A szerelem virága
-mese az örökké tartó szerelemrõl-
Minden nap találkoztunk. S volt
egy hely a városban, a rohanó világban
ahová mindig elmentünk.
Kikapcsoltuk magunkat a
világból, s ott mindent megbeszéltük,
éltük
szerelmünket. Ez a hely a város szívében
volt, csendes zöld
környezetben, körös-körül várromok
díszítették. Itt, ismerkedésünk
után
minden héten találkoztunk. Mikor közeledett az
egyéves évfordulónk, nem
tudtam, mit adjak ajándékba neki. Aztán nagy
nehezen kitaláltam. Vettem
egy darab virágmagot. Egy fehér rózsa
magját vette, gondoltam azt adom
ajándékba, de nem akárhogyan. Nagy pelyhekben
hullt a hó, mikor remegõ
végtagokkal közeledtem a megbeszélt helyre. A romok
közt találkoztunk,
egy kis szobor elõtt, ami egy feszületet ábrázolt.
Egy kis földkupacon
helyezkedett el.
Elõbb ott voltam, mint kellett
volna. Vártam a szakadó hóban, mikor
közeledik felém. Aztán megláttam. A
sûrû hópelyhek közül egyszer csak
kirajzolódott alakja. Földig érõ
hosszú fekete bundában, fekete
csizmában, egyenes tartással jött felém.
És ami a legfontosabb:
Szerelmes pillantással. Megbeszéltük, hogy itt
ajándékozzuk meg
egymást. Odaért hozzám. Így egy év
után is csodáltam. Csodáltam angyali
szépségét, gyönyörû szemeit, s
csodás alakját. Maga a megtestesült
gyönyörûség állt elõttem.
Vöröses barna haja feltûzve, enyhén kifestve
állt elõttem egy királynõi
szépség, aki minden további nélkül a
szívem
királynõje volt.
*
Hoztad?- kérdeztem, kissé félénken
*
Hoztam!- felelte boldogan, csillogó szemekkel
Aztán szép lassan átadtuk egymásnak ajándékainkat. Egy fadobozt kaptunk
egymástól, melyek belül piros kárpittal voltak kibélelve. Szinte
egyszerre nyitottuk ki a dobozokat. A boldogságtól eleredtek a
könnyeim. Ugyanazt kaptam, amit adtam. Egymás szívét adtuk egymásnak
ajándékba.
Egymásra bíztuk szíveinket, hogy soha többé ne veszítsük el egymást.
Nem akartuk, hogy uralkodjunk egymáson. Nem vittük el magunkkal a másik
szívét. Ott, a feszület elõtt ástunk egy kis gödröt, s betettük egymás
mellé szíveinket. Ott melegítették egymást, egymásért lüktettek. A
szerelem éltette mindkettõnk szívét. Én ekkor tettem egy áldozatot.
Hoztam magammal egy borítékvágó éles kést, s egy hirtelen mozdulattal,
keresztüldöftem a szívemet. Semmi másért, csak azért, hogy amit én még
hoztam ajándékba, azt át tudjam adni. Lyukas szívem ott lüktetett a
mélyben, s én megfogtam a virágmagot, s beleejtettem a szívem közepébe.
Kicsit fájt, de a szerelem gyógyította fájdalmamat, s alig éreztem
valamit. Csak a szerelemre tudtam figyelni, csak ezt tudtam érezni
akkor is, és azóta is. A szerelem nevében bármit! Betemettük
szíveinket, s elindultunk hazafelé. Kijártunk minden héten a
szíveinkhez. Én többször is voltam ott egyedül, mert ugye a szerelem
nem csak boldogít, de rettentõen el is tud szomorítani. Hol
könnyeimmel, hol véremmel öntöztem szíveinket, s a szerelem virágát.
Kinyílt a fehér rózsa, ott pompázott a feszület alatt. S ahogy mi
magunk változtunk, a rózsa is mindig változott. Hol elhullajtotta
szirmait, hol bimbózott, hol pedig ragyogott kinyílva.
Aztán -számomra hirtelen- minden megváltozott. Már nem lelkesült értem.
