Hátha valaki nem tudja...

Várnai csata

November 10-e van, hamarosan kezdődik a tél, mely az elmúlás, az emlékezés ideje. Emlékezzünk hát mi is a most 570 évvel ezelőtt zajlott Várnai csatára, melyet a lengyel Jan Matejko oly varázslatosan festett meg, s melynek a keresztény hadakra nézve oly gyászos végű kimeneteléért a magyar királyi koronát is viselő I. Ulászló igencsak felelős.

Mivel a történet meglehetősen ismeretlen, noha Hunyadi János (Arany János szerint: SZIBINYÁNI JANK) törökverő hírnevét és későbbi kormányzóvá választását ez a csata alapozta meg, a rendelkezésemre álló adatok közül az interneten (Wikipédia) fellelhető adatokra támaszkodom, azokat veszem alapul.

A 14. század vége óta a törökök támadásokat intéztek a balkáni városok és országok ellen. Bulgáriát, Szerbiát, Albániát a pusztulás, emberveszteség sújtotta ebben az időben.

I. Ulászló magyar király többször is támadta a törököket. Első alkalommal 1443 és 1444 között, ami hosszú hadjárat néven ismerünk. A hadjárat végét a drinápolyi béke szentesítette, amelyet 1444. június 12-én kötött meg a magyar és a török uralkodó. Ennek során a magyar király a Bibliára, a török szultán a Koránra esküdött. Ezt az esküjét a magyar király - többek között a pápa biztatására - megszegte!

A béke azonban nem tartott sokáig. A magyarországi erők biztatták a királyt, hogy egy újabb hadjáratot vezessen a törökök ellen. A pápa kiátkozással fenyegette meg Ulászlót, ha nem védi meg a kereszténységet. A másik biztató hír a háborúpártiaknak, hogy a Balkánon élő keresztények felkelnek a török uralom ellen, ha megindul egy keresztes hadjárat. A végleges döntést augusztus 4-én született meg: Ulászló újabb hadjáratot indított az Oszmán Birodalom ellen. Azonban II. Murád szultán ekkor már leverte az anatóliai felkelést, majd haderőt csoportosított át a Balkánra.

I. Ulászlónak azonban Lengyelországban újabb gondjai támadtak. A nemesek nem támogatták a király újabb hadjáratát. Az uralkodó diplomáciai cselt eszelt ki: azt mondta a lengyeleknek, hogy a szultán felrúgta a békét. Ezzel a húzással azonban nem sok sikert ért el: a hadjárat megindításakor csak 2000 zsoldos állt a király szolgálatába.

A hadsereg lassú verbuválódása miatt Ulászló figyelmeztette a tengeri hadakat, hogy a szorosokban maradjanak, és akadályozzák meg a török átkelését Európába. A keresztény hajók többsége azonban velencei volt, és a köztársaság nem akart összetűzni a szultánnal, ha már a magyarok békét kötöttek vele.

A mintegy 15 000 lovasból és 2000 harci szekérből újból összeverbuválódott keresztény hadsereg a Nándorfehérvár-Konstantinápoly útvonal helyett a Duna völgyében haladt a Fekete-tenger felé, mivel a huszita harci szekerek számára a balkáni utak járhatatlanok voltak, a szerb despota pedig nem csatlakozott a hadjárathoz.

I. Ulászló és Hunyadi János összevont serege 1444. szeptember 20-a táján kelt át Orsovánál a Dunán. Innen először Kladovóba vonultak, és elfoglalták a várat, majd 26-án bevették Vidint is. A város külső negyedeit porig rombolták, majd néhány napi pihenő után a városból verbuvált bolgárokkal továbbindultak keletnek.

Bevették Orjahovót, majd Nikápolyt is. Az utóbbi városban néhány napos pihenőt tartottak, hogy feltöltsék készleteiket. Itt csatlakozott a sereghez négyezer emberével Vlad Dracul havasalföldi fejedelem. Továbbmentek Sumenbe, de a várat csak három nap után tudták elfoglalni. Az új egységekkel, valamint a korábban hozzájuk csatlakozott különböző nemzetiségű (litván, cseh, ukrán, német, pápai, szerb, bosnyák és horvát) katonákkal körülbelül húszezer főre egészítették ki a sereget.

November 6-án Provadijában állnak meg, ahol a király megtudta, hogy a szultán seregei átkeltek Európába. Másnap a keresztes haderő Petricshez ért, ahol kiszabadítottak több, korábban rabul ejtett szlávot és magyart is. Ezután bevették Mihalicsot is, majd elindultak Várna felé.

