L. KECSKÉS ANDRÁS

BEVEZETŐ A MAGYAR ZENE ÉVEZREDEIHEZ

Az Eurázsia emlőin felcseperedett magyarság nyelvét és egyszólamú népzenéjét napjainkig megőrizte. A dallamcsiszoló évezredek eredményeként a magyar népzene egyszólamú mássága kirí a germán-szláv-latin hagyományok közül. Magyar zenemű nyomtatott kottában csupán a XVI. században jelent meg. Az írásban rögzített örökség között találunk magyar táncot (ungarescha), históriás és vallásos énekeket.

Napjainkban - a nyugat-európai zene szemszögéből vizsgálódók - a reneszánsz és barokk többszólamúság elmaradását, a szerzők nemlétét és a nagyobb lélegzetű korai operák, oratóriumok és a kottanyomtatás hiányát kérik rajtunk számon. Ezen ne csodálkozzunk! Világosítsuk fel őket! A népi gyakorlatban mind az ének, mind a hangszeres játék továbbadása szájról-szájra, kézről-kézre, mesterről inasra szállt át. Noha az általános zeneművelődésben a kottaolvasás a népzenészek között manapság szinte általános, arra a népi ének és tánczene, valamint a népi tánchagyományok átörökítésekor a népzenészeknek, táncosoknak nincs szükségük, mert a leírt hangok csupán a muzsikálásunk vázát képesek rögzíteni. Tudjuk, hogy a világ egyszólamú tájain, a mai napig milliók tanulnak kotta nélkül hagyományos / tradicionális zenét egyetemeken is.

Nyugat-Európa a többszólamúság mámorában nem vette észre a magyar anyaföld mélyéből fakadó, kristálytiszta zeneforrás diadalmas útját, amely évezredes búvópatakként csupán pár száz éve tört be a polgári otthonokba. Tudományos gyűjtemények kiadásaiban és a „táncházas” mozgalomban élővé vált. Mára a bő vízfolyások folyammá dagadtak, s e tényen a külhoniak ma már álmélkodnak. Újabb korban, az ősi ihletettségből fakadó magyar zene alapján, több ezer éves népi hagyományra támaszkodva alkottak és alkotnak zeneszerzőink komoly zeneműveket: vallásos énekeket, szereleménekeket, táncokat, virtuóz hangszerszólókat, operákat, színpadi táncműveket, szimfonikus alkotásokat. Még a könnyűzenében is megtalálta helyét a magyar népzene a maga jussát követelve, s megkapva.

Mielőtt bármilyen „tudományos szélmalomharc” elkezdődne, illik tisztázni a témánkkal kapcsolatos alapfogalmakat. Munkánkban elismert régészek és antropológusok legújabb eredményeire törekedtünk támaszkodni. Nem hagyhattuk figyelmen kívül az oknyomozó történetkutatás, a nyelvészet és a népzenetörténet friss eredményeit. Fontos tudni ugyanis, hogy más népek dallamai miként kerülhettek a Kárpát-medencébe, s a mieink külföldre? Mi úton kerültek idegen dallamok Magyarhonba, miként kölcsönözhettünk, mi magyarok, muzsikát másoknak? Ahol módunkban áll, igyekezzünk a kételyeket eloszlatni, a még ismeretlen, fehér foltok számát csökkenteni.

1. A magyar hang- és zenetörténet nyomai egészen a folyamközi sumér, egyiptomi, etruszk és az amerikai indián kultúráig vezethetők vissza, érintve az egyiptomi és az ógörög - pelazg zenei művelődés történetének egy-egy szeletét.

Felmenőink a következő ókori népekre voltak szellemi és művelődési hatással, s azok őseinkre: sumérek - szabírok, perzsák, trójaiak, kimmerek, és a számos nemzetséget magukba fogadó szkíták. A genetikai és nyelvi atyafiságon túl különös figyelmet érdemel a Kaukázus melletti Dagesztán-vidék sok népe közül az oszét. Szegről-végről a lappoktól a finn népeken át, a török kulturális befolyás alatti kisnépeken keresztül, a mongol-ujgur-hán / kínai rasszhármasig több-kevesebb nyelvi és dallamképző rokonság mutatható ki.

2. A magyarság ősi népzenéjének rokoni szálai Eurázsián túl, még Amerikába, egyes indián törzsekhez is elvezetnek. Dolgozatunkban különös figyelemmel kell fordulnunk a következő vidékek felé.

Ázsiában:

·       Ural-Altaj,

·       Turáni Alföld - benne Korezm,

·       Észak - Kína jogurt - ujgur tájai (Ordosz vidéke),

·       a tibeti hegyrengeteg.

Kis-Ázsiában:

·       az anatóliai törökök földje az Eufrátesz észak-keleti oldalán,

·       a történelmi Nagyörményország déli területei,

·       a mai Iránba is benyúló, ókori Pártus-föld része,

·  a Kurdisztánhoz tartozó (ma Irán) Zagrosz-hegy észak-keleti folyói táplálta Urmi-tó és környéke,

·       a néhai mitánniak ill. a madák vagy médek földje,

·       a turkomán népek lakta Kara-Kum és Kizil-Kum „folyamköze”.

Az eget ostromló Pamír hegység népzenéje eddig is számos rokoni kapcsolat fölfedezésével kecsegtetett. A sorból nem hagyhatók ki Korea és Japán északi részére szoruló ajnók, tőlünk egyre távolodó emlékeikkel. Pár zenetörténeti adatunk eredetének vizsgálatakor Perzsián keresztül, India felé vezetett utunk. Már egy évszázada az Etiópiában eredő Omo folyó melletti, a majd 8 millió, oromo nyelvet használók megvizslatása tartja izgalomban a nyelvészeket, remélhetőleg a zene is tartogat számunkra ott meglepetéseket. Minden jel arra mutat, hogy az ősidőktől kezdve lakott Kárpát-medence népei oda-vissza áramlásainak, a magyar néptörzsek harcosainak be- és kijárásának élő tanúja népzenei és magyar nyelvi örökségünk. (Ez utóbbit vö. a kelták be- és kivándorlásával, a magyari népek „honfoglalásaival.”)

