Angyali Mese III.
rész
Felnõtteknek, és nagyra nõtt gyerekeknek
-Az Igaz Szerelem-
Prológus:
Minden ember, mikor megszületik, ha kéri,
ha nem, kap egy
Õrangyalt, aki vigyáz rá egész
életében, aki halálakor az embert
átkíséri a
másvilágra. Emellett kapunk egy szellemi vezetõt
is, aki
abban segít minket, hogy megoldjuk azokat a
problémákat, amiket meg
kell oldanunk, s segítse szellemi lelki
fejlõdésünket. Hogy az alábbi
történet igaz-e, vagy sem, azt elég, ha
én tudom...de nekem az
Õrangyalom súgta...
Történetünk az Ókorban
kezdõdik. Egy nagy világ hatalmas
uralkodójának
a feleségérõl lesz szó.
Gyönyörû nõ volt, szó valódi
értelmében.
Földöntúli szépség,
tele igazságérzettel, aki nem tudta elfogadni
királyának kegyetlenségeit, s
folyamatosan szót is emelt ellene.
Uralkodónõ létére mégsem
volt boldog. Be volt zárva egy szép
fényes
kalitkába,
segélykiáltását senki nem
hallotta meg, még a közvetlen
környezete sem.
Mindenki azt látta, amit látni akart benne. Egy
uralkodónak a felesége,
akinek megvan mindene, amit csak akar, semmiben nem szenved
hiányt,
és boldogan él. Csak épp azt nem
látták, mi van a színfalak
mögött.
Mennyi megaláztatás, mennyi fájdalom,
kudarc, és lelki sérülés.
Senki
nem állt mellette. Csak én. Én voltam
az Õrangyala. Láttam, s átéltem
félelmeit, magányát, szerelmeit,
mindent átéltem, éreztem, amit Õ
érzett. És elkövettem egy
súlyos hibát. Nagyon megszerettem. Angyal
létemre szerelembe estem. Nem lett volna szabad, ma
már tudom. Akkor
nem tudtam.
Próbáltam hozzá szólni
nappal, éjjel, mindenkor, de fülei rám,
süketek
voltak. Nem hallott meg. A szépsége olyan
földöntúli volt, mintha
õrizte volna másvilági
szépségét,
tisztaságát. Talán ezért is
szerettem
bele. S eljött a nap, mikor nem bírta
tovább. Önkezével vetett
véget az
életének. Nekem pedig ott kellett
állnom mellette, végignéznem,
átélnem
azt, amit Õ él, s aztán
hazakísérni. Szörnyû volt. De
eljött a
pillanat, amit annyira vártam már. Ott
állt elõttem Õ.
-Ki vagy?-kérdezte- S hol vagyok
egyáltalán?
-Én az Õrmagyalod vagyok. Melletted voltam egész
életedben, átéltem,
amit átéltél, éreztem, amit
éreztél, s lám, most sem hagytalak
magadra.
Azért vagyok itt, hogy hazakísérjelek.
De tudd meg: Eldobtad magadtól
az életet, s ezért
büntetésben lesz részed, mert a sorsod
nem ez volt.
De én is büntetve leszek, mert megszerettelek.
Szerelmes lettem beléd,
s ezt nem lett volna szabad. Ha humorosan akarok fogalmazni, akkor
mindketten megyünk raportra a fõnök elé, s
magyarázkodhatunk. Aztán meg
vezekelhetünk, ki tudja meddig.
-Miért?
-Azért mert neked a sorsod az volt, hogy felfedezd a
szabadságodat,
kiteljesítsed önmagad, megöld a
férjedet, s király helyett király
légy
egy birodalomban, mely az igazságosságra
épült volna eztán. Egy egész
nép sorsát rontottad el hibás
lépéseddel. Én
próbáltam súgni neked,
próbáltalak figyelmeztetni, de nem
hallgattál rám. Meg se hallottál.
-Most mi lesz?-kérdezte félelemmel a
szemében.
-Nem tudom. De azt igen, hogy a szerelmet, melyet Irántad
érzek, be
kell teljesítenem. Megszerettelek. S angyalként
képtelen vagyok
megvalósítani a bennem megfogant
érzéseket. Ezért én
leszületek a
Földre, s várok rád, míg
újra megszületsz, várok a szerelmedre,
hogy
beteljesítsük együtt.
-Én, én nem tudok neked erre mit mondani.
-Nem is kell. Lesz ami lesz. ez az én létem,
én életem, a tied pedig a
tied. De most leszel abban a helyzetben, hogy levond a
következtetéseket elmúlt
életeidbõl, s megtervezz egy olyan életet,
mely méltó lesz hozzád. Most
kövess. elviszlek haza. S remélem, egyszer
még találkozom veled. Ne felejts el sosem, s szõj
bele a következõ
életedbe. Várni fogok rád!