November 9-én Ulászló serege a várnai mezőre ért, és ott letáborozott. Ezen a napon érkezett meg II. Murád szultán serege is.

Az ellenség száma miatt a haditanácson Cesarini azt javasolta, hogy szekérvár mögött harcolva őröljék fel a török egységeket. Hunyadi viszont egy rajtaütéshez hasonló támadást ajánlott. Úgy vélte, hogy ha szétverik az ellenség szárnyait, utána a centrumban álló janicsárokkal is elboldogulnak.

II. Murád serege a legkedvezőbb helyen: a nehezen megközelíthető Frangai-fennsíkon foglalt állást. Délre található egy mocsaras tó (Devnyai-tó), a fennsíknak pedig meredek fala van. Az éjszaka mindkét fél elrendezte sorait.

A keresztények ív alakban álltak fel a tó partjától egészen a Planova dombjáig. A balszárny a tópart északkeleti végétől addig a helyig nyúló terepet tölti fel, ahol a Goljáma Franga (ma Kamenar) nevű faluba vezető út a várnai országúttól elágazik. Itt Hunyadi öt, magyar és erdélyi harcosokból, valamint a magyar bárók katonáiból álló csapatot állomásoztatott. A létszámuk kb. 4000 fő. Az egész balszárny sógorának, Szilágyi Mihálynak a parancsnoksága alá tartozott. Középen a derékhadat a fiatal király vezette. Itt volt magyar és lengyel nemesekből és zsoldosokból álló személyes testőrsége. Korabeli számítások szerint a derékhad harcosainak száma kb. 3500 fő. A jobbszárny, amely a derékhad mögött sorakozott, azok felé a lejtők felé fordult, amelyek Goljáma Franga falutól délre néznek. Ez a szárny 5 bandériumból állt, amelynek négy magyar parancsnoka: Herczeg Rafael boszniai püspök, Rozgonyi Simon egri püspök, Tallóci Ferenc horvát bán és Dominik János váradi püspök. Az 5. parancsnok Giuliano Cesarini bíboros volt. Dominik János csapatát hátrább tolták, mint tartalékosok. Ennek a szárnynak nem volt közös parancsnoksága. A jobbszárny volt a leginkább sebezhető, ezért Hunyadi úgy erősítette meg, hogy ez mögé helyezte a szekérvárat, a Čejka hetman vezette tapasztalt cseh gyalogos harcosokkal. A harci szekereket egybekötötték, és a szekerek elé fa-rudakat állítottak. A szekérvár mögé álltak a védők. A védők ágyukkal, íjakkal, kopjákkal, buzogányokkal vannak felszerelkezve. Ezt úgy állíttatta fel Hunyadi, hogy az északra és keletre fekvő magaslatok felől ne tudjanak a törökök támadni. A szárnyakon kívül a középen elhelyezkedő királyi csapatrészek mögött sorakoztak fel a havasalföldiek.

Az oszmán hadsereg főerői a szpáhi lovasság, a janicsár gyalogság, a szultáni udvar zsoldos alakulatai, valamint az akindzsik és azabok irreguláris csapattestei. Az anatóliai szpáhik Karadzsa bég vezetésével alkották az oszmán katonai egységek balszárnyát. Ezek a Goljáma Franga falutól délnyugatra eső magaslatok nyugati lejtőjén gyülekeztek. Előttük balra és előre az erdős dombok gyűrődéseinek fedezéke alatt akindzsik, azabok és a reguláris hadsereg íjászai rejtőztek, arccal délnek. Összesen mintegy 10-13 ezer fő. Az egész balszárny összlétszáma közel 30 ezer fő volt. A jobbszárny a völgyben, a Kadiköj falutól keletre levőmagaslat előtt helyezkedett el. Ruméliai szpáhikból állt, akiket Daud pasa vezetett, mintegy 10 ezer fővel. A reguláris hadsereg íjászaival együtt harci sorokban álltak. Középen egymás mellett, harci négyszögben 10 ezer janicsár. Ugyanitt volt a szultán is kíséretével és az udvari szpáhikkal. A dombok hátában, a janicsár négyszög mögött van a tábor. Az oszmánok így elzárták a keresztények menekülését északi és nyugati irányban. Csak a várnai vár és Galata felé vezető utak maradtak szabadok. Az oszmánok fegyverzetére a kopja, kard, íj volt a jellemző. Tüzérségük nem volt.