A mostoha élet parányi ideje miatt, egyedül, egy zenekutató nem képes összegyűjteni a magyar zene tengernyi gyöngyét. A szerteágazó nagy terület arra figyelmeztet, hogy a népi zenénkkel összefüggő új ismereteinket egybefogni többgenerációs feladat. A kurta jelen csupán arra enged időt, hogy a magyarság hangi- és zeneéletének újabb eredményeire a köz- és szakfigyelmet felhívjuk, és kijelöljük a lehetséges kutatóárkok helyét és irányát. Ne feledjük: a magyar zenetörténet feldolgozásának egyik jelentős fejezete csak most kezdődik!

3. A Kárpát-medencében csupán a XVIII. században vetődik fel először „értelmiségi körökben” az az általános gondolkodás: népzenénk dallamait gyűjteni és rögzíteni kell. Számos költő és nyelvújító a zene közelében élt. Például Berzsenyi Dániel és Pálóczi Horváth Ádám levelezéseiben vissza-visszatérő kívánalom volt a XVIII. század második felétől: „Küldj népdalt!” Divat lett. Sajnos, a mozgalom elején a dallamot a szöveges nótajelzésen kívül csak nagyritkán mellékelték, hiszen az az egész Kárpát-medencében közismert volt, s a jövőre még nem gondoltak. Idézzük föl Kölcsey Ferenc (1790 -1838) ideillő mondatait a Nemzeti hagyományok c. munkájából (1826) 51.: „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy őrdalainkra ily céllal vessünk tekintetet.” Kár, hogy kellő zenei szakértelem híján, a gyűjtők zöme csupán a népdalok szövegére gondolt, s a dallamokra nem. De örömmel tölthet el mindnyájunkat az a siker, amely Tompa Mihály és Arany János nyomdokain haladva már több-kevesebb kottát szült, mi több, a XIX. század második felére fölerősödve, mai napig is virul. Az első úttörő munkát végző magyar zenetörténészek kiemelt névsora: Gáti István, Verseghy Ferenc, Arany János, Tompa László, Mátrai Gábor, Színi Károly, Bartalus István, Fáy-család zenésztagjai, Ábrányi fivérek, Kiss Áron és még sokan mások. XIX. sz.-i próbálkozásaik bámulatra méltók az úttörés minden buktatójával együtt.

A XIX. század végén a hangfölvevő gépek siettek a gyűjtés könnyítésére a „fonográf” képében, melynek - világviszonylatban is - első, eredményes, tudós használója 1896-ban, Vikár Béla (1859-1945) lett. Nem csupán hazánkban, de Európában is ő volt az első, aki e szerkezetet a népi hagyaték kutatásában alkalmazta. Úttörő munkáját siker koronázta. Vikár eredményein föllelkesülve, Kodály és Bartók munkája után, szorgos tanítványok hada indult népi muzsikát rögzíteni, de nem csak magyar területen. Áldozatos erőfeszítéseik nyomán eredményeik a magyar nép és az emberiség tudományos közkincsévé váltak. A népzenekutatás mellett a népi tánckutatás szintén szárnyakat kapott, győzelmes vonulása napjainkig tartott.

4. A magyaros verbunkos muzsika és a népzene föltérképezésének eredményeképpen keletkezett újabb kori, nagyobb lélegzetű zenei tanulmányok és könyvek szerkesztői, írói, és a nemzeti ihletettségű zeneművek szerzői közül a XIX. és a XX. századból a következő neveket kell megörökítenünk: Bartalus István, Káldy Gyula, Ábrányi Emil és Károly, Vikár Béla és fia, László, Seprődi János, Bartók Béla és Kodály Zoltán, Molnár Géza, Siklós Albert, Járdányi Pál, Szabolcsi Bence, Papp Géza, Békefi Antal, Csomasz Tóth Kálmán, Viski János, Jagamas János, Kallós Zoltán, Szomjas Schiffert György, Bónis Ferenc, Vargyas Lajos, Lükő Gábor, Domokos Pál Péter és leánya, Mária, Szalay Olga, Szokolay Sándor, Takács Lajos, Bárdos Kornél és Bárdos Lajos, Legány Dezső, Falvy Zoltán, Rajeczky Benjamin, Szigeti Kilián, Jáki Teodóz, Olsvai (Vavrinecz) Imre, Erdélyi Sándor, Ferenczi Ilona, Halász Péter, Paksa Katalin, Dobszay László - Szendrei Janka tudós-páros, Sárosi Bálint, Virágvölgyi Márta, Soltész István, Kaposi Edit, Pávai István, Szabó Sándor, Juhász Zoltán, Halmos Béla, Kobzos Kiss Tamás és még sokan mások.

A tánc avatott gyűjtőit külön ki kell emelnünk: Szentpál Olga, Molnár István, Martin György, Pesovár Ernő és Ferenc, a népi adatközlő Mátyás „Modruc” István, Rábai Miklós, Lányi Ágoston, Lajtha László, Andrásfalvy Bertalan, Felföldi László, a csillagszeműek vezetője, Tímár Sándor és felesége, Sára stb. Az utóbbi évtizedekben legtöbbjük az összefoglaló, a történeti illetve a népzenei munkák megírásában, s azok gyakorlati bemutatásánál jeleskedett a fehér foltokat eltüntetendő. A felsorolás soha nem lehet teljes, csupán a magyar népzene és tánckutatásában jeleskedők nemesebbjeinek felsorolására tettünk kísérletet.

Jegyzet:
    Szabolcsi Bence -Tóth Aladár és 70 munkatársuk: Zenei Lexikon. Bp.,1965.