Aztán az történt, aminek
történni kellett. Õ elkezdett vezekelni,
rosszabbnál rosszabb életeket kellett
leélnie, megtapasztalnia. Én
pedig, hátrahagyva az angyali létemet,
leszülettem a földre, hogy
várjak rá, s beteljesítsem a
szerelmünket. Azt tudni kell, ha egy
angyal saját maga által eldobja angyali
mivoltát, s megszületik, akkor
nem egy emberöltõt él
általában. Teljesen nem felejti el angyali
életét, kapcsolatba marad a
szellemvilággal, viszont nem öregszik, nem
lesz beteg, s nem hal meg. Megölni sem lehet. Ha
megölik, feltámad,
ahogy az írás tanítja. Mert nem halhat
meg. Csak akkor, ha beteljesíti
azt, amiért az angyalságát eldobta. Ha
pedig önkezüleg vetne véget az
életének, akkor a poklok poklára
kerül a végtelenségig a
sötétségbe
kárhoztatva.
Így aztán megszülettem. Földi
idõ szerint, olyan 1100 körül. Valahol a
mai Európa területén. rendes emberek
voltak a szüleim, semmiben nem
szenvedtem hiányt, s azzal foglalkozhattam mindig is, amivel
szerettem
volna. Így aztán, mivel az
angyalságomat nem veszítettem el teljesen,
fogékony letem a mûvészetekre. Írtam,
fesetttem, próbáltam kifejezni,
megfejteni önmagam, s vártam Õt. Aztán,
mivel az élet, már csak ilyen,
sajnos nagyon hamar egyedül maradtam. Szüleim
meghaltak, testvérem nem
volt, s egyedül kellett talpon maradnom. El is kezdtem. NEm is
vot
semmi baj. Nõk jöttek-mentek az életemben, mert
kerestem Õt. De mindig,
miután megkaptam egy nõt, akár egy
éjszakára, akár egy életre,
mindig
azt a hiányt éreztem. Nem Õ az. És
nekem pedig Õ hiányzott. Nem
találtam. Fogalmam sem volt róla, hol, merre
születhetett újra, s
hogyan találhatnám meg? Volt
angyaltársaim sem mondtak semmit, amivel
segíthettek volna. Megszegték volna ezzel az
egyetemes Törvényt.
Aztán beleuntam abba az életbe, amit
éltem. Ami házat
örököltem,
eladtam, s nyakamba vetem a világot, minden mindegy alapon.
Valahol,
majd csak találkozom Vele. Így
történt, hogy hajózni kezdtem.
Földrészeket fedeztem fel, nagy ember voltam, de Õt
nem találtam sehol.
részletezhetném a dolgokat, hogy mikor mit
csináltam, az emberek
szemében hogyan rendeztem meg a halálomat, s
hogyan kezdtem új életet
egy másik országban, vagy épp
földrészen. Nagyon nagyon szenvedtem a
hiányától. Fájt. Majdnem
beleõrültem, de tudtam, nem adhatom fel.
Nem vethetem el magamtól az életet. Tudtam, hogy
neki vezekelnie kell,
sokat tanulnia, s fejlõdnie, s különben is, az Isten
is megmondta, hogy
eljön az az idõ, mikor vele lehetek. Így, ebben a
nagy várakozásban,
fájdalmakkal teletûzdelve eltelt vagy 500 év.
Én pedig Franciaországban
kötöttem ki. És nekem, innentõl indult az
életem.
Egy gróf lánya volt, éppen az
esküvõje elõtt. Hivatalos voltam a
grófhoz, mivel a szomszédos birtokot vettem meg
magamnak, s bizony
illendõ volt bemutatkoznom. Én pedig, jó
szomszédhoz illõen átmentem
bemutatkozni. Akkor, ott a kastély udvarában a
virágok közt láttam meg
Õt. Azonnal tudtam, hogy Õ az. Hosszú fehér
ruhában volt, éppen
rózsákat szedett. Vörösesbarna
haja csillogott a délutáni
napsütésben,
s ahogy rám nézett, azokkal aszemekkel, tudtam,
hogy Õ néz rám. Nme
bírtam uralkodni magamon. Azonnal megálltam a
lovammal, s leszálltam
hozzá.
Ez nagyon nagy illetlenségnek
számított akkoriban, akár
örök haragot is
kiválthatott volna a szomszédból.
Ennyi év várakozás
után...Itt van
elõttem. Felsegítettem a földrõl, mélyen
a szemében néztem, s beszélni
kezdtem.
-Hát itt vagy! Remélem, emlékszel
rám?!
- Engedjen el, fogalmam sincs, mirõl beszél.
Kikérem magamnak. Nekem
võlegényem van, s nemsokára feleség
leszek! Mit képzel maga itt?
- Több mint 500 évet vártam
rád. Én voltam az Örangyalod, s
beléd
szerettem. Megölted magad, s én
kísértelek a Túlvilágra.
