k



Nyári Zsolt
Fájdalmas Történet


Szép szerelem volt az övék. Aztán persze vége lett. Hiába volt jóval idősebb a nő, azt mindketten tudták, s érezték, hogy nem emiatt lett vége. De vége lett. Törvényszerű vlt. Az életben bármi ami elkezdődik, annak egyszer bizony vége lesz.
Már három éve semmit nem tudtak egymásról. A fiú teljesen elzárkózott a nőtől. A nő, még mindig nem találta meg, akit keresett, hiába ment annyi férfi karjai közé, ágyába, hiába volt sok pénze némelyiknek, valahogy nem jött össze. Olyan valamit keresett mindenkiben, amit ellökött magától. Hátom év telt el. Mára már belátta, hogy azok a szemek, másban nincsenek meg, az mosoly máson nincsen, s az az érzés csak a fiú iránt volt, más iránt nem lesz. Már legszívesebben visszaforgatná az idő kerekét. De azt sem tudja, hol keresse a fiút.
A fiúnak időközben meghalt a volt felesége, s az állami gondozás helyett, magához vette a kisfiát. A fiú akkor 10 éves volt. Most már 12. Szépen fejlődik. Szép, magas ember lesz, mint az apja. Nagyon szegények voltak. Édesapja időközben az idegei miatt le lett rokkantosítva, bevétel csak annyi volt a nyugdíján kívűl, hogy az épen megírt cikekért, versekért, egyéb műveiért, kapott még annyi pénzt, hogy ne haljanak éhen, s tudja ruházni a kisfiát. Persze még az eddig megjelent két könyvéből is jött néha néha pár forint bevétel, de azt is a gyermekére, s az iskolára költötte.
A városon kívűl laktak. Annyi pénze még volt az apjának, hogy egy kertet, rajta kis házzal tudjon vásárolni. Ismerősök segyítettek neki abban, hogy legyen megfelelő fűtés, s szigetelés a házon. Minden regel korán vitte a gyermekét iskolába. Hétvégente gyümölcsöt, zöldséget árultak a piacon, ezzel is kiegészítve a nagyon kicsi családi kasszát.
A kisfiú jól tanult, már elsős korától kezdve kitünő tanuló volt. Édesanyja halála után zárkózott lett, mint az apja, de a tanulást nem adta fel. Néha a magatartásával voltak problémák, ám azt is megbeszélte otthonédesapjával.
Édesapja még mindig sok verset, s novellát írt. Gyermeke nem tudta, hogy egy embernek, s egy emberről szólnak ezek az írások. Nem is nagyon foglalkozott velük, tiszteletben tartotta édesapja megánszféráját. No, majd egyszer, ha nem leszek már, legalább a kisfiam elolvassa, s megérti a verseket. S majd tudja, hogyan kell szeretni. nem úgy, mint én. Gondolta az apa.
Kinéztek az ablakon. Hideg idő volt. Messzi kell menni, hogy le tudjuk szedni időben a diót. Szólt az apa. Gyermeke szótlanul öltözködött. Tudta, hogy apja mellett kell maradnia. Felöltöztek, s elindultak gyalog a város másik végébe, zsebeikben reklámszatyrok, amikbe majd szedik a diókat.
A nő felkelt ágyából. Szokásához híven tett vett. Aztán eszébe jutott a fiú, mint már annyiszor. Eszébe jutottak a közös diószedések is. Gondolta, ebéd után felmegy arra a kis hegyre, ahol annak idején a fiúval szedték a diót. Diót fogok szedni, ott, ahol Vele szedtem anno, s lám, mily furcsa az élet, estére másnek sütök belőle süteményt. Gondolta magában. Ebéd után beült az autójába, s a kis hegy felé vette az irányt. Megállt a diófák előtt nem sokkal. Meglátta a két alakot. A fiút, aki immáron férfivá lett, s a gyermekét. Ruháik tiszták voltak, a gyermeké még újszerű is. A fiú abban a kabátban volt, amit még annak idején