Önelszámoltatás.
2. rész
Vajon
meddig tart még ez az áldatlan, átkos
állapot? Mivel szolgáltunk rá
arra, hogy így bánjanak velünk?
Megígértem még a gettóban a
kislányomnak, hogy annál rosszabb nem lesz.
Belátom, kár volt ilyen
felelõtlen ígéretet tennem. Amin nem tudunk
változtatni, azon nem
tudunk, kár is megígérni olyasvalamit,
aminek megoldása tõlünk
független. Nézem az apró pici ijedt
szemeit. Annyira féltem... Bármit
elviselnék, a kínok kínját
is átélném, ha tudnám, hogy
õ jó kezekbe
kerül, s nem lesz semmi baja. Nagy lányommal
felváltva próbáljuk a kis
csöppséget melegíteni,
dajkálni, hogy ne járjon úgy, mint
pár vele
egykorú itt a vagonba. Rajtuk nem tudtak
segíteni, megfagytak. A
szüleik sem élnek már.
Hiányzott belõlük az akarat, az élni
akarás, a
ragaszkodás az élethez. Õk, akik
beletörõdtek sorsuk jobbra nem
fordulásába... már nincsenek
velünk. Sokan vagyunk egy vagonba.
Gyereksírás a szomszédos
vagonokból. A gyerekek érzik a bajt...
Egymással lehet így beszélik meg az
átélteket.
Napok óta
kényszeredett utazáson vagyunk. A
legszörnyûbb az egészben
az, hogy elfogadni nem tudom, de megértem, miért
is vagyunk itt. A nagy
Führer nélkülünk,
zsidók nélkül képzeli
egyenlõre Németországot,
Európát, majd az egész
Világot, ha már úgy ül
és uralkodik felette,
ahogy felettünk uralkodik minden szürke
egyenruhás, halálfej-sapkás
katona. De a gyerekek, mit ártottak neki? Vagy az
általa oly nagyon
imádott Németországnak?
Félelmemet
próbálom palástolni a gyerekek elõtt,
próbálom azt tenni,
ami egy családanya feladata. Nyugalmat
próbálok árasztani
magamból, s
nyugalmat próbálok varázsolni a poklok
poklába is. Minden igyekezetem
ellenére kudarcba fulladnak
próbálkozásaim. A gyerekeket nem lehet
becsapni. Nem hülyék õk, csak nem tudják
úgy kifejezni magukat, mint a
felnõttek. Kifejezik magukat máshogyan. Más
szemmel is látják a
Világot, eben biztos vagyok. Nem lehet õket becsapni, olyan
szemük van,
mellyel a számunkra még láthatatlan
Világot is látják.
Látják
a láthatatlan pókhálószerû
fonalat, mely minden embert, lelket,
s sorsot összeköt. Érzik
érzéseinket, látják
gondolatainkat, s nem csak
azt amit gondolunk hanem azt is ami a tudatalattinkban rejtõzik, s
még
magunknak sem merjük bevallani.
Egyre jobban
fázom. Fázom a hidegtõl, az
éhségtõl, s a
kialvatlanságtól
is. Nagylányom feladta. Szemében már
nem az élet fénye világít,
hanem
valami addig számomra ismeretlen
érzés. Talán a mindenrõl
lemondás
érzése? Nem tudom. Próbálok
vele beszélni, de nem hajlik rá. Teljesen
elkülönül tõlünk, a
családjától. Még
testvéreitõl is. Ha a kis testvére
sír, már nem néz
aggódó szemekkel, s rohan oda, hanem
érzéketlenül,
révetegen bámul maga elé.
Aggódom érte, de nem vagyok abban a
helyzetben, hogy még vele is száz
százalékosan tudjak törõdni,
foglalkozni. Megpróbáltam, de el sem fogadja a
közeledésemet. Néha,
mikor érzéseket látok a
szemében, néma váddal tekint; nem csak
rám,
hanem mindenkire maga körül. Miért pont
õs? Miért pont ide kellett
születnie? Gondolom, hasonló
kérdések zajlanak le benne, mivel, ezt
látom a szemében.