Másnap, november 10-én Hunyadi János indult meg először a muzulmánok ellen. Az idő azonban rosszra fordult, vihar lett. A törökök ekkor megtámadták a keresztények jobbszárnyát. A vitéz Tallóci bán egy részüket visszaverte, de anélkül, hogy felmérte volna az erőviszonyokat, üldözőbe vette őket. Az egri és a váradi püspök csapatai utánuk eredtek. A taktikai hibát a muzulmán sereg kihasználta és a szpáhik a keresztények jobbszárnyára támadtak. Rémület fogta el a két püspök és Cesarini harcosait. Rendületlenül húzódtak vissza a keresztények a tenger és a mocsár felé. Itt vesztette életét az egri és a váradi püspök és Cesarini. Tallóci embereinek egy része viszont eljutott a szekérvárba, így megmenekültek. A szpáhik közben délkelet felé haladtak. A reggeli órákban így megsemmisült a keresztény sereg jobbszárnya.

Ezért Hunyadi János, a király és a havasalföldi fejedelem csapatai a szpáhikra támadtak. A szpáhikat legyőzték, a menekülök után eredtek. Karadzsa bég is ekkor esett el. A havasalföldi katonák közben rárontottak a török táborra, majd fosztogatták, kizsákmányolták azt.

A keresztény balszárnyát a ruméliai szpáhik rohamozták meg. Hunyadi, amint legyőzte Karadzsa béget, sógora, Szilágyi Mihály segítségére sietett. Az erdélyi vajda eközben a török jobbszárnyat támadta. A szpáhikat szétverték, akik Trákia felé vették az irányt. Így mindkét oszmán szárny harcképtelenné vált. De a neheze még csak most következett: annak ellenére, hogy a szárnyakra vereséget mértek a janicsárságnak még szinte érintetlen volt a hadállása és megtörésük komoly problémát okozott. A magyar király - talán dicsőségvágyból - ezután megtámadta a janicsárokat. Ulászló mindössze ötszáz fős lengyel-magyar lovas hadtesttel rontott neki a janicsárok cölöpsáncának, amelyet jóllehet áttört, de belül a janicsárok azonnal körbefogták a király csapatát. Ulászló megriadt lova ledobta magáról urát, majd egy janicsár - Kodzsa Hizir - levágta fejét és elküldte a török szultánnak. A levágott fejet ezután lándzsára tűzték és olyan helyre rakták ki ahol a keresztény sereg láthatta, s a katonákon pánik lett úrrá.

A király fejét a török sereg is láthatta, aki emiatt erőt vett magán és általános rohamot indított. Hunyadi látva a törökök lelkesedését, elrendelte a keresztények visszavonulását.

A visszavonulás útvonalát Karel Škorpil írta le. A hadsereg nagyobbik része a Frangai-magaslatok gerincén, a Batovszka-dolina lejtői felé húzódott vissza Vlahlar (ma Dolnište) és Kojudzsuk (ma Debrene) falvakon keresztül, a Duna irányában. A szekérvárbeli harcosok maradéka nyugat felé hátrált Ruszlar (ma Ignatievo), Devnya falvakon keresztül.

A szekérvárat teljesen szétzúzták a rárontó azabok és janicsárok, s belőle mindent széthordtak. A keresztesek emberveszteségeit 10-12 ezer főre becsülték és odaveszett Cesarini bíboros is. A törökök vesztesége viszont jóval több volt. Miután Hunyadi a szárnyakat alaposan megtépázta az ellenség összes vesztesége vagy húszezer fő lehetett. A szultán serege annyira kifáradt ráadásul, hogy a törököknek nem volt erejük a felmorzsoló üldözésre, így a totális vereséget Hunyadi elkerülte.

A törökök a csata után délre, Görögországba vonultak vissza. A szerb hadsereggel együtt a magyar sereg támogatta az albánok felkelését 1448-ban. 5 év múlva, 1453-ban azonban az oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt, majd elindultak a Balkán országaiba és az évszázadok folyamán egészen Érsekújvárig jutottak Európában.

Eddig az emlékező szöveg, mi pedig emlékezzünk az elesett hősökre, kiváltképpen az elesett királyra, akinek halála, bár sokak szerint maga okozta, mégis meghatározója volt egy sok éves, a Magyar Királyság sorsát eldöntő időszaknak.

Dobai Miklós