Hiányzol..vagy mégsem?


Ülök a szobában. Merengek a semmibe, réveteg, élettelen tekintettel.
A hiányodon rágódom. Azon, hogy mit is jelentettél, jelentesz számomra,
amit nem tudtam felfogni, míg mellettem voltál. Már arra sem emlékszem, hogy volt idõ, mikor nélküled éltem.
Éltem, léteztem úgy, hogy te semmit nem tudtál rólam, én semmit nem tudtam rólad. Éltünk. Külön.
Aztán valami történt. Megismerkedtünk, s szép lassan az idõ folyásával együtt összenõttünk. Egymás életének részeivé váltunk.
Lényem részévé váltál. Testeddel is, lelkeddel is. Minden egyes, semmi máshoz nem hasonlítható szeretkezésünk alkalmával épültél testembe, lelkembe pedig folyamatosan nõttél. Elõször egy kis mag voltál csupán, s szárat eresztettél, megnõttél. Lombosodtál bennem, s kiteljesedtél. Lelkemmel tápláltalak, én voltam a talajod, bennem eresztett gyökeret az, ami mára vagy, s amivé lenni készülsz. Hiányzol. Hiányzik a szép szemed boldog tekintete, mellyel rám néztél, s bûvöletbe ejtettél. Már nem nézel rám, csak hamisan s vádlón. Boldog volt a szemed akkoriban. Szemed boldogságának kék tengerében fürödtem, úsztam. Mit úsztam, repülõ hallá változtam, s repkedtem a boldogságtól. Szemeid fényében fürödtem. s te hagytad. Mit hagytad, te akartad, te fürdettél, mikor láttál s rám néztél.
Hiányzol. Hiányzik a hangod, mikor szerelmesen lihegtél, sóhajtottál fülembe, miközben eggyé váltunk. Hiányzik szerelmi vallomásod, hiányzik azaz egy szó, mely már Isten tudja, mikor hagyta el utoljára ajkaidat úgy, hogy nekem mondd: szeretlek... Hiányzik hamvas ajkaid csókja, melyek, mint a dértõl hideg, fagyos reggeleken rázkódó faágak, úgy remegtek ajkamon. Hiányzik, hiányoznak a végtelen morgások is, mikor, mint ordas szél, üvöltöztél, hogy "már megint nem vetted le a cipõdet... már megint nem hajtottad le a wc ülõkét, már megint rágyújtottál...stb..." mint ahogy az lenni szokott amolyan együttéléseknél. Bár sose éltünk együtt. Mire megtehettük volna, már nem akartad. Különváltál lelkem táptalajától, s külön lángon kezdted élni az életed, melyben már nem kaptam szerepet. Csak mellékszereplõje voltam, mint ahogy az életem is mellékessé vált számodra. Hiányzol. Az életet jelentetted számomra, maga voltál a létezés csodája.
 Már nincsen, vége van, ahogy az esõcseppeknek is végük van, amint a földre hullanak. Hiányzik gyenge karjaid erõs szorítása, melyekkel egykor olyan nyugtatóan, s biztonságot adóan szorítottál magadhoz, ahogy a fûzfaágak ölelik földre lógva a fûcsomókat. Hiányzik tested minden porcikája, hiányzik a testeden végiggördülõ izzadtság cseppek illata, érintése. Annyira hiányzik, mint vak embernek, hogy lássa a napfelkeltét, mert te az élet vagy nekem. Benned leltem magamra, ahogy te is magadra leltél bennem. Már nem így van. Hagyjuk, hogy miért, hogy ki tehet róla. Én megpróbáltam megtenni a lehetetlent, megpróbáltam újra szívedben élni, de sajnos csak üres szoba volt szíved, amit épp más rendez be magának. Nem lakhatok ott már többé, ahogy lakásom sincs, ahol azt mondom, otthon, haza. Szíved sincs már, mi menedéket nyújtana szerelemtõl vérzõ, alig lüktetõ kis szívemnek. Mert hiányzol. Nincs már semmi, mi velem összekötne. Ilyen gondolatok járnak a fejemben. A szívem tépik a láthatatlan keselyûk, melyek csak érzelmeimbõl táplálkoznak. Nem baj, õk legalább jól laknak velem. Szívem eléjük tárom, abban bízva, hátha mire megemésztik szívemet, már nem fogsz fájni sem. Mert nem csak hiányzol, fájsz is, nagyon. Fáj a hiányod. Emlékszem, mikor régen egyszer telefonba mondtad: Annyira hiányzom neked, hogy az fáj. Akkor még nem tudtam, mit jelent. Mára nem csak tudom, élem is ezt a fájdalmat, a nap minden órájában, percében. Alig várom, hogy leperegjen életem homokórájában az utolsó szem homok is, hogy végre elmúljon tõlem ez a keserû pohár, mely az irántad érzett szerelemmel, s a hiányoddal van tele. Majd akkor talán, ha elmúlik, eltörik ez a pohár, s mindaz, mit irántad éreztem, szertefoszlik a semmiben, ahogy én magam is, s nem kell többé ezt éreznem. Nem csak fáj, félek is. Mi van, ha mindez megtörténik, s rájövök, a halállal nem tûnök el, nem oszlok szét a semmiben, hanem cipelem magammal tovább lelked lenyomatát magamba égetve, s vakon kereslek odaát, hogy újra veled együtt lehessek. Vagy mégsem? Bizakodom. Reménykedem. Várom hangod, ahogy szólítasz a konyhából: Édesem, kész a kávé, gyere mert ki fog hûlni. Persze, hogy ki fog hûlni, hisz minden, ami forró, egyszer lehûl, s már nem az igazi. Veled is, benned is ez történt, hogy ami egykoron izzott, lángolt irántam a lelkedben, szívedben, az mára megfagyott. Én a világot okolom, te engem okolsz, ami felesleges. Volt, nincs. Lenni, vagy nem lenni, már csak ez a kérdés. Érdemes-e lenni úgy, hogy a szerelmem fénye, melyet irántad érzek, már senkit és semmit nem világít be, nem ragyogja be életed, mint éltetõ aranyszínû álmos napsugár. Érdemes-e így, reménytelenül szeretni? Vagy érdemesebb-e inkább nem lenni? Ez itt a kérdés. A válasz te magad vagy. Tedd fel a kérdést mélyen magadban, s add meg rá a választ is. S élj úgy, ahogy választottál. Egyedül. Egymagad. (Titkos szeretõkkel körbeölelkezve, akik lopják majd mástól a percet, hogy veled legyenek, de jó is lesz akkor neked. Nem kell függni senkitõl, egyedül, de mégsem magányosan, még ölelésre is találsz, bárhol jársz. Te élvezni fogod, tetszeni fog, nekem viszont fájni. És belehal a magányos, szerelmes szívem. Akkor és ott. Csak is érted.