A bátyja
közeledését is határozottan
elutasítja. Nem hajlandó beszélni
senkivel. Pedig milyen szép kis család voltunk! A
testvérek is mindig,
mindenben számíthattak egymásra, s
soha nem hagyták egymást cserben.
Aztán a
nácik a sok megaláztatással, s a
gettóban eltöltött idõben,
megannyi sorstársunk
terrorizálásával nem csak az
emberséget, s a
tartást, hanem az összetartást is
kiírtották belõlük. Nem csak az
én
gyermekeimbõl, s nem csak gyerekekbõl, hanem felnõttekbõl is sikeresen
kiírtottak minden emberi érzést. Soha
nem felejtem el, hogy egykori jó
szomszédunk, a család barátja amikor
beállt a gettóban alakult rendõri
kötelek közé. Zsidó
létére zsidókat vert, ha kellett, s
asszisztált a
deportálásokhoz. Mintha ez által
elkerülné saját sorsát...
Pedig nem
fogja... Az árja Führer és
társai nélkülünk
akarják a Világot. Annyit
bizonyára elér vele, hogy majd az
utolsó transzporttal indítják
útnak...
Milyen furcsa
érzés... Napokkal ezelõtt, még
együtt tanácskoztunk a
szomszéd asszonyokkal, hogy vajon hova indulnak a
transzportok, s mi
történik az "utasokkal"?! Terjengnek
rémhírek, miszerint, mindenkit
gázkamrába küldenek, s
férfiakat meg a munkára képes
fiatalokat
rabszolgasorba hajtják különbözõ
gyárakban. Ez nem csak számomra, más
számára is el és felfoghatatlan volt.
Akkor még. A behívón ugyanis az
állt, amit kaptunk, hogy munkatáborba visznek
minket, ahol a szülõk, s
a felnõtt korú fiatalok dolgozhatnak, a gyerekek pedig
felügyelet alatt
lesznek, más gyermekekkel. Még a
ruháinkat, személyes holmijainkat is
el kellett hozni magunkkal, hogy megfelelõen fel tudjunk
készülni a
tábor béli életre. Minél
többet utazunk, minél többen halnak meg
körülöttünk, annál
kevésbé hiszem ezt el. Be kell látnom,
ha ez igaz
lenne, akkor messze nem ilyen körülmények
közt utaztatnának minket,
ahol még az emberi szükségleteinket sem
tudjuk elvégezni.
Már azt se
tudom, hogy hajnal van-e, vagy esteledik? Nem tudnám
megmondani, annyira egybefolynak már a napok. A vonat
lassít, s megáll.
Megérkeztünk! Gondolom kicsit vidáman,
hogy legalább az utazásnak vége
van. Rosszul gondoltam. Hogy is lehetnék vidám
attól, ha megállunk,
hiszen ki tudja mi vár ránk, ha egyszer utunk
végére érünk?
Döbbenettel
vegyes rémület ül ki arcomra, mikor
látom, hogy puskákkal
terelnek le minket a vagonokról, nem egy embert meg is
ütnek a
puskatussal. Felsorakoztatnak minket, az anyáknak engedik,
hogy a
kisgyerekeket fogják a kezükben. Majd kivetetik a
vagonokból a már
holtakat, egymás mellé fektetik õket, s
kiválasztanak öt férfit.
Köztük
van a férjem is. Majd ásót adnak a
férfiak kezébe, hogy eltemessék az
eddig elhunyt testvéreinket. Elgondolkodom, beleborzongok
abba, ami
történik. A téli szél
ráfagyassza arcomra a félelmet. Már
nem tudom, s
talán nem is akarom palástolni a
félelmemet, s a
kétségbeesésemet senki
és semmi elõtt. Mielõtt mélyen
elgondolkodhatnék, egy pisztolydörrenése
térít magamhoz. Abba az irányba
nézek, ahonnan a lövés hallatszott.
