Önelszámoltatás.
1.rész
Számításaim
szerint már vagy négy napja vonatozunk. Velem van
a családom is,
feleségem, épp felnõtt korú fiam, s
kamasz lányom, s a legkisebb 2 éves
drága kislányom is. Nem vagyunk egyedül.
Sokan vagyunk egy vagonban.
Mint az álatokat, zsúfoltak össze
bennünket.
Enni inni már nincs mit, akinek van
ételmaradéka azt osztogatja
gyermekeinek, de mi már két napja semmit nem
eszünk, hogy a gyerekeknek
jusson. Ha szomjasak vagyunk, akkor a vagon tetejérõl
lelógó
jégcsapokból törünk le egy
darabot, s felolvasszuk, hogy legalább inni
tudjunk. Az alapvetõ emberi szükségleteinket sem
tudjuk elvégezni. Egy
vödör a vagon sarkában
szolgálja ezt a célt. Ennek
következtében,
nemcsak étlen szomjan utazunk, teljesen átfagyva,
hanem saját testi
szükségleteink szaga is velünk tart.
Állatokat nem utaztatják így a
vágóhídra. Vajon mi vár
ránk? Azt hittem a gettónál rosszabb
nem lehet.
Mégis. Félek. (bár
félelmemet nem mutatom kis családomnak,
inkább
hellyel közzel én próbálom
nyugtatni õket, kisebb nagyobb sikerekkel,
mert érzik a bennem rejlõ félelmet) Azt
mondták, munkatáborba megyünk,
megfelelõ körülmények
közé, hozzunk nyugodtan ruhanemût, egyéb
használati dolgokat. Lakást
biztosítanak, s dolgozni kell csak. De
erõsen kételkedem ebben. Nagyon rossz elõérzetem
van, bár ne legyen
igazam. Egymáshoz bújik itt mindenki, hogy a
fagyhalált elkerüljük.
Ennek ellenére, már vagy nyolcan haltak
fagyhalált a vagonban, köztük 5
gyermek. Még jó, hogy mi bõségesen
hoztunk meleg ruhát. De ki tudja,
meddig használhatjuk...
Szürkület van. A vonat lassít, majd
megáll. Súlyos puskatus ütlegek
közepette leterelnek minket a vagonokról.
Számlálást tartanak A
halottakat kivetetik a vagonokból, egymás
mellé fektetik õket. A
hozzátartozók persze
értetlenül állnak, s nem engedik, hogy a
családjuk
tagjait még így holtukban is elvegyék
tõlük. Egy asszonyka szorítja
magához a földön térdelve
egyéves forma kisfiát. Nem engedi
kezébõl
kitépni. A felvigyázó SS õr, megunja a
huzavonát, odamegy s nyugodt
mozdulattal, arcán az érthetetlen
türelmetlenséggel, nyugodtan fõbelövi
az asszonyt. Megrezzenünk. A gyerekek arcát takarja
mindenki. Nem telik
el 5 másodperc, az indulatos férj, még
mielõtt a felvigyázóhoz érne,
szintén holtan esik össze, két
puffanás után.
Majd kiválasztanak öt férfit
(köztük vagyok én is) ,
ásót adnak a
kezünkbe, hogy testvéreink
sírját magunk ássuk meg. A
halálfélelem és a
kétségbeesés
érzésével szorítom az
ásó nyelét, s úgy
ások, mint kinek
az élete múlik rajta. Egyikünk nem
bírja az ásást, amit nem is
csodálok
a kimerítõ utaztatás
mellékhatásaként. Gondoskodik
róla a III.
Birodalom helytartója, hogy testvérünk
ne fázzon többé, s enni se
kérjen. Harminc másodperces "pihenõ"
után holtan fekszik a félig
kiásott gödörben. Miután
elhunyt testvéreinket elhantoljuk,
természetesen csak a rend kedvéért,
puskatus ütlegek kíséretében
visszaterelnek minket vagonjainkba. A felvigyázó
SS õr, jó utat kíván
kaján vigyorral a csontos arcán, majd
búcsúzóul jobb kezének
hüvelykujját húzza el a torka elõtt.
Már tudom, mit jelent ez a
mozdulat... Utazunk a halálba.
Még két napig utaztatnak minket,
természetesen az utazás
következményeképpen még
többen halnak meg közülünk.
A vonat lassít. Lassan, majdhogynem
álló helyzetben
gördülünk be a
hatalmas vasrácsos kapun, melyen az " Arbeit macht frei" a
"Munka
felszabadít" felirat díszeleg.
Nyílnak a vagon ajtajai. Nagy a kavarodás...Vajon
mi következik eztán?
A csomagjainkat, bõröndjeinket egy kupacba hordják
civil ruhás rabok.
Égett hús szaga száll a
levegõben...Nem jó elõjel. Fõleg, mikor
meglátom azt a négy épületet,
melyeknek tetején a kémények vagy egy
méter magas lángokat okádnak. Nagyon
rossz elõérzetem támad.
