Nyári Zsolt

A halál furcsaságai

Soha nem féltem a haláltól. Most egy kissé beleremegek, mikor is itt állok a kapuja elõtt, s épp kopogtatásra emelem kezemet. Csak ne tartson sokáig. Bár, ennél a szenvedésnél nagyobb fájdalom már úgysem érhet. Legfeljebb fizikai fájdalomban lesz részem. Egyesek szerint, olyan a halál pillanata, mint forró, kánikulai napon a hideg vízbe mártózni. Egy pillanatra furcsa, de aztán hamar hozzászokik az ember.
Persze, fogalmam sincs mi vár rám, miután bekopogok ezen az ajtón...
Az is lehet, hogy minden, s mindenki megszûnik, s még az „én” tudatom, az hogy én vagyok is megszûnik. Ez mondjuk, nem kellemes dolog, de hát Istenem, hányan meghaltak már, mióta világ a Világ. És mindenki túlélte- mondja bennem egy hang, biztatóan.
Ha az én tudatom megmarad, akkor is fájni és hiányozni fog sok minden.
Fájni fog, hogy akiket szerettem, már soha nem tudok velük beszélni, nem tudom nekik elmondani, hogy szerettem õket. Higgyétek el, nekem is fájni fognak azok a sebek, melyeket bennetek hagyok – ha hagyok egyáltalán- bennem is égni fognak örökké a meg nem válaszolatlan kérdések..
Visszhangzani fognak lelkemben, a saját életemért könyörgõ szavak...
Hiányozni fog, hogy nem nézhetek több napfelkeltét, s naplementét... hiányozni fog a tavasz illata, az újjászületés reménye. Ha elõre tudtam volna, hogy a mögöttem lévõ tavasz lesz az utolsó, jobban figyeltem volna.
Fájni fog örökké, hogy a mosolyod másnak osztod, ahogy életed is. Nem kell aggódnod, hamar túleszel rajtam. Sajnos ebben nem vagyunk egyformák. Én soha nem tudtam volna veled ezt tenni. Te megtetted, s fogalmad sincs, hogy ezzel a lépéseddel, hány és hány embernek okoztál még követve, vagy közvetlenül fájdalmat. A segítõ kezeket ellöktem, mert mindig benned bíztam, hogy egyszer máshogy fogadsz majd. Nem tetted. Felfogtam végre azt, amit már évekkel ezelõtt fel kellett volna fognom. Semmi lettem benned, s semmit nem jelentek már neked.
Hiányozni fognak a séták.
Fáj most is, s fájni fog, hogy az egész lényed mással osztod meg, mással osztozol magadon, magaddal. Másnak fogod a kezét, mást csókolsz, s ölelsz, miközben lényedben engem fogsz érezni. Hazugság lesz az is, de te döntöttél így. Másnak adod meg azt, amit nekem sose. Persze, csak idõvel. Soha nem fog elmúlni az a fájdalom, amit akkor éltem át, mikor benéztem házad ablakán, s azzal a másik férfival kézen fogva, mosolyogva mentél a szobából a konyhába. Õ ment elõl, s te hátulról mosolyogva ölelted, s fogtad mindkét kezét.
Még az is meglehet, mindezek ellenére, hogy maga az élet is hiányozni fog, a sok keserûségével, fájdalmaival, érzéseivel, amiket csak emberként tudunk megtapasztalni. Igaza volt anyámnak. A szerelembõl nem lehet megélni...
Lassan megemelem a kezem, s erõtelesen kopogok az elõttem lévõ hatalmas nagy ajtón. Ha lehetne, csöngetnék, hogy minél elõbb, minél idegesebben nyisson ajtót nekem a halál...
Egy dolog lesz nagyon furcsa. Hogy miután én elmegyek...az élet számodra, s mindenki más számára ugyanabban a mederben fog tovább folyni..
Egy-két könnycseppet néhányan majd tán hullatnak értem. De a hírek ugyanígy menni fognak a tévében, a rádiók sugározzák tovább az adásaikat...csak én nem leszek sehol...illetve leszek valahol. S csak bízom benne, hogy jobb helyre fogok kerülni.
Nehéz a szívem. Jó lenne megkönnyíteni. Nem megy.
Hiányom hamar eltompul mindenkiben. Ez a virtuális világ ideig-óráig még tartotta bennem a lelket. Ennyi volt ebben a dologban.
Mindig is utáltam számolni. Fõleg elszámolni. Ám most számolnom kell. 30 év történetével, s kényszerû kopogtatásommal a halál ajtaján...ezzel kell most elszámolnom. Nem. Ne hidd, ne higgyétek azt, hogy csak magam elõtt...de kész vagyok rá...
Bocsássatok meg nekem. Gyenge voltam, s elbuktam...
...ezt az életet nem így akartam... írjátok majd síromra...
Az ajtó lassan, nyikorogva nyílik...árad mögüle a sötétség...s megpillantom Õt...aki elveszi az életem, s mindenkiét aki még él...Hálás vagyok a sorsnak..ez az utolsó, amit érzek...Fekete leple alól...a Te arcod mosolyog rám. Köszönöm.