Nyári Zsolt, 2010. december 17., 12:44
Hogyan lesz angyal egy kisfiúból?
Kézen
fogva ment az édesanyjával a csípős
hidegben. Az utakat rótták ősz óta,
mióta kilakoltatták őket a
lakásukból. Az
anyaotthonban nem volt már férőhely. A
szállón mindössze egy
éjszakát töltöttek, mert
miután a kisfia elaludt, csak négyszer
erőszakolták meg a nőt aznap éjjel.
Szép asszony volt. Helyzetük ellenére
volt tartása. A tisztálkodást
ismerősöknél megoldották. De a nappalok,
és éjszakák csak az asszonyra
hárultak. Ha nyitva volt egy
lépcsőház, akkor a fűtött
tetőtérben húzták meg magukat, ott,
ahol a Nő, csodaszép, szeretetteljes
világról mesélt kisfiának,
míg az el nem tudott aludni. Sokszor nehezen aludt el. Nem
azért, mert nem volt álmos, hiszen
kifáradt az egész napos gyaloglásban. Az
éhségtől, s az abból fakadó
hasfájások miatt aludt el nehezen. Aznap
nagyon hideg volt. Este
a lépcsőházból kirajta őket egy morcos
ember. Alvóhelyet
kerestek, de a kisfiú nem tudott már
tovább gyalogolni. A
nő is gyenge volt, mivel a napi betevőjéről lemondott
gyermeke javára. Így nem tudta kézben
cipelni. Egy
csendes parkban feküdtek le. Az asszony a megmaradt
vagyonából megágyazott, s
egymás mellé feküdtek.
A
kisfiú hat éves volt.
Egyszer
csak megszólalt:
-Édesanyám!
Éhes vagyok. Szeretnék enni.
-Kicsikém,
ha most eszel, akkor nem tudok mit adni reggelire.
-De
fáj a hasam.- Az anya, fájdalmittasan etette
gyermekét. Nem tudta, hogy ez az utolsó vacsora.
-Anyucikám!
Miért kell nekünk az utcán lenni?
-Tudod,
kicsim, beteg vagy. Mikor megszülettél,
én nem dolgozhattam továbi, mert
állandó felügyelet kellett
melléd. Apa pedig amikor
elköltözött a
Jézuskához, nem maradt
pénzünk. Vannak olyan emberek, akiknek sok
pénzük van, nagy házuk, s nagy
autójuk. Ezeket az embereket semmi más nem
érdekli, csak az, hogy még több
pénzük, még nagyobb házuk, s
még nagyobb autójuk legyen. Egy ilyen embernek
lehet azt köszönni, hogy mi az utcán
élünk.
-És
az a bácsi, miért zavart el minket a
lépcsőházból?
-Azért
drágám, mert félt.
-De
anyuci, mi nem bántunk senkit.
-Tudom,
édesem. Mi nem. De vannak olyan emberek, akik
szintén lépcsőházakban
húzzák meg magukat, s néha
bántják az ott lakókat.
-Ő
rossz ember volt?
-Nem
volt rossz ember, csak félt.
-Én
is félek anyukám!
-Mitől
édesem?
-Mi
lesz, ha már nem leszel nekem, s egyedül maradok?
-Ez
soha nem fog megtörténni!
Megígérem Neked Kisfiam!
Összebújtak.
A kisfiú remegett, úgy fázott. Az
édesanyja magához húzta amennyire csak
tudta. A kisfiú arca zord volt a nagy hideg miatt. Szinte
minden izma megfeszült, hogy ne remegjen. Egyszer
csak abbamaradt a remegés. Arca kisimult. Egy
nagy hópehely hullott hatalmas
szempillájára. Nem olvadt le, ott maradt. Ahogy a
többi is ot maradt pici, lila ajkain. Nagy
fényesség
kíséretében hagyta el
testét a megfagyott gyermek. Nem volt egyedül.
Édesanyja mellette volt. És
a kisfiú megszólalt:
-Gyere
édesanyám! Elmegyünk abba a
Világba, amiről mindig is meséltél
nekem. Az embereket meg hagyjuk meg gyarlóknak.
Azzal
kézenfogták egymást, s elindultak az
Örök Szeretet irányába.... Szólt
a Mester:"Az igaz szeretet mindent megbocsájt. És
segít felejteni is.Ha nem tudsz
megbocsájtani,soha nem szerettél
igazán.Akkor önáltatás volt,s
önbecsapás" Ny.Zs