Angyali mese II.
- felnõtteknek, s nagyra nõtt gyerekeknek. -
II. rész
Az utolsó felvonás
Már megint nyûgösen
ébredtél,
ahogy szoktál. Már rég nem
csodálkozol
rajta. Hozzászoktál. Mint ahogy a
kezdõdõ
migrénedhez is, amit most
kezdesz érezni, ahogy kilépsz a teraszra,
kezedben a reggeli kávéval. A
kávé tetején
visszatükrözõdik csodaszép
arcod,
tekinteted, ahogy a
reggeli nap fénye beragyogja arcodat, s a hajadat.
Belekortyolsz a
kávédba, s egy alig hallható
sóhaj hagyja el ajkad, miközben a
kergetõzõ lepkéket figyeled a
virágok
szirmainál. Vajon mi lehet vele?
Vajon merre jár, mit csinál Õ? Nem
tudod
már. Semmit nem tudsz róla
lassan 10 éve, csak annyit, amennyit a
sajtóból megtudtál. Meg persze a
híradókból. Híres ember
lett. Sikerült neki. Ünnepelt
író, színész egy
személyben. Jobbára saját maga
által írt színdarabokat ad
elõ,
természetesen minden esetben Õ a
fõszereplõ. nem adja
más kezébe még
csak a lehetõséget sem. Ezt a
drámát
csak Õ tudja így eljátszani. Amint
eszedbe jut a mondat, hogy "de jó
lenne...bárcsak...", hirtelen el is
hessegeted. Új életet kezdtél
már te is, lassan 10 éve. Nem sokat
bánkódtál és
szomorkodtál Utána. Hamar
rádöbbentél, hogy nem tudsz
egyedül létezni, társ
nélkül. De hiába kerested, nem
tudtál neki
szólni. A levelekre már nem válaszolt.
S utolérhetetlen lett számodra.
Hamar vígasztalódtál valakivel a
múltadból, de nem kellett volna ezt
sem. Késõ bánat. "Teljes
mértékben igaza van"- gondolod magadban.
Egyszer sem mentél el a színházba
megnézni a darabjait. Vajon miért
nem? Féltél szembesülni az
érzéseiddel? Vagy azzal, hogy újra
meglátod?
Mitõl féltél? Most már
mindegy.
Már nem számít. Leülsz a
konyhába.
Unottan nyitod ki az aznapi helyi újságot.
Címlapon olvasod:
2019 január 15.-én a
Rózsaszín Bohóc utolsó
elõadása, melyben egy soha
nem látott darabot fog elõadni szintén
ismert, s
híres színésznõvel az
oldalán. Az elõadás címe:
Angyali
mese. Helyszín Budapest sportaréna...
Majd a szokásosan ismert sablon szöveg, jegyek hol,
mikortól kaphatóak, stb...stb...
Hirtelen könnybe lábad a szemed. Megrohannak az
érzéseid. Az elmúlt
szerelem érzései, mint valami forró
zuhany fut át minden porcikádon.
Emlékek törnek rád. Könnyeid
folynak... elmosódnak a betûk... Miért
sírsz? Örömödben? Hogy
megcsinálta? Vagy bánatodban? Siratod azt, amit
10 éve elveszítettél, s most
megérintett, úgy mint a 10 év alatt
egyszer sem? Nem tudod megmondani. Gondolkozni sem tudsz rajta. Az
általad választott régi-új
társad álmosan nyit a konyhába, s
csókkal
akar köszönteni. Nem sikerül neki. Semmit
nem szól a könnyeidre. Észre
sem veszi. Gondolhattad volna. Jobb is. Minden esetre
eldöntött tény
lett számodra, hogy elmész megnézni az
elõadást. Minden
bemutatójára
küldött nektek tisztelet jegyeket. Soha nem menetetek
el egyikre sem.
Erre el fogtok. Legalábbis te biztosan. A mai napig
hiányzik.
megrohannak az emlékek, mint már annyiszor.
Leküzdöd õket. Szerinted ez
amúgy sem valós dolog, s felesleges az
érzelmekkel foglalkozni.
Felöltözöl. Munkába
mész. Hirtelen észreveszed, hogy megjött
a postás.
Kimész, s meglátod a kezedben a
borítékot. Meghívó a
családod számára
az elõadásra, az elsõ sorban. Most
már biztosra
veszed, hogy el fogsz
menni. Ott a helyed.
Délután, mikor "kedvesed" megtudja, hova akarsz
menni, féltékenységi
rohamot kap, s a veszekedés hevében nem egy pofon
is elcsattan.
"Kedvesed" lelkéig hatol a fájdalom, tudja, hogy
miért akarsz elmenni.
Aztán persze, mint eddig annyiszor, most is
kibékültök, s természetesen
el fogtok menni.
Izgatott vagy. Elérkezett a nagy nap. Nem tudod
eldönteni, mit vegyél
fel. Végül, magad sem tudod miért, egy
hófehér kosztümöt
választasz.
Hajadat feltûzöd, enyhe sminket dobsz arcodra.
Tovább készülõdsz, mint
szoktál. Vajon kinek akarsz bizonyítani? Meg
akarod mutatni neki
múlhatatlan szépséged?
Talán. Konkrétan te magad sem tudod.
Elindultok. Útközben jókat
beszélgetsz "kedveseddel" , mit sem
törõdve
azzal, hogy hova mentek. Aztán hirtelen megint megrohannak
az emlékek.
Jéghideg csönd telepedik
közétek. Nem érzed az autót.
Egy szót sem
szóltok egymáshoz aztán.
Megérkeztek. elfoglaljátok helyeteket az
elsõ
sor közepén.
Elkezdõdik az elõadás.
Elcsodálkozol a
díszleten. A számodra oly
ismerõs torony, ahol annak idején
kezdõdött minden,
ahol rád köszönt a
szerelem, ahol kiteljesedtél, s boldog voltál,
most állt a színpadon.
Rózsaszín ködbe burkolózva.
Elkezdõdik az angyali mese. Már
megbántad,
hogy eljöttél. Újra feltörnek
belõled a régi érzések,
szinte a
hatalmukba kerítenek, s majd megõrülsz,
hogy Õ,
akivel a csodát
átélted, ott van a színpadon,
karnyújtásnyira tõled, s nem lehet a
tiéd. Már nem. Lehetett volna, akár
életed végéig, de nem akartad.
Már
nincs ott. Most úgy játssza a
fõszerepet, hogy
neked fáj. Látod rajta
azt, amit más nem lát. Hogy nem
játszik. Õ ezt nem tudja eljátszani.
Az
igaz szerelmet nem lehet eljátszani. Most döbbensz
rá, miközben Õt
nézed, hogy ez az ember, még most is csak
téged szeret. Észre sem
veszed, folynak a könnyeid. Minden jelenet
megérint, s felforgat benned
valamit, amirõl azt hitted, s úgy
vélted, hogy
már nincs, hogy elmúlt.
