Morfium
Iszonyatos fájdalmaim voltak.
A csontom szilánkokra törve, a húsom felszakadva, az idegeim széttépve.
Vérben feküdtem, a sebesült hátamon, lábamat csigás súlyokkal húzták. (Ez '56-ban volt, a sebészeten)
Egyik éjszaka odalépett hozzám egy fiatal orvos, és azt mondta, suttogva, hogy ne hallja senki:
- Ide hallgass, pajtás!... Most olyat teszek, amit nem szabad... Tilos!... De én holnaptól már nem vagyok itt.
Külföldre megyek, mert nyitva van még a határ. Lehet, hogy csak néhány napig. Ne haragudj, öregem, ezt nem hagyhatom ki!
Eltűnök, és engem nem találnak meg soha... Itt van egy doboz Emo!
- Mi az?
- Morfium. Húsz ampulla van benne! Dugd el jól, ne a párnád, hanem a matracod alá! És ha nagyon fáj...
Be tudod adni magadnak?
- Nem.
- A nővérnek ne szólj. Ott a kisfűrész a dobozban, pattintsd le az ampulla tetejét, és idd meg!... Isten veled pajtás!
Soha nem felejtem el az arcát.
A doktorét, aki a helyére állt később, és megmentette a lábamat, elfelejtettem.
De ennek a bűnös, lelkiismeretlen segítőmnek még a tekintetére is emlékszem.
A szemére is.
Okos, áthatóan csillogó, fekete szemei voltak. Láttam bennük a szűk, és még feketébb szembogarait is. Kíméletlenül jóságos tekintete volt.
Most én is ilyet teszek, mint ő.
Megszegem a ,,hippokratészi eskümet".
Olyan dolgot mondok el neked, ami ellenkezik a hitemmel és meggyőződésemmel.
Csalni tanítalak.
Morfiumot adok neked. Ha fáj valami, vedd be.
De csak akkor - és ezt a lelkiismeretem megnyugtatása miatt kérem -, ha a fájdalmadat már nem bírod, és elviselhetetlenül elhúzódik.
Egy mondást adok nektek, tedd a ,,matracod" alá.
Úgy tudom, Goethétől származik:
,, A legjobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen: rá sem gondolni!"
Mit jelent ez?
Hogy mindig ott vagy, ahová figyelsz. Amikor meghal, akit a legjobban szerettél, és intézed
a manapság szükséges ostoba adminisztrációkat, szaladgálsz a papírokért, a bonctanra, a temetőbe, és órákig várakozol a közönyös
hivatalokban, nem éled át a gyászt, csak a bosszúságot, a fáradságot, a dühöt vagy a türelmetlenséget.
A fájdalom akkor szakad rád, ha hazamész, és egyedül maradsz.
Ha lefoglalja magát az ember olyasmivel, ami a figyelmét leköti - nem fáj a fájdalom.
Miért?
Mert arra figyel.
Kisgyereknek, ha megüti a térdét és üvölt, azonnal elmúlik a fájdalma, ha a csörgőt rázod az orra előtt, ha földobálod a levegőbe,
vagy valami nagyon érdekeset és nagyon gyorsan mondasz neki - mert lelke ilyenkor másra összpontosít, nem a fájdalmára.
Az ember mindig azt éli, amire erősen gondol.
Akire és ahová figyel: ott van.
Az lesz a valósága; minden egyéb a háttérbe kerül és homályba borul.
Mintha nem is lenne fájdalma olyankor.
Ezért tudott Radnóti Miklós - hogy egy jól ismert példát mondjak - verset írni a kivégzése előtt. Nem a halálveszélyre
figyelt, hanem a születendő versére. Ráadásul pont arról írt, hogyan fog meghalni. Mégis inkább a rímre, s nem arra,
hogy ,,Jaj, istenem, mi lesz velem?! Megölnek!" És nem félt. A múzsájára figyelt, és nem a halálára. Ehhez
nagyon kellett szeretnie a múzsáját.
A lelked végtelen.
Végtelen magas és végtelen mély. Határtalan múlt van már mögötted, és beláthatatlan jövő.
De élni az Egészet sohasem tudod egyszerre.
Az lehetetlen.
