Az elmúlás emlékképei, amelyek olykor felidéznek bennünk valamit a régmúlt homályos dolgaiból. Néha csak úgy érezzük, hogy tennünk kellett volna valamit, akkor, abban az időpontban, de valahogy megfeledkeztünk mindenről. Aztán várakozással telve várjuk a holnapot egy új dolog, egy másik évszak vagy egy kibontakozó kapcsolat révén. Mikor elkezdünk egy évet, hátunk mögött hagyva sok olyan rossz és keserű dologgal, amiket nem szeretnénk, hogy újra megismétlődjenek, és lidérces álomként hidegrázás közepette ébredjünk rá arra, hogy semmit sem tettünk annak érdekében, hogy mindezek ne ismétlődjenek meg. De aztán feleszmélve a furcsa lázálmokból, rádöbbenünk, hogy még midig olyanok vagyunk, mint egy évvel azelőtt. A dolgok csak nagyon lassan és apránként kezdenek forrni bennünk, na, persze vannak kivételek, akiknél szinte egy csapásra változik meg minden jó vagy éppen rossz irányba. Azt hiszem, hogy nagyon sokan a körülmények áldozatai vagyunk, ez persze nem mindig tükrözi az elesettséget, a tenni nem akarást. Néha éppen az ellenkezője válik valóra, és ez az az erő, amiből nagyon sokan tudunk meríteni, és remélem, hogy még egy jó ideig aktívan tudunk részt venni bármilyen célú feladat leküzdésében.
A verseimre rátérve röviden annyit, hogy szerintem ezek a versek a "SÉTA AZ ISMERETLENBEN" című második verseskötetem folytatása. Itt is előtérbe kerül a szerelem, a két ember kapcsolatát leíró sorok, és az idővel szemben folytatott harc, amely harcnak sajnos egyszer mi leszünk a vesztesei. De addig se adjuk fel a reményt, hiszen a sors még ki tudja, hogy mennyi örömet és bánatot tartogat a tarsolyában számunkra.
Vissza a többi kötethez
Vissza a főoldalra