Önelszámoltatás. 1.rész

Számításaim szerint már vagy négy napja vonatozunk. Velem van a családom is, feleségem, épp felnõtt korú fiam, s kamasz lányom, s a legkisebb 2 éves drága kislányom is. Nem vagyunk egyedül. Sokan vagyunk egy vagonban. Mint az álatokat, zsúfoltak össze bennünket.
Enni inni már nincs mit, akinek van ételmaradéka azt osztogatja gyermekeinek, de mi már két napja semmit nem eszünk, hogy a gyerekeknek jusson. Ha szomjasak vagyunk, akkor a vagon tetejérõl lelógó jégcsapokból törünk le egy darabot, s felolvasszuk, hogy legalább inni tudjunk. Az alapvetõ emberi szükségleteinket sem tudjuk elvégezni. Egy vödör a vagon sarkában szolgálja ezt a célt. Ennek következtében, nemcsak étlen szomjan utazunk, teljesen átfagyva, hanem saját testi szükségleteink szaga is velünk tart. Állatokat nem utaztatják így a vágóhídra. Vajon mi vár ránk? Azt hittem a gettónál rosszabb nem lehet. Mégis. Félek. (bár félelmemet nem mutatom kis családomnak, inkább hellyel közzel én próbálom nyugtatni õket, kisebb nagyobb sikerekkel, mert érzik a bennem rejlõ félelmet) Azt mondták, munkatáborba megyünk, megfelelõ körülmények közé, hozzunk nyugodtan ruhanemût, egyéb használati dolgokat. Lakást biztosítanak, s dolgozni kell csak. De erõsen kételkedem ebben. Nagyon rossz elõérzetem van, bár ne legyen igazam. Egymáshoz bújik itt mindenki, hogy a fagyhalált elkerüljük. Ennek ellenére, már vagy nyolcan haltak fagyhalált a vagonban, köztük 5 gyermek. Még jó, hogy mi bõségesen hoztunk meleg ruhát. De ki tudja, meddig használhatjuk...
Szürkület van. A vonat lassít, majd megáll. Súlyos puskatus ütlegek közepette leterelnek minket a vagonokról. Számlálást tartanak A halottakat kivetetik a vagonokból, egymás mellé fektetik õket. A hozzátartozók persze értetlenül állnak, s nem engedik, hogy a családjuk tagjait még így holtukban is elvegyék tõlük. Egy asszonyka szorítja magához a földön térdelve egyéves forma kisfiát. Nem engedi kezébõl kitépni. A felvigyázó SS õr, megunja a huzavonát, odamegy s nyugodt mozdulattal, arcán az érthetetlen türelmetlenséggel, nyugodtan fõbelövi az asszonyt. Megrezzenünk. A gyerekek arcát takarja mindenki. Nem telik el 5 másodperc, az indulatos férj, még mielõtt a felvigyázóhoz érne, szintén holtan esik össze, két puffanás után.
Majd kiválasztanak öt férfit (köztük vagyok én is) , ásót adnak a kezünkbe, hogy testvéreink sírját magunk ássuk meg. A halálfélelem és a kétségbeesés érzésével szorítom az ásó nyelét, s úgy ások, mint kinek az élete múlik rajta. Egyikünk nem bírja az ásást, amit nem is csodálok a kimerítõ utaztatás mellékhatásaként. Gondoskodik róla a III. Birodalom helytartója, hogy testvérünk ne fázzon többé, s enni se kérjen. Harminc másodperces "pihenõ" után holtan fekszik a félig kiásott gödörben. Miután elhunyt testvéreinket elhantoljuk, természetesen csak a rend kedvéért, puskatus ütlegek kíséretében visszaterelnek minket vagonjainkba. A felvigyázó SS õr, jó utat kíván kaján vigyorral a csontos arcán, majd búcsúzóul jobb kezének hüvelykujját húzza el a torka elõtt. Már tudom, mit jelent ez a mozdulat... Utazunk a halálba.
Még két napig utaztatnak minket, természetesen az utazás következményeképpen még többen halnak meg közülünk.
A vonat lassít. Lassan, majdhogynem álló helyzetben gördülünk be a hatalmas vasrácsos kapun, melyen az " Arbeit macht frei" a "Munka felszabadít" felirat díszeleg.