Akkor
megfogadtam, hogy eldobom angyali mivoltomat, hogy
beteljesítsem a
szerelmünket. Nem emlékszel rám?-
kérdeztem esdeklõn, könyörögve.
- Nem tudom, miféle szamárságokat
beszél itt maga össze-vissza, de azonnal elvitetem
innen. - szólt dühösen a
lány.
Ekkor, kihasználva maradék angyali
képességemet, kezemet a homlokára
helyeztem, s felnyitottam a szemét,a mi addig csukva volt.
Elájult. De
tudtam, hogy mikor magához tér, tudni fogja az ok
okozati törvényeket,
emlékezni fog elõzõ életeire,s tudni
fogja, hogy ki is vagyok én.
Aztán bejutottam a grófhoz is.
-Gróf úr! -üdvözöltem
kedélyesen- Mivel én lettem az új
szomszédja, úgy
illendõ, hogy bemutatkozzam, s felajánljam
barátságomat önnek. Ám
sajnos egy esemény közbe szólt, s ezt a
beszélgetést el kell
halasztanunk. Az ajándékot,a mit önnek
hoztam, természetesen itt
hagyom, de mivel az életem gyökeresen
megváltozott ma délután,
még csak
elfoglalni sem áll módomban az új
birtokomat.
-Mégis mi történt? -kérdezte
hüledezve a gróf.
-Sorsom kiáltott ma délután!
Több mint 500 évet vártam valakire, akit
ma megtaláltam, s nagyon kérem
bocsásson meg nekem gróf úr, de
sürgõsen
cselekednem kell, s változtatnom az életemen.
Ellenben hadd jegyezzem
meg: Önnek is sorsa kiáltott ma
délután, ,maga viszont nem hallotta
meg! Úgyhogy a viszont látásra
méltóságos uram, de nekem most
rohannom
kell!
Azzal háton fordultam, s sietõs léptekkel mentem
lovam felé, a gróf
pedig ott ült, dülledt szemekkel a
székén, s értetlenül
bámult maga
elé, hogy most mi is történt
tulajdonképpen....
Ahogy kiértem a kertbe Õ már ott várt
rám. Megálltam mellette
felsegítettem a lovamra, s bizony, menekülõre
fogtuk a dolgot. Hála a
sok tapasztalatomnak, s ismeretségemnek, hamar kereket
oldottunk, s
teljesen más, hétköznapi,
gazdálkodó életet kezdtünk
élni, nagyon
messze, egy másik országban. Ez az
ország Magyarország volt. Elõtte
soha nem jártam itt, de ahogy ideértünk,
azonnal szinte életemben
elõször, itt a földön otthon
éreztem magam. Teljesen más volt ez az
ország, mint az összes többi, ahol eddig
megfordultam. Itt az emeberek
még úgy életek, ahogy az meg van
írva. Bár sok
háborúskodást kellett
átélniük, mégis fenn, s
megmaradtak. Itt kezdtünk új életet,
ebben az
országban, a Duna partján akartam
megvalósítani szerelmünket. Nagyon
szerettük egymást. Nem lehetett erre az
érzésre földi szavakat
találni.
Szinte egy álom volt az egész. Egy este
aztán valami történt.
Szeretkeztünk. Úgy, ahogy az meg van
írva, ahogy lennie kell. Nem
ösztönbõl, hanem szerelembõl.
Elmerültünk egymás szemeiben, megszûnt a
külvilág, semmi nem érdekelt minket.
Csak egymásra figyeltünk, s a
szerelmünkre. Soha nem felejtem el azt az
ölelést. Ezt kerestem
évszázadokon át,s most itt van.
Végre ölelhetem. Megérte! Ez a
szerelem, ez bármit megér nekem, hogy
beteljesedjen. Mohón csókoltuk
egymásról az izzadságcseppeket is, s
mohón, õrült mód
merültünk el
egymásban. Több volt ez, mint
szeretkezés. Ez csoda volt. S erre a
csodára, s arra, hogy most már csak vele lehetek,
minden fájdalom
megérte, amivel fizetnem kellett érte. Boldog
voltam!
S legszívesebben az összes angyalnak
kiáltottam volna, hogy gyertek,
szülessetek meg, ezt éljétek
át! Ez az élet. Ilyen nincs Odaát!
Persze
ezt nem tehettem meg. De akkor este, én
megéreztem. Boldogságunk
kezdett kiteljesedni. Feleségem állapotos lett.
Akkor öröm volt ez
számunkra, ami szinte kimondhatatlan lett volna. Boldogan
teltek az
elkövetkezendõ hónapok, vártuk a kis
angyal érkezését,s teljes
mód
felkészültünk rá. Az
már csak külön öröm
volt, mikor kiderült, hogy két
gyermeket vár. Ikrek lesznek! Két angyal fog
megszületni az Õ ölébõl!
Gondoltam mérhetetlen boldogsággal.