Próbálom
elfojtani az érzéseimet, hogy
hozzátartozóim ne lássák
rajtam a
félelmet. A már megszokott puskatus
ütlegek itt sem maradhatnak el. Egy
magas rangú SS tiszt nyugodt arccal mondja, hogy mi fog most
következni. Azt mondja, két oszlopba fognak minket
sorolni. Balra
mennek a munkaképes férfiak és nõk 16
éven felüli gyerekek, jobbra
pedig az idõsek, a gyermekek, s a munkaképtelenek. Azt
mondja a tiszt,
hogy nem kell félnie senkinek, mindenki együtt
maradhat a családjával,
s amíg a munkaképeseket
összeírják, addig az öregek,
gyerekek, valamint
a munkaképtelenek mennek zuhanyozni, s
átöltözni.
Megkezdõdik a válogatás. Szörnyû minden
pillanata. Szinte senki nem
hiszi el azt, amit a tiszt mondott, de valahol mélyen
reménykedik
mindenki, hogy hátha mégis igazat mondott.
Rengeteget hallottunk a
gettóban a "munkatáborokról". Nem
akartam elhinni amiket hallottam.
Azt, hogy itt embereket égetnek el, hogy
elgázosítanak gyermekeket, és
úgy bánnak velünk, mint ahogy legvadabb
rémálmainkban sem gondolnánk.
Ahogy szétnézek a távolban,
látom a lángoló
kéményeket, õrtornyokat,
kutyás felvigyázókat,
csíkos rabruhás csontvázakat, akik,
mint élõ
halottak járkálnak fel-alá, hirtelen
megvilágosodom: Nem kétséges, a
pokolba kerültünk. Gondolataimból az SS
tiszt hangja ver fel, valamint
apró gyermekem sírása.
Fiamat velem, s feleségemmel együtt a jobb oldali
oszlophoz terelnek,
kamaszlányom, valamint 2 éves pici
lányom a bal oldali oszlop soraiba
kerül. Feleségem nem tud magán
uralkodni, s erõszakkal akar menni a bal
oldali oszlophoz, persze a felvigyázók nem
engedik. Mindkét lányom sír,
zokog, édesanyjukat próbálom
visszafogni, de szinte lehetetlenség. Az
anyai ösztön és gondoskodás
akkora erõt szabadít fel benne, hogy még
én
sem tudom tartani. Az SS tiszt vált feleségemmel
pár szót, aki pár
pillanat múlva könnyes szemeivel,
karjában kislányunkkal néz
ránk a
mellettünk lévõ, sorból. Nem tudom mi
lesz velük...
Elkezdõdik az összeírás, közben
mindenki tetoválási számot kap az
alkarjára. Mindeközben a bal oldali oszlop
egyenletesen kezd menetelni
a "Badenstalt" feliratú fürdõhelység
irányában. Némiképp
megnyugszom,
sorsukat illetõen. Tán mégsem lesz olyan
szörnyû, ha együtt
maradhatunk...Fiam is és én is megkaptuk
tetoválásunkat. Ennek
értelmében megszûnt a nevünk.
Immáron fiam a 23 141-es, én pedig a 23
142-es számú rabok lettünk.
Eztán a barakkjainkba kísérnek minket.
Érdekes, hogy nõket, öregeket,
gyermekeket messzirõl sem látok. Csak élõ-holt
valaha emberként élt
zombikat látok mindenütt.
Besötétedett. Fiammal állunk a barakkunk
elõtt. Mindketten fázunk a
vékony csíkos rabruhában. Magamhoz
ölelem, s feleségemre, leányaimra
gondolok. Fiam kétségbe van esve. Az
ifjúkori hév már a gettóban
kihunyt szemeibõl. Aztán egy rab lép
hozzánk. Bemutatkozik. Valaha
építészmérnök volt
Budapesten. A kémények fele mutat, melyek a
magukból
okádott lángjaival kissé
megvilágítják a környezõ
tájat.
Aztán szó nélkül
mesélni kezd: "A családodra gondolsz ugye? Hidd
el,
jobban jártak, mint ti ketten. Már Isten
országában vannak. Sajnálom.
Itt gyermek, öreg, munkaképtelen ember nem marad
életben. Ideérkezésük
után pár órával a
lángok martalékává
lesznek." Hidegen, érzelemmentesen
beszél tovább. "Ha nincs bennetek
tartás, ti sem bírjátok
sokáig. Napi
700 kalória élelemnek nevezett valamit kapunk,
és rengeteget kell
dolgozni. Pár hónap, s ti is ugyanolyan
élõhalottak lesztek, mint itt
mindenki más. Feltéve, ha megélitek"
A hatalmas lelki fájdalomtól, s
tehetetlenségtõl összeesem, mint egy
gyermek zokogok a térdig érõ hóban.
Fiam támogat fel.
