Angyali
mese.
Angyali
mese-felnõtteknek, s nagyranõtt gyerekeknek...-
Láttam õket...
nem voltak függetlenek... függtek a
Világtól, ahol
éltek, függtek a
körülményeiktõl - amit persze
saját maguknak teremtettek
mindketten-, függtek a Világ anyagi
dolgaitól, függtek más emberektõl,
olyanoktól is, akiket a családjuknak kellett
tekinteni. Szóval, nem
voltak függetlenek... de szerelmesek lettek... ha lehet ezt
így nevezni.
Történetük
ugyanis még számukra is örök
rejtély maradt. Hogy szerelem
volt-e kapcsolatuk, vagy két Lélek
egymásra találása, ahol a
Földi
világban, oly ritkán a
Lélektársak találkoznak? Vagy
csupán
szenvedélyeik, vágyaik
kiélése volt kettejük kapcsolata? Ne
találgassunk... nem érdemlik meg... ezt Õk
biztosra tudják... Én csak
láttam õket... Sõt, mondhatni azt, hogy egyiküket
ismertem is...
talán... de lehet, hogy csak láttam Õt, vagy
Õket, s messze nem
ismertem meg sem Õket, sem az Érzéseiket...
Angyalok voltak
mindketten, ez bizonyos. Vagy ha nem is angyalok
voltak, akkor Igaz Emberek... olyanok, akiket nem tett
lóvá a Világ
minden fényûzése ellenére. Olyanok,
akik mindent feladtak, s
szembeszálltak az egész Világgal, hogy
szerelmüket beteljesítsék...
vagy legalábbis
megpróbálják. Mindenesetre egy
papírdarabbal kezdõdött
az egész történet:
"Találkozzunk
Berlinben
Ott ahol a tüzek
égnek
Perzselik a
láthatatlan falat
Mely soha le nem dõl
Együtt
játsszunk majd
A láthatatlan
falnak romjain"
Ezt a
papírdarabot sodorta felém a szél egy
mappából kicsúszva.
Elolvastam, s mivel nem az enyém volt, hát
siettem, hogy visszaadjam
tulajdonosának. De nem tudtam neki odaadni. Pedig
gyönyörû volt.
Nõiessége kitûnt mindenbõl, mi körülvette,
szépsége pedig semmi
földihez nem volt hasonlítható. Ha
hasonlítani kellett volna, valami
természeti csoda
szépségéhez
hasonlítanám, mint a naplemente, vagy a
telihold szépsége, vagy bármi
más. Hiába siettem,
próbáltam
visszajuttatni, de tényleg nem sikerült.
Találkozott
egy férfival. De a férfi sem volt
hétköznapi jelenség.
Magassága, s testtartása végett
szintén kilógott a sorból.
A feltûnõ, viszont nem is
ez volt számomra, hanem az az érzés,
az a
harmónia, mely kettejüket
körülölelte. Látszott rajtuk
valami. A
szerelmesekrõl- mondják az okosok- messzirõl
látni, hogy boldogok, s
szeretik egymást. Amit én láttam, az
teljesen más volt. Valami
csodálatos nyugalom, harmónia, s egész
másfajta boldogság ölelte
körül
õket, mint amit lehet tapasztalni.
Eztán
figyeltem õket minden nap. Szándékosan. Valahogy
az érzés, mely
kettejükbõl áradt,
kisugározták, s átadták
akaratukon kívül is más
embereknek. Rám is rám ragadt. Szerettem õket.
Nem voltak hétköznapiak.
Szeretem a nem hétköznapi dolgokat, a
Világot pedig, mely minket
embereket körbevesz mélységesen
megvetem, s gyûlölöm az emberek
többségével egyetemben.
Mint késõbb
kiderült a férfi mûvész volt.
Festõmûvész. Próbált
érvényesülni
tehetségével a Világban, de
természetesen, mivel világunk
nem értékeli a mûvészeket,
így Õt sem értékelték. Sõt,
ha volt egy
kiállítása, arról is csak
negatívul emlékeztek meg.
Megtaláltam a
naplóját. Idézek belõle, biztos nem
volna ellenvetése.
Megismerkedésük
történetét írja le.
"Január 3.-a.
