Harckocsik nyomában
2012.08.27.
Egy TDM-850, az egyes harcos kiképzésen

A jó öreg TDM Rinóm az utóbbi időben kissé túlzott étvággyal evett. Közelített a 6 liter/ 100 Km értékhez. Nagyon szeretem, de ezt már sokalltam, és lejjebb nyomtam a tűt a torkán. A szerelés után a szegényebb keverékkel elindultam egy rövid próbára, ami kissé elhúzódott. Hidegen kissé durrogott, de bemelegedve már hozta a formáját.


(További képek a túráról a http://myriders.atw.hu/ oldalon.)

Elugrottam a Kisbalatonhoz, aztán Tapolca mellé. Ódörögdnél megkívántam a terepet. Csalogatott a harckocsizó kiképzőpálya.

Ma már nem sűrűn dübörögnek errefelé az igazi nagy vasak. A rendszerváltás a harckocsi tonnákat is kisöpörte. A hatalmas gyakorlótér a behajtásra alkalmas helyeken minden irányból sorompókkal, vagy hatalmas betongúlákkal van lezárva. Ráadásul a betongúlákat egy-egy alig látható betonvassal a kúpjuknál egymáshoz hegesztették. Majdnem beletrafáltam egy ilyen akadályba a két gúla között.



Valamikor réges régen én is sok évig katona voltam. Megdobogtatta a szívem a terep. Biztos vagyok benne, hogy sok vén katonában, a múlt szép emlékei idéződnek fel, ha újra ilyent lát.

Idővel minden rosszat elfelejt az ember, és csak a terepen a nehéz körülmények között szövődött életre szóló barátságok, a kalandok, a vidám kitolások, az éjszakai szökések, a kocsmalátogatások, és a hosszabb rövidebb életű légyottok emléke tovább vibrál vénülő agyunkban.

Az üvöltöző felettesekre gondolva már csak mosolygunk. Mire elfogyott a seregben töltött napjainkat számláló centi, már értettünk mindent, szinte barátságos megszólításnak vettük, ha ránk ripakodtak, félvállról intéztük a büntető fekvőtámaszokat, futásokat, vagy a konyhai krumpli pucolást.

Nem is vettük katonaszámba azt a társunkat, aki nem meregette még fenyítésként üresre a latrinát, vagy legalább a fogdában nem vendégeskedett néhány szép napot.



Utólag minden szép volt, kemény és katonás. Fiatalok voltunk. Akkoriban ez a gyakorlótér dübörgött a gyakorlatozó harckocsiktól, és egyéb páncélos járművektől.

Lapultak a köves talajba utolsó erejükből vájt lövészteknőkben a kiskatonák. Szidták a sorsot, a világot, a Bakony földjét, az ordítozó feletteseket, a csorba gyalogsági ásójukat, és verték, túrták a követ, amíg el nem készült az a kis teknő, amiben megbújhattak.

A teknőásást lelkileg segítette a tudat, hogy a végén majd újra visszatemethetjük a gödrünket, és legközelebb megint egy új helyen törhetjük fel a köveket a szűz talajból.

Ez bizony nem szántóföld. Nem a barátságos agyag. Ez a sziklás talaj még a növényeknek sem kell, nemhogy a parasztnak. Ezért lett ez a placc a katonáké. Had játszanak.

A hatalmas zajban, a dübörgő motorok okozta lármában, a robbanó gyakorló gránátok, és fegyverropogás között, teljesen kimerülve nem volt nehéz elképzelni, hogy a háború kellős közepébe csöppentünk.

Mikor már mindenki teljesen kikészült, egy véresszájú őrmester vigyorogva elüvöltötte magát:

GÁÁZZZZ!!!!

Ezt nagyon szerettük. A tűző nap ellen, nehogy a mocskos poros képünk leégjen, a pofánkra cibálhattuk a gázálarcot.

Ilyenkor már nem jópofizott, nem röhögcsélt senki. Az izzadságtól tapadós, büdös gumimaszk húzta, nyúzta a bőrünket, cibálta tépte tüskényi hajunkat, és sehogy sem akart a helyére menni.

A gázálarcban a külvilág eltűnt. A párás üvegen át, mint gülüszemű marslakók bámultuk homályba vesző társainkat, ziháltunk, fujtattunk a gumipofában. Nem csak vakok, jóformán süketek is voltunk saját légzésünk hörgő sziszegő hangjától.

A boldogság fokozható. Az élményt a vegyvédelmi ruha felvétele emelte az egekig. Fél süketen, szinte vakon nem túl egyszerű felvenni. Ilyenkor gyakran nadrágszárnak nézte az ember a kabátujját. Előbb utóbb azért sikerült beöltözni, és hogy a kellemes gőz a gumiruha alól lefelé ki ne szökhessen, ránk került a vegyvédelmi csizma is. Hú de jó volt.

Ilyen dombokon meneteltünk beöltözve, szédelegve, félvakon a gázálarc párás üvegétől, az előttünk, mögöttünk, vagy éppen mellettünk haladónak neki-neki ütődve teljes menetfelszereléssel.

Akkoriban a vasszöget is megettük volna, de nem volt rá szükség. Az ebéd helyett a konzervdobozból kikotort gyíkhús fedőnevű marhakonzerv, vagy egyéb vagdalthús szerű holmi isteni eledelnek hatott a száraz kenyérrel. Príma volt rá a húgymeleg poshadt víz a kulacsunkból.

Ez elég rosszul hangzik, de a seregben mégsem fogyott le senki. Csak híztunk, és izmosodtunk. Legtöbbünk még ma is annak a néhány év erőlködésnek köszönheti a jó kondiját.

A kis vegyvédelmi gyakorlatot gyakran futással vezettük le, majd ha már a napi program kezdett kifújni erőltetett menetben, vagy üvöltve énekelve gyalog vonultunk a laktanyába.

Kemény srácokat faragtak belőlünk. Nagy is volt a pofánk. Azt hittük, azt csinálunk a világgal amit csak akarunk. A világ ezt leszarta, és azt csinált velünk, amit csak akart.

Sokszor érzem úgy, hogy a mai fiataloknak sem ártana valami hasonló élmény. Fogalmuk sincs róla, micsoda közösség tud kialakulni nehéz körülmények között. A seregben a legkülönbözőbb fizikumú, képzettségű, hátterű, vallású fiatalok váltak egy jól működő egységgé.

Itt az egy mindenkiért, mindenki egyért nem tűnt üres frázisnak. Itt megtanultuk segíteni, és becsülni egymást. Megismertük saját magunkat. Rájöttünk, hogy valójában közünk sincs azokhoz a nyehegős, puhány taknyosokhoz akik voltunk, mielőtt bevonultunk katonának. Keményebbek lettünk, durvábbak, de volt szivünk.

Ez is elmúlt.....

(További képek a túráról a http://myriders.atw.hu/ oldalon.)