Nem sokkal a szülés elõtt, egy este
házunk kertjében ültünk, s
beszélgettünk. Ma is emlékszem minden
szóra, ami ott, akkor elhangzott.
-Köszönöm neked.-mondta
-Mit köszönsz?-kérdeztem
-Ezt az egészet. Mindent, ami történt.
Hogy szeretsz engem, s megtanítottál engem is
szeretni, s boldognak lennem.
-Ugyan már. Én tartozom
köszönettel neked. Te is
megajándékoztál engem
a szerelmeddel, s ráadásul most még
két kis angyallal is megajándékozol
nemsokára.
-És mondd csak! Megérte neked ez az
egész? Megérte elveszíteni angyali
mivoltodat, egy pillanatnyi szerelemért?
-Csak ezért érte meg. Az igaz szerelem
nevében bármit megtenni, megéri. Nagy
árat fizettem érte, de megérte.
-Mesélj, milyen angyalnak lenni?Még sosem
beszéltél róla.
-Egyszerre felemelõ, csodálatos, és
végtelenül szomorú is néha.
És
persze boldog is. Mert akire vigyázunk, azt meg is kell
szeretnünk, az
összes hibájával,
ballépésével együtt.
Bármit tesz, nekem szeretnem
kell. Mert ez a dolgom, erre esküdtem. S át kell
élnem mindent, amit az
a személy él át, akire
vigyázok. És tudod, hiába tudom,
mindennek az
okát, hiába tudom, miért van
háború, miért van
csecsemõhalál, miért van
annyi borzalom és szenvedés, azért ez
fáj is néha. Pedig mindennek, még
a legnagyobb szenvedésnek, és
fájdalomnak is mélységes
mély okai
vannak. Semmi nem történik ok
nélkül, s minden mögött az Isteni
akarat
áll. Ha elfogadjuk, ha nem. El is utasíthatjuk.
De akkor is ez az
igazság.
-És mi van a szerelemmel?
-Ha valakit megszeretünk, felelõsséggel tartozunk
iránta. Ha pedig
elmúlik, akkor az a szerelem soha nem is
létezett. Maximum valami
lefokozott kistestvére volt a szerelem nevû
érzésnek. De szeretni kell.
Törekedni kell rá.
-Már nem félek a haláltól.
-Én sem. De attól igen, mi lesz, ha
nélküled kell élnem.
-Ezt miért mondod?
-Azért, mert sajnos én halhatatlan vagyok. Csak
egyféleképpen halhatok
meg, úgy, hogy az sorsszerû legyen. Ha az az ember
öl meg, akibe
szerelmes vagyok.
-Ezt hogy érted? Én nem akarlak,s nem
is foglak nem megölni, de még bántani
sem.
-Tudom kicsim. De ha én mondjuk, eldobom az
életem, akkor örök
kárhozatra ítélnek.
Legalábbis addig, míg a földön
élet van. Ha mások
ölnek meg, ha tetszik nekem, ha nem, ha akarom, ha nem,
harmadnapra
feltámadok, ahogy Jézus tette. Az a sorsszerû, ha
úgy halok meg, ha az
az ember öl meg, akit szeretek. Mivel én
téged szeretlek, neked kell
megölnöd. Persze nem itt és most.
-Nem értelek.
-Ígérd meg, hogy ha elmész innen,
akkor vissza fogsz jönni hozzám!
-Megígérem. Amíg világ a
világ, visszajövök hozzád,s
minden életemben neked fogok élni. Boldogok
leszünk minden életben!
-Ámen! Úgy legyen szerelmem!
Azzal lassan, lágyan megcsókoltam, s magamhoz
szorítottam. Õt. A feleségemet.
Ekkor már egy ideje nálunk lakott a
bábaasszony, mert a feleségemnél
bármikor megindulhatott a szülés.
Emlékszem arra a napra,
kristálytisztán. Szép tavaszi nap
volt. Március 28.-a. Kellemesen
sütött a nap reggel, kertünkben csak
nekünk szerenádod játszottak a kis
madarak. Imádtam erre az érzésre
ébredni. A nap csiklandozza az
arcomat,a madarak csiripelnek a kertünkben, a
feleségem pedig hozzám
bújva, ébredezik. Nagyon nagyon szeretem Õt.
Annyira boldog voltam,
hogy azt nem lehetett szavakba önteni. Felkeltünk,
megreggeliztünk, s
én belovagoltam a városba, megvenni a
következõ hétre való betevõnket,
illetve az alapanyagokat hozzá. Hirtelen valami nagyon rossz
érzés
kerített hatalmába, azonnal elindultam
hazafelé. Alighogy beértem a
kertbe,s leszálltam a lóról,
a bábaasszony véres kézzel
várt az
ajtóban.
-Uram! Az Isten szerelmére kérem. Ne haragudjon
rám. Az Isten akarta így!
-Mi történt?! MI történt maga
vén banya, mondja már! -közbe rohantam
be a házba.