Nyílnak a vagon ajtajai. Nagy a kavarodás...Vajon mi következik eztán? A csomagjainkat, bõröndjeinket egy kupacba hordják civil ruhás rabok. Égett hús szaga száll a levegõben...Nem jó elõjel. Fõleg, mikor meglátom azt a négy épületet, melyeknek tetején a kémények vagy egy méter magas lángokat okádnak. Nagyon rossz elõérzetem támad. Próbálom elfojtani az érzéseimet, hogy hozzátartozóim ne lássák rajtam a félelmet. A már megszokott puskatus ütlegek itt sem maradhatnak el. Egy magas rangú SS tiszt nyugodt arccal mondja, hogy mi fog most következni. Azt mondja, két oszlopba fognak minket sorolni. Balra mennek a munkaképes férfiak és nõk 16 éven felüli gyerekek, jobbra pedig az idõsek, a gyermekek, s a munkaképtelenek. Azt mondja a tiszt, hogy nem kell félnie senkinek, mindenki együtt maradhat a családjával, s amíg a munkaképeseket összeírják, addig az öregek, gyerekek, valamint a munkaképtelenek mennek zuhanyozni, s átöltözni.
Megkezdõdik a válogatás. Szörnyû minden pillanata. Szinte senki nem hiszi el azt, amit a tiszt mondott, de valahol mélyen reménykedik mindenki, hogy hátha mégis igazat mondott. Rengeteget hallottunk a gettóban a "munkatáborokról". Nem akartam elhinni amiket hallottam. Azt, hogy itt embereket égetnek el, hogy elgázosítanak gyermekeket, és úgy bánnak velünk, mint ahogy legvadabb rémálmainkban sem gondolnánk. Ahogy szétnézek a távolban, látom a lángoló kéményeket, õrtornyokat, kutyás felvigyázókat, csíkos rabruhás csontvázakat, akik, mint élõ halottak járkálnak fel-alá, hirtelen megvilágosodom: Nem kétséges, a pokolba kerültünk. Gondolataimból az SS tiszt hangja ver fel, valamint apró gyermekem sírása.
Fiamat velem, s feleségemmel együtt a jobb oldali oszlophoz terelnek, kamaszlányom, valamint 2 éves pici lányom a bal oldali oszlop soraiba kerül. Feleségem nem tud magán uralkodni, s erõszakkal akar menni a bal oldali oszlophoz, persze a felvigyázók nem engedik. Mindkét lányom sír, zokog, édesanyjukat próbálom visszafogni, de szinte lehetetlenség. Az anyai ösztön és gondoskodás akkora erõt szabadít fel benne, hogy még én sem tudom tartani. Az SS tiszt vált feleségemmel pár szót, aki pár pillanat múlva könnyes szemeivel, karjában kislányunkkal néz ránk a mellettünk lévõ, sorból. Nem tudom mi lesz velük...
Elkezdõdik az összeírás, közben mindenki tetoválási számot kap az alkarjára. Mindeközben a bal oldali oszlop egyenletesen kezd menetelni a "Badenstalt" feliratú fürdõhelység irányában. Némiképp megnyugszom, sorsukat illetõen. Tán mégsem lesz olyan szörnyû, ha együtt maradhatunk...Fiam is és én is megkaptuk tetoválásunkat. Ennek értelmében megszûnt a nevünk. Immáron fiam a 23 141-es, én pedig a 23 142-es számú rabok lettünk.
Eztán a barakkjainkba kísérnek minket. Érdekes, hogy nõket, öregeket, gyermekeket messzirõl sem látok. Csak élõ-holt valaha emberként élt zombikat látok mindenütt.
Besötétedett. Fiammal állunk a barakkunk elõtt. Mindketten fázunk a vékony csíkos rabruhában. Magamhoz ölelem, s feleségemre, leányaimra gondolok. Fiam kétségbe van esve. Az ifjúkori hév már a gettóban kihunyt szemeibõl. Aztán egy rab lép hozzánk. Bemutatkozik. Valaha építészmérnök volt Budapesten. A kémények fele mutat, melyek a magukból okádott lángjaival kissé megvilágítják a környezõ tájat.
Aztán szó nélkül mesélni kezd: "A családodra gondolsz ugye? Hidd el, jobban jártak, mint ti ketten. Már Isten országában vannak. Sajnálom. Itt gyermek, öreg, munkaképtelen ember nem marad életben. Ideérkezésük után pár órával a lángok martalékává lesznek." Hidegen, érzelemmentesen beszél tovább. "Ha nincs bennetek tartás, ti sem bírjátok sokáig. Napi 700 kalória élelemnek nevezett valamit kapunk, és rengeteget kell dolgozni. Pár hónap, s ti is ugyanolyan élõhalottak lesztek, mint itt mindenki más. Feltéve, ha megélitek"
A hatalmas lelki fájdalomtól, s tehetetlenségtõl összeesem, mint egy gyermek zokogok a térdig érõ hóban. Fiam támogat fel. Létszámellenõrzés van, sorakozó. Mindennapos rituálé, hajnalban, s este a munka végeztével. Még sokáig nem hagynak nyugodni a rab, hozzám intézett szavai. Miután viszont a saját szememmel kellett tapasztalnom, hogy igaza van, már szinte csak egy dolog adott erõt az életben maradáshoz. Hogy kikerülve innen a Világgal tudassam, mik folynak itt, s a bûnösök bûnhõdjenek a sok ártatlan kioltott életért.