Nincs hó, száraz, hideg idõ van. Rossz idõpont,
rossz
idõjárás egy
kiállításra. Mindenestre nem tehetem
meg, hogy lemondom,
sõt, nem is akarom lemondani. Még ha olyan is lesz, mint a
többi, akkor
sem... egy utolsó kiállítás
mindenképpen szükséges. Hogy nyomot
hagyjak
a Világban. Elvégre is ezért
születtem. Ma minden kiderül. Bárcsak
lenne mellettem Valaki, aki támogatna mindebben, s lenne
kinek
festenem. De ez az érzés is kerül, mint
ördög a
tömjénfüstöt. Pedig
valahol kell lennie Valakinek, aki engem keres, akinek én
kellek, s meg
tudok felelni. Érzem, egyedül nem tudom
megvalósítani Önmagam. Kell
hozzá a Társam, aki veszettül, vagy
éppen elveszettül rohangál
idegenként a Világban, mint én magam.
Rögtön
indulok. Ha olyan lesz ez a nap, mint amit várok, akkor
nincs
miért maradnom. Visszatérek oda, ahová
tartozom... majd festek ott,
ahol szeretnek, s ahol kíváncsiak rá."
Eddig az
idézet, hogy beletekintsünk abba a bizonyos
január 3.-ba.
Aztán, ha
elolvassuk az esti bejegyzést, láthatjuk, valami
történt.
"Nem bántam
meg amit tettem. Még akkor is, ha Õ azt mondta,
szépek a
képeim. Kedvességbõl bárki
szívesen mondana ilyet. Történt ugyanis,
hogy miután a sokadik
újságíró is lemondott
képeimrõl, hogy valami
pozitívat írjon, s még a
kérdéseikkel csak bántani,
kötekedni tudtak,
az összes aznap kiállított
képemet ott a helyszínen semmisítettem
meg.
És most magamat semmisíteném, ha Õ nem
jön oda hozzám, s nem karol fel.
Megláttam. Ismerõs volt, s ahogy nézett, s
beszélt hozzám, tudtam, hogy
Õ az. Nem azért mert azt mondta amit mondott. Azt mondta
kár volt azt
tennem, amit tettem. Mert Neki tetszettek a festményeim.
Gondoltam, s
gondolom magamban most is, hogy csak és
kizárólag azért mondta ezt,
mert együtt érzett velem, vagy
sajnálatból, vagy nem is tudom... De
azok a szemek... ahogy néztek, nem tudtam elfelejteni, s
úgy érzem,
beleszerettem egy pillanat alatt. Magával ragadott a
lénye, a szeme
csillogása, a mosolya, s a hangja... Megkért
arra, hogy az egyik
festményemet (amit életem fõmûvének
tartottam) fessem Neki újra. Egy
angyalt ábrázolt a festmény az erdõ
közepén egy tisztáson, a
lenyugvó
napban haldokolt éppen. Nem tudom, mi tetszett neki benne,
de
mindenesetre megígértem Neki, hogy
újrafestem. Közöltem Vele, hogy
ugyanolyan nem lesz, csak hasonló, de azt mondta, hogy Neki
kell
mindenképpen egy olyan, vagy hasonló
festmény.
Próbáltam
közeledni Felé, mint Nõhöz, de sajnos
ilyen az én formám,
férjezett, gyerekes anya, így sajnos az a
pillanat, ami azt sugallta
nekem, hogy Õ az, csak én vetítettem ki
magamból... Sajnos nem Õ az.
Nem is tudom, hogy
áltathattam magam vele, még ha csak egy
pillanatra
is. A lényeg, hogy holnap azért iszunk egy
kávét, hogy a részleteket
megbeszéljük. Szerintem nem lesz mit
megbeszélni. Elmegyek, megiszom
egy kávét, megköszönöm
a kedvességét, aztán
lelépek. Onnan is, meg
innen az életbõl is. Ez így lesz a legjobb.
Legalábbis nekem.
Valahogy így
indult kettejük közt ez a fajta kapcsolat, melynek,
mint a
végén kiderült nem a vége,
hanem csak egy átmeneti állapota volt az a
földöntúli, nyugodt- boldog- harmonikus
érzés, mely lépteiket
követte.
Tehát mint
mondtam, elkezdtem Õket figyelni. Nem zaklattam Õket, csak
mondjuk úgy, amit a Magukból a Világ
fele mutattak, azt próbáltam
lehetõségeimhez képest nyomon követni.
Egy nagyvárosban éltek, ahol
természetszerûen az élet úgy
felgyorsult, s oly módon zajlott, hogy az
emberek elfelejtettek élni. Nem tudták, mit
jelent egy éjszakai séta,
mit jelentenek a természet szépségei.
