A
sorsunk, mint esély
A Sorsunk, mint
esély.
Mindketten szenvedtek. Megismerkedésük elõtt
éppen eleget ahhoz, hogy
mind a ketten meg tudjanak változni Önmagukban.
Hogy felülemelkedve
saját hibáikon képesek legyenek egy
boldog, harmonikus párkapcsolatra.
Nem biztos, hogy az Igazit keresték, vagy a nagybetûs
társat, fõleg a
nõ nem. A férfi inkább, mert õ amúgy
is egy álomvilágban tengette
hétköznapjait.
Aztán pont úgy, ahogy a mesékben lenni
szokott, megismerkedtek egymással, mi több, nagyon
nagy szerelembe estek mindketten.
Bár nagyon sok mindenen múlott kettejük
boldogsága, próbálták
elérni
azt, hogy a Világ, s a
kívülállók ne
befolyásolják érzelmeiket,
kettejük külön világát.
Pedig nagyon sok mindent le kellett nyelniük, vagy figyelmen
kívül hagyniuk.
Egyikük sem volt független, s
ráadásul még a gyerekeik is
nehezítették kettejük
kapcsolatát.
A nõ volt az idõsebb. Ráadásul pénze
is volt, a társadalom úgynevezett
ranglétráján is jóval
feljebb volt mint fiatal szerelme, Társa. Mégis
legyûrte ezt a problémát. A
Boldogságért.
A férfi szegény volt, olyan világban
nõtt fel, olyan helyrõl jött,
amilyet a nõ el sem tudott képzelni, sõt, azt mondta olyan
világ nincs
is. De a férfi is túltette magát eme
kisebbségi komplexusán,
félretéve
minden megmaradt büszkeségét. A
Boldogságért.
Élték a hétköznapjaikat
mindketten, amikor tudtak, találkoztak, s
boldogan töltöttek el együtt
néhány órát. Még
el sem váltak, már az
esküvõjüket, a közös
jövõjüket tervezték.
Már egy házat is kinéztek, ahol a
gyerekek is elférnek, s meg lehet kettejük
külön világa is.
A válóperek is haladtak a maguk
útján, s bár nem éltek
még együtt, rengeteg idõt
töltöttek egymás
társaságában.
Persze külsõ körülményeik
folyamatosan próbálták
tönkretenni kapcsolatukat.
A gazdag férj, aki nem tudta
megvásárolni feleségének
érzelmeit, a
gazdag férj, aki nem tudta feleségét
maga mellett tartani még
erõszakkal sem, a kórházba került,
még azelõtt, hogy önkezével
véget
vetett volna életének. Tette ezt az az ember, aki
tizenöt éven
keresztül úgy bánt a
feleségével, ahogy nagyon nem kellett volna.
Tizenöt éven keresztül verte,
alázta azt a nõt, akire azt mondta:
feleségem. És mikor a feleség
fellázad a zsarnok ellen, s úgy dönt,
kezébe veszi élete, sorsa
irányítását, és
tovább nem tûr, mert nem fog
szolgaként, cselédként meghalni, ez az
ember most a zsarolás
leghatásosabb módját
választotta, hogy marasztalni tudja
feleségét. A
nõ környezete persze senki mást nem okolt, csak a
nõt. Õ volt az, aki a
jóságos férjet, a minta
apát hazavágta, mert elhagyja egy fiatal
szeretõért. Felrúgja családi
életét, mert szerelmes lett. Holott
kötelességei vannak. A környezete szerint,
akkor az a normális, ha egy
nõ, hagyja hogy megalázzák, megverjék,
s cselédként bánjanak vele
élete
végéig. Érdekes, hogy amikor a nõ
került hasonló helyzete, senki nem
hibáztatta a férjet.
A nagy világi nyomás
hatására a nõ lába alól
elkezdett kicsúszni a
talaj. Nem tudta mitévõ legyen... Folytassa-e a megkezdett
harcot, a
küzdelmet azért, hogy végre boldog
legyen, vagy visszatáncoljon? Senki
ne volt mellette. Hogy a saját félelmei
befolyásolták-e
döntésében, nem
tudni. Mindenestre döntött.
Szakadó esõs nap volt. Kivételesen elõbb ment a
lakába, ahol találkozni szokott
szerelmével.
Fõzött egy kávét, leült a
konyhába, s miközben a kávét
itta,
odaképzelte magával szembe szerelmét.
Tudta, hogy többet nem fognak
találkozni, hogy vége van. Könnyes
szemekkel rakott le egy borítékot a
fiú kávéja mellé, melyben
egy levél volt:
"Drága Szerelmem!
Soha életemben nem szerettem annyira senkit, mint
téged. És soha
életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor veled
lehettem. Mikor
kézen fogva sétáltunk a lemenõ
napsütésben, vagy amikor autóztunk a
szakadó esõben. A Világ csodáit, az
élet szépségét te mutattad
meg
nekem. Most mégis vérzik a szívem,
mert dönteni kényszerültem, s
döntésem következménye az lett,
hogy elveszítettelek. Én nem bírom ezt
tovább, s nem akarok összeesni, úgyhogy
úgy döntöttem: Bármilyen
szép
és csodálatos veled lennem, az élet
milyen más melletted, mennyire
színes és boldog, mindezek ellenére
úgy döntöttem, hogy nekem maradnom
kell ott, ahol voltam idáig. Ne kérdezd,
miért, s ne bánts. Így kell
lennie.
