Felkészülés a 2010-es Kinizsi 100-ra
Reckeb így látta
2010. május 29-30. Kinizsi 100, tervezett szintidő: 23 óra 59 percTeljesítési idő: 22 óra 20 perc
Kinizsi 100 beszámoló
Lassan egy hónappal a nagy esemény után végül én is megírom a beszámolómat. Talán jó lesz valamiféle összegzésnek, talán elolvasom jövőre, ha újra megyünk, talán így lehiggadva tárgyilagosan össze tudom szedni az érzéseimet.
Sok felkészülés után, aminek egy jelentős része talán felesleges volt, vagy más koncepcióban kellett volna elvégezni, de végül eljutottunk a 30. Kinizsi 100-ra. A rossz időjárás és a vizsgaidőszak miatti erőnléti problémák nem kecsegtettek túl sok jóval. A rendes futóedzéseken megszerzett állóképesség május 29-re megkopott, de azért optimistán vártam a túrát. Bizonyítani akartam mindenkinek, és persze leginkább magamnak.
Május 28-án délután kezdődik a kalandunk, amikor is a Budapest felé közlekedő vonaton találkoztunk a Tanbával, és nekivágtunk a fővárosnak. Vonat, Hév, eltévedés, panzió megtalálás, McDonalds, videózás, sok röhögés, majd végül alvás. Ezek után 29-én reggel frissen keltünk, gyors összepakolás, majd kisétáltunk a Csobánka téren lévő gimnáziumhoz, ahol már elég hosszú volt a nevezési sor. A készséges szervezőknek köszönhetőn gyorsan haladtunk, és érdekes volt megfigyelni más emberek hozzáállását az egész túrához. A 222-es számot kaptam, ami azért volt külön öröm nekem, mert a 22 a kedvenc számom, és ebben sokszorosan megtalálható. ?
Átsétáltunk a Víziorgona utcába, ahol gyorsan elrajtoltattak, így nekiindultunk a 24 órás gyaloglásnak.
Először a kertes házak között sétáltunk több százan, enyhe emelkedővel, később ezt felváltotta egy nehezebb kaptatás, itt sikerült elég jól előzgetnünk. Miután leértünk az aszfaltról murvás úton mentünk, ami nem igen jött be, de szerencsére az elmúlt napok esőzései nem látszottak. Jó hangulatban haladtunk, bár azért az emelkedőket megéreztem, néhol el is ment a Tanbá, de nem volt vészes a lemaradásom. A Nagy Kevélyre, ami kb. 500 méter szintemelkedés együtt értünk fel, bár ehhez kellett, hogy ő megállt közben fényképezni a panorámát.
Itt kicsit csalódott voltam, hogy csak a 25-ös és a 40-es távnak van bélyegzője, valamiért beleéltem magam, hogy ott már megszerezhetem az első tintapacát a lapomra. ? Persze hamar túltettem magam ezen a lelki állapoton, és jó hangulatban elindultunk lefele. Hát ez nem volt túl jó szakasz, itt már keményen oda kellett figyelni minden lépésre, ugyanis a sáros talaj nagyon csúszósnak bizonyult. Az már itt feltűnt, hogy nagyon meleg van, és a vártnál jobban fogyott és melegedett a magunkkal vitt víz. Sőt, az is tudatosult bennem, hogy nagyon nehéz lesz betartanom a rendszeres táplálkozást, amit terveztem magamnak, már itt a hegytetőn alig bírtam legyűrni egy müzli szeletet, inkább jött vissza, mint ment le.
A csobánkai műútig elég kellemes volt a séta, közben összefutottunk Zotyaapuval, mint az első fórumós ajándékkötözős emberkével, jól elbeszélgettünk vele.