Rá kell döbbenned, az
érzéseid, nem múltak el. Most
eszmélsz rá 10 év
után. Ma, január 15.-én, ma van
pontosan 10 éve, hogy elköszönt
tõled.
Hagytad, hogy elmenjen, utána sem
szóltál. azt hitted, mint annyiszor,
most is vissza fog jönni. Nem jött. Nem tudtad
elérni aztán. S most itt
van. Legszívesebben felrohannál a
színpadra, lelöknéd onnan azt az
ócska kis színésznõt, aki a
te
szerepedet játssza, s kiabálnál, hogy
emberek, én én vagyok az akirõl
szól
ez a történet, s engedjék el, hogy
ne eljátsszuk, hanem megmutassuk, hogyan kell szeretni.
Persze nem
teszed meg. Ezek csak gondolatok. Tudod, hogy ez az utolsó
elõadása.
Többet nem fogod látni. Legalábbis
színpadon nem. Teljesen felkavar az
élmény, amit látsz, már nem
vagy ura önmagadnak. Idõközben elengeded,
"kedvesed" kezét,s eldöntöd, hogy az
elõadás után megkeresed,
odamész
hozzá, s elmondod neki, hogy szereted.
Ránézel "kedvesedre" s elkap az
undor. Undorodsz saját magadtól, hogy 10
éven keresztül olyan valakinek
adtad a tested, s a gyönyörödet, akit soha
nem is szerettél. Nézed a
színpadot, lassan vége az angyali
mesének. Elõadás után a
Rózsaszín
Bohóc fog one man showt adni a megjelent
közönségnek. Azt mondta az
utolsó interjújában, hogy
elõadás után még szeretne
az
emberekhez
beszélni. Lángok borítják a
színpadot, miközben a függöny
legördül.
Vége az angyali mesének. A
színészek kijönnek a színpad
elejére,
meghajolnak, s eltûnnek a függöny
mögött. Pár perc múlva
jön Õ. A
Rózsaszín Bohóc. Két
hatalmas kerekes bõröndöt húz
maga
után. A
Rózsaszín Bohóc fehér
öltönyben, mindenféle maszk
nélkül jelenik meg a
színpadon. Húzza maga utána
két kerekes bõröndöt, majd
rózsaszín köd
borítja el a színpadot, s egy felhõ
ereszkedik
alá a színpad tetejérõl.
Természetesen rózsaszín a
felhõ.
Megáll a Bohóc a színpad
közepén,
mindkét oldalán ott a nagy, kerekes
bõrönd, háta mögött a
rózsaszín
felhõ. Nem szól semmit, csak néz. A
sötétben összetalálkozik a
tekintetetek. Nézed a szemeit. Ismerõs tekintet.
Hiányzott nagyon. De
valami furcsa fátyol borítja
szembogarát. Akkor volt ilyen, mikor anno
a pszichiátrián, mikor a gyógyszerek
hatására, teljesen kába volt. Most
is olyan a tekintete. Csak nézitek egymást.
"Szeretlek" -üzeni a
szemével... "Én is szeretlek"- üzened
vissza. Odarohannál,
megcsókolnád, s legszívesebben
ordítanád: "Sajnálom kicsim, nem
így
akartam! Szeretlek, s csak Téged szerettelek, csak
késõn jöttem rá!
Rendbe lehetett volna hozni, de nem akartam. Ne haragudj
rám!" Te
viszont csendben maradsz. Nem tartozik ez senkire. Ez csak
kettõnkre
tartozik, s elõadás után meg is mondod
neki. A
Bohóc elkezd játszani.
Felül a rózsaszín felhõre,s a
láthatatlan kötelek 1 méter magasra
emelik. Elõvesz egy cigarettát.
Rágyújt. Nagyot szív a
cigarettába a
színpad sötétjében, csak
úgy izzik a parázs.
-Kedves Hölgyeim, és Uraim!- szól a
Bohóc. Engedjék meg, hogy
megköszönjem Önöknek, hogy
jelenlétükkel megtiszteltek engem,s a
kollégáimat! Remélem tetszett az
elõadás. Jól hallották, nem
tréfa
volt, ez volt az utolsó elõadásom.
Többet nem is játsszuk ezt a
darabot, legalábbis nem velem. Most azért
szeretnék szólni
Önökhöz,
mert utoljára vagyok színpadon. Nem lesz
több könyvem sem.
Visszavonulok teljesen. Elkészült az
utolsó könyvem is. Holnap kerül
kiadásra. Címe: 3650 nap szerelem
nélkül. Érdekessége, hogy
pont ekkora
terjedelmû is az írás, tehát
3650
oldal. Minden nap írtam egy szerelmes
verset, 10 éven keresztül, s
kizárólag olyanokat, amiket soha sehol nem
jelentettem meg. 10 év keserûsége, s
reménytelen szerelme van
összesûrítve ebben a kötetben.
Természetesen ezeket a verseket is egy
valakinek írtam. Neki. Bizony kedves
nézõim,
ugyanannak a Nõnek szól
mindegyik írásom, akirõl az Angyali
mesében is írtam. Tudják, most egy
számadásra készülök,
saját magam elõtt Önök
elõtt. Az
Önök szeme és
füle hallatára. Egy dolgot nem tudtam
elérni ez alatt a 10 év alatt.
Tudják mi volt az? Akárhányszor is
próbáltam, ennek az Angyali mesének
a második részét nem tudtam soha
megírni. Pedig, Isten látja lelkemet,
én nem egyszer megpróbáltam. De nem
sikerült. Szóval, Kedves Hölgyek
és
Urak! Ma este egy vagy több nagy titkot szeretnék
Önökkel megosztani.
Olyan dolgokat szeretnék megosztani
Önökkel, ami könyv
formájában lenne
az igazi, de írni sem fogok többet. Nem lesz
több színdarab, nem lesz
több könyv, nem lesz semmi sem. Utolsó
könyvem történetét
szeretném
Önökkel megosztani, itt és most. Nem
írásban, hanem szóban. Akkor
kezdjük is el. Ígérem, nem fog
sokáig tartani. - a Bohóc nagyot szív
cigarettájába, s lassan nehézkesen
fújja ki a füstöt. - Szóval
megtörtént, nagy fájdalmak
árán, hogy elszakadtam attól az
embertõl,
aki annyira szerettem. Akinek az összes versemet,
színdarabomat írtam.
S olyat mondok most, amit az
újságokból soha nem tudhattak meg
rólam.
Nem volt hova mennem. A hajléktalan
szállón kötöttem ki, ez volt
napra
pontosan 10 éve. Dolgoztam, próbáltam
életbe maradni, s alkottam. Csak
neki. eladtam mindenem, a ruháimon kívül
semmim nem volt. S ekkor, mire
tavaszodott, változott meg az életem.