A történészek, a kutató régészek - magyar zenével kapcsolatos - honfoglalás előtti és utáni adatai is lassan-lassan nyomdába kerülhettek: Fettich Nándor, Zolnay László, Bakay Kornél, Kiszely István munkáira hivatkoztunk. Népdal- és néptánc-gyűjtőink és zenetudományi írások szerzői: Sipos János, ifjú Csóri Sándor, Juhász Zoltán, Felföldi László, Máté Lajos és Agócs Gergely stb. neve fémjelzi az új szelek fújását. A számos kutatói magánkiadást nem sorolhatjuk föl e munka keretein belül. Úgy gondoltuk, hogy eljött az ideje mind az avar, mind a magyarság őstörténetébe szervesen illeszkedő hun-szkíta-tartár(sic!)-szarmata népek közös, egy tőről fakadó gyümölcse érlelésének és betakarításának.

Az elmúlt évtizedekben, a cenzúra és az öncenzúra látszólagos eltörlése előtt, számos olyan művészeti, régészeti, a magyarsággal kapcsolatos, tudományos mű nem jelenhetett meg az önkényuralmi, a kiválasztottak egylehetőségű rendszerében, amely nem a „még egyenlőbbek” (Orwell: 1984) szája íze szerint íródott. Többek között a magyarság évezredekkel mérhető őstörténetét, mint valami bűnös, nemzetieskedő, tudománytalan rosszat egy mozdulattal félresöpörték. A közelmúlt évtizedei alatt az irányzat politizálódott, s szinte betokozódva a társadalomba nyomon követhető mind a mai napig, hogy a magyar tudományos élet berkeiben vígan tovább élje torz világát.

Mindennek lényege: a külhonban fogant, magyar vonatkozású művek 1990 előtt Magyarországon nem jelenthettek meg törvényes úton, be sem hozhatták. Nem lehetett sem alsó vagy közép, sem felsőfokú zeneképzésben tanítani, a közművelődésben alkalmazni. Ezzel fonala szakadt egy félszázadra az 1948-ig írt magyarságtudományi kiadványoknak. Az emigráns művekből csupán gyér számú példány juthatott el az ún. „Óhazába”. Ezek közül a zenéről szóló tanulmány volt a legkevesebb. A honi írások legtöbbje a hazánkban működött materialista és globális szemléletű művészek fennmaradt emlékeit tolta előtérbe. Ezért véljük úgy, hogy össze kell írni mindazokat a történéseket, műveket, szerzőiket, melyek a magyarság zenei művelődéstörténeti vonalához tartoznak.  A felsorolásban nem teszünk különbséget műzene és népzene között, ui. célunk a közös gyökerek kutatása.

Meg kell vizsgálnunk: mi az, ami a mi ügyünk maradt, mi az, ami még a magyar művelődés gyarapodását szolgálta, szolgálja, és mely idegen fogantatású művek gazdagították a Kárpát-medence zenei életét!

Az 1990. évi rendszerváltozás javára kell írnunk azt, hogy a régészet, a társadalomtudományok és a magyar irodalom eddig elfelejtett, igen vonzó részeinek újbóli kiadásával megteremtődött egy minden lehetőségre figyelő, új-régi magyar zenetörténelem és zeneelmélet újragondolásának feltétele, melynek úttörői lettek: Paksa Katalin, Csajághy György, ifj. Csoóri Sándor, Lovász Irén, Sipos János, Juhász Zoltán, a bartóki és a zene metafizikáján töprengő Szabó Sándor (Vác).

1945 előtt, Bartók az addig ismert több 10 000 népdal ismeretében a magyar népdalokat, a dallam és a szöveg stílusjegyei alapján 37 csoportra osztotta. Paksa Katalin 1999-ben már 170 000 népdalról tudott. Újabb közlések 204º000 magyar népdalról tettek említést. A különbség nyilván abból adódik, hogy ki, melyik népdalt tartotta valamely másik változatának / variánsának. 1988-ban kezdetét vette egy még mélyebbre szántó, szorgos, tudományos munka. A kutatások újabb eredményei négy részben, két kötetben jelentek meg az MTA Zenetudományi Intézet kiadásában (Dr. Falvy Zoltán ig.), Sárosi Bálint lektori munkájával és a Szendrei Janka - Dobszay László tudóspáros előszavával, jegyzeteivel. Több mint 2000 oldalon a pszalmodizáló, a sirató, a régi és az új stílusú népdalaink kerültek górcső alá, majd tudományos feldolgozásra pl. a Magyar Népdalstílusok Katalógusában. (MTA Zenetudományi Intézet. Bp., 1988.)

HANG és TEREMTÉS

A világ teremtését egy isteni belső HANG előzte meg, melyet a Biblia, mint anyaggá vált gondolatot kezel: „és monda Isten” (Móz. I. 1.3-28.).

Mivel a világ keletkezésénél az akarat belső HANG/ja volt a teremtés elindítója, s mint a mindent megelőző jelenség, ezért figyelmünket a HANG/gal összefüggő jelenségek felé kell fordítanunk! A HANG-gal tüzetesebben először a nyíregyházi Balla Antal (1739-1815) foglalkozott az 1774-ben kiadott a Hangról és a természetéről c. munkájában.

Noha egyes elméletek szerint több ősrobbanás létezett, az általánosan elfogadott, az egyetlen NAGY BUMM hangja - ma is hallatszik - rezeg, reszket, „hullámzik”, s tágul tőle az egész világ, mely születésének egyik lehetséges magasztos és a végtelenbe ékelődött pillanata az emberi számítások szerint kb. 13,75 milliárd évvel ezelőtt történt. A csupán pár évtizedre visszatekintő keletkezési elmélet gondolkodásra késztet: miként lehetett, keletkezhetett-e ekkor egy ŐSHANG vagy azok özöne, hiszen csak valamely anyagi közeg vihette a hullámokat valamerre? Vagy nem is volt Nagy Bumm, csupán hangtalan megadás: az anyag hangtalan, állóhullámos  kitárulkozása az „Isteni akarat” előtt? Ne felejtsük el, hogy a szilárd anyag is átveszi a rezgést. A térrel együtt a sok milliárd évvel ezelőtt megszületett galaxisok atomszerkezetben összeállt anyaga lehetett az első HANG-hordozó. Meg kell jegyeznünk, hogy az állandó fény létrejöttét mintegy 100 millió évvel megelőzte a REZGÉS, HULLÁM, amely földi viszonylatban a HANG létfeltétele is eGy/ben. A gondolat, az iGe háromdimenziós megvalósulása a HANG, s ez nem véletlen. Az éGi IGE szópároson keresztül istenadta nyelvünk igazolja, hogy az iGe, az éG, az eG/ész, az eGy, az aGY s így az aTYa szóalaki és fogalmi / szemantikai összefüggése létezik. Még a H/eGY szavunk is az Isten közelségét jelzi, ha a HeGY, a csúcs irányába igyekszünk.