A műúttól ismét emelkedő következett, ez kevésbé harcolt le, mint a Kevély, de azért itt is előfordult, hogy leszakadoztam a Tanbáról. Szükség volt már arra is, hogy a sapkámat vízzel hűsítsem, mert nagyon felmelegedett a levegő, és égetett a nap. Ugyanez volt a helyzet a Pilis nyeregnél is, bár meg kell vallanom, ez a szakasz nagyon tetszett, a szerpentinekkel, a kilátással, a hangulatos erdővel, illetve a társasággal együtt. Először Jámborral váltottunk néhány szót, majd egy másik idősebb úriemberrel kezdtünk beszélgetni, aki nagyon sok érdekeset mesélt a korábbi túráiról. Jó hangulatban, de a Tanbához képest megkésve érkeztem az első ellenőrzőponthoz a Pilis nyereghez.
Itt egy igazi kis méhkas fogadott, volt minden, sátrak, büfé, túracipőt bemutató cég, padok, asztalok, és persze sok Kinizsiző. Rendbe tettem a lábamon a vízhólyag kezdeményeket, Leukoplast-tal szőnyegbombáztam a kérdéses területet, vettem egy pogácsát meg egy fél literes narancslevet a büfében (a vízutánpótlás mellett természetesen) és ez ismét széppé tette a világot, újabb adag önbizalommal töltött fel. (Nagyon tetszett a PET palacknyomó szerkezet, és a szelektív hulladékgyűjtés, mindig jó ilyennel találkozni, akárhol is van ez.) Megtudtam, hogy már csak 99900 lépés van hátra, és mivel nem találtam ezt túl nagy számnak, így neki is indultunk a Tanbával. (Ja, és két szó erejéig összefutottunk gyalogolokkal is)
A hőséget leszámítva innentől egy jelentősen könnyebb szakasz következett, először Kesztölcöt értük el, ahol meghívtam a Tanbát egy üdítőre, majd integetünk gyalogoloknak, aki egy kék kispolski mellett beszélgetett, és már mentünk is tovább pihenő nélkül Dorog irányába. Annyi pihenőt engedtünk meg magunknak, hogy egy nagyon rendes ember kilógatott egy slagot, ahol lefürödtünk, és ittunk. Azt kell mondanom, hogy abban a hőségben életet mentett, vagy legalábbis sok száz ember életét könnyítette meg. Jó, hogy néha az emberek nem csak az önző saját érdekükre gondolnak. Nagy gratula neki!
Egyébként elmondható, hogy Kesztölcről nagyon szép a Pilis, egészen feldobott a látvány a sziklás hegyoldallal, azt hiszem egy ilyen túrán minden lélekemelő dolog plusz energiát ad.
A dorogi sorompók felé folytatódott az utunk, egy vékony ösvényen, ami egy ritkás erdőn keresztül vezetett keresztül. Itt én nagyon jól éreztem magam, bár a nap égetően sütött. Dorog előtt elgyalogoltunk a kutyakiképző meg egy lőtér mellett majd beértünk a házak közé. Itt ismét kicsit összeterelődött a mezőny, megismerkedtünk Zak-kel, és Vagdalthússal. Egyébként itt volt a 40-es táv végpontja. Megmondom őszintén itt kicsit megkönnyebbültem, ugyanis innentől kezdve majdnem végig ismert szakasz következett. Temető mellett fel, és máris kezdődött a Gete. Most teljesen más benyomást tett rám, mint márciusban. Akkor könnyebben másztam meg, de most szebb volt. Felfele elkapott egy intenzív holtpont, Tanbá nagyon elhúzott, én meg csak szenvedtem a hőségben. A tarvágásokon égetett a nap, az erdőben fülledt volt a levegő, a sebességem drasztikusan lelassult. Tényleg igaz, hogy alattomos állat a Gete, nem túl magas, de hosszan húzódik. Végül csak felértem, gyors pecsételés, és megkerestem a Tanbát, sejtettem, hogy nem fog nekivágni a lejtőnek egyedül. Próbáltam enni, de egy protein szelet is csak nagyon nehezen csúszott le, így nem erőltettem, viszont a folyadékra nagyon nagy szükségem volt, rettentő hőség volt fent a hegytetőn. Kis pihi, Tanbá telefonált, én próbáltam életet lehelni magamba, majd nekivágtunk a hegynek, most már lefele.