Néha-néha, mikor szerelembe
estek, akkor felvillantak bennük ilyen dolgok, de nem volt
jellemzõ.
Sokkal jellemzõbb volt a Világra az
önzés, az anyagi javak hajszolása,
no persze már rég nem a
megélhetésért, hanem a
kivagyiságért. Aztán
szépen, hullottak is egymás után az
emberek. Futószalagon haladtak a
Kaszás szerszáma elé, úgy,
hogy az anyagi javakon kívûl semmit nem
hagytak maguk után, maximum egy-két
embergyereket, akiket addigra már a
saját képükre formáltak.
Zajlott az élet a nagyvárosban. Mégis
volt egy
hely, ahol ez a két szerelmes angyal-ember
találkozott. Egy húsz
emeletes acélszürke tömbház
legfelsõ emeletén volt egy lakás.
Belátható
volt az egész város, ami mindig szép
látványt nyújtott, fõleg
naplementekor, mivel az ablak Nyugatra nézett. Maguk
közt Toronynak
hívták. Oda elmenekülhettek a
Világ elõl, s élhették
Szerelmüket. Nem
zavarta Õket semmi. Kettejük Világa volt a Torony,
ahová senki más nem
mehetett. Úgy gondolták, ott a Toronyban
békében, boldogságban
élhetnek
majd, s élhetik szerelmük minden percét.
Persze nem mehet
történhet minden egy karikacsapásra,
így az
együttélésüket sem lehetett
volna egyszerûen véghezvinni. Mindketten
függtek. A függõség ebben az esetben
már leszûkült a férjre, illetve a
feleségre. Már a gyerekek sem
játszottak szerepet. (mert persze
gyerekei is voltak mindkettejüknek, mint az utólag
kiderült) De ezt a
függõséget volt a legnehezebb levetkõzni is, s
egyben megszabadulni is
tõle. Persze az angyal-emberek sem egyformák, fõleg
gondolkodásban, s
tulajdonságaikban nem, így ebben
például nem értettek egyet. A festõ
úgy élte akkor már az
életét elég
régóta, hogy mindig mindent egy lapra
tett fel. A földöntúli
szépséggel megáldott szerelme pedig
megfontolt
volt, minden lépését
háromszor meggondolta, tízszer
körbejárta. Errõl
tanúskodik egy naplóbéli
feljegyzése is:
"Április
21.-e. Nem tudom felfogni, miért nem
élhetünk együtt. MI olyan
nehéz ezen? Ha Õ mondaná, már aznap
elmennék a jelenlegi otthonomból,
hogy végre Vele lehessek. De ezt a
lépést Õ nem meri megtenni. Nem
tudom, meddig akar váratni, vagy mire vár?! Vagy
lehet, nem is karja?
Lehet, hogy Neki ez így jó, így
természetes... s nem is akar
változtatni az életén, s nem akar
ÉLNI?! Ez sem lenne szörnyû, csak
mondaná meg. Remélem nem áltat. Tele
vagyok kétségekkel. Ha Vele
vagyok, tudom, hogy szeret, de abban a pillanatban, mikor
kikerül a
látókörömbõl, s elindul
egyedül a saját Világába...
kicsúszik a talaj a
lábam alól. Boldog vagyok Vele. Soha senkit nem
szerettem ennyire, s
szilárd meggyõzõdésem, hogy ember nem szeretett
így, mint én. S Õ is
ezt mondja. Mégis fél az
együttéléstõl. De bízom
benne. Azt mondja, Õ
sem szeretett így soha senkit. Elhiszem Neki. De csak
azért, mert
szeretem..."
Szinte nap mint nap
láttam Õket. Nem volt nehéz. A lakásom
ott volt
abban a háztömbben. Író
vagyok, s akkor is írással foglalkoztam. Volt a
ház mögött egy csodás park,
magas fákkal körülvéve, s
csodálatos
ihletem volt mindig, mikor a lemenõ nap sugarai arany
fényükkel
borították el a parkot. A parkba is sokat
jártak le sétálni. Szinte
köszönõ viszonyba kerültünk, s
néha mikor valamelyikük egyedül volt,
még pár szót is váltottunk.
Mindig meg akartam Õket kérdezni, hogy
hogyan tudják ennyire látványosan,
rajongva imádni egymást, de merszem
nem volt hozzá sosem. Ez az õ
magánügyük, gondoltam, én, s
semmi közöm
hozzá. Valaki ezt az érzést, vagy
éli, vagy sem, de elmondani,
megtanulni ne lehet. Csakis egymástól tanulhatja
ezt két ember, azok,
akikrõl szól a Szerelem. A férfi
naplójából utólag sok
minden világossá
vált számomra. Egy késõbbi
feljegyzésében írja:
"Május 17.-e.