Pályázatot nyertem az egyik
színdarabommal, s egy csapásra
elkerültem onnan, ahol addig éltem.
elkezdtek foglalkozni velem, az addigi írásaimmal
is, s egy csapásra
"nagy embert" csináltak belõlem. A
többit
tudják. Már mint ami az
életutamat illeti. Viszont, hogy én
belül, milyen változásokon mentem
keresztül, azt senki nem tudja. Most ezt szeretném
elmesélni. elõször
is egy vallomással szeretném kezdeni. Minden,
amit velem kapcsolatban
láttak, olvastak, az hazugság volt, csupa-csupa
illúzió. Én nem laktam
nagy budai villákban, nagy házban. Én
10 éven keresztül mindig a
barátaimnál húztam meg magam,
néha amikor ki akartam kapcsolódni, akkor
mentem mondjuk szállodákba. Egy dolog volt igaz,
hogy az autókat, mint
a zoknikat úgy cseréltem. De hát
megtehettem. Volt mibõl. Viszont semmi
luxus életben nem volt részem, mert nem volt
rá igényem. Nem utazgattam
külföldre, nem szórtam ész
nélkül a pénzt. Tudják, hol
van a pénzem,
amit kerestem 10 év alatt? Itt van Önök
elõtt a színpadon. Nem
játékpénz. Igazi. Összesen 1
millió euro. ennyit sikerült 10 év alatt
összegyûjtenem. Hogy miért van itt, majd
nemsokára megtudják. Szóval
jött a hírnév, jöttek- mentek a
nõk az életemben, de Õt nem
találtam
meg. Soha, senkiben. Pedig nekem csak Õ kellett. - ekkor a
Bohóc Rád
néz hûvös, mélybarna
tekintetével. Kerestem a boldogságot, csak
épp nem
találtam. Azt hittem, ha híres leszek, s
felduzzad az egom, s pénzem
lesz, majd nem fog annyira hiányozni, sõt,
egyáltalán nem fog. Bármily
hihetetlen,a nõk keresték a kegyeimet. Soha
egyszer sem
kellett a 10 év
alatt ismerkedést kezdeményeznem, mert akarva
akaratlanul jöttek. Volt
ki csak azért, hogy szeretkezzen velem, volt aki miattam,
volt aki a
pénz miatt. Mindenkinek adtam
lehetõséget, mert
nem tudtam, ki lesz az,
aki felejtetni tudja velem Õt. senki nem tudta. Most, 10
év
után, már
ki merem jelenteni. S minden nap, minden alkotásom mellett
írtam egy
verset csak Neki. S ez a 10 év
gyûjteménye lett,
legújabb, s egyben
legutolsó könyven, amit már
említettem Önöknek. - a Bohóc
újabb
cigarettára gyújt.
- Tudják, mire jöttem rá az
elmúlt 10 évben? Hogy semmi nem
számít,
csakis szerelem, s a szeretet. Minden más
illúzió. Ez a való világ.
az
érzéseké. Nem az amit
Önök többségében
élnek. Az nem élet. Az az igazi
vegetálás, s boldogtalan lét.
Letölteni egy életet úgy, hogy csak a
pénzt hajszoljuk, az érzéseinkkel nem
foglalkozunk, s úgy meghalni, az
a szánalmas,s egyben fájdalmas. Nem az
érzelmeink. Mit viszünk innen
magunkkal? Semmit. De az sem mindegy, hogy mire gondolunk,
mielõtt
meghalnánk. Kit tenne boldoggá az, ha tudja, hogy
holnap meg fog halni,
s van a számláján 1 millió
euro? S mit érezne az, aki tudja, hogy
holnap meg fog halni, de tudja, hogy Õ szeret, s
Õt is szeretik.
Miközben nincs megtakarított pénze? Ki
látja vajon szebben a világot, s
ki él valójában? Ki él
igazi életet? Én mondom most
Önöknek, de ne
hallgassanak rám, ez csak az én
mottóm: Haljak meg boldogan,
szerelmesen pénz nélkül, mint gazdagon,
de úgy hogy fogalmam sincs, mi
az igazi szerelem, s boldogság. Mi magunk, az emberek
tettük ilyenné
ezt a világot. rajtunk áll, hogy gyermekeink,
unokáink hogyan fognak
élni, milyen életük lesz. Mindemellett
nagyon elbaszott ez a világ.
Soha nem tudtam megérteni, felfogni, hogy milyen lehet az a
világ, ahol
megszületik két ember gyerek, egyszerre,
semmijük sincsen, pucéron
jönnek a világra, s az egyiknek minden megadatik, a
másiknak meg semmi.
Csak azért, mert pénz van a háta
mögött több joggal is születik meg?
Hát nem! De mi tettük ilyenné a
világot, hogy már a
születésünkkor
eldõljön, hogy kibõl mi lesz. Lehet az
ország
legokosabb embere, egy
kétkezi munkás lesz, pedig lehet, hogy a
tudása, képessége alapján a
legjobb szívsebész lenne. De nem lehet, mert
nincs mögötte pénz, s a
szülei nem tudják taníttatni. De akinek
pénze van, ugye, az lehet
akármilyen tökelütött
hülye, mégis nagy embert faragnak belõle
a
szülei, ha mást nem, hát politikust.
Ezért tartunk ott ahol, tartunk,
de nem szeretnék politizálni. Ez csak egy kis
kitérõ volt részemrõl.
Annyi mindenrõl tudomást sem veszünk,
észre sem veszik. Tudják mit
jelent az, hogy szeretkezni valakivel? Nem, kedveseim, nem arra
gondolok, mikor az egész napos robot után, este a
kedvenc sorozatunkkal
a háttérben a nõ szétteszi
a
lábát, a pasi meg belerakja a farkát,
aztán elfordul és alszik. Én most nem
a kefélést, hanem a szeretkezést
kérdeztem. Amikor valakit annyira szeretünk, hogy
az már fáj. Amikor
sejtszinten is testileg-lelkileg egybe akarunk vele forrni, s
megszûnik
a világ, csak Õ van és Te vagy
aztán
semmi nincsen, csak Ti. Errõl
beszélek. Amit láthattak az angyali
mesében is. Mert az olyan volt
Kedves nézõim. - Micsoda baromságokat
beszél ez a pofa! Igazad volt
szívem, ez nem ezen a földön
jár. S soha nem is fog!- szól hozzád a
"kedvesed", miközben a múlton merengsz, s
így közel a hatvanadik
évedhez, belátod, s elismered, hogy ennek a
Bohócnak igaza van. Azóta
sem szeretkeztél. A toronyban szeretkeztél
életedben utoljára. Hiába
jöttek mentek a férfiak még negyvenesen
is az ágyadban, olyat soha nem
éreztél azóta. Most döbbensz
rá, ennyi idõsen, ennyi év
után, hogy
szeretnéd. Hogy újra akarod élni.
