Nyári Zsolt

A magányos vándor búcsúja

Nagyon várta már ezt a napot. Hogy végre hazamenjen, s találkozzon szeretteivel. Ám amint útra kelt, furcsa érzések kerítették hatalmába.
„Haza? Otthon? Hova is megyek? Mert nincs hely, amire azt mondhatnám, hazamegyek, nincs hely, amire azt mondom: otthon. Elvesztettem.”
Elindultam olyan emberekhez, akikre a külsõ szemlélõ azt mondja család. Vicces nagyon. Család? Sose volt. Tán egy-két évig. Aztán az se lett. Emberekhez ment a vándor, akikhez köze volt vagy vér szerinti kötelékbõl, vagy máshogyan.
Remegett a vándor szíve, de tudta: hozzá nem mehet, szíve, ajtaja elõtte már zárva
Mégis ment, valami hajtotta elõre...menekült a saját reményébe, a saját álmaiba, hogy hátha..mégis...
Aztán megérkezett.
A város levegõje más volt. Lassan, nagy léptekkel indult útjára a városban.
Lefutotta a tisztelet köröket. Délután gyermekével volt. Este a testvérével.
Másnap reggel, nyomasztató idõ volt.
A vándor nem evet második napja. Lett volna mit.
A lelkében lévõ érzések fizikai szinten a gyomrában összpontosultak. Nem bírt enni.
Félelem, idegeskedés, aggódás...reménytelenség....
Aztán próbált megnyugodni.
Elment hozzá. Õ kimért volt, s távolságtartó
Egy igazi ölelést sem kapott...egy csókot sem..semmit... fájdalmat, azt hogyne kapott volna, hiszen azért ment
Gyorsan kiválogatta a téli ruháit. Aztán próbált beszélni, de értelmes dolgok nem jöttek ki a száján. Nem tudta megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Pedig a szókincsünk elég nagy. Mégsem tudta szavakba formálni azt, ami benne volt.
Aztán a vándor elindult. Már sötét volt.
Gyermekéhez ment. Beszélgettek, majd búcsúzni próbált. Nem ment neki. Tudta, hogy utoljára látja gyermekét. Úgy érezte, szívét kitépik. Valami ott elszakadt, aminek soha nem lett volna elszakadnia. Gyermeke nem akarta engedni. Pityergett.
A pityergésbõl sírás lett... hiába mondta gyermekének, hogy szereti, s visszajön. Mindketten tudták, hogy hazudik. A gyermeke is megérezte, utoljára látja az édesapját.
Aztán elváltak. A gyermek zokogva rohant utána a lépcsõházba. Kérlelte, ne menjen el. Megölelték egymást. Sírtak. Végül a volt felesége vitte be a gyermeket.
Megállt a ház elõtt. Gyermeke könnyek közt integetett neki. Próbálta biztatni, s erõt adni neki, de nem ment. Egymásnak próbáltak segíteni. Sötét volt már. Aztán a gyermek bement az erkélyrõl. Arcának nyoma, ott volt még az üvegen. A vándor állt a ház elõtt. Magánya, fájdalma, úgy hullt le rá a sötétben, mint az esõ.
Elindult anyjához. Ott töltötte az estét. A hangulat a szokásos volt. Kurta félmondatok. Egyikük sem tudott mit kezdeni a másikkal.
Nehezen aludt el. Õ tudta, hogy utoljára látja az anyját, bár ez különösképpen nem hatotta meg.
Reggel még beszéltek...aztán többet nem.
A vándor szomorúan pakolt. Várta a telefonhívást. Megjött. Bár ne jött volna.
Aztán jött még egy hívás. A vándor lement a ház elé. Szíve gyilkosa elhozta a téli ruháit, amiket kiválogatott. Villámtalálkozó volt. Közhelyekkel.
A vándor látta, érezte, itt már soha többé nem fog labdába rúgni.
Próbált normálisan búcsúzni. Tudta, hogy soha többé nem fognak találkozni.
Kezében a szatyrokkal, próbált még valami búcsúfélét kicsikarni. Nem ment.
Az összes emlék, együtt töltött idõ, hiábavaló volt, s semmire sem való. Õ tudta, hogy utoljára találkoznak. Még egy normális, emberi ölelést sem kapott, pedig sokat jelentett volna neki. Fájt. Majd elmúlik nemsokára, gondolta a vándor.
A kocsiba még esdeklõen visszanézett.
Kijött a száján: Utoljára találkoztunk, s fel sem fogod, nem is látod.
Aztán visszament anyjához.
Összepakolta a legszükségesebb holmikat. Szürke hosszú kabátjában, két nagy táskával elindult a vándor.
Reménytelenül, üres szívvel, indult útjára. Az idegenbe.
A reménytelenségbe. Felszállt a vonatra. Az elindult
S ment, ment elõre, s vitte a vándort a messzeségbe.
Oda, ahol majd utoléri a végzete.
Legördült egy könnycsepp az arcán
Egy. Benne volt minden.
Az is ami volt, az is ami lehetett volna.
De nem lett semmi.
Elmorzsolta a könnycseppet. Álmait morzsolta szét akkor az arcán...S bámult ki az ablakon a messzeségbe...