együtt vásároltak. Erről ismerte fel. Nem szállt ki az autóból. Már három szatyor diót szedtek össze, amit otthon még kellett törniük, hogy tudják vinni másnap a piacra. Ahogy nézte őket, tekintete összetalálkozott a férfiéval. A gyermek is észrevette ezt a pillanatot. Ő már nem ismerte meg a nőt. Vagy 6 éve nem látta. Amikor látta is kisgyerek volt még. Apa! Ki az a néni ott az autóban? A férfi torka összeszorult, szíve hevesebben vert, nyelt egy nagyot. Nem tudom, kisfiam. Nem ismerem. Válaszolta. A nő elhajtott onnan. Kocsijával megállt az utca végén.
A férfi elindult gyermekével, négy szatyor dióval a kezeikben, lassan komótosan sétáltak az utca vége felé. Gyermeke már átfázott. Sietniük kell. Még közel két órát kell gyalogolni hazáig. Leértek az utca végére.
A nő bámult ki az ablakon, nézte  a két rongyos alakot, akik csak az ő szemében voltak rongyosak, és a hozzá hasonló emberek szemében. Sietnie kell vissza a fényűzésbe, s a csillogásba, hogy tudomást se vegyen az élet rossz oldaláról. Három éve nem látta a fiút. Emlékek törtek rá. Mindent megbánt. Legszívesebben, kiszállt volna az autóból, hazavitte volna mindkettőjüket, tudta, hogy élhetnének boldogan, mert ő senkiben nem találta meg azt a fiút, akibe egykor beleszeretett. Könnyek folytak végig az arcán. Félt. Nem tudta, hogyan mondja meg. A férfi elhajtaná, biztos. Sosem tudta megbocsátani a kilengéseit. Akkor hogyan tenné túl magát három hosszú év folyamatos kilengésein. Nem mert kiszállni. Az emlékek gyötörték a nőt.
A férfi megált az utca végén. Rágyújtott eg cigarettára. Apukám! Kéredezte a gyermek. Ha egy mondatban meg tudnád fogalmazni, mi volt a legnagyobb tanulsága az életnek, mit mondanál? Azt, Kisfiam, hogy soha ne nézz vissza. Mert ha visszanézel, akkor az egyenlő a halállal.
A nő nem zokogott. Ott az autóban mindent megbánt. Patakokban folyt a könnye. A férfi és gyermeke leléptek az úttestre, hogy átkeljenek rajta. Most vagy, soha! Gondolta magában a nő.
Könnyeit letörölte. Az eső szemerkélni kezdett. Keze már az autó ajtajának kilincsén volt, hogy kinyitja az ajtót, s utánuk szól.
Abban a pillanatban a férfi mélyen beleszívott cigarettájába, halkan mondta maga elé. Soha ne nézz vissza. Visszanézett. Tekintetük akkor találkozott össze, mikor a nő az autóból épp kiszállt. Félszeg mosoly a férfi arcán. A nő a könnyfátyolos szemán át is tisztán látta az összetéveszthetetlen arcot. Az arcot, melyet szeretett. Melyet imádott. A szemeket, melyeket három éve nem látott. Megállt az idő. A szeme a régi. Mély barnaság fenekén, feneketlen szomorúság, és bánat tükröződik.
Száját kiáltásra nyitotta a nő. A félszeg mosolyt a férfi arcán megvilágította egy szemből jövő autó. Lemerevedett. Nem tudott arréb menni.
Egy pillanat volt az egész. A szürkületi időben, ez volt az utolső élő kép a férfiról. A diók szanaszáét gurultak az úttesten. A cigarette mág füstölgött pár méterrel arréb. A kisfiú pedig ott állt a rengeteg dió közt, s az édesapja halott teste mellett.
Ránézett a nőre. A nő, pedig ugyanazt a kétségbeesett, fájdalmas tekintetet látta a gyermekben, mint amit egykor az apjáéban látott.
És a gyermek ott állt. Egyedül. Egymaga. Szomorúságába burkolózva, és halkan mondta maga elé, úgy, hogy azért a nő is hallja.

SOHA NE NÉZZ VISSZA