é

Nyári Zsolt

Küszködések az életért


Utaztam egy késõ õszi este haza a trolibuszon. Fejem az ablaknak támasztva. Meredten bámultam a kinti szakadó esõben az egyre gyülemlõ tócsákat. Szememmel követtem az ablakon könnycseppként folyó esõcseppeket. Nem messze az otthonomtól, egy nagy áruház oldalában, egy 5-6 éves forma kisfiút láttam, amint üres bevásárló kocsit tol, mellette egy öreg néni, gondolom a nagymamája. A ruházatuk mindent elárult. Nem azért tolták a bevásárló kocsit, mert éppen vásárolni akartak. Gondolom, a benne rejlõ 100 Ft miatt tolták vissza a helyére. Mint késõbb számomra kiderült, a közelben lakó jómódú emberek szokása az, hogy hazatolják a bevásárlókocsikat, s ott hagyják a ház elõtt, vagy mellett. Õk pedig mindig visszatolták a helyükre azokat.
Legszívesebben leszálltam volna. Szerettem volna a kisgyereket megvédeni a hideg esõtõl, és a hidegtõl. Ám sajnos nem állt módomban segíteni. Szégyelltem magam, saját magam elõtt, s lelkiismeret furdalásom volt emiatt.
Fõleg azért, mert tényleg, ha lehetne, olyan szívesen segítenék. Ám nem tudtam.
Telt múlt az idõ. Õk minden este ugyanabban az idõpontban tolták a bevásárló kocsit.
Leesett az elsõ hó. A ruházata semmit nem változott a gyermeknek. Idõközben hazamentem szülõvárosomba, s hoztam a kisfiam kinõtt ruháiból. Másnap nálam voltak a ruhák. S mivel pénzem nincsen, ám kötelességemnek éreztem valahol, hogy a lehetõségeimhez képest valamelyest segítsek, így volt nálam 1000ft-os meleg étkezési utalvány. Legalább a kisgyerek jóllakik belõle. Gondoltam.
Megláttam õket a szakadó, már majdnem bokáig érõ hóban. Azonnal leszálltam, s a két reklámszatyrot a ruhákkal odaadtam az idõs néninek. Odaadtam neki a meleg étkezési utalványt is, hogy egyenek. Teljesen át voltak fázva. A kisgyereknek lila volt a szája széle. Arra gondoltam:
Mily furcsa is az ember! Százával fogadják be otthonaikba a kóborló állatokat. Mindegyikük büszke rá. Ám hány ember mondhatja el magáról, hogy igen, én hazavittem egy embert, s segítettem neki. Az emberi gyarlóság határtalan.
Elmondtam a néninek, hogy szegény vagyok én is, de jöjjenek el hozzám, fürödjenek meg, s adok nekik vacsorát. Szabadkozott, de elfogadta a gyermekre való tekintettel. Kiderült, hogy a gyermek édesanyja meghalt, az apja nem fogadta el a gyermeket, s õ az az ember, aki a lányát eltemette, õ neveli a kisfiút. Nem adja intézetbe. Együtt küszködnek. Fázva, éhezve, szeretetben.
Elmondtam értelmesen a néninek, hogy sajnos nem tudok segíteni, nem tudom minden nap megetetni õket, de amikor módomban áll, szívesen megteszem. Örömmel töltött el, hogy segíthettem.
A hó elolvadt, teltek a napok, hetek. Nem láttam õket. Majd leesett a második hó is. Kemény tél volt. A hóban megláttam a bevásárlókocsi nyomát. Mögötte egy pár lábnyomot láttam csak. A nénit nem láttam. Csak a nyomát hagyta a hóban.
Másnap megvártam. Teljesen átfagytam, mire megérkezett.
Egyedül tolta a kocsit. Az unokája megfagyott, két hete. Kihûlt. Késõn értek be vele a kórházba.
Most már nem fázik. Ott van az édesanyja mellett. Mondta szomorú tekintettel. Könnyei az arcára fagytak. Én csak álltam némán, szóhoz sem jutottam. A meleg étkezési utalvány kiesett a kezembõl, a szél fújta tovább. Mit tudtam volna tenni?
Sírtam. Megfagyott egy emberi élet. Melynek, ha részese nem is voltam, de szerettem volna lenni. Vajon hol hibáztam?
Sétáltam haza a szakadó hóesésben, közben magamat vádoltam és gyötörtem, pedig a Világ ilyen, nem én. Azzal nyugtattam magam, hogy már jó helyen van az apró szent.
Ám mégis: Milyen országban élünk, ahol ez megtörténhet? Hányan dõzsöltek aznap este, a nagy autókkal, a luxus házaikban, a luxus vacsorák között, a luxus polgárok?
És ez a normális? Hülye egy világban élünk.
A nénit azóta nem láttam. A bevásárló kocsik, ott állnak a házak oldalában.

Tél van. Jön a Karácsony. Vajon együtt lesznek?