Újra boldog akarsz lenni. - csak
legyen már vége! Meddig beszél
még? Be akarok hozzá menni, s elmondani,
hogy szeretem. - fut rajtad végig a gondolat.
Most pedig Kedves Hölgyeim és Uraim!
Kérnék szépen pár
Önként
jelentkezõt, aki boldogtalannak érzik magukat!
Hadd
segítsek nekik! Ki
mer kijönni ide mellém a színpadra, s
elmondani a boldogtalanságát?
Jelentkeznek páran, a Bohóc bõven
válogathat. De nem a felemelt kezeket
nézi, hanem a tekinteteket. Ki az, akinek süt a
szemébõl a
boldogtalanság? Meglát egy harmincas
nõt.
Kihívja a színpadra. - Ne
féljen, nem kell bemutatkoznia. - mondja a Bohóc
nyugodt hangon.
Pattanjon fel ide mellém a kis felhõmre, s
meséljen. Miért boldogtalan
maga? - Tudja, van egy férjem, van 3 gyermekem is.
Egészségesek is,
nincs velük semmi baj. dolgozom én, s a
férjem is. Nincs idõnk a
családra, sok a munka. kell a pénz, hogy
boldoguljunk valahogy, mert
annyi az adósságunk. S
igazából ez rányomja a
bélyegét a családunkra.
Pedig mi még szeretkezni is szoktunk. - mondj a
nõ.
-Értem. feleli a
Bohóc. Akkor maga most úgy érzi, hogy
tökéletesen boldog lenne, ha
mondjuk nem kéne törlesztenie a lakás
hitelét, s maradna egy kis pénz
is, s ki merné jelenteni, hogy boldog? -
Nagyjából, igen. - feleli a
nõ. - de a bohóc nem adja könnyen
magát.
S a pénzét sem. És miért
nem
tud attól a tudattól boldog lenni, hogy van 3
egészséges gyereke, van
egy szeretõ férje, s van tetõ a
fejük felett? Ettõl
a tudattól nem tud
boldog lenni? S az élet
szépségeitõl?
Hogy van szeme, s tud csodálkozni
a naplementében mondjuk, vagy a csillagos égben?
Annak nem tud örülni,
s nem teszi boldoggá, ha a családjával
sétálhat az erdõben, s van
füle
hallja a madarakat, s a természet dalát?
-Tulajdonképpen lehetnék...
eszembe se jutott feleli a nõ. - Pedig kérem
szépen van olyan ember az
országban, higgye el nekem, aki az összes
pénzét odaadná, ha lehetne 3
egészséges gyermeke. s ez csak egy
példa volt. soroljam?
-Köszönöm, nem
szükséges, megértettem. s a
nõ szeme
elkezdett csillogni. Még nem a
boldogságtól, hanem a
készülõ
könnyeitõl.
- Nézze asszonyom, én nem azért
gyûjtöttem a pénzt, hogy most
például
kifizessem az Önök lakását, nem
is fogom kifizetni. De játszunk egy
kicsit kérem. Odaadom magának az összes
pénzt. Cserébe semmi mást nem
kérek, csak váljon el, hagyja el a
családját, s éljen egyedül.
Boldogan. Még dolgoznia sem kell! Mit szól
hozzá? 1 millió euro. Soha
többé munka, bárkit megvehet
magának, csak a családját hagyja el.
Rendben van?
- Nem! Nincs rendben. És soha semmi
pénzért, s senkiért nem vagyok
hajlandó elhagyni a családomat!- felei a
nõ,
szinte ingerülten.
- Értem, de azt mondta, hogy nem boldog. Én csak
segíteni akartam
Önnek. Tudja mit? Nem is mondok már semmit.
Én két dolgot kérek
Öntõl.
Az egyik, hogy soha ne legyen emiatt boldogtalan, s néha ha
kezd
kicsúszni a talaj a lába alól
emlékezzen a beszélgetésre. A
másik dolog
amit kérek Öntõl, az az, hogy fogadja el
tõlem azt
a kis pénzt, - s
azzal a mozdulattal a Bohóc egy köteg
bankót nyoma Nõ kezébe- s
vegyenek ki egy hét szabadságot a
férjével, fogják meg a gyerekeket, s
menjenek el valahová nyaralni, vagy telelni, mit
bánom én, csak azt
kérem. Figyelje közben az élet
apró örömeit. Ami igazán
emberré tesz
bennünket. És soha ne feledje, hogy a
boldogság nem pénz kérdése,
még
ha abból élünk is! Minden jót.
Döbbent csend a nézõtéren,
miközben a Nõ, visszamegy a helyére. A
Bohóc
fürkészi a tekinteteket. Ki akar mondani
magából mindent. Mindent, amit
benne érlelt az idõ, mindent, amit az
utolsó
szó jogán elmondhat.
miközben õ figyeli a tekinteteket, egy
öreg
néni szó nélkül
feláll, s
elindul a színpad felé. Lassan
komótosan jön kifelé. Nem tudod, vajon
mit akar. Mindenki õt nézi. A "kedvesed" halkan
megjegyzi
feléd: -
Bezzeg engem hívna ki az idiótája.
Biztos elküldeném a francba, a
hülyeségeivel együtt! Mit
képzel ez magáról? - közbe a
néni felér a
színpadra, s szó nélkül
helyet foglal a rózsaszín felhõn. A
Bohóc veszi
az adást, leül mellé. s
megszólal:
-Csókolom! Mit szeretne mondani? Maga is boldogtalan?- mire
a néni elkezd mesélni.
- Dehogy vagyok én boldogtalan. Én boldog vagyok,
s ezt szeretném
megosztani mindenkivel. pedig lehetne okom a
boldogtalanságra.
Eltemettem a férjem, a fiam, elég beteges is
vagyok, ráadásul alig
tudok megélni a nyugdíjamból. De nem
panaszkodom. Van unokám, akinek a
lényétõl, attól, hogy van,
már elönt a boldogság, s azt
érzem, megérte
élnem, s megéri mind a mai napig. Templomba
járok imádkozni, esténként
az Istennel beszélgetek. S az elhunyt szeretteimmel.
hiányoznak nagyon,
de nem aggódom, tudom, hogy várnak rám
odaát, s akkor majd velük
lehetek. És boldog vagyok a sok együtt
töltött év miatt, amit a
férjemmel tölthettem el, s néha, mikor
eluralkodik rajtam a hiánya,
csak szomorúságot érzek, s
bánatot, de akkor sem vagyok boldogtalan.