Már nem tudtam boldoggá tenni, már nem volt szerelmes. Elmúlt, mint az
élet. Életünkben csak egy pillanat, egy vaku villanásnyi ideje volt ez
a nagy szerelem. Nem tudtam sem elfogadni, sem megemészteni ezt a
tényt. Próbáltam
érte küzdeni, próbáltam szívét
meghódítani, de már nem
tudtam. Nem tudtam, hogy lehet ez. Hiszen szíveink egymás
mellet
pihennek, ott lüktetnek egymásért, a szerelem
nevében. Eltelt három év.
Egyedül mentem a találkozóra. Nem is szóltam
neki, már rég csak elvétve
beszélünk, azt is csak megszokásból.
Egyedül menetem, szakadó hóban,
nagy fájdalmat cipelve, tele keserûséggel, dühvel.
Arra gondoltam,
szíve -mivel õ már nem szeret engem, sõt, az is lehet,
hogy már mást
szeret- már nem érdemli meg, hogy szívem mellett
lüktessen, gondoltam,
kiásom,
s visszaviszem neki. Utoljára önöztem könnyeimmel a szerelem virágát.
Akkora fájdalmam volt, hogy könnyeim, csak úgy hulltak a virágra.
Kiástam a szíveinket, s legnagyobb döbbenetemre, szívem mellett nem
találtam a szívét. Az én szívem ott lüktetett, lassan, árván,
elhagyottan. Azt sem tudom, hogy volt képes egyáltalán még létezni.
Annyira megszédültem, szinte sokkot kaptam. Mire kissé magamhoz tértem,
észrevettem, hogy szívem, hosszában meghasadt.
Megkerestem, beszéltem vele.
Kérdõre vontam. Szívem már nem kellett
neki, másnak adta, s én ott maradtam árván.
Magamnak köszönhetem,
közölte velem, de nem akartam, nem tudtam ezt felfogni.
Tudomásul
vettem. Próbáltam mindent megtenni, hogy újra
enyém legyen, újra
megszeressen, de hasztalan volt minden
próbálkozásom. Minden
közeledésemet csak elutasítás fogadta. Ha
megpróbáltam hozzáérni, csak
a vállához, már lökött el
magától. Választ nem kaptam a
kérdéseimre,
hogy miért, de el kellett fogadnom döntését.
Akkor márciusban, mikor a születésnapom volt, már tudtam, hogy utoljára
megyek a szívemhez,s a virágunkhoz. Vittem egy kis üveget magammal,
benne egy kis levéllel. Ezt temettem a szívem mellé, hogy ne legyen
többé egyedül. A levélben ez állt:
"Drága Szerelmes Szívem!
Kérlek, ne haragudj rám, amiért nem tudtalak boldoggá tenni, s egyedül
maradtál. Köszönöm szépen, hogy minden dobbanásoddal, éltetted ezt a
virágot, mely belõled nyílt ki. Köszönetem jeléül
fogadd el ezt a levelet, melyet egy piros szív alakú üvegbe tettem,
hogy ne legyél annyira egyedül. Köszönöm, hogy veled hûségesen
szerethettem, s mindig erõs voltál akkor, mikor kísértésnek voltál
kitéve. Tudom, te mindent megtettél, s igazán tudtál szeretni. Köszönöm
szépen, hogy ebben az életben egy ilyen csodálatos, õszinte érzõ
szívvel ajándékozott meg a Teremtõ!
Szeretettel,
Szomorú, boldogtalan gazdád, Zs"
Aztán szép lassan betemettem a két szívet, majd könnyeimmel önöztem a
szerelem virágát, szívemnek pedig a véremet adtam, hogy ameddig lüktet
addig is jó legyen neki. Mert megérdemli.
Pár óra múlva
már élettelenül hevertem a szerelem virága
elõtt, felvágott erekkel.
Epilógus:
Azóta sok minden
történt. Minden évbe, közös
emlékeinknek adózva azért
Õ el szokott menni a helyre, hogy adózzon elmúlt
kapcsolatunknak.
Emlékeivel táplálta a szerelem
virágát. De csak én tudtam, hogy miért
él még az a virág. Csak azért él,
mert azzal, hogy meghaltam, az
érzéseim még nagyon is élnek, s
valóságosak. Még odaátról is
Iránta
érzett érzelmeim táplálták a
virágot, s az a remény, hogy a hatalmas
Végtelenben egyszer csak viszonzásra várnak soha
el nem múló érzelmeim.
Tõle. Mert Õ a Minden! S én tudom, hogy szívét
hiába tépte ki, ott
legbelül, csak én vagyok, ott, ahol soha senki más
már nem lehet.