Amikor intesz egy taxinak, és beszállsz, vagy amikor éppen fizetsz egy jegypénztárnál, nem emlékezhetsz sok százezer éves múltadra,
minden előző inkarnációdra, de még élettani mélymúltadra, apád, anyád és családod történelmére sem; nem juthatnak eszedbe összes
gyermekkori traumáid és sérelmeid - mert azzal vagy elfoglalva, hogy számolod a pénzedet, és fizetsz. Még a mobiltelefonod
ingerére sem felelsz- mert máshová összpontosítod a lelkedet.
Azt éled, amire figyelsz.
Az erős fájdalomnak azért van hatalmas fölötted, mert iszonyatos erővel magához rántja a figyelmedet.
Nem tudsz másra figyelni, csakis a fájdalomra.
Nem tudsz - és nem is akarsz!
Tehetetlenül nézed, s nem tudod róla levenni a szemedet.
Elbűvölt a kín.
Magához rántotta figyelmedet a fájdalom - és képtelen vagy azt akarni, hogy ne fájjon.
Hozzá vagy kötve a sebedhez. Csak éjszaka oldódsz el tőle, ha tudsz aludni. Álmodban nem fáj. Sőt, ami nappal
elviselhetetlenül szörnyű és iszonyatos - az álomban ritkán jelenik meg. Oda nem követ a halál, a gyász és az elvesztés borzalma.
Valójában az a jó kis bűnös morfium is ezt tette velem:
olyan dimenzióba emelt, ahol ismeretlen a fájdalom.
Fájni csak éber állapotban fájt a lábam, ebben a véres, földi dimenzióban - a másikban nem.
Álmomban nem voltam sebesült.
,,Nem gondolni" valamire nem lehet - de helyette valami másra gondolni, méghozzá nagyon erősen: lehet.
Nagy bajok idején mindig igyekszem uralni a figyelmemet.
Én nem engedem magam arra gondolni, amire az önsajnálatom, a gyengeségem és a bennem rívó gyerek akar.
A gondolkodásunk ugyanis irányítható.
Eltéríthető.
Éppen az erős figyelem által.
Másra összpontosítható.
Vagyis gondolatunk uralásának titka nem az, hogy mie gondolunk - hanem hogy mire figyelünk.
A gondolataink és érzelmeink ugyanis szabadon csaponganak, valójában uralhatatlanok. A léleknek szándékától független időjárása van.
Vihara, napsütése. Csupán akarattal nem tudom befolyásolni, hogy nem érezzem azt, amit érzek, s ne gondoljak a ,,fehér elefántra".
Hiába akarok ,,pozitívan" gondolkodni, ha nem tudok. Az egyetlen, ami akaratunktól függővé tehető (ha nem is könnyen), az a figyelmünk.
És a fájdalomra csak addig van értelme figyelni, amíg termékeny és gazdagít.
Onnan kezdve, hogy értelmetlenül gyötör, jogom van megszabadulni tőle.
Jogom van máshová nézni, mint ahol a sebem van.
Jogom van derűsnek lennem, ha bajban vagyok. Kinevetni a végzetet.
Jogom van fölé nézni, az égre, a sűrű felhők mögött látható egyetlen. fényes csillagra - ha odalent vihar, eső vagy áradás van.
Ez az istenhitnek a nagy ereje. De általában a hitnek is. Oda nézünk, és azt tartjuk valóságnak, ahol nincs fájdalom.
Előre és fölfelé. (Nagy bokszbajnokunk törött kézzel nyert olimpiát. És tudod mit mondott nekem nevetve? ,,Ha fejben nyerek, már nem is nagyon kell kéz hozzá!")
A szenvedésnek csak értelmesen van értéke.
Különben nincs.
Így van ez minden fájdalommal, gyásszal, lelki gyötrelemmel is.
Ha valaki katona volt, és megélte a háborút, a frontot, a légitámadást, a szőnyegbombázást, pontosan tudja, hogy az emberek sokkal hamarabb túlléptek
a fájdalmaikon, mint a lelkileg ernyedtebb, lustább és kényelmesebb békeidőben. Nem volt idő visszajárni a sírokhoz, virágot vinni,
gyertyát gyújtani, miséket mondani. Sokszor még temetni sem. Ott kellet hagyni a holtakat az utcán, s rohanni, menekülni. A harc folytatódott,
az élet ment tovább, a küzdelem javában tartott még. Nem volt időnk dédelgetni magunkban a gyászt, az iszonyt és az önsajnálat érzését.
Ilyen szempontból a háború: beavatás.