Tudomásul vettem, hogy az élet most neki eddig
tartott, nem tovább, de
az érzéseimet nem feledem. Ma is szeretem, s
bármilyen furcsa is, vele
is szoktam beszélgetni. Sokszor meglátogat, csak
az ölelése hiányzik. A
hosszú ujjai erõs szorítása
a
hátamon, a derekamon. De képzeljék el,
hajlott korom ellenére, ma is szerelmes vagyok. Ugyanolyan
hévvel, mint
fiatalon. Megõriztem az érzéseimet,
nem hagytam,
hogy a világ
eluralkodjon rajtam, s elfelejtsek szeretni. Mert szeretni kell,
míg
élünk. Mert más nem
számít. És ha bárki
bármi mást mond, az hazudik!
Soha nem szabad elfelejteni, hogy szeretni kell. ... csak ennyit
akartam mondani, kedves uram, s ne haragudjon, hogy
közbeszóltam. A
viszont látásra.- és a néni
úgy, ahogy jött, szó
nélkül . A Bohóc
némán
ül a felhõjén, döbbent csend
honol a
nézõtéren, majd a Bohóc
folytatja:
- Hát, igen kérem, szeretnünk
kéne. Nem holnap, nem holnapután, nem
jövõre, hanem itt és most. Mert a
múlt
elmúlt, a holnap még nincs itt.
Csak az itt és a most van. A jelen. Most kell
szeretnünk. Képzeljük
csak el, hogy egy nõ összeveszik a
szerelmével,
például. S nem hívja,
nem szereti, mert mondjuk a párja megcsalta õt.
Persze
haragszik rá
nagyon, s megalázva, becsapottan érzi
magát, de ott belül a
szívében,
lelkében érzi, hogy ettõl
még szereti.
Csak nem mondja ki, nem
érezteti, elkezdik a hûvös
hétköznapokat. Nem elég száz
és száz
bocsánatkérés, az asszony pedig nem
enged, pedig szeret. Ez az állapot
tartóssá válik. S mondjuk,
történik egy baleset. Meghal a pasi. Nem tud
visszajönni odaátról, a nõ
nem tud
odaátra üzenni, bármilyen hangosan
is kiabál. Milyen élete lesz ezután?
Hogy a megcsalás óta leélt x
idõt
vele, s nem mondta neki, nem éreztette, hogy igen,
szeretlek! S milyen
élete lesz a nõnek? Élete
végig egy
sebet cipel a lelkében, amit nem
kéne, de õ cipeli, a makacssága, az
önzése, az önérzete
végett.
Felesleges fájdalommal kell szembesülnie. Nem
elég, hogy gyászol, most
már örökre végre. S ha
világ kettészakad, sem tudja mondani
többé
annak, akit szeret, hogy szeretlek. Vagy ha a nõ hal meg
történetesen.
Mit hagy maga után egy ilyen ember? Nem csak
gyászt, hanem szintén az
örök fájdalmat s örök
lelkiismeret furdalást egy másik emberben, akit
valójában szeretett. Nem elég, hogy
szerencsétlen vezekel a
hátralévõ
életében, mert bûnös lett, s
nem kapott
megbocsájtást, még
gyászolni
sem tud nyugodtan. Akkor hogyan fog ez az ember boldogan
élni tovább?
Biztos vagyok benne, hogy a kedves néni, aki az
elõbb itt
ült
mellettem, ha néha veszekedtek is a
férjével, soha nem váltak el
haraggal. Mert nem szabad. mert nem tudjuk, mit hoz a
következõ
pillanat. Ugye senki nem szeretne örök lelki
ismeretfurdalásban élni
közülünk? Ha nem, akkor rajta.
Tegyék meg az elsõ próbát!
Miután
hazamennek, közöljék a szeretteikkel, hogy
mennyire szeretik õket.
semmi mást. Csak ezt mondják ki nekik.
Higgyék el nekem, sokkal
boldogabb, s meghittebb lesz akkor a mai este a
többinél. Megér egy
próbát nem? Tegyék fel maguknak a
kérdést, vajon mit veszíthetek vele?!
Most pedig megkérdezem, van egy kis idõnk
még, ki
szeretne beszélgetni,
itt a színpadon velem?- sok jelentkezõ volt, s
egy
lányra esett a Bohóc
választása. Rövid fekete
hajú, dacos tekintetû, ámde
törékeny
huszonéves lány lépett a
színpadra. semmi különleges nem volt benne
a
Bohóc számára, amolyan
átlagos nõ volt. Felült a
felhõre, s azonnal a
lényegre tért:
- Mit tehet az, aki reménytelenül szerelmes? Akinek
nem viszonozza az
érzelmeit a másik ember? -
láthatóan szíven találta a
kérdés a Bohócot.
nem is leplezi. 10 év sebeit szakította fel benne
ez a lány egy
kérdéssel. Megint elkezdett vérezni a
szíve.
- Nos, hölgyem,- felelte a Bohóc zavarodottan- az
attól függ.
Párkapcsolatban él, vagy élt e a
másik valakivel, vagy soha nem volt
semmi közük egymáshoz, s úgy
viszonzatlan? Mert ez utóbbi is nehéz
dolog, de könnyebb átlépni rajta.
- Több mint két éve vagyunk
együtt. S, bár nem élünk
együtt, mégis csak szenvedek, s
fájdalmat kapok.
- Miért?
- Mert azt mondta, feleségül vesz, s nem vett. Azt
mondta, együtt
fogunk élni, s nem akar már velem
élni. S nemrég közölte velem,
hogy õ
mellettem már nem boldog, s már nem is szerelmes
belém. S minden
közeledésemre, csak
elutasítást kapok. Nincs egy normális
percünk
együtt. Én nem bírom ezt
tovább, s nem tudom kezelni ezt a helyzetet?
Ilyenkor mit lehet tenni?
- Próbált ön megváltozni?
Próbált esetleg egy új arcot mutatni a
társa
felé, amit érdemes lehet szeretni? Mit gondol,
csak a társa a hibás a
kialakult helyzetért, vagy önbe is van hiba?
- Természetesen nem vagyok szent. Nagyon rossz
természetem volt, míg
meg nem változtam. Féltékeny voltam
mindenre, s mindenkire. Még az autó
rádióra is, hogy ne azt hallgassa, hanem csak
engem. Csak rám
figyeljen, Aztán megváltoztam. Nem mutattam ki a
féltékenységemet,
próbáltam önzetlen lenni, kimutatni,
hogy mennyire szeretem, de nem
akarta észrevenni. nem is foglalkozott, s foglalkozik vele
ma sem.
Közbe õ is hibázik, hibázott,
mert
sokszor rajtakaptam hazugságokon,
összejár a volt barátnõivel,
amit nem
tudok elviselni. S még azt is meg
tudtam, hogy a hátam mögött
másnál próbálja keresni az
elmúlt
boldogságát. Nagyjából
ennyi.
- Ettõl ön most boldogtalan?
- Meglehetõsen.