Légy erõs, ha elolvastad e pár sort,
talán egyszer még látjuk
egymást.
Te megmutattad nekem az élet, s a lélek
magasságait, együtt szárnyaltuk
be a Mindenséget, de most vissza kell
jönnöm a Földre. Igen, arra a
Földre, ahol te nem vagy hajlandó élni,
arra a Földre, ahol nincsenek
álomvilágok, hanem a puszta
valóság van. Ha rám hallgatsz, te is
ezt
fogod tenni végre. Mindig mondtam, fel kell nõnöd.
Hát most itt az
ideje.
A mai napig, sõt biztos vagyok benne, hogy életem
hátralévõ részében is
csak Téged foglak szeretni, de ezt el kell fogadnod: Itt
és Most, Te és
Én, nem lehetünk együtt.
Örökké szerelmes vérzõ
szívvel búcsúzom Tõled, s
kívánom, hogy minden álmod
valóra váljon!
Szerelemed,
I."
Miután a levél a helyére
került,a nõ könnyes szemmel, gyorsan
távozott,
hogy véletlen se fussanak össze. Tudta, hogy a
fiú mindig elõbb ér oda,
mint kellene. Beült autójába, s gyorsan
távozott. Nem a szokott
útvonalán, de, hogy miért, ezt õ sem
tudta megmondani.
Sötét volt már, s a szakadó
esõ is nehezítette a látási
viszonyokat.
Szokásos péntek délutáni
dugó a hideg õszi szakadó esõben. A forgalom
megállt a kétsávos úton.
Szirénák kékes villogó
fényei világosították
be a sötét utcát. Visszafordulni
már nem lehetett. A nõ kénytelen volt
várni, mint a többi autós. Egy rendõr
járt autóról autóra, hogy
elmondja, autóbaleset történt, amint
eltakarítanak mindent az útból,
megindul a forgalom.
A nõ sóhajtott egy nagyot, fejét
hátradöntötte az ülés
fejtámlájának,
megtörölte könnyes szemeit, s
révetegen bámult ki a
szélvédõn át a
szakadó esõre, s a villogó fényekre.
Aztán õ sem tudta megmagyarázni
saját magának azt, ami
történt:
Egy ismeretlen erõ szinte megszállta a nõt, aki nem
törõdve a szakadó
esõvel,s a körülményekkel elindult a
baleset irányába. Már közel
volt,
nagyon közel. Meglátta az
összetört autót. Egy pillanat alatt
felfogta,
hogy az autó a Társáé!
Azé az emberé, akiért a
szíve dobogott, azé,
akit éppen most akart elhagyni egy zombi
életformáért.
Még közelebb ment.
Földbegyökerezett a lába a
látványtól. Látta, amint
vérzõ fejû szerelmét az út
közepén próbálják
az orvosok a szakadó
esõben újraéleszteni. A feje, pont a nõ
felé fordult, a szemeik
találkoztak. Megrándult a fiú teste,
szemében semmi nyoma nem volt az
életnek. Tekintete kezdett homályosulni,
kezét ökölbe szorította, s
úgy
várta, hogy vége legyen szenvedésinek.
A nõ nem törõdve az orvosokkal odafutott, letérdelt
mellé, két kezében
fogta az élettelen fejet, s nézte a szemeit: -
Gyere vissza! Most
azonnal, kérlek! Kérlek! Nézd,
még az esõ is szakad,amit annyira
szeretsz! Kérlek, ne hagyj el!.
Megrándult a fiú teste, szája
szélén vékony csíkban folyt
a vére. Magához tért. Mosolygott.
Csak ennyit mondott: - Eléd tettem a Boldog
életet, s a halált. Kértem,
hogy válasszál. Csak tudnám,
miért az utóbbi mellett
döntöttél?!
Eztán a fiú feje lezuhant a semmibe, szemei
mozdulatlanok lettek,
arcára pedig kiült a le nem
törölhetõ boldog mosoly, hogy úgy ment el,
ahogy mindig szeretett volna. Kedvese karjai közt
érte a halál.
Idegen kezek ragadták meg a nõt, folytatták az
újraélesztést. Ahogy a
nõ mindezt nézte a szakadó esõben,
látta amint szerelmét végleg
elhagyja az élet. Amint az élet
távozott szerelmébõl, ökölbe
szorult
keze lassan kinyílt, s kigurult a tenyerébõl egy
pici ékszeres doboz,
benne a saját maguknak vásárolt
jegygyûrûkkel. Hosszú hónapok
spórolása
árán vette meg végre az oly
áhított gyûrûket, s rohant
szerelméhez,
hogy végre felhúzhassa az ujjára.
Fogalma sem volt a levélrõl, ami várta volna.
A nõ pedig ott állt a szakadó esõben, a
könnyei patakként futottak alá,
s nézte szerelme testét, amint, -
miután az orvosok feladták - ott
feküdt egyedül az aszfalton. egyedül volt
mint egész életében, míg Õt
meg nem ismerte.
Aztán összeesett, s ordítva
kérdezte, miért, miért?
S miközben ezen gondolkodott, s a saját, s az
ÉLET értelmén, egy hang
szólalt meg benne:
Miért?! Hát nem Te hagytad el?
És szerelme teste fölött
térdelve, ott este a szakadó esõben hirtelen
mindent megértett, s a szó valódi
értelmében, miközben magához
szorította szerelme élettelen
testét... megszakadt a szíve...