Ilyenkor érti meg az ember Jézus kegyetlennek tűnő szavait az egyik követőjéhez, aki azt mondja: ,, Követlek, Uram, csak előbb eltemetem az apámat.
Mire azt feleli: A holtak temessék el a halottaikat. De te kövess engem."
(Ez persze már a legnagyobb figyelmet akarja: ,,A Halhatatlan Élőre figyelj - ne a halottadra. Hiszen ő nincs már ott, az apád ahol a teste van.
rám figyelj - önmagadban. Mert benned élek!" Ezt jelenti a követés)
A létdrámában , amikor ,,erősödik a a tüzelés", nincs idő a fájdalomra. Másra kell figyelni.
Az ütközetre, a túlélésre, a még megmaradtak mentésére, a kötözésre, romeltakarításra, tömegsírok ásására, elék kiszabadítására, önvédelemre, győzelemre.
Aki már volt ilyen helyzetben - mint ahogy én is, gyerekkoromban -, nyavalygásnak tartja az elhúzódó fájdalmakat.
Nem tehetünk róla.
Más világban edződtünk. Más élethez, más bajokhoz, más önismerethez és tragédiákhoz szoktunk. Megtanultuk, hogy nem hűtlenség a fájdalmunkat elengedni.
Megtanultuk, hogyan kell oldani és kötni. (A holtak kifejezetten hálásak, ha visszanézve látják, hogy nem hagytak lelki romokat maguk után.)
Megtanultuk nemcsak az elengedés, hanem a túlélés művészetét is.
Anyám az óvóhelyen énekelni tanított.
Bábszínházat csináltunk a csontsovány kis barátaimmal - míg éltek. És rendes ,,emberszínházat" is. Apám kalapjában játszottam, akiről azt hittem, már nem él.
De voltak durva történetek is.
Halottaktól leszedtük a fegyvereket, célba lőttünk, s lopni jártunk; főleg szenet és tűzifát, hogy a bunkerben meleg legyen.
Rengeteg sufnit fosztottunk ki. Legnagyobb zsákmányom egy doboz szardínia volt, s egy jó meleg bunda, melyből kihalt a gazdája.
A ,,Valahol Európában" generáció nem csak eldurvult, de ha jól vette az akadályokat, megtanult nem félni.
És főleg veszteni.
Anyámra sokszor néztem úgy, hogy ma látom utoljára. Ekkor dőlt el, hogy művész leszek.
Nem író - színész.
Állandóan azon járt az eszem, mi lesz, ha ebből a pokolból kikeveredek. De ezt csak most írim, hogy ,,pokol".
Akkor nem volt az. Akkor ,,élet" volt. Épp olyan élet, mint a mai. Teljesen természetes. Csak másról szólt. Ma úgy látom, hogy sokkal őszintébb volt, mint ez a mai:
az emberiség az igazi arcát mutatta, jóban, rosszban. Valódi volt a gonoszság, és a jóság, és az életben való eszelős hit is.
Iszonyú hiterők szabadultak fel az emberekből. Amikor a szomszédunk összeverve hazatántorgott, nem a véres, fogatlan száján és bedagadt szemén
szörnyülködtem, hanem örültem, hogy él. Megjött a Bandi apukája!
Még irigyeltem is; bárcsak az enyém is megjönne, akármilyen véresen is!!!
A depresszió teljesen ismeretlen fogalom volt.
Anyám a bunkerben valami titokzatos okból mindig derűs volt. Itt mondta ki először híres mondatát:
Tudod, ha engem a kútba löknének, még le sem értem a fenekére, de már zuhanás közben azon gondolkodom, hogyan fogok innen kijutni?!
Ez a mondat a véremmé vált.
Később, a kórházban tanultam meg, milyen öröm, ha nem vágják le a fél lábamat.
Kinek jut eszébe örülni, hogy két lába van?
Csak aki megjárta a poklot, annak.
Ma is örülök neki, mindennap.
Még akkor is, ha néha fáj.
A valódi pokol - ha valaki úgy fogja föl - a beavatás színtere. Itt tanul meg az ember élni, reménykedni, nem félni, nem összetörni - s főleg önmagába kapaszkodni.
Ma sincs erősebb társam, mint önmagam.
És sohasem arra gondolok, ami lehúz - hanem arra, ami fölemel.
,,Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá sem gondolni"
Ez az én morfiumom.
Használd!
Ne mondd el, hogy tőlem kaptad.