- És ha adok, mondjuk százezer eurót,
hogy menjen, költekezzen,
kapcsolódjon ki, utazzon, próbáljon
felejteni, s keresni valakit, aki
tudja önt szeretni. Elfogadná? Megtenné?
Megtenné a kedvemért, hogy
segít magán, s próbál
felejteni, s új életet kezdeni?
- Nem. Mert nekem õ kell. Nem kell más.
Inkább
én fizetek önnek ennyi
pénzt, ha tud segíteni nekem abban, hogy
újra megszeressen a társam!-
vágta rá a lány
- Nézze. Én nem vagyok
varázsló. Én csak annyit tudok
önnek elmondani,
hogy egy ilyen helyzetben én mit tennék. Mikor
mondta neki legutóbb,
hogy szereti?
- Most a szünetben.
- És õ mikor mondta ezt magának
legutóbb?
- Nem tudom megmondani sajnos.
- Nézze, ha ön valóban megtett mindent,
akkor sajnos nem tehet mást,
mint elfogadja ezt az adott tényt, megérti,
elfogadja, s lépjen tovább.
javaslom, köszönje meg neki az együtt
eltöltött boldog idõt, s lépjen
tovább. Ne szenvedjen! Nem szabad! Senki miatt sem szabad
szenvedni!
- Mondani könnyû! Tudja maga, milyen
érzés az, hogy érzelmileg
függünk
valakitõl? Még meg is akartam ölni magam
miatta,
annyira nem bírtam
elviselni a szeretetlenségnek azt a fokát, amit
éreztetett velem.
- A szeretetlenségnek azt a fokát?!
Miért nem rúgta még ki azt a pasit?
Hát azért született maga a
világra, hogy egy pasi, kénye kedve szerint
megalázza önt, s boldogtalanná tegye?
- De szeretem.
- Igen? Nézze hölgyem, akkor további
jó és kellemes önmarcangolást
kívánok önnek, és sok
boldogtalan idõt. Mert, hogy maga emellett az
ember mellett már nem lesz boldog az biztos. Ön egy
sokkal jobb társat
érdemel, úgyhogy hajrá! Menjen,
keresse meg! Induljon el! Tegye félre a
függõségét, és
keresse meg
azt az embert, aki tudja magát szeretni
azért, amiért olyan amilyen. S ne
fecséreljen több idõt a
boldogtalanságra!
- De...
- Nincs de, s nincs pardon ebben a kérdésben! A
maga boldogságáról van
szó! Nem az enyémrõl. azt
én
már elveszítettem 10 éve. - hirtelen
csönd
támad... a Bohóc rágyújt,
megkínálja a lányt is, s
könnybe lábadt
szemekkel mondja neki, halkan, szinte suttogva:
- Tudja... ha maga igazán ennyire szereti ezt a
férfit, akkor.. akkor
nagy baj van... Mondhatok én itt akármit. Higgye
el, tudom, mit érez.
10 éve én is ebben a helyzetben voltam. De
továbbléptem fizikailag.
Csal érzelmileg, s lelkileg nem tudtam tovább
lépni, s szenvedés azóta
minden napom. Minden nap ugyanaz a fájdalom, minden
éjjel ugyanaz a
rémálom, és nem érem utol
magam. Minden tiszteletem az öné hölgyem,
de
sajnos én nem tudok segíteni. Amit mondtam,
kimondtam, nem változtatom
meg a véleményem. Egyetlen dolgot tudok mondani.
Legyen boldog attól a
tudattól, hogy ön, tud szeretni
tökéletesen. Maga hölgyem,
tökéletesen
tud szeretni, s egy ilyen embernek nem is kell olvasnia a
szeretetrõl,
s a szerelemrõl semmit, mert ez az ember, Hölgyeim
és Uraim, éli a
szerelmet, s a szeretetet. Benne él. Úgy
él, ahogy mindnyájunknak kéne
élnie... Mást nem tudok mondani. - s
némán szívták
egymás mellett ülve
a rózsaszín felhõn a
cigarettát...
A következõ beszélgetõpartner
egy jól
öltözött úriember
benyomását
próbálta kelteni, kisebb nagyobb sikerekkel.
Amint felment a színpadra,
osztani kezdte a Bohócot, aki csak
némán figyelt.
-Mit képzel magáról uram?! Hogy
merészel ilyen fennkölt gondolatokkal
felzaklatni az emberek lelki világát? Ossza az
észt itt a boldogságról,
s valójában azt sem tudja mi az! Maga egy
álmodozó. Maga nem ezen a
világon él, fogja már fel. Tudja
milyen ez a világ? Vagy maga zabál fel
másokat, vagy mások
zabálják önt. ennyi. Ez a
világ errõl szól! Talpon
kell maradni öregem! Megmondja önnek, mi a
boldogság? Boldogság az, ha
reggel felkelek, beülök az új
autómba repesztek az
autópályán,
szóróm a
pénzem két kézzel,
megkefélem az összes utamba
kerülõ nõt,
este jó
nagyot zabálok és szórakozom a
haverokkal. Meg gondolok egyet, s másnap
már a világ másik
táján lógatom a lábamat,
és kortyolgatom a
koktélomat. Élem világom,
és szórom azt a pénzt,
amiért megdolgoztam.
Errõl szól az élet. Valaki vagy
megtanul
úszni, vagy elsüllyed
barátocskám! Ez a k.rva nagy igazság!
Nem az, amirõl maga beszél itt
össze- vissza! ehhez mit szól?
- És maga boldog ember?- kérdezte a
Bohóc
- Nézze, ha éhes vagyok, megyek a fullos
éttermekbe, ha nõhöz van
kedvem, ott az asszony, ha meg nem, akkor olyan nõt veszek
magamnak,
amilyet akarok. És igenis, az én gyerekeim
iskolázottak. Belõlük is
olyan ember lesz, mint amilyen én vagyok! De maga, maga mire
megy ezzel
a fene nagy érzelgõs lelkével, meg az
érzelmeivel? Tönkreteszi saját
magát, s a hozzátartozóit is.
Ahelyett, hogy ezt a rengeteg pénzt rájuk
költötte volna!- mondta
szemrehányóan a férfi.
- Kedves uram! Én megtiszteltem azzal, hogy meghallgattam,
kérem, akkor
most ön is hallgasson meg engem is!- szólt a
Bohóc. Elõször is, ha jól
tudom, hazánkban
szólásszabadság van, tehát
jogom van arról beszélni,
amirõl én akarok. ezt nem vitathatja el
tõlem. Nekem, pedig
ha ilyen
gondolataim vannak, igenis kimondom azokat. Azt viszont vitatom, uram,
hogy én ne tudnám, hogy mi az a
boldogság. Tény és való,
hogy mindenkit
más tesz boldoggá, de abszolute
boldogság csak egy van, s az
mindenkinél ugyanazt jelenti. Maga maximum halmozza az
élvezeteket, ami
k.rva nagy örömöket okoz magának,
de köze sincs a boldogsághoz. Tudja
maga, mi az otthon melege? Milyen érzés, ha
valakit szeretnek? Mert ez
az egy számít. A pénzét, a
hatalmát, az ingatlanjait nem viheti el
innen. Csak azt viszi magával, amit érzett.
