Gyakran találkozni emberekkel, akik önmagukba zárkózva keresik lelki békéjük, nyugalmuk ajtajának elveszett kulcsát, hogy kinyitva azt, egy kapcsolatot vagy egy hatalmas boldogságot átélve belépjenek rajta. Hogy sikerül-e vagy sem, ezt sajnos nehéz véghez vinni, a mai tébolyult, érzéketlen, elhidegült világban. Sokszor hallani háborúkról, természeti katasztrófákról, és az összetartozás sehol. Amikor lekuporodunk a földre, emlékeinkbe, érzéseinkbe roskadva, felidézzük az oly rég volt szerelmet, és ha szerencsések vagyunk, akkor éppen egy új kapcsolat ösvényén bóbiskolva, bolyongva, tiszta reményekkel kecsegtetve eljuthatunk a kapuhoz, vagy kóborolhatunk tovább, de ez az egész lehet egy mókuskerék, a belső poklunk vagy éppen a menny. Ha az ember farkast kiált, odaveszhet minden, amit önmagában eddig apránként felépített, összerakosgatott. Ismét próbálok mindenkit arra ösztönözni, hogy ne hagyja magát becsapni ármánytalan, kérkedő üres szavakkal. Tudom, nehéz erőt meríteni, és újra felállni egy bennünket súlyosan ért traumából, de bízom abban, hogy az új verseim betekintést nyújtanak minden rossz és jó dologba, hogy valamennyire talán jobban érezzük magunkat, vagy elgondolkodjunk az ÉLET rögös, kiszámíthatatlan dolgain.
Vissza a többi kötethez
Vissza a főoldalra