Még mindig nem vált el, sõt, semmit nem tett
azért, hogy
hivatalosan is elszakadjon attól a
férfitól, akihez tartozik. Fáj ez az
érzés, de el kell viselnem. Ma
rájöttünk, hogy egymás
nélkül nem tudunk
élni. Tehát kell valami megoldást
találni, mert ez sokáig így nem
mehet. Mondtam neki, hogy ez számomra elviselhetetlen.
Féltem Õt
nagyon. Nemcsak féltékeny vagyok Rá
õrülten, de féltem is. Féltem
attól
az élettõl, amit most él, féltem, mert
nem akar, vagy nem mer Boldogan
élni, pedig a lehetõség itt van. És
féltem az elkurvult világ mocskos
férfijaitól is, akik
állandóan, mint éhes
kígyók tekeregnek
körülötte,
hogy akár csak egy éjszakára
megkaparintsák gyönyörû testét
és
elmondhatatlan szépségét. Nem tudja
megérteni, hogy egyik sem szeretni
akarja, csak a vágyai
kielégülésének
tárgyát látják Benne.
Én a Lelkét
látom. Azt a Valakit szeretem, aki ennek a
csodásan szép testnek a
mellkasában él. Azt a Valakit, aki a
Világ legszebb emberi
szempárából
kifelé tekinget. Én ÕT szeretem. Sajnos nem
érti szegény, de majd
megfestem neki, ha itt lesz az alkalom."
Hát igen, mint
oly sok minden ebben a Világban az angyali-emberi
szerelem sem olyan gömbölyû, ahogy azt mi
földi halandók elképzeljük.
De a férfi meg
volt róla gyõzõdve, hogy az Õ szerelmük az
más. Hogy
kibír mindent. Ellopott szavak voltak, vagy
szándékosan hagyták a
szavakat hozzám gurulni egyetlen egy esetben a parkban.. A
mellettem
lévõ padon ültek, s épp a
házasságukat tervezgették. Szerettek
volna
férj feleségé válni.
Próbáltam megérteni ezt a hirtelen
gyorsaságot, de
az én emberi agyammal ez szinte felfoghatatlan volt.
Akkoriban. Ma már
nem. Ma már úgy vélem én
is, ha két Lélek egymásra
talál egy ilyen
Világban,.. Nem szabad kérdezni,
kételkedni. Akkor ÉLNI kell, s
BOLDOGNAK LENNI! Õk éltek, s boldogok is voltak. De csak
pillanatokra,
mivel a körülmények áldozatai
voltak. De, hogy mennyire szerették
egymást, milyen mélységekben,
arról tanúskodjon itt egy ismételt
idézet
ama bizonyos naplóból:
"Június 13.-a:
Régóta így szeretkezünk.
Ilyen fokon. Az elsõ
szeretkezésünk alkalmával valami
történt, valami más volt, ami nem az
addig megszokott dolgot tükrözte sem Neki, sem nekem.
Szeretkezésünk
egy utazáshoz hasonlítható. Olyan
utazáshoz, mintha beülnénk egy
ûrhajóban, ami az elsõ szeretkezés
alkalmával elindul fölfelé, s minden
szeretkezéskor egyre nagyobb magasságokban
szárnyal, s nem látni, hol
az út vége. Én magam sem tudom ezt
megmagyarázni saját magamnak sem.
Belenézek a szemébe, megcsókolom...s
máris belépek Kettõnk
Világába,
ahol minden csak a miénk. Elragad magával egy
szenvedély. Ami nem a
földi vágyak
kiégését szolgálja, hanem a
két lélek
összetapadását
hivatott elõidézni, hacsak pillanatokra is. Abban a
pillanatban, mikor
meleg öle magába fogad, s
elmerülök egyszerre a szeme
csillogásában,
öle mélységében, azt
érzem: otthon vagyok. Hazaértem. EGY vagyok VELE!
Ami oly régen kettévált, most
újra egymásra talált, Újra
EGYÜTT
vagyunk, s Egyé válunk. Sejtjeink is kapaszkodnak
egymásba, s nem
engedik ezt az összetartozást
szétválasztani még nekünk
sem. Karjaink
akaratlanul is úgy szorítják
egymást, mintha az életünk
függne tõle.
