekkor a nő úgy érezte, hogy szinte elállt a
szél. Az angyal a háta mögé guggolt, s szárnyaival óvta a nőt
a széltől. A nő meg is lepődött, higgy hirtelen, milyen meleg
lett.
S hirtelen megérezte az ő illatát.
-Ne félj-szólt az
angyal. Itt vagyok, nem haltam meg. Visszajöttem hozzád. Én vagyok
az! Hallasz?!
-Te vagy az tényleg? Vagy csak a képzeletem
játszik velem?
-Dehogy a képzeleted. Én vagyok az!
Bebizonyítsam?
-Bizonyítsd, hogy te vagy az. Hogy tudjam,
biztos te vagy az.
-Nézd, az illatomat érzed, beléd látok. Azt
mondom, menjünk sétálni. Vagy ha azt mondom, kapok még egy
percet? Vagy ha azt mondom, nem nem kell forrón a kávé! Vagy
mondjam azt, hogy menjünk ki az erdőbe? Szeretkezünk? Mit mondjak
még, hogy higgy nekem?
-Hiszek. Hogy vagy?
-Köszönöm, most
már jól. Nagy áldozatot hoztam, hogy visszajöhettem hozzád. Örök
kárhozatra fogok ítéltetni. De amíg élsz, itt leszek veled
minden nap, minden percében, amikor csak akarod. Gondolj rám, s ott
is leszek, ahol vagy.
-Láthatlak?
-Nem. Csak érezhetsz, s ha
figyelsz rám, akkor hallhatsz. De látni, nem láthatsz. Akkor
láthatsz, mikor meg fogsz halni. De akkor sem sokáig. Te mész az
igazi otthonodba, értem meg jönnek a sötétségből. Ám, ha
akarsz, meg tudsz majd váltani, ott is, akkor is.
-Beszélsz
hülyeségeket. Mint mindig. Állj már két lábbal a
földre!
-Figyel már! Nem veszed észre magad? Épp egy angyallal
beszélsz! Akkor kinek is kell két lábbal a földön állnia?
Ellentmondok a hitednek, érzed?
-Igen, érzem. Haragszol
rám?
-Nem. Hálás vagyok neked. Most, hogy én már innen látom
a dolgokat, s tudok mindent, hálás vagyok neked.
-Miért, mit
látsz máshogyan?
-Mindent! Most már tudom, hogy én csak azért
születtem, hogy akkor írjak, alkossak, s megtudjam, mi az igazi
szerelem. Melletted megtudtam. Megtanultam. Beteljesedni nem tudott
ugyan, már azt is tudom, hogy miért.
-Miért? Mesélj
kérlek.
-Azért, mert túlságosan beleéltem magam abba a
szerepbe, amit játszottam. Azonosultam azzal a valakivel, s teljes
mód emberként gondolkodtam, láttam a dolgokat. Nem láttam
rá a dolgokra felülről. Ezért is voltam olyan féltékeny. Olyan
bunkó, s hitetlen. Valahol az az énem nem hitt ebben az egészben.
S azon csapkodott, hogy ne adjam át magam ennek a szerelemnek, mert
az önelvesztéssel jár. Pedig nem azzal jár, most már tudom. Ha
akkor beteljesedik a szerelmünk, akkor még több fájdalom, seb
keletkezett volna bennünk, míg élünk. Így is vannak sebek,
fájdalmak, de ezeket most tudjuk gyógyítani.
-Fájnak még
dolgok?
-Igen. Minden fájdalom még itt van bennem. Mintha most
történne. Az a furcsa, ha meghalsz, akkor nincs múlt, s jövő,
csak MOST van. S mindent érzel, mindent látsz. Azonnal. S bizony,
szembesülni kell mindennel. Jó téged szeretni. Nem csak
szerettelek. Most is szeretlek. Azért jöttem vissza. Ha nem
érdekel, vagy hidegen hagy, csak mondd meg, s elmegyek.
-Nehogy.
egyszer már itt hagytál. Ne tedd meg még egyszer.