A sor
közepénél egy fiatalasszony fekszik a
földön, tõle pár
lépésnyire
egy év körüli kisfia megfagyott holtteste
hever. Ráparancsolnak az
egyik emberre, aki a tömegsírt ássa,
hogy azt a két hullát is dobják a
gödörbe. Nem is a
látványtól, inkább
már a félelemtõl, s az
idegességtõl... úgy érzem,
görcsbe rándul a gyomrom, hirtelen
bokákolni
kezdek, s fiammal a karomon keserû epét kezdek
hányni. Nem is tudom,
hogy kerültem vissza a vagonba, de már
javában úton vagyunk, mikor
végre fel tudom fogni, hogy mi történik
körülöttem.
Férjem
mellettem ül, szemében már nyoma sincs a
félelemnek. Vajon mitõl
nyugodott meg ennyire? Nem tudom, de beszélni sem akar.
Beszélgetéseink
kimerülnek abban, hogy biztosítjuk
egymást soha el nem múló
érzelmeinkrõl, melyek bárhol is legyünk,
összekötnek minket.
Ezután
még két napig utaztatnak minket, s utunk
során még többen halnak
meg. Fõleg gyermekek, s legyengült öregek, akik
már réges rég, még a
gettóban feladták a harcot az
életükért. A vonat lassít,
majd szép
lassan gördül be egy hatalmas vaskapun, melynek
tetején a "Munka
Felszabadít" felírat díszeleg.
Fogalmam sincs, hova kerültünk.
A már
szokásos puskatus ütlegek közepette
mindenkit leterelnek a
vagonokról. Egy SS tiszt rezzenéstelen arccal
mondja, mi vár ránk, s
biztosít arról, hogy a gyermekével,
családjával mindenki együtt
maradhat. Kamasz lányom, s a kis
kétéves csöppségem a bal
oldali
oszlopba kerül, én a férjemmel s a
fiammal a jobb oldali oszlopba
kerülünk. Megkezdõdik a
kálvária. Nem engedhetem, nem engedem, hogy
elszakítsanak gyermekeimtõl. A
felvigyázók nem engednek lányaimhoz.
Hallom a kicsi zokogását, hirtelen a
földre kerülök, nagy a túlerõ. A
következõ pillanatban valaki megfogja karomat, s
felsegít a földrõl. A
szelektáló SS tiszt rezzenéstelen
arccal nyugtatgat, s közli velem, ha
nagyon szeretnék, menjek nyugodtan a lányaimmal.
Hálálkodom
jóságáért,
úgy látszik mégis csak van valami
emberi ezekben az emberekben is.
Biztos neki is van családja, s tudja mit éreznek
ilyenkor az emberek.
Miután
vége a szelektálásnak, kettes
oszlopban kezdünk menetelni elõre
egy nagy téglaépület felé,
melynek ajtajára fürdõhelyiség van
írva.
Némiképp megnyugszom, még kicsit
örülök is, hogy lezuhanyozhatunk, s
talán a hozott holmijainkból még
tiszta ruhát is vehetünk fel. A fürdõ
vetkõzõ helyiségében hosszú fapadok
vannak, számozott fogasokkal.
Felvigyázónk közli, hogy a
saját érdekében mindenki jegyezze meg
a
fogasa számát, hogy a zuhanyzás
után elkerüljük a
kavarodásokat. A mi
fogasunk a 123.-as. Nagy szégyenérzet
közepette levetkõzöm, ahogy a
társaim is, s pár perc múlva
már mind meztelenül állunk a
bejárat
elõtt. Öregek, fiatalok, gyermekek vegyesen. Aki tudja takarja
szemérmét még ilyenkor is. Bennem is
van nem kevés szégyenérzet, de
számomra a legfontosabb az, hogy a kislányomat
tudjam a kezemben
tartani. Lassan kinyílik a zuhanyzó ajtaja. A
zuhanyzóhelyiségben
rengeteg zuhanyrózsa nyúlik le a
magasból, a terem közepén több
oszlop
van egymás mögött, telis tele lyukakkal.