Valahogy a fenyős részek bejönnek nekem, feldobja a hangulatomat, így volt ez most is. A pihenő jót tett, és bár lassan haladtunk, de én élveztem. Ez nem mondható el a Tanbáról, akinek a meredek lejtő teljesen szétcseszte a térdét. Először arra gondoltam, hogy ha a nagyon meredeken részen túl lesz, talán nem lesz olyan nagy a baj, így nem vártam meg, hanem haladtam a saját a tempómban. Majd mikor láttam, hogy még mindig nem jön, bevártam és próbáltam életet lehelni belé, bíztatni. Nem tudom mennyire látszott rajtam, de belül már azon gondolkoztam, hogy vajon meddig bírja, annyira rossz volt a mozgása és gyakorlatilag nyújtott lábbal szenvedett a köves úton. Komolyan a feladást vártam már a részéről. Aztán szerencsére ez nem következett be, nagyon lassan, de mégis leértünk a hegyről. Ez után megérkeztünk a „retteget katlanhoz”, és most jó irányba fordultunk (balra), és egyből fel jobbra, a löszfalra. Azon gondolkoztam végig, miközben én is nagyjából a halálomon voltam, hogy fogja felhúzni magát itt a Dani, de nem panaszkodott, sőt, egész jó ütemben követett. Gondolom az, hogy nem a térdére nehezedett a tényleges súly sokat számított. Fent kiértünk egy repceföld szélére, és egy kerülő után egyenesen a Hegyeskő felé haladtunk. Ez volt az a szakasz, ahol talán mentálisan a leginkább fel voltam dobódva. Egyrészt - elnézve balra - már látszódik teljes valójában a Héreg fölött lévő torony, ami végig a túra során egy irányjelzőként műkötött a számomra. Jobbra nézve fantasztikus látványt nyújtottak a házak a völgyben, a Gete impozáns mérete, a fenyvesek, illetve az erdőkön végighúzódó felhőárnyékok. A háttérben, távol félelmetes és egyszerre felemelő látvány volt az esztergomi bazilika kupolája, és a gyülekező viharfelhők. Előre tekintve a Hegyeskő sziklás-erdős vadregényes sziluettje tette ezt a képet teljessé. A jó kedvemet erősítette az is, hogy tudtam, hogy közel vannak a tokodi pincék, és ez a táj, már a márciusi kellemetlenségeket leszámítva, a kedvencek között van.
A pincéket tényleg hamar elértük, de iszonyú volt a hőség, nagy szolgálatot tett a halászsapkám, napszúrás pozitív volt az időjárás, úgy tudom több ember ennek is esett áldozatul. Én a vizes satyival elviseltem, de mire elértük a következő pontot, már nagyon vágytam egy „fürdésre”. Ezt végül a pincéknél lévő kútnál be is pótoltuk, majd néhány száz métert sétálva kellemes meglepetés fogadott minket, ugyanis a helyiek, néhány cég támogatásával igazi kis Kinizsi-oázist hoztak létre, túró rudival, friss ásványvízzel, zsíros kenyérrel, uborkával. Ami a legjobban megfogott, hogy nagyon sok helyi volt ott, aki segédkezett, kiszolgált minket, gyerekek-felnőttek fáradoztak azért, hogy nekünk minnél jobb legyen. Érkezésünkkor két kislány szaladt elénk, egy-egy pohár vízzel, hogy kérünk-e? Nem hiszem, hogy volt aki visszautasította ? Én kicsit
szégyenlősen szerettem volna kérni még egy pohárnyit, és mikor óvatosan feltettem a kérdést, akkor nemhogy még egy pohárnyit kaptunk, de még az üvegeinket is megtöltötték, és alig bírtuk visszautasítani a halálraitatást. ? Nagyon feldobott ez az élmény, és erre szükségünk is volt, mert ekkor már intenzív felhősödés kezdődött, és várható volt, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a vihar. Kis pihenő után nekiindultunk az újabb emelkedőnek, ahol jó néhányszor meg kellett állnom, de azért elég hamar felértünk. Ez talán az egyik legalattomosabb emelkedő az egész túra során, kicsi, de nagyon meredek, és hamar kiszívja az ember összes erejét. Szűk ösvényeken, ágak elől hajolgatva értük el Mogyorósbányát. Amikor beléptünk a Kakukkba, ami gyakorlatilag tömve volt, lecsapott a vihar. Pecsételés után ezért hát leültünk kajálni egyet, úgy látszik az átmeneti lehűlés jó hatással van az étvágyra, és helyben vásárolt banánnal és kólával próbáltam pótolni az elhasznált szénhidrátot. Amikor kicsit csendesedett az eső, úgy döntöttünk, hogy elindulunk, egy kis frissítő akár még jól is eshet. Szerencsénk volt, mert már a vége fele járt a zápor, és így valóban csak egy laza hűsítőként éltük meg a nedves pólót és ezt az égi áldást.