Érzelmi állapotunk sokban függ a rá/HaNG/olódástól, az azonos lelki HuLLáM/ hosszától, a ReZoN/áló képességünktől, mások ReZG/éseinek felfogásától. Itt hívjuk fel a figyelmet a HuLL/ám, és a HúR közeli rokonságára, mely utóbbi HuLL/ámokban rezegve hangot ad, s amelyről később bővebben szólunk.

Túl a divatos, holografikus világműködés elméleten: bebizonyosodott, hogy az Univerzumban emberi létezés nem lehetséges „asztrális rezgés” nélkül, amely hullám gerjesztést föltételez. De milyet?

Az élet mozgás, hullám, vibrálás

Az élet maga a mozgás. Mozgás az egymásnak ütköztetett levegő- folyadék- és a szilárd testrészecskék keltette hullámok. Mindez a háromdimenziós hangkeltéshez elengedhetetlenül szükséges, maga az élet.

Ugyanez a mikrovilágra is érvényes. A tudomány mai (változó!) eredményei alapján elmondható, hogy a rezgés nélkül nincs anyag, nincs hang, nincs fény, mindennek a fordítottja is igaz.

A mi ősrobbanásunk keltette (hang és fény) hullámokat az anyagban magában és rajta kívül kell keresni; a gigantikus hullámok utórezgéseit még ma is lehet fogni ismeretlen űrbéli rádióhullámok pulzálásán keresztül, de születnek is újabb meg újabb hang ill. rezgésforrások. Talán űrbéli fel-felvillanó rádiójeleknek is ez a születési helye és energiája. Minden anyag a világ, a tér keletkezésétől fogva mozgásban van. Mindezeket tudományos tények bizonyítják. De ez az ismerethalmaz napról-napra változik Ma már a fény terjedési sebességének a 4,7-szereset ismerjük, amikor e sorokat írjuk, a tudomány már ezt az adatot is túlszárnyalta. Nem beszélve arról, hogy az ún. Ősbummot, mint a világ keletkezésének egyik lehetőségét, sokan már megkérdőjelezik. Mi a tér? Mettől meddig terjedhet az Univerzum? Hol az eleje és hol a vége? Sokan tették fel már magukban e kérdéseket a civilizáció évezredei alatt. Számunkra, a háromdimenziósok számára felfoghatatlan, hiszen a végtelenben semminek nem lehet kezdete, eleje, de vége sem: semerre nem lehet határ, tehát, minden végtelen, s ezáltal örök. Ha így lenne, akkor az az anyag mindenhatóságát igazolná. Vannak gondolkodók, akik más utakra terelik figyelmünket: a hullázáson alapuló hét alaphang és a szivárvány színskála hét színének rokoni voltára, hogy „az anyagi világ megértésének kulcsa a zenében van elrejtve”, melyből az állóhullámokból álló anyag, és egy, a rezgésekhez energiát adó léte egyenesen levezethető.

Zenei húrok álló-rezgése.

A legfontosabb kérdés sok mindenre válasz adhat: Mi vagy Ki tartja fenn s működteti e végtelen hullámzás-rezgés csodáját? 1963-ban Balogh Béla, a Svédországba menekült / emigrált, erdélyi mérnök gyűjtötte össze ez irányú megfigyeléseit - megkérdőjelezve magát a NAGY BUMMOT - és összegezte az eddig tudottakat, mely szerint az anyag léte, az egész anyagi világ permanens / örök hullámok összessége. A mag körül keringő, örökmozgó elektronról tudható, hogy állandóan energiára van szüksége, hogy rezgésszámát és szimmetriáját megtartsa. Részekre oszlik: protonokra - neutronokra. Ezek még parányibb részekre szakíthatók: mezonokra és bárionokra, azok meg a még pirinyóbb, létükben csak föltételezhető varkokból állnak. De mi rezegteti őket? Honnan az energia? Már a XX. században kimutattak egy még kisebb parányt, melyet „neutrino”-nak neveztek el. A tudósok úgy szereztek róla tudomást, hogy látni nem látták, de azok életjelt: HaNG/ot adtak, ezért a kutatók „szuper húroknak” keresztelték el, hiszen a hangadás, hanghullámot föltételez. Az emberiség eddigi nagy szerencséjére az ember gondolatainak hullámai ma még nem mérhetők, csupán a gondolkodás megtörténtét jelzik az e célra tervezett műszerek. Visszatérve a „szuperhúrokra” elgondolkodtató - még e parányi és láthatatlan létező is HaNG/ban jelentette magát: Vagyok. Vajon kijelenthetjük e, hogy HaNG nélkül nincs lét? Vagy kimondható-e: A teremtés őskáoszában már benne volt nem csupán a HaNG, hanem a muzsika is, az arányok és a matematikai rend tudásával, a Ø-val, a ZéRó/val, a ZáRó/val, a dolgokat elválasztó semmivel, a szünettel, amely a zenének egyik fontos „alkotóeleme”? Mindebből egyenesen következik: A káosznak hallatszó zeneműben rend uralkodik.

Kijelenthető-e: A káoszban rend van.

Mindez a valóság szintjén füllel hallható s föl/fogható lesz, ha Bartók, Farkas, Durkó, Kocsár, Ligeti, Dubrovai, Rostetter stb. hazai szerzők modern műveit értőn hallgatjuk. Számtalan teremtett állat létezik tudatlanul a biológiai vagy az ösztönélet szintjén. Viszont az ember az a kiváltságos lény, aki a teremtésben gondolkodással megáldott, s mindezt fölfoghatja; sőt, még az állítás ellentettjét / antitézisét is felvetheti kérdés formájában: Rendben is lehet káosz?