-Ne
vitázzunk. Az életbe te hagytál el engem.
-Együtt lehetünk
még valaha?
-Nem tudom. Komolyan. Ha meghalsz, én elkárhozok.
Vagy meg kell valahogy mentened. Az életben nem tetted, az élet
után, ha te is felülről látsz mindent, majd eldöntheted,
megváltasz e vagy sem.
-És ha megmentelek, együtt
maradunk?
-Az attól függ. Nekem te nem tisztán, hanem
megtisztultan kellesz. Van még egy sor vágyad, óhajod. Menj, éld
ki mindet, mert ki kell élned. Én várok rád, mert szeretlek. De
nékem te már vágyak nélkül kellesz, mindent átélve,
megtapasztalva, hogy utána mindig mellettem maradhassak, s ne
hajtson semmiféle vágy máshoz, vagy máshova. Érted?
-Értem
hát. Megint a fellengzős dumád.-mosolygott a nő
-Nem, ez nem
az- felelte az angyal mosolyogva Ez az igazság. Szeretlek. Várok
rád. egyet sajnálok, de azt nagyon.
-A szeretkezést, mi?
-Azt
hát.
-Tudtam. A nyakamat rá mertem volna tenni.
-Ismersz,
tudod milyen voltam, vagyok. Engem is folyton hajtott a vágy.
-Téged?
Lételemed volt.
-Az. Akkor úgy gondoltam, amiért érdemes élni,
az a szerelmes szeretkezés, az alvás, a fürdés, és az evés. Na
jó, meg még egy két földi csoda, de amiket itt látok, illetve
innen látok, azok valóban csodák.
-Megbántad?
-Mit?
-Hogy
meghaltál. Hogy azt tetted amit?
-Őszintén?
-Csakis.
-Igen.
fáj, hogy nem ölelhetlek, csak a szárnyaimmal takarhatlak be. Fáj,
hogy nem foghatom a kezed. Fáj a test hiánya, mert magamat nagyon
megszeretteted velem. Arra is te tanítottál, hogy szeressem magam.
Igen, hiányzik.
-Látod mekkora baromságot csináltál?
-Látom,
igen.
-Akkor most verheted a fejed a falba
-Verem is. de
lelkileg annyi szépet tapasztalok. Teljesen más. Nem tudom
elmondani, amit érzek, tapasztalok, de gyönyörű. Minden.
Szeretnéd érezni?
-Igen, nagyon.
-Akkor most hunyd be a
szemed. Vegyél pár mély lélegzetet, nyugtasd le magad. Képzeld
magad egy helyre, ahol nyugalom van, ahol jól érzed magad. Szólj,
ha megvan.
-Megvan!
-Jó. Hol vagy?
-Egy erdőben, fenn a
hegyen. Alattam a Duna kanyar.
-Csodálatos hely. Most mondd el
magadban ötször egymás után, lassan, nagyon lassan, hogy AZ ÉLET
VAN. TÖRTÉNHET BÁRMILY KATASZTRÓFA IS AZ ÉLETEMBEN, AZ ÉLET
AKKOR IS VAN.
– Ezt mondjam el ötször?
-Igen.
A nő
elmondta egymás után ötször, majd kinyitotta a szemét.
Folytak
a könnyei, lelke zaklatott volt. A felkelő nap sugarai
csiklandozták az arcát. Álom volt az egész. Gondolta magában.
Miért nem történt meg valójában?
Majd mielőtt bármit is
továbbgondolt volna, megtörölte szemeit, behunyta szemét, s
kimondta. AZ ÉLET VAN.
S abban a pillanatban, ragyogó fényesség
áramlott be a szobába minden irányból, s a fényből
előlépett az angyal, aki lágy csókot lehelt ajkára, s
megszólalt.
-Köszönöm! Megváltottál!
A nő pedig
értetlenül nézett maga elé, s azon gondolkodott, mi az álom, s
mi a valóság? Hol kezdődik az élet, s hol is ér véget?
Aztán
megölelték egymást, s mindketten eltűntek a nagy
fényességben.