A látvány,a mi ott
fogadott...leírhatatlan volt...a feleségem tiszta
véres lepedõn feküst, véres
öllel, kitárulkozva. Mellette egy csendes
kis csecsemõ, aki nem lélegzett. A másik
oldalán pedig ott szuszogott
egy másik.
-Szerelmem!-rohantam mellé az ágyra..MI
történt itt?
-Szerelmem! Az Isten közbeszólt.-mondta
könnyek közt- A kisfiunk
meghalt, miután megszületett. A
kislányunk él. Itt van veled. S én is
benne élek tovább. Nemsokára el kell
menjek.
-Nem! Nem engedem! Ezt nem teheted velem.
-Ne haragudj rám. Nem emlékeztem, hogy
így terveztem, esküszöm neked.
Ígérem, visszajövök. Neveld fel
a kislányunkat. Én ott leszek benne.
-Ne, nem! Ezt nem teheted! Ennek nem így kell
történnie. Annyi mindent át kell
élnünk még, meg kell tapasztalnunk
együtt!!!
- Kedvesem! Erre az életre...ennyi volt megírva.
Nézd..sírok..de nem a
fájdalomtól! Szeretlek! S itt hagyok neked
kettõnkbõl egy darabot! S
esküszöm neked, visszajövök
hozzád! Beteljesítjük a sorsunkat, s a
szerelmünket.- aztán elszállt belõle a
lélek. A szeme még könnyes volt.
Tengerkék szeme, mintha üvegbõl lett volna akkora.
Nem volt benne Õ!
Nem volt benne élet. Lecsuktam a szemét.
Vártam, hogy este legyen,
valami történjen. Valami, ami nem
állítja meg az idõ vas kerekét. S
legyek túl ezen a nagy tragédián,s
próbáljak talpon maradni. A kertben
egy fûzfa alá temettem õket. A sírt
körbeültettem rózsákkal.
Gondoztam,
ápoltam, minden nap beszéltem
hozzájuk. Õk voltak a családom.
Nem rohantam Istenhez, felelõsségre
vonásért, próbáltam
megérteni a dolgok okát,
miértjét. S neveltem a kislányunkat.
Épp olyan volt, mint az anyja. Semmiben nem
hasonlított rám. Külsõleg.
Lelkileg viszont igen. Ahogy nõtt, úgy lett egyre szebb, s
egyre
olyanabb, mint az anyja. Vörösesbarna haja, minden
nap nekem
szikrázott, kék szeme csillogott, s ha elaludt,
sokáig idõztem
mellette, s emlékeztem az édesanyjára.
Aztán felnõtt lett. Illetve alig
lett felnõtt. S még egy sorscsapás
ért. Elutaztam, mert el kellett
utaznom, s mondtam neki, jöjjön velem.
Azt mondta, nem kell, itthon kell maradnom. S mire
hazaértem, õt is
elveszítettem.
Boszorkányüldözés volt
akkoriban a divat, s valaki azzal
vádolta meg, hogy boszorkány, mivel
gyógyfüveket szedett éppen, s ezt a
tényt egybemosták azzal, hogy
születésekor meghalt az édesanyja, s a
testvére is. Nem kellett több.
Megölték. Ezt már nem tudtam
megemészteni, feldolgozni, valami, végleg
eltörött bennem. eltemetem a
testvére, s az édesanyja mellé.
Aztán kilovagoltam a hegytetõre,s
ordíbálni kezdtem.
-Mit képzelsz te magadról?Ki vagy te, hogy ennyi
fájdalmat rakjál rám,
csak azért, mert szerelmes lettem?! Ez vagy te? Ilyen egy
Isten?! Erre
vagy büszke? Milyen Isten vagy te? Miért teszed ezt
velem?!Megtagadlak,
vedd tudomásul, soha többé be nem teszem
lábam az országodba! Inkább az
örök kárhozat, sem minthogy ennyi
fájdalmat elviseljek,s neked
tetszelegjek majd a jövõben.
- Ne feledd angyalom, te akartad a szerelmet, te akartad az
életet. Én
megadtam neked. Tudtad te ezt elõre, mégse vetél
róla tudomást. Szõnyeg
alá söpörted. Pedig tudtad, mert akkor
régen Õ, egy egész országot
hagyott bajba jutni az öngyilkosságával,
s tudtad, hogy ezért
szenvednie kell. Újra meg kell szeretnie az
életet, s ragaszkodnia
hozzá. Ehhez pedig ilyen életek, s ilyen
tapasztalatok kellettek.
-Nem érdekel, mit hordasz itt össze. Nem ezt
ígérted. Azt ígérted, hogy
boldog leszek vele, hogy nem fogsz kettõnk közé
állni!
-Nem is álltam közétek. Az
életét Õ tervezte meg. Nem én
parancsoltam neki, hogy így legyen.
