i


A Vándor Karácsonya


Kiszállt a forró fürdőkádból. Komótosan öltözködött. Rutinszerűen. Sokáig fűzte lábán a magas szárú bakancsot. Körbetekerte nyakát a bordó sállal. Megfésülte maradék három szál haját. Kesztyűt húzott, s elindult a városba. Vágyta a Karácsony szellemét, hangulatát. Útközben rágyújtott. Kivételesen sokat adakozott a rászorulóknak. Mire a vásárba ért, annyi pénze maradt csak, hogy vegyen magának három vagy négy forralt bort. Vagy épp pálinkát. Mert azt is szerette nagyon.

Beért a vásár elejére. Forralt borral kezdte. Nem volt egyedül. Sokan voltak vele. Sokan kísérték útjára. Balján ment a Magány, jobbján a Fájdalom, a vállán szépen csendben pihent az Önsajnálat, másik vállán a Depresszió. Bár ez utóbbi még fojtogatta is.

Elindult a kivilágított utcán. Közben nagy pelyhekben hullt a hó. A bakancsos lábnyom nyomokat hagyott maga után. Rágyújtott. Irigykedve nézte a kéz a kézben sétáló szerelmeseket. Vagy az épen egymásba karolókat.

Karácsony. Hiába no, a szeretet ünnepe. Ha nem is szeretjük egymást legalább előírás szerűen kell eljátszani, hogy mennyire szeretjük egymást. Telefonja kikapcsolva lapult zsebében.

Már a sokadik bódénál járt. A forralt bor nem igen akart a fejébe szállni. Pedig a nyugtatókat is bevette otthon. Ezért gyorsítónak ivott két pálinkát. Megint rágyújtott.

Elmosódott előtte a sok fényes kirakat. Közben útitársai csak mondták a magukét.

„Látod, még Karácsonykor sem tudsz boldog lenni!? Akkor meg minek? Kész szenvedés az életed!” Próbált nem hallgatni rájuk. Csak ment, mendegélt. Magányos nőket keresett a tömegben. Nem talált. Aki egyedül volt is éppen telefonált, vagy épp a társa hagyta magára, míg ő a saját dolgait nézegeti. Gyerekeket is látott. A Fiára gondolt. És arra, hogy vajon mikor, hol rontotta el az életét? Elrontotta-e egyáltalán?

Komótosan sétált tovább. A nyugtatók, s az ital kezdte meghozni hatását. Úgy tervezte, hogy lemegy a sötét folyó partjára. Elalszik, s szépen megfagy reggelre.

De meggondolta magát. Nem akar megfagyni. A sűrű hóesésben emlékek tüze melegítette az ital mellett. Tovább sétált. Elérte a nagy, kivilágított hidat.

A közepén megállt. Még egyszer rágyújtott. És úgy döntött, útitársaitól végleg meg fog szabadulni. Kezdte a depresszióval. Levette kesztyűjét, s megszólalt:

    *

      Kedves Depresszió! Ki életem rész vagy immáron több mint tíz esztendeje, most kesztyűbe öltöztetlek, s végleg elbúcsúzom Tőled!- azzal a kesztyűt behajította a hídról a sötét, mély folyóba. A következő társa, akitől megszabadult a Fájdalom volt. Sapkáját levette a fejéről, s megszólalt:
    *

      Kedves Fájdalom. Mióta eszemet tudom, mindig végigkísérted életem pillanatait! Elegem volt. Betelt a pohár. Soha semmitől nem fogok eztán félni!- majd behajította a sapkáját a sötét jéghideg vízbe. A következő társa a Magány volt. A bordó sálat vette le nyakáról.
    *

      Kedves Magány! Bár életem szerves része voltál, hol eltűntél, hol évekig voltál velem, s mellettem, úgy döntöttem: Soha többet nem leszek magányos!- azzal a sötét, jéghideg folyó elnyelte a sálat is. Következő, s egyben utolsó társa az Önsajnálat volt. Nem tudta, mibe öltöztesse. Ezért rágyújtott még egy utolsó cigarettára. Az öngyújtót a cigarettásdobozba tette, s beszélni kezdett hozzá:
    *

      Kedves Önsajnálat! Életem egyetlen hű, s igaz társa! Mióta világon vagyok, s az eszemet tudom, állandóan velem voltál, soha egy pillanatra nem engedtél ki kezeid közül. De betelt a pohár. Úgy döntöttem, felhagyok végleg az önsajnálkozással, s ha Te nem mész magadtól, akkor én küldelek el végleg.- mielőtt behajította volna a folyóba, bekapcsolta telefonját. Várt egy kicsit. Hátha hívja valaki. Nem szólt a telefon. Néma volt, mint alatta a sötéten hömpölygő Duna. Majd fogta a cigarettás dobozt, s jó messzire nagy erővel behajított a folyóba. Kabátját kigombolta. Fázott. Mélyet szívott a cigarettából.

Aztán nagy levegőt vett, s maga elé mondta, halkan csendben.

    *

      Kedves Élet. Sok mindent tartogattál nekem a kezedben! Kaptam szerelmeket, örömöket, boldogságokat, de ezek sosem voltak egyenes arányosságban a rám mért fájdalmakkal. Túl nehéz ez a kereszt,s úgy döntöttem, nem cipelem tovább.


Visszanézett a sétálóutcára. Könny fátyolos szemén visszatükröződött a város karácsonyi fénye. Félszegen kacsintott egyet, miközben a könnycsepp végig gurult arcán, s lecseppent álláról. Aztán egy mozdulattal alászállt a mélybe...

A nagy, sötét jéghideg folyó, mint egy lágy női öl, úgy fogadta magába a fiú testét. Jéghideg cseppek milliói ölelték körül a fiú testét, majd egy emberként ragadták el a hűs, sötét mélybe, hogy ne legyen magányos Karácsonykor...


Nyári Zsolt