(pár fénykép rólam miközben +alkotok")
1959-óta teljes végtagbénulásban szenvedek. Légző izmaim bénultsága miatt az életben maradásomhoz szükséges levegőt folyamatosan egy lélegeztető gép biztosítja számomra. Életem nagy részét Budapesten a Budai Gyermekkórház Baba utcai légzés rehabilitációs osztályán töltöttem, 1999-óta élek Tárnokon. Ellátásomról, ápolásomról egyedül szeretett férjem gondoskodik. Életünk minden tekintetben igen nehéz. Mégis örömmel mutatom be alkotásaimat, és szeretném, ha kedves látogatóim észrevennék képeimen a szeretetet, az emberek jóságába vetett reménységemet, és Isten iránti hálámat, amiért képessé tett ezen művek létrehozására.
Számomra nagy kihívás a festészet, hiszen nem kézbe, hanem szájamba vett ecsettel dolgoznom, és további nehézséget okoz az is, hogy mindezt fekvő állapotban végzem, mivel ülni sem tudok.
Egy-egy kép elkészítésébe igen nagy energiát kell befektetnem, mert a mozgáskorlátozottság –mind a képek méretét, mind az alkalmazott technikát illetően– nagyon beszűkíti lehetőségeimet. Műveim többször szerepeltek más festőművészek képeivel együtt hazai és nemzetközi kiállításokon, több sikerült alkotásom jelent meg naptárakban és képeslapként is.
1996-óta vagyok tagja a szájjal-lábbal festő művészek nemzetközi szervezetének. E szervezet értékeli a világ számos országban élő, kezük használatára képtelen festőművészek munkáit, támogatja művészi fejlődésüket, bátorítja őket a további munkára, egyre nagyobb művész értékű képek megalkotására.
Számomra a festészet azt jelenti, hogy bár súlyosan bénult vagyok, mégis tudok dolgozni, munkálkodni, hasznosat alkotni. Amíg festek, alkalmam van egy kicsit megfeledkezni gondjaimról, betegségemből eredő korlátaimról. Az a remény sarkall a munkára, hogy alkotásaimmal talán örömet szerzek másoknak is, és sikerül megláttatni, hogy egy olyan ember, aki látszólag semmire sem képes és nem csinál semmit, csak van, mégis értékes tagja lehet egy közösségnek.