Ismét emelkedő következett, rossz, murvás úton, és bár mi ismertük az útvonalat, két nagyon határozott túratárs majdnem eltérített minket. Szerencsére hamar belátták a tévedésüket, és így már magabiztosan indulhattunk a helyes irányba. A zápor olyan jó hatással volt ránk, hogy fokoztuk a tempót és ismét jó ütemben haladtunk felfele az Öreg-kőhöz. Fent elmentünk a pados, tűzrakós rész mellett, majd balra lefele már Péliföld fele vezetett az utunk. Nagy mező megvolt hamar, le átlósan a kerítéshez, és ekkor döntöttem úgy, hogy értesítem a húgomat, hogy készüljenek, perceken belül ott leszünk
Péliföldszentkereszten. Már csak a forrásnál álltunk meg rövid időre arcot mosni, és begyalogoltunk a depóba…? Itt a húgom, barátja és két közös barátjuk várt ránk, ez volt a tervezett „nagy” pihenőnk, amit alaposan ki is használtunk. A mérleg eddig 57 kilométer, Tanbánál egy fájós térd, túl voltunk hőségen, záporon, a „katlanon”, így megérdemeltnek éreztem a nagyjából 20 perces tervezett szünetet. A pótnadrágtól, pulóvertől, a kajakészletem jelentős részétől megszabadultam, feltöltöttük a hozott vízzel a kulacsokat, bepakoltuk az éjszakai felszerelést, bemosakodtunk, és átadtuk magunkat a
táplálkozásnak. Persze ahogy az adott napon végig jellemző volt ránk, szilárd táplálék nagyon nehezen ment le a torkunkon, de azért a húgommal készítettet „csodaturmix” lecsúszott, és ez nagyon jó hatással volt rám. A Dani is evett egy keveset, emlékeim szerint a túróból, és Jumbóból pótolta a fehérje és szénhidrát veszteségét. Bátran elmondhatom, hogy mindkettőnk jó hangulatba került ettől, és miután elbúcsúztunk jó kedvűen vágtunk neki a műútnak. Vagyis túl messze nem jutottunk, ugyanis közben megállított bennünket P-21 Feri a „legendás” kispolákkal, amit már Kesztölcön is láttunk egyszer. Ő elmesélte, hogy nem sokkal előttünk van Zotyaapu, akivel egyébként az egész túrán előzgettük egymást. Ezen kívül készült egy iwiw-, és msn gyanús kép is, amit később meg is kaptunk tőle, ezúton is köszönjük!
A műút után balra fordultunk a szántóföldek mellett, itt készítettem néhány képet telefonnal, aztán igyekezhettem a Tanbá után, mert ő rendületlenül ment. Most könnyebben másztuk meg a „hullámvasútat”, mint márciusban, be is értük Zotyaaput, és ismét vidáman beszélgettünk vele, egészen a bajóti műútig, ahol meglepi ellenőrzőpont volt, és friss hideg szódát kaptunk, plusz újra találkoztunk Ferivel.