A megállapítás még egy állítással is megerősíthető: KÁOSZ NÉLKÜL NEM LÉTEZHET REND. Mi több: SZÜKSÉG VAN RÁ.

A romantikus muzsikában ezt a jelenséget: a „sehová nem tartozást”, a Káosz/t, a KoSZ/t, a rendetlenséget, a késleltető-átmenő szűkített akkordok testesítették meg. Ők az összekötő híd a dúrok-mollok TiSZTa rendje között. Mindazonáltal a rend halálából, megbontásából származik a KÁOSZ, de belőle kell a rendnek ismét megszületnie, s összeállnia. Gyakorlatilag ez a gondolatsor már az ókorban megvolt, de jeleik megtalálhatók számos pogány szertartás mozzanatában. A modern zenei gondolkodásban ugyanezek a jelenségek uralkodnak, csupán nem a klasszikus összhangzattan, hanem egy egyéni / individuális alap, egy mesterséges rend keretein belül zajlanak a hangi események. Figyelmünket ne kerülje el, hogy a KáoSZ, a KoSZ és a SzűK szavak mássalhangzós keretei egymás tükörképei: KSZ – SZK!

Ami a magyar néptánc zenéjét illeti, az szervesen kapcsolódik az előbbi gondolatokhoz. A barokk, a klasszikus és a romantikus zenei hatásokból alakult ki a mai népi táncok zenekíséretének zöme. Cigány és paraszti muzsikusok hagyományozták reánk a TISZTa, a csak dúr-akkordokkal kísért, ún. „vad barokk zenét”, de ugyanúgy gyakorolták később a klasszikusból és a „vad romantikából” származó, szűkített, átmenő akkord használatát a Kárpát-medence egész területén: KOSZBÓL A TISZTÁBA.

Mindazonáltal a gyorsan változó világunkban mindezen ismérveinket megváltoztathatja a kvantum vagy atomfizika várható csodája: a kvantum számítógép, melynek gyakorlati haszna pár tucatnyi évtized múlva várható. Létrejötte a „jövő zenéjére” minden bizonnyal nagy hatással lesz.

„Az embernél nincs semmi csodálatosabb” ugyanis az embrió, a párhetes kisember szíve ütéséből tudjuk, hogy él. Hangot ad, és ritmusra DoBog a szív, tehát él és zenél. DoBog, üt, életünk végéig. A kis mama szívénél a kisemberé kicsit sebesebben ver. A DoBogások - modern zenei módon - néha együtt tartanak, néha ütköznek / interferálnak. Mi ez, ha nem a muzsika; a hang és ritmus, a tiszta és a fejlődésben lévő KÁOSZ váltakozó ütemű dobogása, kamarazenéje; minden ember első zeneélménye: önfeledt várakozás, egy húron pendülés, együttringás, maga a lét.

Kórogyi teremtésmonda

Az ős Óceán, az őstudás birtokosa volt ez a nép - jegyezte meg a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemének egyik közös kutatói megbeszélésén Hervay Tamás költő. Mindezekről a mesében nyíltan vall, s idéz egy kórógyi (ma Horvátország) regöséneket: „egyik lába a tengerbe, másik lába az erdőbe”, mely arra utal, hogy az őstudás és a tengerből való származás őseredete ismert volt a turáni nép tagjai, s így a magyarok között. Véleményünk szerint az alkotás a négy őselem összefogóját, a Szent Lelket, a szeretet hordozó embert, mint az ismert világ összekötőjét láttatja.

H. Weiditz fametszete Plinius Naturalis Historia c. művének 1582-es frankfurti kiadásához.

Kórógyi regösének.

Édös uram, én jó uram,                      sej, regélök, regélök

Napot láttam én felkelni,                              „

Hódat láttam én lemenni,                              „

A kettő közt vadat láttam,                             „

Egyik szarva a napba vót,                             „

A másik meg a hódba vót,                             „

Egyik lába az erdőbe,                                     „

A másik mög a tengörbe,                               „

Jobb oldalán nagy szem(tűz) égött,             „

Bal ódalán köd sötétlött,                                 „

Szöme előtt hajnal verradt,                            „

Utánna meg éjjel szakadt,                              „

Hannál engöm, édös uram,                            „

Mennél inkább a vad után,                             „

Lába nyomán fakad a víz,                              „

Az erdőbe, ha vettőnél,                                   „

A víz mellett meglönnél,                                „

Napfelkőtig ébrön lennél,                               „

A vadat is elejtenéd,                           sej, regélök, regélök.

A természet örök változása, az élő-élettelen örök körforgása már a sumér utazás-toposzokban megtalálhatók. Az Enmerkan-eposzban erről így regélnek:

 „Egyik lábával a csónakban áll, a másikkal a meredek partra lép.”

Jegyzet:
    Kórógy, Döme Izrael - Penavin Olga gyűjtése. (1935-1972)
    Bori Imre: Idő, idő, tavaszidő. Újvidék. 1975. 147.
    Komoróczy Géza: A sumer irodalmi hagyomány. Bp., 1979. 667.
    Ősi Gyökér: Tibold Makk Szabina: Sámán dobok.
    A táltosok szívdobbanása. Miskolc, 2008.jan.-márc. 58-60.

MINDENSÉG, KOZMOSZ, HANGOK, ZENE

E ponton kell hírt adnunk arról az őstudásról, amely már az Kr. születését megelőző évezredek előtt az emberiség birtokában volt. Egy tetraéderből kiindulva - minden szerkesztéshez való segédeszközt nélkülözve - eleink birtokában lehettek az összes fő és mellékhangok beosztásának, azok egymáshoz viszonyított arányszámainak. Tehát az ógörög matematikus, Arisztotelész szerkesztette monochord / egyhúros hangszer, mely a magyar citeránkhoz hasonlóan működött, és annak elmélete, mint a világon az első hanglétra beosztás, megdöntődni látszik csupán mértani módszerrel, mely szorosan kötődik az „élet virágának ősi titká”-hoz s amely az emberi test arányait csillagközi / kozmikus eredetűnek tudja és bizonyítja.