Létszámellenõrzés
van, sorakozó. Mindennapos rituálé,
hajnalban, s este a munka
végeztével. Még sokáig nem
hagynak nyugodni a rab, hozzám intézett
szavai. Miután viszont a saját szememmel kellett
tapasztalnom, hogy
igaza van, már szinte csak egy dolog adott erõt az
életben maradáshoz.
Hogy kikerülve innen a Világgal tudassam, mik
folynak itt, s a bûnösök
bûnhõdjenek a sok ártatlan kioltott
életért.
Már szegény fiam sincs velem. Napokkal ezelõtt,
elkeseredettségében, s
utolsó erejét kihasználva
úgy döntött, hogy véget vet
szenvedéseinek.
Neki akart futni az árammal teli
drótkerítésnek, de nem ért
oda. Az
õrtornyokból az éber õrök, s a
fegyverükbõl száguldó golyók
gyorsabbak
voltak...
Érzem, már nekem sincs sok idõm hátra.
Már erõt sem tud adni a
gondolat, hogy tudassam a Világgal, mik
történnek itt. Erõm lenne még a
lelkemben, de a testem, a végtagjaim nem engedelmeskednek.
Itt kórházba
már senkit nem visznek, legfeljebb meghalni.
Látott orvos, egy szintén
magyar boncolóorvos. Kértem, adjon valami
gyógyszert, amitõl elalhatok
örökre, mert a fájdalmat nem
bírom elviselni, a tehetetlenségem pedig
megõrjít. Kötszert, s orvosságot hozott.
Fekélyekkel, gennyes sebekkel
teli a lábam, s a fertõzés miatt a sebek
elkezdtek terjedni testemen. A
hastífusz is gyötör. Nem bírom
ki. Véget kell vetnem valahogy a
szenvedésemnek. Állandó láz
gyötör, hasmenés,
hányás... a reggeli s
esti sorakozón, már csak a társaim
tudnak megtartani, de érzem, nem
sokáig. Csak eddig a pillanatig. A
fõkápónak szemet szúrtam. Gyorsan
odasiet a felügyelõ SS tiszthez, aki gúnyos,
lenézõ mosollyal annyit
mond: "Csak nyugodtan."
Kiemelnek a sorból, összeesem a tavaszi
sárban. "állj fel büdös
zsidó"-
ordítja a fõkápó, majd
oldalról hármat rúg belém,
hogy úgy érzem, szó
szerint leszakadnak a beleim.
"Állj fel, nem hallod?! Te rühes kutya!"
Emelném a fejemet, így
mindenki elõtt megszégyenítve,
megalázva, sikerül is erõtlenül kinyitni
a szemem.... Látom a lemenõ nap
fényében a messziben a
virágzó fákat...
már nem érzek fájdalmat... valami
magával ragadott. Érzem testemen az
ütések, s rúgások
súlyát, de nem fáj...Csak a lemenõ nap
fényét nézem,
s a virágzó fákat, még az
illatukat is érzem...Mintha álmodnék,
úgy
érzem Csizmák súlyos
lépteinek hangja hoz vissza a
valóságba. Talán
megkönyörültek rajtam. Ezt gondolom, mikor
hallom a pisztolytáska
nyitásának, s a fegyver
kibiztosításának a tipikus
hangját. Tarkólövés.
Talán így végzem, Szenvedtem
már eleget. Eszembe jut családom, mikor a
legkisebb gyermekem vittük haza, mindenki boldog volt, s
annyira
örültünk!
Örültünk ennek az egéz
életnek alle zusamen...De szép is
volt... Aztán egy dörrenés,
és elsötétül minden...
Látom, amint fejem örökre a
sárba hull. Látom azt is, hogy a
sonderkommandó tagjai érzelemmentesen,
rutinszerûen viszik testem az
égetõbe. Ennyi voltam csak. Egy a sok millió
közül...
Eddig jutok maradék gondolataimmal, aztán
érzem, s látom ismét a
virágzó fákat. Még
megvártak, s a lemenõ nap is. Csodálhatom õket
még
egy kicsit. De mi ez az erõ, ami egem most visz elõre? Hol is vagyok,
hiszen láttam, hogy meghaltam?! ÉN
élek, ÉN gondolkozom most is...
akkor ki halt meg?! S mi is történt?! Vagy ez
már a paradicsom?! Ez
volna halál után?! Nagyon halkon hangot hallok...
Se nem férfi, se nem
nõi hangot. Az is lehet, csak egy belsõ érzés.
"Gyere! Kövess!" Egyre
erõsödik a hang, s egy fény alak jelenik meg
elöttem.
Szó nélkül elkezdem követni...
És meglátom a CSALÁDOMAT! Micsoda
jól esõ érzés, micsoda
BOLDOGSÁG!
Elmentek, meghaltak, s most MINDENKI itt van! Anyám,
apám, feleségem,
gyermekeim.
Vajon mi fog történni ezután?