Itt már azért eléggé megnyúltak az árnyak, én már azt tervezgettem, hogy mikor lenne érdemes majd elővenni a lámpát. Egyébként ez volt az a szakasz, amitől nagyon tartottam, mert utoljára is nagyon megszenvedtünk itt. Nem sokkal később elértük az érdekes kötélkaput, itt már azért sejtettem, hogy talán meglehet még világosban Pusztamarót. Közben
felvilágosítottam a Tanbát, hogy már jóval előrébb tartunk, mint amire ő gondolt. ? Újra emelkedőbe fordult a talaj, de rövid időn belül máris beérkeztünk Pusztamarótra, ahol éppen valami terepfutó tábor volt. Kis tanakodás után (van-e ellenőrző pont?) végülis megindultunk a már „hazai pályának” számító Gerecse50-es ellenőrző pont felé. Közvetlenül a hegy előtt döntöttünk úgy, hogy felvesszük a lámpát, mert már nem sok mindent láttunk, így kezdtünk el felmászni a gyerektábor felé. Egyébként ez is egy kedvenc szakasz, egészen Bányahegyig.
Hamar ránk sötétedett, kb. 2 km múlva már vaksötétben gyalogoltunk, be is állt szépen egy sor, amiben haladtunk mi is. Itt én elkezdtem beszélgetni egy lánnyal, aki ekkor még elég jó állapotban volt, ellentétben a Tanbával, aki már a baromságait sem mondogatta. (ebből éreztem, hogy nem túl boldog) Ahogy haladtunk Bányahegy fele, nekem úgy nőtt a jókedvem, és a fáradtságom, de a lány is kezdett a halálán lenni, Tanbáról nem is beszélve. A végén már gyakorlatilag csöndben értünk be az ellenőrzőponthoz.
Itt viszont ismét nagy élet fogadott minket, reflektorok, tábortűz, színpad, sátrak és persze elég sok „haldokló”. ? Némi magrágcsálás, és pihenő után már elég nehezen tápászkodtunk fel, és bár döcögősen, de újra elindultunk az egyik eddigi kedvenc szakaszunkon. Itt már teljesen sötét volt, két apró fejlámpa fényénél botorkáltunk előre, most már tartósan lejtős területen. A terepet korábbi túráink során már éjszaka is ismertük, persze akkor a fizikai állapotunk jelentősen jobb volt, mint most. Rövid idő után kezdtem belefásulni mindenbe, így eldöntöttem, hogy előkeresem a fülhallgatómat, és egy kis zenével próbálom mentálisan felrázni magam. A túra előtti napokon hosszú időt fordítottam arra, hogy megfelelő zenéket válogassak, és elmondhatom, hogy remek ötlet volt részemről. Ahogy megszólalt a fuck&roll a fülembe, szinte szárnyakat kaptam, legalábbis olyan értelemben, hogy már nem a túrára, meg a fájdalmaimra figyeltem, hanem a zenére. Ahogy teljesen átadtam magam a ritmusoknak, és ütemeknek, úgy tudtam egyre könnyebben menni, bár a Tanbá elég rossz bőrben volt. Ez a lelkesedés bőven kitartott a vértestolnai műút utáni szakaszig egyébként, majdnem Koldusszállásnál vettem csak le a zenét a fülemről.
Konkrétan úgy érzem, hogy valami eszement őrültnek gondoltak azok a túrázók, akik a tolnai út előtti kerítéses szakasznál láttak, ahogy fütyörészve, dúdolva bújkáltam az ágak alatt. Tolna után balra be az erdőbe, és itt a Dani nagyon kész volt. Nem tudom, hogy fizikailag, vagy mentálisan, de nehezen vonszolta magát. Szerencsére valami elkezdte buzerálni a talpam, így mondtam neki, hogy meg ne álljon, de én cipőt igazítok, aztán majd beérem. Ez a szakasz egyébként abszolút nem kedvenc, most is tele volt pocsolyával, és a mély talajon nagyon nehéz volt menni. Itt már azért a zene ellenére kezdtem belassulni, a Tanbát is nehezen értem csak be, és jó néhányan meg is előztek. Aztán mikor újra ketten mentünk, nekem megint meg kellett állnom, ezúttal szomjas voltam, és úgy döntöttem, hogy eljött az ideje egy totális robbantásnak. Előhalásztam az ilyen alkalomra tartogatott red bull shot energia italomat, ezen kívül az áfonyás szőlőcukromat, és minden mindegy alapon befaltam mindet. Hogy valóban jót tett-e, vagy csak a placebo hatás miatt, de úgy éreztem, hogy megvolt a kerékcsere, és
újratankoltak, megint önbizalommal telve vágtam neki az útnak. Úgy gondolom, hogy a Dani is erőre kapott valamennyire, mert majdnem Koldusszállásnál értem csak utol, már nem emlékszem kivel, de valakivel beszélgetett.