-Hazudsz!Hazudsz!Hazudsz! Soha nem fogok visszatérni
hozzád. Inkább
leszek bukott angyal.Ennyi fájdalmat! Tudod te, mit jelent
ezt átélni.
-Persze, hogy tudom. Hiszen éppen azért
teremtetettem az embert, hogy
tapasztalatokat gyûjtsön nekem. Hogy minden vágyat,
mely bennem egykor
csíra volt azt az emberbe ültetve, kikelve
megtapasztaljam én is. De
ezt te tudod nagyon jól, de elvakított a
szerelem, most meg a fájdalom
és a gyûlölet. Rám haragszol,
pedig ez is része volt a teremtésnek.
-Elég volt! Nem hallgatlak tovább!- azzal
elõkaptam vadásztõrömet, s
magamba szúrtam, hogy meghaljak, s az Õrangyalom vigyen az
örök
kárhozatba.
-Látom, nem bírod a fõnököd
ítéletét. Gyere csak
hozzám, én bukott
angyaltestvérem!-szólt maga a
Sátán. Nem lesz olyan rossz ez az
örök
kárhozat! Én nem foglak számon
kérni, nekem nem kell megfelelned. És
én
is tudok neked adni életet. Bármilyet, amilyenre
csak vágysz!
-Õt is vissza tudod hozni nekem?
-Õt nem. De tudok neked ugyanolyat alkotni.
-De nekem Õ kell, aki benne élt.
-Õt nem kaphatod meg. Azáltal,hogy most ép
agonizálsz,s eldobtad az
életed, most veszítetted el
örökre. De adj idõt nekem, s meglátod,
még
hálás leszel nekem, ha fejet hajtasz elõttem, s
engem fogsz szolgálni.
Szabad akarat? Nálam ingyen van! Valódi szabad
akarat! Bármit
megtehetsz, én nem vonlak felelõsségre! Ha
úgy tetszik, igázz le egy
országot, öld le egész
népét, felõlem megteheted, én nem
büntetlek majd
érte!
-Soha. Ha õt elveszítem, soha soha nem teszek semmi ilyet.
HA nem tudod visszahozni nekem, akkor járom a magam
útját.
- Ne légy buta. Angyal voltál. Mindent tudsz a
teremtésrõl. A fény és a
sötétség nagy
harcáról. Te is részese vagy! Te vagy
a mérleg nyelve.
Egy hófehér tiszta angyal, aki szerelmes lett, s
eldobta angyali
mivoltját...Látod, mi lett az Istened
köszönete! Fájdalom,
gyötrõdés,
szenvedés!
-De mindennek oka van. Tudom, s nem felejtem, hogy mikor te
letaszított
lettél, az elsõ alkalomkor is azt mondtad,
megbántad a lázadást,s ha
lehetne visszacsinálnád. Én padig
most, kihasználva az angyali
képességeimet, nem ölöm meg
magam! Megvárom Õt, hogy beteljesítsük a
szerelmünket!
Azzal sötétség szállt
szememre, s megszûnt a Világ.
Õrangyalom segített haza, küldött
mellém egy nõt, aki ápolt, s akit
szeretnem kellett volna, mert õ nagyon szerelmes volt belém.
De nem
tudtam szeretni. Hálás voltam neki nagyon, de
szeretni, azt nem tudtam.
Aztán egy szép napon, úgy
döntöttem, elmegyek. Itt hagyom ezt a helyet,
ahol eddig éltem. Feleségem, s gyermekeim
holttestét kiástam a kertbõl
(már ami megmaradt belõlük), s rendes temetõben
helyeztem õket örök
nyugalomra. Õrangyalommal beszélgettem. Folyamatosan
tanultam tõle a
dolgokat, amiket elfelejtettem.
-Tudod-mondta egyszer- az emberek azért születnek
meg újra és újra,
hogy beteljesítsék Önmagukat.
Megtapasztalják azt, amit meg kell
tapasztalniuk. Aztán van úgy, hogy a dolgok
úgy alakulnak, hogy egymás
adósai lesznek. Olykor még ezeket a karmikus
adósságokat is le kell
rendezniük egymással. Ezért van az, hogy
manapság sokan elválnak, majd
új életet kezdenek. Felgyorsultak az
események. Mindenki többet
vállalt, mint amit kellett volna.
-Értem. És õ vissza jön
hozzám vajon?
-Tudod, az emberek párosával lettek
leküldve a Földre. De te angyal
voltál. S hiába vagy szerelmes. Az csak
egy emberi érzés. Neki nem te
vagy a másik fele. Viszont még fogtok
találkozni. Most itt járunk a
jövõben. Már vagy 900 éve ember vagy, s
rá vársz. Egy életben
találkoztál vele...Megérte?
-Igen, megérte!
-De jó is lehet az a szerelem. egyre
kíváncsibbá teszel.
-Õrangyal vagy, át kell élned neked is, mindent,
amit érzek.
-Igen, de ezt nem élhetem át. Ez a te
egyedüli dolgod.