A véletlent beleszámítva, mégis megdöbbentő, hogy a lantok és a kobzok formái a kozmoszban a Tejút alakját utánozzák, a végtelen űr egy lehetséges alakzata: s NaP/rendszerünk, az óriáshangadó-LaNT dallamhúr (fr. chantarelle) húzójának, hangolójának helyén helyezkedik el.  Legújabb elméletek szerint a Ká/oszban, melyből a KoZM/oszmosz is vétetett, az Isteni elrendelésből: ott is rendnek kell uralkodnia, hiszen teremtett. Mindenképpen megemlítendő, hogy az ógörög KoZM/osz az Ázsiából származó KOB/oZ hangszerünkkel, mely a török nyelvben KoMüZ, a Ká/osz-szal és a KoZM/os-szal mutat hangzó és kevert mássalhangzójú, alaki, de távoli szomszédságot. Ide tartozik még a sumér KiBIZ szó, melyen valamely szerszámot jelent, s így hangadó eszközre, egy zeneszerszámra is gondolhatunk.

Az ember alkotta első hangszerek csoportjába az ütősök és a fúvós hangszerek után a húros hangszerek tartoztak. A dobolás, mint a különböző testrészek, kő vagy fadarabok egymáshoz való ütögetése adott volt. Keletkezésük sorrendjében: a hárfák, a fogólapos pengetősök majd a vonósok. A hangszer építésére parancsot az aTY/a, az aGy adja, a GoND/olat, az iGe (v.ö. még: KoND/íció, az erőnlét bármi működtetésére, KóD) annak megszólaltatására aD parancsot és az azon előadás mikéntjének parányi / mikro elemeire. Különben a GoNDolatot a belső HaNG/gal szokták azonosítani: lelkiismeret HaNG/ja, belső HaLL/ás, melynek működése esetén a levegő/HuLL/áM/ot nem érzékeli ugyan, de a régen KóD/olt hang/HuLLá/mokra emlékezve aGy/unk GoND/ozza a bejövő információkat, mint pl. Beethoven tette ezt süketen, aki életének egy jelentős részét Magyarországon töltötte. Minthogy a belső hallás „nem e világból való”, ezért minket elsősorban a földi, éltető közegekben terjedő hullámok érdekelnek, különösképpen a levegőben, a vizekben lebegők, s a szárazföldön dobogók, morajlók. Zömmel e közegekben jön létre a fülünknek érzékelhető hanghullámok zöme. A földfelszíni, állati és az emberi hang adásához-vevéséhez leginkább LEVEGŐ kell. Ez normális körülmények között földünkön a zenei adás-vevés alapvető feltétele, a terjedő HaNG sebessége kis tűréssel / toleranciával kb. 330 m/sec. Mindehhez hangforrásra és felfogóra, KóD/olóra van szükségünk, hogy a hang / HuLLámot, amely a mozgás egy fajtája, a füLünk érzékelje s aGY/unk, az idegrendszerünk segítségével GoNDolattá, zenei KóD/dá majd HanG/á változtassa.

Az élet nehezen felfogható titkát / misztériumát, egy csodamalmot emlegető népdalunk szövege őrizte meg, melynek noha „nincsen köve” mégis lisztet, azaz „életet” jár, tehát az ún. anyagi semmiből / a gondolatból, igéből valami csakúgy „terem”. Persze, a szegénynek csak búbánatos lélek terem.

Erre rímel még egy másik népdalunk, mely az ember (lelki) fájdalmát őRLi illetve, (tájnyelvi) öLi meg; összezúzva távoztatja. Eredetét nézve középkori eredetű virágének Moldvából és Bukovínából. Hajdan a Kárpát-medence egész területén ismert lehetett.

A vers magyarázata

           A mal/omnak nincsen köve,     Lelki máll/asztó

     //: Mégis lisztet jár. ://                   Bűn nélküli lélek fehér színe, tisztasága

     //: Tiltják tőlem a rózsámat,          Természet ellenzői

          Mégis hozzám jár://                   A szerelemnek nem vethető gát.

     //: Forduljunk egyet. ://                Szerelmi gúzsbakötés -Tánc - Udvarlás

     //: Aztán menjünk ki a kertbe,      A szerelem kiskertjébe

           Ott szedjünk meggyet ://         Magot adni és kapni = Beteljesülés.

 
Jegyzet:
    Ősi gyökér. Miskolc. Tibold Makk Szabina. Miskolc. 2008.jan.-márc. 56-58.
    Dobszay László: A magyar dal könyve: Bp., 1984. 272.

HANG- és FÉNYHULLÁM

A perzsa nyelvből eredő HANG szavunk tartogatja számunkra a legnagyobb meglepetést, ugyanis náluk az a zenei hangadást (az éneklést) jelöli, valaminek a dallama értelmében. Nálunk a nép így értelmezi: „A szavát már elfelejtettem, de a hangját még tudom.” - mondták sűrűn a több száz dalt tudó, de a szöveget néha felejtő, idős „nótafáink.” A szóban forgó HaNG szavunkat: Szó, Dallam és Beszéd értelemben használják. Nem lebecsülendő az a tény, hogy az ír-kelta nyelvben a Szó - HaNG értelemben - SCiuCH alakban van jelen, amely Japánban is „hangzást” jelent Só küllemben. Ez ős hangjel eredetét csak sejtjük. Pl. a Kaukázusból vándorolt ajnó nép, ez esetben talán a közvetítő lehetett. A végeredményen viszont csodálkozhatunk: vajon mi módon vándorolt a szó tucatnyi ezer kilométeren, ugyanannyi évezreden át a Konfúcius Sárga-tengerétől Szent Patrik szigetéig?