Együtt értünk be az ellenőrzőponthoz, ahol megint összegyűlt elég sok zombijelölt. (vagy már zombi) Itt kedvesen figyelmeztettek, hogy ne maradjunk sokáig, mert a túra leghidegebb pontján vagyunk, amit mondjuk éreztem is bermuda nadrágban és pólóban, ennek ellenére azért sikerült egy nagyobb, nem tervezett pihenőt eltöltenem itt. Először az volt pozitív
meglepetés, hogy kaptam egy pohár meleg (tűzforró) levest, ami zsíros és sós volt, de ennél finomabb levesre nem emlékszem életem során. A második pozitívum, hogy elárulták, hogy nagyon jó helyen vagyunk, persze nem verseny, de akkor is jól esett. És még egy széket is találtam, ahova bevackoltam magam, és ott iszogattam. A Dani mondta, hogy elmegy kisdologra, aztán indulna. Én mondtam, hogy menjen csak, a fájós lábával, aztán majd beérem. Így is lett, elindult, én még legalább egy 10 percet ücsörögtem, és dumálgattam a pontőr sráccal, majd amikor láttam, hogy egy nagyobb csapat érkezik, előttük elindultam.
Persze ismét nagyon nehezen akartak az ízületek bemelegedni, és a pihenőtől, és a sós-zsíros levestől jó erőnlétben voltam, mentálisan egyre inkább leépültem. Hideg volt, egyedül és fáradtan mentem az erdőben. Ráadásul a terepet is utálom. A baji vadászházig éles emelkedő van, mégis ezt bírtam jobban. Fent egy laposan emelkedő, unalmas murvás út van, ahol nagyon lelassultam. Egyszer beszéltem a Tanbával telefonon, kereste a sárga leágazást, ez kizökkentett a fásultságból, de hamar visszasüllyedtem erre a szintre. Utólag belegondolva, ez már igazi zombi magatartás volt, nagyon nehezen jött el a balra le sárga, ott meg hatalmas sár volt, csúszkáltam, de már ez sem igen érdekelt. Nagy nehezen eljött a kerítés melletti szakasz, ami már a baji vadászház előtti szerpentines rész előtt van. Azt hiszem ez volt a legnehezebb. Végig emelkedik. Murvás az út. Sötétség. Magány.