(Drága szerelmem még nem tudja, nem fogja fel,
hogy ez mennyire így
van, de próbálom Vele
érzékeltetni. ) Ahogy izzadt testünk
összetapad,
s utazok a szemében lelke
legmélyére... Nincs semmi máshoz
fogható
érzés ezen a Világon. Ezért
érdemes élni. Ha a Világ
összes kincse az
enyém lenne, mindenem odaadnám EGYETLEN ilyen
pillanatért. Csak egy
pillanatért! Ami nem
megvásárolható, ami nem
kikövetelhetõ, s nem
kényszeríthetõ. Vagy van, vagy nincs. De egy
ilyen pillanat többet ér
minden földi kincsnél."
Szóval
így éltek ÕK. A Toronyban. Aztán, hogy
pontosan mi történt, azt
nem tudom sem leírni, sem elmondani, az
írói képzelettel pedig nem
szeretnék élni jelen esetben, mert
Kettejük szerelmét szentnek, s
sérthetetlennek tartom. A naplóból sem
derül ki pontosan, csak ennyi
feljegyzés van:
"Július 18.-a:
Nem tudom magamnak sem megfogalmazni mi történt
velem,
vagy az érzéseimmel,
érzéseinkkel?! Furcsa, fájdalmas, s
egyben
felemelõ is. Minden egyes alkalommal, mikor el kell válnunk,
a Világ
fájdalmát kapom ajándékul.
Hallom az Ördög kaján
röhögését: na, most
elment Te pedig itt maradsz egyedül, egymagad. Nesze itt a
kereszt,
cipeljed csak! Fájdalmad keresztjét viseld
válladon, mint a terhet,
melytõl soha nem szabadulsz! Ez a Sorsod Angyal, nem
emlékszel? Ezért
lázadoztál! Neked kellett a Szerelem, nem nekem!
Itt van! Cipeld!
Remélem bele is döglesz minél elõbb,
mert ezt érdemled! Angyali
mivoltod feladni a földi szerelemért!? Kellett?
Akkor tessék, itt van!
Viseld az összes fájdalmat, melyet a Szerelem,
szül benned! A
féltékenységet, a másik
hiányát, az önzést, mindent,
amit a Szerelem
hordoz magában, mert tudd meg: Minden éremnek
két oldala van! Így a
Szerelemnek is... Én bukott angyalom!
Vígasztaljon a tudat, hogy nékem
jó tanítványom voltál, mert
amit én akartam, azt elértem! Nem
panaszkodhatsz, a szerelmet is megkaptad, amit annyira
óhajtottál....
Ilyen hangokat hallok a
fejemben, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy
mostanában, mikor elválunk, végtelen
szomorúság önt el, rám
zárul a
depresszió, mert érzem, s tudom:
Nélküle nem tudok, s nem is akarok,
nemhogy élni, de Létezni sem! Inkább
várjon rám a semmi halálomkor,
semmint, hogy Nélküle kelljen élnem, s
Léteznem! Vagy az egész, vagy a
semmi. Egyre jobban érzem ezt a
késztetést magamban."
Sajnos eljött ez
a nap is. Hogy mi történt akkor ott fennt, a
Toronyban, azt soha nem tudja meg senki. De, hogy aznap valami csoda
történt az biztos. A lemenõ nap
fényében üldögéltem
a parkban. Pont egy
olyan helyen, ahonnan láttam az ablakot. Amit biztosra
tudok, az a
következõ: A férfi úgy gondolta, hogy
meglepi Szerelmét egy
festménnyel. Nem akármilyennel. Nem volt a
tudatában annak, hogy Õk
igazából Angyalok, s csak a vágyaik
kiélése, a Szerelmük
megvalósítása
ûzte Õket a Földre. Egyszerûen csak vonzódott az
Angyalokhoz, ezekhez a
nemes lényekhez, akik minden felett járnak, s
szárnyalhatnak kedvükre.
Olyan képet festett
hálószobájuk falára, ami
minden emberi képzeletet
felülmúlt. Az egész fal, egy nagy
festménybõl állt. Szerelme volt a kép
közepén, egy réten,
hófehér földig érõ
selyemruhában. A képen
napfelkelte volt. Két apró gyermek elõtte
térdelve hozták Neki a
szárnyakat, amiket kiérdemelt, mert
megvalósította a Lelkében
keletkezett szerelmet...a Háttérben a festõ
saját maga, mint fekete
Angyal, fekete ruhában, megtépett
szárnyakkal zuhanta semmibe... Ez
csak egy festmény. Nyugtatta magát a
férfi. Épp ehhez volt ihlete. Az
egész képben nagy szerepet kapott az ibolya lila
szín, melytõl valahogy
a festmény olyan földöntúlian
igaznak tûnt.