A lalázós, dúdolós és valamely hangszer hangját utánzó éneklés - különösen a tréfásabb szövegek refrénjeként - hazánkban is közkedvelt. A klasszikus perzsa zenének egyik előadói bravúrja ma is a valamely hangzóval való dús és ötletes hajlításokkal teli ének-rögtönzés / improvizáció, de ennek alapkésztetése és virtuóz, magas művészi gyakorlata összevethető-e egy-két erdélyi, hangszert-utánzó énekkel. Dudahangot szinte minden nép előszeretettel utánoz. Szöveg mellett nálunk is előfordul a jókedv fokozására egy évődő legénycsúfoló rácsapó sorzáradékaként:

Bár ez nem jellemző rokoni vonás a két nemzet között, hiszen ez bármely nemzetnél előfordult, előfordulhat. Ez a gyakorlat különösen hatott a KoPT keresztények liturgiájára, de szelídebb változatai tetten érhetők még a zsidó, majd a keresztény énekek hajlításaiban.

Visszatérve HaNG/szavunkra - mely kétség kívül földi jelenség, és az énekes muzsika alapanyaga - megállapítható: a gondolat hanggá-válása csupán eszköz arra, hogy az imént felsoroltak az anyagi világban is valami módon kézzel / „füllel” foghatók legyenek. Nem csupán a „szuper HúRok” azaz a szuper/ReZ/gők ténye, és annak nemzetközi húr elnevezése, mint a rezgésre leginkább alkalmas földi szemléltető eszköz rokonsága, hanem maga a rezgés- illetve a hullámvilág szóbokori adottsága hívja fel magára a figyelmet, s érvel évezredek megszámlálhatatlan őstudása mellett. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy az ős/aNYa/got, - azt, amiből még ma is minden kézzelfogható valami lesz, születik - a sumer-káldeai emberek teremtéstörténetükben / mítoszukban hullámzó testű, női minőséget jelző kígyóval ábrázolták. Annak hullámzó, csavarodó mozgását érzékelve, mely egyben a tenger, a víz hullámzását is hivatott volt megjeleníteni, a földi élet ősközegét. Ezt a jelenséget tökéletesen szemlélteti a megütött hangvilla végének hullámzása, melyet egy odatartott bekormozott üveglapon húzott. A BIBLIA Teremtés részének kezdő mondatai közt ez olvasható: „… Isten lelke lebegett a vizek felett”. Hullámos lebegésből áll az anyaggá vált iGe is, a SZÓ, s a még ennél is emelkedettebb lelki állapotba hozó ÉNEK.

A mindennemű rezgés mozgásból fakadó jeladás, azaz valamely fokon üzenet egy másik teremtménynek, aki fogni képes az üzenetet akár reflexszerűen, akár tudatosan. Mindennemű lüktetés, változás - még a zenei kettősséget / a dualitást is beleértve - magas-alacsony, rövid-hosszú, csendes-hangos, halk-erős, lassú-gyors, lassul-gyorsul, méltóssággal- élénken stb. az ember alkotta muzsika meghatározó építőelemeit találjuk, miként az, az ókori filozófusok fogalmi és gondolati párjaiban / a dialektikában föllelhető. A tengerparti hullámok kígyózó hullámmozgásáról szól egy ősi kiszámolósunk: Egyedem - begyedem TeNGeR tánc… A DiNGiR az égbolt sumér általános istenneve, mely mássalhangzói hasonlóságot mutat a török népek TeNGRi /isten szavával.

Hullámvonallal jelezhető a hullám, amely nem más, mint a fenn-lenn, föl-le vonalas ábrázolása. Szinte magától érthető az, hogy az egyiptomi hieroglifák közül a víz jele: , egy sor belőle pedig a létezésé, vagy valamely más folyamaté.

A hullám, az állandó ismétlést, az állandóságot és örök megújhodást is példázza, amely egyben a sumér-akkád teremtéstörténetben szereplő, a bolygókat létrehozó őserő, a kígyótesttel ábrázolt, bújtatott, állandóan rezgő anyag - isten, Tiamat. A vizes tulajdonságú és a női minőségű kígyó számos teremtés-hagyományban/mítoszban maga a TeRMő erő a TeReM/tő erő. Az oda is és a vissza is adó, mint isteni tulajdonság, az isteni kétneműség, végtelenszámú képesség, a „színeváltozásos két- és sokszínűség” szintúgy megmutatkozik a T – R – M mássalhangzós keretben.

A mássalhangzóhármas tükre a M-R-T, mely a MoLeTT = gömbölyded, kikerekedett, az „édes terhet” hordozó / a MeLL/es és MiL vagy a MoL/tej alaptulajdonságú nőiség eleve elrendeltetése. A szüléssel a visszaadás valósul meg, s ősi gondolkodás szerint a halálra születéssel, ui. „az élet magában hordozza a halált”, MáL/aszt.

Ugyancsak összefügg a zenével az Úr és a HúR. Mindkét jelenség a rezgésben teljesedik ki, hiszen az Úr a világrezgés működtetője, s a HÚR az Úr akaratából hang HuL/LáM. Az energia fennmaradásnak titka itt rejtekezhet.

Fény-hullám, mellyel a ViL/áGíT szavunk áll rokonságban számos gondolatot indított el. Hiszen még nem is olyan régen gyertyagyújtásnál mondták – Gyújts ViL/ágot! A szófejtések fonala magáért beszél: ViL/áG - WeL/T (ném.) - WoRLD (angol). Világot látott embernek nevezik azt, aki sok országot bejárt. A ViL/ágnak hívták FöLD/ünket is: ViL/ághíres - mondják a Vil/ág szerte kedvelt, az egész FöLDön ismert művészt. A szanszkrit és a magyar nyelv közös szava a VaiL, VaiLL - villan. Közeli rokonságban van vele a mozgást festőien kifejező BiLL/eg - BaLL/ag = a ritmikusan ide-oda dülöngélve járás = valami ellentétes, folyamatos HuLLáM / mozgást jelent. Az utóbbiak betű és hangalaki egyezéséből következik a ViL/ágosság, a FéNY és H/uLL/áM ezredéves magyar-nyelvi rokonsága. A német-angol / indogermán szóhasonlások terén a kelta nyelv lehetett a közvetítő.

Tovább szőve a fonalat, pl. ViL/áG/os ott van, ahol a FéNY / rég.= FíN.