-Meg is valósítom! Ha addig élek is!
Megmutatom én ennek a
kaporszakállúnak. Hogyan is kell boldogan,
szerelemben élni.
-Jó. Legyen úgy, nemsokára megteheted.
Figyelj most rám, kérlek-szólt az
angyal- majd felvázolt elõttem egy életet.
Itt és most, õ már él. Viszont neked
még sokat kell tapasztalnod. Majd
az angyal felvázolta mostani életem, minden
hibájával, rossz hatásával.
Feleségül kell vennem valakit, aki gyereket fog
nekem szülni, azt a
fiút, akit Õ szült meg, majd romba dõl az
életed. Ekkor már melletted
lesz.
Szerelmes leszel. Õ is szerelmes lesz! S hogy mi lesz veletek?! Az
rajtatok múlik. Vagy beteljesítitek a
szerelmeteket, vagy nem.
Így aztán, egy hosszabb
túlvilági altatás után
belekerültem a mostani életembe, ahol
már semmi angyali nem volt bennem.
És minden úgy történt, ahogy
az angyal megjósolta. Megismerkedtünk.
Szerelemebe estünk. Nem foglalkoztunk a világgal,
az emberekkel, csak
egymáséi voltunk, s csak
egymásért éltünk.
Aztán megtörtént a
beteljesedés is. Nagy szerelem volt ez, de nem a
szerelem, hanem az életem teljesült be
általa. Mikor itt találkoztunk,
már rég elfeledtem angyali mivoltomat, s õ sem
emlékezett már semmire.
A sok sok élet tapasztalata, ráégett
lelkünkre,s elnyomta az
érzéseket.
A kapcsolat tönkrement. Volt minden. Õrült szerelem,
földöntúli
szeretkezések, majd a beteljesedés helyett
hazugságok, átverések,
csalódások, rágalmazások,
pofonok, minden jó, és sajnos minden rossz is.
Hiába kapaszkodtam, hiába kértem
esélyt, nem kaptam. Nem tudtam helyrehozni a
helyrehozhatatlant.
Aztán egy nap nem bírtam tovább.
Megaláztak annyiszor, s annyi
fájdalmat, csalódást kellett
megemésztenem, hogy feladtam. Persze
nagyban hozzájárult az is, hogy az
életem is romokban hevert, minden
téren.
Aztán találkoztunk.
Próbáltam még egyszer
utoljára megbeszélni a
dolgainkat. Nem lehetett. Nem volt vevõ a
párbeszédre. Mint egy
ellenséggel, úgy viselkedett velem. Elborult az
agyam. Nagyon
összevesztünk, majd elõvett egy
konyhakést, fenyegetve, hogy menjek el.
Persze nem mentem. Inkább felé indultam, õ pedig
félelemtõl vezérelve,
belém szúrta a kést. Pont oda, ahol
egykor, sok sok évvel ezelõtt saját
magamba szúrtam.
Megriadt. Kék szemében könnyek kezdtek
születni. Állt némán, s nem
tudta, mit tegyen.
-Én..én nem akartam....hívok
mentõt...minden rendbe lesz hallod?
-Hallom hát, de ne fáradj, nem kell mentõ-
feleltem halálos nyugalommal.Már vége
lesz lassan.
Azzal a nagy fájdalmak közepette, fogtam egy darab
papírt, s írni
kezdtem, ami eszembe jutott.Félig ezen, félig a
másik világon voltam
már.
A halál nem az, mikor levetjük földi
ruhánkat, s eltávozunk az igazi
otthonunkba, hanem az, mikor életünk minden
szintjén elmúlik a szeretet.
Az elõbbi egy átváltozás
csupán, metamorfózis, az utóbbi
viszont, az örök kárhozat.
Míg e testben élünk, s
éljük a mindennapjainkat, törekedni kell a
szeretetre minden téren, míg
élünk, végtelenül kell adni.
Ezután lehet csak kapni a szeretetet, de így lesz
teljes, s boldog az életünk.
Ha így cselekszünk az igaz élethez
vezet, s élni fogjuk az életünket, nem
pedig vegetálni, s leélni.
Ha nem vagyunk szeretve, kiszáradunk, elkorhadunk, mint a
növény, mely nem kap éltetõ vizet.
Hiszek az örök szerelemben.
Miután leírtam ezeket a gondolatokat,
odahívtam magam mellé.
-Úton van a mentõ, nem lesz semmi baj! Tarts ki, te buta!
-Kérlek, olvasd el, amit
írtam.-szóltam
Elolvasta. S abban a pillanatban, miután elolvasta, mindenre
visszaemlékezett, nyitott könyvvé
váltak elõzõ életeink, s egy
párbeszédet folytattunk le ismét,
melyet akkor ejtetünk meg, mikor még
várandós volt két
gyermekünkkel.
-Köszönöm neked.-mondtam
-Mit köszönsz?-kérdezte
-Ezt az egészet. Mindent, ami történt.