És Odaát, nem azt kérdezik
majd, hogy mekkora vagyont halmoztál fel, hanem azt, hogy
tudtál e
szeretni, s ha igen, akkor mennyire!? Erre mit tud ön mondani?
Ülhet
maga akármilyen autóban, lakhat
akármekkora házban, ha a szíve
üres
marad közben, semmire nem megy vele. Vegyen magának
nõt amennyit akar,
szeretni egyik sem fogja megtanítani. Bár, ah
jobban belegondolok,
lehet maga jobban tud szeretni, mint én, mert maga nagyon
szereti a
pénzt. Gondolom, boldogabb lenne, ha magának
adnám ezt az egymillió
eurót, akkor is, ha ezt meg sem érzi.A baj
világban pedig éppen az,
hogy az ilyenek, mint maga, mindnet megad a gyerekének,
és ha tök hülye
gyereke van, akkor is megveszi neki az iskolai
bizonyítványokat, s
mivel a kedves gyermeke semmihez nem ért,
kénytelen lesz elmenni
politikusnak, s az a baj, hogy az ilyen hülye semmihez nem
értõ emberek
ülnek ott, amilyen a maga gyereke is lesz. Persze ezzel nem
önt akarom
bántani, távol álljon
tõlem, de pont
az olyan emberek miatt tart ott a
világ, ahol tart. Hogy elsodorjuk az autónkkal
azt az autóst, aki
betartja a szabályokat, mert mivel magának
pénze van, kiváltságosnak
érzi magát, s úgy gondolja, hogy ezt
megteheti. Megteheti, igen, de a
következményekért vállalnia
kell a felelõsséget. Könnyen kifizeti a
bírságot, persze csak akkor, ha nem vesztegeti
meg a bírságoló rendõrt,
de ha halált okoz ezzel, azzal hogyan fog
elszámolni?!
-Mondhat maga bármit, akkor is nekem van igazam! A
családomat pedig ne
sértegesse, mert a
bíróságon veszek
elégtételt. Különben is, honnan
tudja maga, hogy mi van odaát? Honnan tudja, mi lesz
velünk, ha
meghalunk? ez mind-mind csak fikció,
ábránd, képzelgés, s maga
pont
ezáltal a humbug szöveg által nyugtatja
magát, s bújik egy vélt
valóság
boldogság álcája
mögé. Maga egy istenkáromló,
s arra kérdésemre, hogy
mire megy maga a fene nagy lelkével, még mindig
nem válaszolt.
-Nézze uram! Mindegyikünknek igaza van a
saját szempontjából, ezen nem
óhajtok vitatkozni. Hogy mi van odaát, azt
inkább sejtem, mint tudom.
De az biztos, hogy valaminek kell lennie, egy magasabb
erõnek, ami
kézben tart mindent. Nevezhetik Istennek, vagy Allahnak,
vagy Tejes
doboznak, valami van, ami irányít és
felügyel mindent. ha nem lenne,
értelmetlen lenne az életünk, nem
gondolja? És az biztos, ha maga, most
ilyen ember, akkor ennek a
következményét egy másiki
életében kell
learatnia, mert tudja, ki mint vet, úgy arat. S mi itt
ésmost vetünk, s
egy másik életünkben aratunk. Mindenki a
maga érdemei szerint. ha ez
nem így lenne, ha nem lenne isten, vagy csak egy
élet lenne, mit
gondol, igazságos lenne ez a világ? Hogy lehet
az, hogy Afrikában 30
másodpercenként éhen hal egy
ártatlan gyermek? Ártatlan, aki még
soha
senkinek nem ártott. És betegen születik
rengeteg gyermek, aki élete
végéig csak vegetál. És
igazságtalanul hányan halnak meg?! Ha e
mögött
nincs semmi, abban az esetben magának van igaza. Mindenben.
Akkor fejet
hajtok, visszaülök a felhõmre, s befogom a
pofámat. De ahogy én, úgy
maga sem tudja bizonyítani a saját
igazát. Amíg viszont így van, nekem
is , s másoknak is jogunkban áll hinni
bármiben, amitõl úgy
érezzük,
hogy jobb lesz az életünk. Ha magának a
pénztõl lesz jobb, s ebben a
hitben él, akkor ámen, ám legyen, de
ne befolyásolja másokat a saját
hitükben. Uram, maga mennyivel lenne boldogabb, ha
magának adnám ezt az
egymillió eurót?
- Nézze, tény és való, hogy
boldogabb lennék. Természetesen.
- Megkérdezhetem, mekkora a vagyona?
- Inkább, ne.
- De gondolom ez az összeg nem oszt nem oszt, nem szoroz?
Csepp a tengerben, igaz?
- Igaz.
- És maga mégis boldogabbnak
érezné magát, ha önnek
adnám ezt az
összeget?! Látja, ez a probléma
önnel, s magához hasonlókkal, hogy az
isten pénze nem lenne elég nekik, s nem teszik
önöket igazán boldoggá,
ugyanis minél több van, annál
több kell, s az anyagi javakban sem talál
kielégülést, mert vesz egy új
autót, s hazaér, már nézi a
katalógust,
hogy lehet jobbat venni, stb.. Állandóan
hajszolja az anyagiakat, s
valóban, lehet ön boldog a
pénztõl, de
ha önnek az anyagiak jelentik a
boldogságot, akkor maga állandóan az
után fut. Mert a fejlõdés, mindig
egy lépéssel maga elõtt lesz, s nem
tud
maradéktalanul boldog lenni.
És, hogy az utolsó
kérdésére válaszoljak, mire
megyek én, a fene nagy
érzékeny lelkemmel? Nézzük.
Ha maga meghal, mit hagy maga után?
Vagyont, gyerekeket, pénzt. Ki fog önre
emlékezni, s hogyan? A
gyermekei biztosan, s azt mondják, meghalt az
apám, aki állandóan
pénzelt engem. Ennyi. Hagy maga után x embert,
akik önnek dolgoztak,s
mind hálás lesz, hogy végre elpatkolt.
