Nyári Zsolt

A Vándor álma

A vándor egy rózsaszín felhõn ücsörgött egész életben. Lógatta a lábát, és álmokat szõtt. Az életet így akarta szebbé, elviselhetõbbé tenni. Sokan mondták neki, ez így nem lesz jó, két lábbal kéne végre állni a földön.
A vándor próbálta. Nem egyszer. Ám valami, mindig visszaûzte õt a saját maga által gyártott kis rózsaszín felhõre. Menekült a világ elõl.
Minden õt ért fájdalom és sérelem örök érvényû nyomot hagyott a szívében, s a lelkében.
Szerencsétlen többször megpróbálta eldobni az életét, ám valami mindig közbeszólt.
Az is lehetséges, hogy nem volt bátorsága ezt megtenni. Vagy csak figyelemfelkeltés lett volna? Vagy csak egy néma kiáltás az ismerõsök, rokonok felé, hogy hahó, élek még! Már nem lehet tudni. A vándor nemsokára eltávozik.
Volt egy nagy szerelme. Õrá tette fel az életét. Ám a vándor megtapasztalta, hogy az élet nem leányregény, és hatalmasat csalódott. Csalódása után, majd húsz évig cipelte magával ezt a terhet, ezt a fájdalmat, mely úgy nyomta a vállát, mint egy mázsás kõ, s úgy húzta szívét, ahogy soha semmi az életben. Aztán egy napon a vándor nem bírta tovább.
Ismételten megtette azt, amivel eddig csak próbálkozott. Most éppen a kórházban agonizál. Tudja, hogy meg fog halni, már nem segíthettek rajta az orvosok.
Utolsó erejével papírt vett maga elé, s írni kezdett:
„Elkövettem azt a hibát, hogy örök érvényûen szerelmes lettem. Életem legboldogabb idõszaka volt az a közel két év, ami olyan szinten megváltoztatta az életemet, hogy semmit nem tudtam már vele kezdeni.
Eddig bírtam, s nem tovább. Õ még él. Boldogan. Én meg éltem, boldogtalanul.
Hogy lehettem annyira naiv, s gyenge, hogy a boldogság, s a szerelem lehetõségeit egy életen keresztül ellöktem magamtól, s az önsajnálat leple alatt húztam meg magam egész életemben. Talán tényleg két lábbal a földön kellett volna állnom, s akkor nem követek el ekkora hibát, s talán boldog is tudtam volna lenni.
Most már késõ. Egy egész élet ment el a semmire, egy ember miatt, akibe egész életemben szerelmes voltam. Pedig biztos tudtam volna boldogan élni, csak nem mertem lépni. S inkább az öncsalás, s önsajnálat, világába húztam meg magam, s körbevettem magam a keser-édes depresszióval.
Nem követtem el bûnt. Csak egyet. Végig csukott szemmel, zárt szívvel éltem. De többé nem kell.
Aztán a toll, kiesett a vándor kezébõl, a papír a földre hullt, s örökre lehunyta szemét.
Eltávozott.
Izzadva, szapora levegõvétellel ébredt a vándor. Arcát simogatta a reggeli napsugár.
Az ablakhoz lépett, sóhajtott, s azt gondolta magába:
„Új nap virradt”