Hogy szeretsz engem, s megtanítottál engem is
szeretni, s boldognak lennem.
-Ugyan már. Én tartozom
köszönettel neked. Te is
megajándékoztál engem a szerelmeddel.
-És mondd csak! Megérte neked ez az
egész? Megérte elveszíteni angyali
mivoltodat, egy pillanatnyi szerelemért?
-Csak ezért érte meg. Az igaz szerelem
nevében bármit megtenni, megéri. Nagy
árat fizettem érte, de megérte.
-Mesélj, milyen angyalnak lenni?Még sosem
beszéltél róla.
-Egyszerre felemelõ, csodálatos, és
végtelenül szomorú is néha.
És
persze boldog is. Mert akire vigyázunk, azt meg is kell
szeretnünk, az
összes hibájával,
ballépésével együtt.
Bármit tesz, nekem szeretnem
kell. Mert ez a dolgom, erre esküdtem. S át kell
élnem mindent, amit az
a személy él át, akire
vigyázok. És tudod, hiába tudom,
mindennek az
okát, hiába tudom, miért van
háború, miért van
csecsemõhalál, miért van
annyi borzalom és szenvedés, azért ez
fáj is néha. Pedig mindennek, még
a legnagyobb szenvedésnek, és
fájdalomnak is mélységes
mély okai
vannak. Semmi nem történik ok
nélkül, s minden mögött az Isteni
akarat
áll. Ha elfogadjuk, ha nem. El is utasíthatjuk.
De akkor is ez az
igazság.
-És mi van a szerelemmel?
-Ha valakit megszeretünk, felelõsséggel tartozunk
iránta. Ha pedig
elmúlik, akkor az a szerelem soha nem is
létezett. Maximum valami
lefokozott kistestvére volt a szerelem nevû
érzésnek. De szeretni kell.
Törekedni kell rá.
-Már nem félek a haláltól.
-Én sem. De attól igen, mi lesz, ha
nélküled kell élnem.
-Ezt miért mondod?
-Azért, mert sajnos én halhatatlan vagyok. Csak
egyféleképpen halhatok
meg, úgy, hogy az sorsszerû legyen. Ha az az ember
öl meg, akibe
szerelmes vagyok.
-Ezt hogy érted? Én nem akarlak,s nem
is foglak nem megölni, de még bántani
sem.
-Tudom kicsim. De ha én mondjuk, eldobom az
életem, akkor örök
kárhozatra ítélnek.
Legalábbis addig, míg a földön
élet van. Ha mások
ölnek meg, ha tetszik nekem, ha nem, ha akarom, ha nem,
harmadnapra
feltámadok, ahogy Jézus tette. Az a sorsszerû, ha
úgy halok meg, ha az
az ember öl meg, akit szeretek. MIvel én
téged szeretlek, neked kell
megölnöd. Persze nem itt és most.
-Nem értelek.
-Ígérd meg, hogy ha elmész innen,
akkor vissza fogsz jönni hozzám!
-Megígérem. Amíg világ a
világ, visszajövök hozzád,s
minden életemben neked fogok élni. Boldogok
leszünk minden életben!
-Ámen! Úgy legyen szerelmem!
A mentõ fényei bevilágítottak a
konyhába. Senki nem fogja megtudni, mi miért is
történt.
-Mondtam édesem, csak akkor teljesedik be az
életem, ha az az ember öl
meg, akibe szerelmes vagyok. Megtetted.
Köszönöm.Most újra angyal
leszek, de vigyázni fogok, hogy soha
többé ne legyek szerelmes.Ég veled.
Majd szemem lecsukódott, s elhagytam ezt a
világot.
Az örök szerelem
ígéretével, hitével hagytam
el ezt a világot. Hittem benne, hogy van
örök szerelem, s kiderült,
mégsincs...
Epilógus:
Miután meghaltam, õ sem bírta tovább,
s belehalt a fájdalomba. Megszakadt a szíve.
Odaát találkoztunk ismét. Õ is
angyallá vált.
Én vártam rá. Majd forrón
magamhoz öleltem, s a Teremtõ hangját hallottuk
mindketten:
Mindennek oka, s célja van az életben. A
fajdalomnak, a szomorúságnak,
a kudarcoknak, a halálnak, a szerelemnek, s a
boldogságnak is. Mondtam
neked, angyal, hogy lesz idõ, mikortól
örökké együtt lesztek, s
boldogan fogtok élni az Idõk
végezetéig. Ezért volt a sok
fájdalom,
szenvedés. Most már mindent megtapasztaltatok.
Csak élnetek kell a
megszerezett tapasztalataitokkal. S legyetek boldog, míg
Világ a Világ!
Szerelmetekkel hozzájárultatok ahhoz, hogy a
Fény gyõzedelmeskedjen a
Sötétség felett. Bárcsak
így tudna szeretni minden ember...