Ettõl függetlenül a családja
biztos jó szívvel emlékszik majd
magára, de ennyi. S mindaz, amiben
hitt, szertefoszlik. Ha én meghalok, az
érzékeny lelkemnek hála, azt
hiszem tudtam maradandót alkotni a világnak,
hagyok olyan dogot hátra
magam után, ami néhányaknak
vígaszt nyújt, vagy épp
megkönnyíti az
életét. Nekem sikerült
valóban maradandót alkotnom, amit
pénzen nem
lehet megvenni, s rám emlékezni fognak, s
én halálos ágyamon ki tudom
mondani azt, hogy megtanultam szeretni. S ha teljesen
magának van igaza
ami a hitét illeti, nekem akkor is
könnyebbé tette az életemet, az
én
hitem. Erre megyek a fene nagy, érzékeny
lelkemmel. - és beszélgettek
tovább, már nem vitatkoztak, csak
beszélgettek, majd az úr visszaült
helyére. a Bohóc megkezdte az utolsó
monológját is.
- Nézzék. teljesen mindegy, hogy én
miben hiszek. Maguknak ebben nem
kell hinniük. Mindenki higgyen valami olyan dologban,
amitõl
úgy érzi,
hogy, ha bajba van, akkor segít neki, s
megkönnyíti az életét.
Én a
vallásokat elutasítom, mert itt ezen a
földön, az Istenek,s a szeretet
nevében több embert öltek meg, mint az
összes diktátor együttvéve.
Innentõl kezdve, nekem ezek a vallások, nem
felelnek meg.
Mert nem
tudok hinni semmi olyanban, ami arról szól, hogy
öljük meg egymást.
Inkább szeressük egymást. -
még egy cigarettára gyújt a
Bohóc. S
mondja, mondja a magáét a
rózsaszín felhõjén
üldögélve, miközben csak
rád néz szomorú
tekintetével. Hogy miket mondott eztán a
Bohóc, az már
egy másik történet. Leugrik a
felhõjérõl, s megszólal.
- Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm szépen , hogy
meghallgattak. Pár
mondatot szeretnék még mondani. Ez a
pénz, nagyon sok mindenre elég,
ami itt a lábam elõtt hever. Sokat gondolkoztam
rajta, mi
legyen a
sorsa. Ha szétszórnám
önök között, akkor itt
tömegverekedés lenne.
Gondoltam, kifizetem a három gyermekes
családanyának a lakását. De
ha
ezt megteszem, akkor, itt sokan
felháborodhatnának, hogy nekik miért
nem, s az asszony, hiába lenne egy hitellel kevesebb,
rövid idõn belül
megint új hitele lenne, s ugyanitt tartana. Gondoltam adok a
kedves
néninek is, de neki nem számít a
pénz, neki tökéletesen megfelel az
élete úgy, ahogy van. Nem lenne boldogabb. A
fiatal hölgy is el küldött
a francba, mikor pénzt ajánlottam neki. Az
úr, akivel utoljára
beszéltem, boldogabb lett volna tõle, de neki nem
adom,
egyrészt azért,
mert akkor megint mindenki felháborodna,
másrészt nem akarom a
halálát
okozni, ugyanis, ha elvinné innen a pénzt,
hazafelé, mikor megállna egy
benzinkúton, nyitva hagyná a kocsi
ajtaját, s valaki ellopná a pénzt.
Az úr pedig futna utána, s halálra
gázolná egy autó. Ezt sem akarhatom.
Végül úgy döntöttem,
hogy beteg gyerekek
gyógyítására, s
gyermekekkel
foglakozó alapítványoknak
ajánlom fel ezt az összeget. - a Bohóc
elgyúrja a cigarettáját. -
Már csak annyit mondanék, hogy most,
miután
lemegyek a színpadról, kérem, ne
tapsoljanak még meg, mert nem fejeztem
be az elõadásomat. Kérek
szépen egy
perc csendet, miután lemegyek a
színpadról, s mikor tényleg befejezem
az utolsó elõadásomat, tudni
fogják. - szomorúan néz a
Bohóc a szemedbe- Egy vallomással tartozom
még Önöknek.
Ajándékként, mindenki, aki itt volt ma
este, ingyen kap
egy kötetet az utolsó
könyvembõl a
kijáratnál. A másik dolog: nagyon
szépen köszönöm annak az
embernek- s itt a szemedbe néz - akinek
megírtam az összes mûvemet, hogy valaha
közöm lehetett hozzá, s
megtanított szeretni. Nagyon sajnálom, hogy
így alakult, s nem úgy,
ahogy terveztük. Végezetül, hogy
idézzek egy írótól, mindaz,
amit én ma
este itt önöknek mondtam, lehet
tévedés is...- eztán a
Bohóc mélyen,
méltóságteljesen meghajol,
kiegyenesedik, majd egy csókot dob neked, s
elindult az öltözõje felé. Ami
eztán történik, mindenkit meglep. Egy
perces néma csend, s a csendet, egy
dörrenés szakítja meg a
haláli,
fagyos csendet. megtörtént, vége egy
elõadásnak. szó
nélkül
rohansz a
színfalak mögött az
öltözõk felé.
Érdekes
módon, senki nem állja
utadat. Mindenki elõzékenyen enged. Ez volt a
kérése. Találkozni akart
veled. Rohansz, s reménykedsz, hogy lehetsz még
vele, hogy ölelheted,
hogy vele élj... Belépsz az
öltözõbe. A
látványtól megdermedsz. Ott
ül
a Bohóc a tükör elõtt,
látod,
fehér zakójából patakokban
folyik a vér.
Szomorúan néz rád a
tükörbõl. mentõért
kiáltasz,
miközben rohansz
hozzá, kezedben tartod a fejét.
- Sajnálom, sajnálom, nem akartam! Gyere vissza!
- kiáltod
kétségbeesetten. A Bohóc
még rád néz félig halott
szemeivel, majd
minden erejét összeszedve mondja:-
Köszönöm. - majd piros csíkban
folyik a vér a szája
szélén, s karjaid közt lecsukja
szemét. Véget ért
egy élet, véget ért egy
elõadás. Te pedig csak tartod az
élettelen
testet, s elönt a bûntudat, hogy még most
sem
mondtad neki azt, amit
érzel. Hogy szereted. Semmit nem
értettél a mai mesébõl.
Epilógus:
A Bohóc asztalán volt egy dedikált
könyv neked, s egy levél is. Mikor
elolvastad, döbbentél rá, mit
veszítettél, s mibõl
maradtál ki az
elmúlt 10 évben, amit
másoktól nem kaphattál meg.
Hiába adtad magad
másoknak szenvedélyesen, hiába
kezdtél új életet, csak egy lufi volt
az
egész, ami most kipukkant, mert
rájöttél, hogy igazán te is
csak
egyszer szerettél. Az utolsó versét
megtanultad:
Gyenge faként láttam meg a világot
Erõsödtem, s nagyra nõttem
Szép lombot növesztettem.
Te voltál a napsütés, mely olykor
áldott
Te voltál az éltetõ
esõcsepp, bús
leveleimen
Te voltál a fejsze a favágó
kezében
Te voltál a kéz, mely áld
és átkoz
Te voltál az, ki rám halált hoz.
Már kiszáradtam, korhadt,vén fa
lettem, S fejfád a földtengerben