Már szegény fiam sincs velem. Napokkal ezelõtt, elkeseredettségében, s utolsó erejét kihasználva úgy döntött, hogy véget vet szenvedéseinek. Neki akart futni az árammal teli drótkerítésnek, de nem ért oda. Az õrtornyokból az éber õrök, s a fegyverükbõl száguldó golyók gyorsabbak voltak...
Érzem, már nekem sincs sok idõm hátra. Már erõt sem tud adni a gondolat, hogy tudassam a Világgal, mik történnek itt. Erõm lenne még a lelkemben, de a testem, a végtagjaim nem engedelmeskednek. Itt kórházba már senkit nem visznek, legfeljebb meghalni. Látott orvos, egy szintén magyar boncolóorvos. Kértem, adjon valami gyógyszert, amitõl elalhatok örökre, mert a fájdalmat nem bírom elviselni, a tehetetlenségem pedig megõrjít. Kötszert, s orvosságot hozott. Fekélyekkel, gennyes sebekkel teli a lábam, s a fertõzés miatt a sebek elkezdtek terjedni testemen. A hastífusz is gyötör. Nem bírom ki. Véget kell vetnem valahogy a szenvedésemnek. Állandó láz gyötör, hasmenés, hányás... a reggeli s esti sorakozón, már csak a társaim tudnak megtartani, de érzem, nem sokáig. Csak eddig a pillanatig. A fõkápónak szemet szúrtam. Gyorsan odasiet a felügyelõ SS tiszthez, aki gúnyos, lenézõ mosollyal annyit mond: "Csak nyugodtan."
Kiemelnek a sorból, összeesem a tavaszi sárban. "állj fel büdös zsidó"- ordítja a fõkápó, majd oldalról hármat rúg belém, hogy úgy érzem, szó szerint leszakadnak a beleim.
"Állj fel, nem hallod?! Te rühes kutya!" Emelném a fejemet, így mindenki elõtt megszégyenítve, megalázva, sikerül is erõtlenül kinyitni a szemem.... Látom a lemenõ nap fényében a messziben a virágzó fákat... már nem érzek fájdalmat... valami magával ragadott. Érzem testemen az ütések, s rúgások súlyát, de nem fáj...Csak a lemenõ nap fényét nézem, s a virágzó fákat, még az illatukat is érzem...Mintha álmodnék, úgy érzem Csizmák súlyos lépteinek hangja hoz vissza a valóságba. Talán megkönyörültek rajtam. Ezt gondolom, mikor hallom a pisztolytáska nyitásának, s a fegyver kibiztosításának a tipikus hangját. Tarkólövés. Talán így végzem, Szenvedtem már eleget. Eszembe jut családom, mikor a legkisebb gyermekem vittük haza, mindenki boldog volt, s annyira örültünk! Örültünk ennek az egéz életnek alle zusamen...De szép is volt... Aztán egy dörrenés, és elsötétül minden...
Látom, amint fejem örökre a sárba hull. Látom azt is, hogy a sonderkommandó tagjai érzelemmentesen, rutinszerûen viszik testem az égetõbe. Ennyi voltam csak. Egy a sok millió közül...
Eddig jutok maradék gondolataimmal, aztán érzem, s látom ismét a virágzó fákat. Még megvártak, s a lemenõ nap is. Csodálhatom õket még egy kicsit. De mi ez az erõ, ami egem most visz elõre? Hol is vagyok, hiszen láttam, hogy meghaltam?! ÉN élek, ÉN gondolkozom most is... akkor ki halt meg?! S mi is történt?! Vagy ez már a paradicsom?! Ez volna halál után?! Nagyon halkon hangot hallok... Se nem férfi, se nem nõi hangot. Az is lehet, csak egy belsõ érzés. "Gyere! Kövess!" Egyre erõsödik a hang, s egy fény alak jelenik meg elöttem.
Szó nélkül elkezdem követni...
És meglátom a CSALÁDOMAT! Micsoda jól esõ érzés, micsoda BOLDOGSÁG! Elmentek, meghaltak, s most MINDENKI itt van! Anyám, apám, feleségem, gyermekeim.
Vajon mi fog történni ezután?