Gondolom egy
csodás szeretkezés után valami
történhetett. A lemenõ nap
sugarai bevilágítottak a szobába,
simogatva kettejük testét. Azután
pedig búcsúzkodni kellett, ahogy lenni szokott.
De nem ment. Valami
érzés akadályozta a
búcsú Szent pillanatát.
Meztelenül álltak az ablak
elõtt. A férfi simogatta, csodálta szerelme
gyönyörû arcát.
Megcsókolta, s kérte, maradjon vele. Maradjanak
együtt, ahogy az meg
van írva Mindkettejükben. (Soha nem felejtem el azt
a napot. Emlékszem
arra is, hogy augusztus 20.-a volt.) Szinte
véletlenül, vagyis inkább
akaratlanul néztem fel a magas ablakra. Nem tudom, hogy mi
történt
pontosan, mi volt a valóság, s mi volt
képzelet. Egy könyv zuhant ki az
emeletrõl. (mint késõbb kiderül, a férfi
naplója volt az) Felnéztem, s
hatalmas fényességet láttam az
ablakban, ami aztán elkezdett zuhanni. A
mai napig nem tudom, képzeletem játszott-e velem,
vagy a VALÓSÁGOT
láttam-e? A fényesség elkezdett
zuhanni, s ahogy a föld felé közeledett
vettem ki a fényességbõl a Férfi
alakját, s arcát, s a földet
érés
elõtti másodpercekben, hatalmas ezüst
szárny nõtt ki testébõl, s
mielõtt földet ért volna, már csapott is
fölfelé. Ahogy szememmel
követtem az Ég felé, hirtelen egy
másik fényességet vettem
észre az
ablakban. Szintén zuhanni kezdett, szintén a
földet érés elõtti
másodpercekben, aranyszín szárnya
nõtt, s fölfelé csapott a Szerelem
után! A NÕ volt az! Elnéztem Õket, ahogy Boldogan
szárnyalnak a felhõk
közt, s Szerelmesen ölelkeznek össze,
betakarva egymást arany s ezüst
színû angyalszárnyaikkal.
Rágyújtottam, s abban a pillanatban, ahogy az
elsõ adag füstöt fújtam ki, vettem
észre a földön sokasodó
tömeget.
Elõször ügyet sem vetettem rájuk,
még mindig a szerelmes angyalokba
voltam temetkezve, de aztán ahogy felnéztem,
már nem láttam õket. El is
indultam, hazafelé. S amikor a tömeg mellett
haladtam el, akkor láttam
meg a földön a két meztelen testet
egymás mellett, ahogy a földet
érés
után élettelenül hevertek.
Próbáltam továbbsietni, de nem ment...
Valami nem engedte... Néztem az Égre, a felhõkre,
aztán a két
testre.... Aztán ez ment percekig...
Végül elindultam. A ház
sarkánál
vettem észre a könyvet. "Egy Igaz Szerelem
története"... volt ráírva.
Teltek a hetek,
hónapok, évek is azóta.
A festmény
tényleg szép, de valami furcsa
borzongás fog el, ha ránézek.
Megvettem a 20. emeleti lakást.
Késztetést éreztem rá.
Arra, hogy ezt a
történetet megírjam, semmi
más nem vezetett, mint az,
hogy láttam Õket ismét. Naplemente volt, s
már a Nap elúszott a felhõk
mögött. Minden nap megnéztem s egyszer
csak valami furcsa kacagást
hallottam a távolból...Hát nem
egymást kergették a távolban a
sötétedõ
felhõk alatt szerelmes szívvel?!
Epilógus:
Az már
teljesen más, s remélem, csak a
véletlenek játéka, hogy ma
éppen
nincs hó, száraz, hideg téli nap van.
Rossz idõ egy könyvbemutatóra,
fõleg azok után, hogy annyi sikertelen cikk, és
vers után már le is
mondtak rólam a szakmában, én meg
erõltetem.
Sebaj, ha nem
úgy lesz, ahogy elterveztem, akkor ez lesz az
utolsó.
Ja, kedves
Olvasó! S január 2.-a van....
Véletlenek
nincsenek....
Elsõ kézirat
lezárva: 2007.06.22. 23:10 Nyári Zsolt