ViLLáM, melyből a ViLL/an, nemkülönben a ViLLoG és az újkeletű ViLLaNY szavunk is származik. Minthogy tudunk a BMPVF hangzók rokoni voltáról, a KöRKöR/ös szavunkban az örök egymásba fonódást, s a képi lüktetést érjük tetten csakúgy, mint a lefényképezett zenei hang HuLLáMon, mely látható tulajdonság. Nem véletlen, hogy a régi magyar népek nagy tudású ősvallás papjai énekeltek, ritmust, lüktetést gerjesztettek hangszereikkel; máguspálcáikkal köröket róttak: földre, égre és az emberekre. A hanghullám fényes igazolása egy orgonasíp hangjának „futókutya” alakja:

Miként a FéNY az Alfa = α  kezdet és a FiN/e/ olaszul, franciául, VíN /VéN = öreg, a vége felé járót jelent. Benne értendő a meg/ViLáG/osult, bölcs öregséget, a ViLáG/osan látást. Görög betűje az oMeGa = Ω = magyarul is „ó”, régit jelent. Érdekes, hogy az öReG/ből az öRöK is kiolvasható, mint a magyarok őSZ, öReG ill. öRöK iSTeNe. Ezzel a Magyar ősvallás öReG iSteNét / őS/TeNN/i tudóját lehet még párhuzamba állítanunk. Az alfa α  egy zárt kör, de oldalt a füleknél egy kis erőfeszítéssel a szétnyithatóságot jelzi, mint egy MaG/ot rejtő csonthéj, az élet reménységét. Mindebből következik, hogy az alfa és az omega Isten jele lett. Jézus „Én vagyok a kezdet és a vég” újszövetségi kinyilatkoztatását az iménti „emberi okoskodás” igazolni képes.

Az alfa = α 90⁰ szögben balra fordított nagybetűst formája az omega = Ώ, ahol már a fülek szétnyíltak, s ami benne volt az kiesett, ki/HuLL/t belőle. A termés ki/HuLL a Hal/ál és a HuLLa szavunk közös eredőjeként. Nem meglepő, hogy az európai kultúra alapjait lerakónak mondott görögség első és utolsó betűje egy idegen nyelvvel, a MaGYaR/ral MaGYaR/ázható. Értelme van. Az újabb kutatások eredményei az irányba terelik figyelmünket, hogy a magyarok számos hagyománya régebbi a görögnél.

Jegyzet:
    Dr. Aczél József: Ősgörög eredetünk és a kun-szkíta nyelv. Veszprém, 1924.

Ének az életfáról a Nyitra vármegyei Pogrányból.
Gyűjtő: Vikár Béla.

Annak ellenére, hogy a kutatások minden képzeletet felülmúló eredményeket hoznak fel nap, mint nap, a milliom fehér folt feltárása ellenére a kutatandó ismeretlen még sem fogy, sőt, szaporodik. Lehet, hogy igazuk volt a görög szkeptikus filozófusoknak, miszerint „az emberi elme kétségtelen bizonyosságra soha nem juthat”, s így a szellemi és az örökké mozgó (perpetuum mobile), rezgő, ún. anyagi világ földi halandók számára nem ismerhető meg, csupán az örökkévalóságnak parányi, múló pillanat-töredékei ragadhatók meg, midőn valamely szép muzsikával élünk.

Mindezek sűrített értelme:

„A zene az élet az élettelen fennsíkon, ez az az életerő, ami megragadja és élettel tölti meg a sziklákat, növényeket sarjaszt a kövekből. A zene a tárgyak szellemi húsa, érzéki aurája, az élet bűvös titka, az ősi szél maga. Mindannyian a zenéből jöttünk.” - írja közismert csillagászunk, Grandpierre Attila, ki mellesleg író és énekes is.

Jegyzete:
    Grandpierre Attila: A lélek halhatatlansága. Barrus könyvkiadó. 2005.145.

Mindebből következik, hogy honi szellemi táplálékaink egyike - mely lelkünket élteti - csak az ősi zenében, pl. az ázsiai zenében, melynek láncolatához a magyar népzene is tartozik - a magyar népzene és az abból táplálkozó zeneművek között keresendő. Erre rezdül, gyógyul és töltekezik bensőnk egészséggel, hiszen ősidőktől kezdve erre vagyunk HaNG/olva.

Állítják, hogy a csillagbirodalom Nagy Könyvében már mindent megírtak. Mondják, hogy csupán a kiválasztottak, a beavatottak hívhatják le földi létre a Világlélek szent tüzei közül a muzsikát, kellő lelki és anyagi előkészület után. Ez az ihletettség: a sugallatra, a hallásra kész állapot.

Bartók Béla szerint ”Az igazi népzene a természet tüneménye, minden külső befolyástól mentes.”, tehát (Isten teremtette) természeti erőt lát az igazi zenében, mely ezért varázslatos / mágikus. Befolyásolhatatlan. Szinte hihetetlen titok / misztérium, de a zene tiszta időbeliség, mely az időtlenség érzetét erősíti. Az egymást kizáró fogalmak közössége: paradoxon. Zenehallgatás közben az idő megállítható vagy múlása felfüggeszthető, tehát csillagbirodalmi ugyanúgy, mint a Föld vonzerejét megszüntetni képes, űri körülményeket létrehozó magasröptű repülők teszik ezt. A zene a földön teszi mindezt hangszerek megszólaltatásával. Ugyanígy a tánc, a hozzátartozó zenével, a mozgás is megszentelődik, s varázslatossá válik.

Sokak által ismert történet a következő: Kodály Zoltántól, a nagy, magyar zeneszerző pedagógustól egy ízben megkérdezték: Kedves mester, hány éves korától lehet a kisgyermeket a zenére tanítani? Kodály pontos felelete így hangzott: „Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal születése előtt.”

Tudomásunk szerint erre azért van szükség, mivel a lelki szerveződésnek már a méhen belül megvan a gyökere. Pedagógus had foglalkozik a zenei orvoslással / zeneterápiával, melyre - az emberiség jövőjét tekintve - nagy szükség lesz. Reméljük, hogy egy fél évszázad múltával már zenetudományunk szerves részének tudhatjuk.