Az elején még próbáltam tartani magam, majd kifogásokat kerestem, hogy miért kell megállnom, pótcselekvések, ivás, szőlőcukor, majd ezek után már feladtam a küzdelmet, és kb 100 méterenként perces pihenőket kellett tartanom. A legfurcsább, hogy nem tudom miért. Nyílván voltak fájdalmaim, nyílván nagyon fáradt voltam, de ez még nem indokolná magában. Menet közben egyszer csak egy érzés, hogy állj. És ilyenkor egyből lestoppoltam, mintha megnyomták volna a vészleállító gombot. Persze nem bírtam így maradni, mert ebben a pillanatban elkezdett égni a talpam. Harc a fájdalom és a lelki stop között, majd tovább vonszoltam magam. Közben embereket láttam, akik fejüket lehajtva ültek a partfalon, vagy feküdtek az úton. Tudtam, hogy én ezt nem fogom tenni, és tudtam, hogy legyűröm, annak ellenére, hogy ez a Stop effektus többször megismétlődött. A sebességem drasztikusan lecsökkent, olyan szinten, hogy tudtam, hogy ezt nem folytathatom így. Elterveztem, hogy a következő embert, aki megelőz, ha beledöglök is, de követni fogom, és felveszem a tempóját. Hatalmas szerencsémre egy idős, többszörös
teljesítő volt ez a személy. Sajnos a nevét nem tudom, és valószínűleg ő nem is tudja, de hatalmas mértékben a segítségemre volt. Közöltem vele, hogy megpróbálom átvenni a tempóját, és mivel beszélgetésbe elegyedtünk, ez nem is volt annyira nehéz. A baji vadászház után is vele szerettem volna menni, de ott meglepetésemre találkoztam a Tanbával, pedig azt hittem már régen lefele tart a hegyről. Így megköszöntem a segítséget és természetesen a Danit választottam. Sőt, mivel nem igen akart nekiindulni, annyira fájt a lába, nekem kellett bíztatnom, hogy induljunk végre. Közben kapott egy
fájdalomcsillapítót, és nagy nehezen, de elindultunk. Mivel ismét kezdtem fásulttá válni, elhatároztam, hogy nem állok meg, és bár igyekszem nem elhagyni, de folyamatosan megyek, talán ezzel tudom majd kicsit ösztönözni. A szakadékos utolsó részen nagy nehézségeket jelentett a megfelelő szilárdságú talajt megtalálni, minden lépést meg kellett fontolni, és ez olyan szempontból jó volt, hogy koncentrációt igényelt, nem csak monoton gyaloglást. Ennek lent ittam meg a levét, mert, ahogy leértünk a stáció állomásai mellett, és beért a Tanbá, az aszfaltos úton Baj felé teljesen bezombultam. Ebben az állapotban hatványozottan hosszúnak tűnt a Baj-Tóvároskert szakasz, amikor láttam magam előtt már az állomást, de tudtam, hogy még kb. 1 kilométerre van. Minden lépés fájt a betonos úton, égett a talpam, aminek következtében néhányszor le kellett lassítanom, így el is maradtam a Tanbától, de Tatán a házak között már újra együtt mentünk, vagyis inkább másztunk. Itt amikor már tudat alatt biztosak voltunk a beérkezésben, kijött belőlem minden, hisztis, nyűgös lettem, semmi nem tetszett, káromkodtam, és szenvedtem. Az utolsó kanyarban a Danit is elküldtem melegebb éghajlatokra, de természetesen ő is hasonlóan válaszolt, így fel sem vettük egymás sértegetéseit. ?
A Dani írta a beszámolóban, hogy neki felemelő érzés volt, amikor megkapta a kitűzőt, nos én is írhatnék idilli dolgokat, meg hogy de jó volt, de az az igazság, hogy a tököm tele volt mindennel, és nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy aludhassak. A Dani rábeszélt, hogy együk meg a kaját, amit adnak, de pont ő volt, aki elhagyta a jegyét, és vissza kellett mennie, viszont az igaz, hogy életem legjobb gulyása lett ezzel együtt, újra egy kis erőt öntött belém. Hazafele a nagyjából 10 kilométeres szakaszon, ha jól emlékszem ötször aludtam el és keltem fel. (Húgom jött értünk) Otthon aztán nem volt mese, zuhanyzás, és alvás volt a nap csúcspontja…
Összegzés:
- kevesebb kaja jövőre, de jobban megválogatva, hasznosítva a mostani tapasztalatokat
- a sapka kötelező kellék, anélkül gyanús, hogy napszúrást kaptam volna
- folyadék, folyadék, folyadék… meg szőlőcukor, meg izotóniás folyadék, esetleg energiagél
- jövőre megpróbáljuk a túrabotos megoldást, mert egyik hegynek felfele sokat segített a támaszkodó bot, és ez
tehermentesíti a Tanbá térdeit - Rövidebb, de intenzív felkészülési időszak.
- Ja, és persze jövőre 22:00 órán belül próbálunk menni…