Nyári Zsolt

Halotti beszéd

Egy becsõdölt életrõl

Élt 30 évet. Ez van ráírva arra a díszes koporsóra,mely a ravatalozóban fekszik. Egy fiatalember nyugszik benne. Immáron, végleg. Már nem fogja senki felkelteni, örök álom ment azokra a szomorú szemeire, aznap este. Önkezével vetett véget az életének. A pap nincs jelen. Nem akarta. Így halk zeneszóval búcsúztatják a hozzá közelállók az elhunyt fiatalembert. Végignézel azon a pár emberen, akik utolsó útjára kísérik, azt az embert, aki nem tudta életét kiteljesíteni. Egy barátja olvassa fel a halotti beszédet, melyet az elhunyt írt saját maga, mielõtt távozott volna.

„Köszönöm, hogy jelenlétetekkel emeltétek utolsó utam színvonalát. Csak azokhoz szeretnék szólni, akik itt vannak. Akik nem jöttek el, nem érdemelnek szavakat. Kérlek bocsássatok meg nekem azért, amiért ezt az utat választottam. Tudom, hogy többeknek ezzel súlyos, nagy fájdalmat okoztam, ami nem állt szándékomba, de hát Istenem! Annyian mondtátok, legyek erõs, legyek önzõbb kicsit, s figyeljek magamra is. Megtettem. Önzõ lettem, s végre-valahára az erõ is feltámadt bennem, hogy megtegyem azt, amit megtettem.

Ezt az életet nem nekem találták ki. Ha meg kéne mondanom, hol hibáztam, nem tudnám megmondani. Sajnos. Pedig nekem is jó lett volna, ha ezt látom, mert akkor talán tudtam volna változtatni a dolgokon. Így már nem tudok. Biztos lehetett volna az életemnek olyan eshetõsége, melytõl szebb, boldogabb, s teljesebb életet élhettem volna, mint amilyet éltem. Nagy hiba, ha az ember mindet egy lapra tesz fel. Belátom.

Többet képzeltem magamról, mint akinek születtem, többnek láttam magam a tükörbe, mint ami valóban voltam. Beleéltem magam egy szerepbe, melyt én találtam ki. Hogy arra vagyok hivatott, hogy írjak, s író legyek. Aztán tetszelegtem magamnak ebben a szerepben. El is hittem. Aztán rájöttem, nagy semmi az egész. Csak a képzeletem játéka volt.

Kacérkodtam a politikával is, de hát nem voltam hozzá elég tanult. Ez van. Jobb dolgom is volt, mint, hogy tanuljak. Életbe kellett maradnom. Hamar elfáradtam. Túl hamar felnõttem. Gyerekszoba nélkül.

A felnõtt életem java része pedig abból telt, hogy álmokat, terveket szövögettem, aztán loholtam utánuk. Ám nem tanultam belõlük semmit. Hiszen minden egyes futás hatalmas bukással végzõdött. Már az elsõnél fel kellet volna hagynom ezzel. Nem tettem. A rózsaszín felhõkrõl lógattam lábam alá a mélybe a Föld felé.

Álmodoztam szép szerelemrõl, álmodoztam rólad. Rólad, igen. Miután a kegyelemdöfést adtad meg szívem számra. Utána már csak vegetáltam. Élõ halottként jártam, keltem. Nem találtam sehol a helyem, s faragtam a fejfa rímeket.

Míg nem megfaragtam a sajátomat is.

Önámítás, s önbecsapás volt az egész életem. Egy nagy hiba. És most, mikor ezen sorokat írok, rájövök: csak egyszer, s egyet hibáztam: Anno, cirka 30 éve, a szülõszobán, mikor felsírtam”

A temetés után ott állsz a sírnál. Egy szál fehér rózsa leng a hideg téli délutánon. A nap rávilágít a havas tájra. Sugarai vakítóan tûznek vissza a hó lepte tájról.

Nagy levegõt veszel. Leteszed a virágodat, s elindulsz. Egyedül, egymagad.

Soha nem voltál ilyen egyedül az életben. Ny.Zs.