Hogy mi célt szolgálnak nem
tudom, de nagyon nagy a nyugtalanság. Kétezer
ember lehet most ide
bezsúfolva, többségük 16
éven aluli gyermek. Valamint nagyszüleik,
testvéreik vannak még itt. Hatalmas
csattanással záródik az
ajtó,
melyen betereltek minket, s hirtelen nagyon nagy lesz a
zúgolódás.
Várjuk, hogy mi történik.
Kamaszlányom a kezemet fogva remeg a
félelemtõl, kisebbik lányom csendesen
pislákol, õ is reszket, de nem
sír.
Most hirtelen
lekapcsolódik a villany, nagy
sötétség támad, s az
emberáradat megindul össze vissza. Kamasz
lányom már el is sodródik
mellõlem. Nagy a sikoltozás, az erõsebbek eltaposnak szinte
mindenkit.
Sziszegõ hangot hallok, s valami furcsa szag üti meg az
orromat. Gáz.
Most fogom fel, hogy miért is vagyunk itt. Egyre
többen köhögnek
mellettem, hallom ahogy mellettem gyermekek sírnak, s
hánynak
egyszerre, haldokolnak, fogom fel végül, majd a
következõ pillanatban
az én torkomat is eléri a maró
gáz íze, s én is fulldokolni kezdek.
Gyermekem még mindig a kezembe. Embertársaimon
próbálok feljebb
kapaszkodni, hogy levegõhöz jussak, de nem megy, mert gyenge
vagyok.
visszacsúszom, hallom-érzem kislányom
agóniáját, de nem tudok rajta
segíteni. Lecsúszunk a földre...szememet
marja a gáz, érzem, hányni
fogok, közben egyre többen egyre erõsebben taposnak
rajtam. Utolsó
erõmmel a kislányom szájába
próbálok levegõt fújni, de nem megy,
mert
nincs levegõm. Már nem mozog...meghalt,
úristen... érzem, ahogy kicsi
körmei a húsomba vájtak, de nem tudok
mit tenni... próbálok ismét
felkapaszkodni, menteni az életem, újabb levegõ
vételhez jutni, de nem
megy. A bokámnál fogva valaki
visszaránt, egyszerre érzem, hogy szinte
a húsomig kaparja valaki a hátam, gáz
és hányadék szaga van
körülöttem,
s most az én számból is folyik ki a
saját hányadékom. A földre
kerülök,
vegetatív idegrendszerem felmondja a szolgálatot,
csak vonaglok a saját
és mások
ürülékében,
hányásában, majd elvesztem az
eszméletem...
Kislányom
hangját hallom. Anya! Gyere! Furcsa
érzésem támad, semmit nem
érzek. Kinnt vagyok a tábor kapuján
kívül. Mögöttem a
tábor, füstölgõ
kéményekkel, hátranézek.
Elõttem fényesség, s kislányom
hangját hallom:
Anya, gyere! Ne nézz hátra! Most
égetik a testünket. De már szabadok
vagyunk, s élünk! Gyere menjünk! Ne
nézz hátra! Nem bírok nem
hátra
nézni. Ott a rácsok
túloldalán van a férjem, a
társam, s a nagyfiam is.
Bárcsak tudnék szólni nekik, hogy mi
vár rájuk... Hogy ne féljenek,
mert nem halunk meg. Valami ismeretlen erõ húz elõre a
lányom hangja
irányában. Ahogy egyre közelebb
érek, annál nagyobb szeretetet érzek
magam körül. Mindkét lányom itt
van, nevetve öleljük, szeretjük
egymást. Egy fény alak közeledik
felénk, azt hiszem angyal lehet.
"Kövessetek"- mondja. Majd hozzáteszi, hogy a
sorsunkat
beteljesítettük, a vállalt
közösségi zsidó sors, mely
egyénekre szabott
immáron beteljesülni látszik. Nem is
akarok errõl tudomást venni!
zsidó, nem zsidó, keresztény, vagy
hitetlen...Nem érdekel. Élek! Én is
és a gyermekeim is! ÉLÜNK!!! Majd
szép lassan eltûnünk a
Fényességben.